A Riphaeus-hegyekből eredő Don folyó Szkítia egészét két részre osztja; egyik az európai, másik az ázsiai. Nyugat felől Germánia határolja meg a Visztula folyó, mely a szarmata hegyekből Skandinávia szigetével éppen szemben az óceánba ömlik, valamint ugyanez a tenger; délről a Duna, mely Germánia ormain ered, érinti Illyricumot, ahol a bessusok nyelvén Isternek nevezik, aztán 60 folyót magába véve megduzzad, és végül hét ágban a Fekete-tengerbe ömlik, továbbá a Pontus, Ibéria, Albánia és Perzsia; napkeletre az Aras folyóig és a ser népig terjed.

Mindig a nemzetek termékeny bölcsőjének tartották, és még termékenyebb szigetei vannak, elsősorban Scancia, amelyet Ptolemaeus Scandiának nevez, mely maga is négy szigetre oszlik, közülük a nyugatit a chedin, a keletit a phavona és a phires, a délit a guta és a daucio, a középsőt a livon nép tartja. Ezeken kívül a cresemiák, akik vadak, madarak és barmok húsából nyernek élelmet, a kenyeret nem ismerik, meg a suetanok, akik kitűnő lovakban, drága prémekben bővelkednek. (5) Aztán a theustisok, a vagótok, a bergiók, a hallinok, a liothidák, akik dúsan termő mezőket művelnek, az athelnilek, a finnaithák, a fervirek és a háborúban rettenthetetlen gauthigótok; ezek mellett az euagrák az othingokkal vegyest, akik azért kapták ezt a nevezetet, mert meredek sziklákon vadak módjára élnek. Kijjebb az osztrogótok, a raumaricák, a vinovilotok, suethidok, az elegáns testalkatú cogenok, akik közül a dávok kiszármaztak; ezek elkergették a helyükről a herulokat, és aztán dákoknak neveztettek; ott vannak még a grannik, az aganziák, unixák, ethelrugok. Innen áradt ki a gótoknak az a mérhetetlen tömege, mely Berigo király idejében kivonult az óceán partjára, legyőzte és elűzte az ulmerugokat, akik a tengerpartot birtokolták, és ezt Gothiscanciának nevezte el, majd hasonló bátorsággal megzabolázta és meghódította a szomszédos vandálokat. Miközben Filimer vezérletével csöndesebb hazát kerestek, hidat verve keltek át a közbeeső mocsarakon; a seregnek még a fele sem ért át, amikor a híd az emberek és állatok rettenetes pusztulására összeomlott, és sem azok nem tudtak visszajönni, akik átkeltek, sem azok utánuk menni, akik hátramaradtak. Mivel e helyet ingatag mocsár és tátongó mélység zárta körül, mint mondják, sokáig hallatszott még az állatok bőgése és az emberek jajgatása. (10) Filimer a maradék csapattal megtámadta a szembeszálló spalokat, aztán – ha hihetünk Ablabius gót írónak – egyenesen Szkítia legszélső vidékére szállt alá, mely a Fekete-tenger mellékén fekszik. Azt a régiót, amely a sarkvidék felé terjed, az adogiták lakják, akik a nyár derekán negyven napon és ugyanannyi éjszakán keresztül szakadatlan világosságban élnek, viszont a tél közepén hasonló sötétségben. Az északi óceánnál szigetek vannak, amelyekre a befagyott tengeren farkasok szoktak átmenni, ahol az iszonyú hideg miatt elveszítik a szemük világát, sőt, ezen a tájon méhek sem röpködhetnek.

Az európai Sarmatiát, amelyet most részben Lengyelországnak mondunk, ezt a szélesen terjedő, megszámlálhatatlan néppel hemzsegő területet nyugaton a Visztula folyó választja el Germániától; délre a metanasta jazigok határolják, akik az Amadocus-hegységből kiűzetve a Duna partjára menekültek, és azt az egész vidéket lakják, amely a Duna és a Szarmata- meg a Kárpát-hegység, valamint Germánia és a Tisza között terül el; dél felől ezt a Szarmata- és a dús gyümölcsről nevezett Kárpát-hegység határolja. Ezeken túl keletről a Dnyeper torkolatáig az Isthmus megszakítatlan hegylánca, a Kerkinit folyó, a Don a Buces és a Maeotis mocsárral, továbbá ismeretlen föld veszi körül. (15) A szarmaták ugyanazok, mint a gyíkéhoz hasonló szemükről nevezett sauromaták; a Visztula torkolatánál a gytho nép, a phinnek, a folyó ellenében haladva a sulók, a phrugundiók, a könnyedségükről nevezett avarinok, az esőzésről nevezett ombrók, aztán az anartophractok, burgiók, arsyeták, sabocok, piengiták és bessusok, akiket mind a Venedicus- és a Peucinus-hegység zár be kelet felől, és akiket közös néven lengyeleknek mondanak. A gythókon és a Venedicus-öblön túl Pruténia, vagyis Poroszország, és a tenger melléki Livónia, ahogy most ezt a területet hívják, aztán a Riphaeus-, az Alaunus-, a Budinus- és a Venedicus-hegység fogja közre hátulról. Ezek között folyik a Njeman, a Rhubon, a Turuntus és a Chersinus folyó; tovább a sturnok, a vibiók, a nascok, az acibok, a boruscok, a sabarok, a pagiriták, az agathyrsok, a salok, a careoták, a Szarmata-óceán partján a velták, a hosiusok meg a carbo nép. Ennek az óceánnak a partmenti traktusát, melyen a pruténok és a livónok laknak, elfoglalták a különböző nemzetekből összeverődött vidioarik és az észtek, e békés emberfajta, meg a nagyon is harcias agazzirok, akik csak marhahússal és vadászatból élnek. Ammianus Marcellinus ezek közé keveri a túlzott béketűrésükről nevezett arimphaeusokat, akiken a Njeman és a Visztula folyik keresztül, és akik ma Poroszországhoz tartoznak. (20) Az arimphaeusok mellett a massagéták élnek, akiknek a neve nagy gétát jelent; továbbá a délvidéken az alánok, sargatik, hamaxobiusok, akiket a szekerekről essedóknak is neveznek, mert szállítható házakban laknak, az ősi budinok, akik a Dnyeper forrásainál éltek. Valamennyit hegyek fogják közte.

Litvánia Lengyelország mögött, a Venedicus- és Budinus-hegyek felé fekszik. A Dnyeper ugyanis, mint többen feltételezik, a norvég hegyek közül ered, már forrásánál bővizű, aztán számos folyótól dagad, és a Krímtől nem messze a Fekete-tengerbe ömlik. Litvániát először a galindák és a sudinok lakták. A budinoknak volt itt egy fából épült városuk, Gelonon. Mellettük sűrű erdőket foglaltak el a thyssagéták, vagyis – az áldozatról – szent géták, akik vadászatból élnek, erkölcseik a legigazságosabbak, bogyókat esznek, a férfiak feje födetlen, ligetekben laknak; mivel szenteknek tartják őket, a szökevényeknek szokásuk szerint biztos menedéket nyújtanak. Távolabb maga a Riphaeus-hegység emelkedik, ahol a Don folyó ered, melyet – mint Pomponius mondja – a szakadatlanul hulló hó annyira átjárhatatlanná tesz, hogy az utazók nem tudnak átkelni rajta. (25) Ezután egy roppant gazdag, de lakhatatlan tájék következik, melynek arannyal dugig tömött földjét bámulatos éberséggel griffek őrzik, a vadaknak ez irgalmatlan és bősz neme nem tűri el, hogy bárki is betegye oda a lábát. Körben arimaspok, essedók, akiket hamaxobiusoknak is mondanak, tudniillik ház helyett szekéren laknak, valamint – ahogy fentebb mondtuk – a sötét hajú agathyrsok, akik arcukat és végtagjaikat be szokták festeni aszerint, hogy ki milyen ősökkel dicsekszik, méghozzá azzal a fogadalommal, hogy nem moshatják le. Továbbá kristály, gyémánt, smaragd és a legértékesebb drágakő roppant tömege. A neruoknál, akik másképp neurok, és a Dnyeper forrásvidékének a lakói, kinek-kinek meg van határozva egy idő, amikor tetszése szerint farkassá válhat, és aztán ismét vissza azzá, ami volt. Az essedók szüleik iránt a kegyelet utolsó adóját a gyászszertartáson róják le, azzal, hogy nekiesnek a húsuknak, állatok belsőségeivel keverik össze, és utálatos falánksággal fölemésztik; a koponyát ügyesen kidolgozzák, bearanyozzák és pohárként használják. (30) A gelonok az ellenség bőrébe öltöztetik a lovukat és magukat. A melanchlenok fekete ruhát hordanak, innen ered a nevük. Mindnyájuknak Mars az istene, az ő bálványának ajánlják fel a kardjukat és a sátrukat, embervérrel áldoznak neki. Plinius némileg eltér Ammianustól, amikor azt állítja, hogy a neurok a Bug forrásánál, a gelonok pedig és a thyssagéták, budinok, basilidák és agathyrsok a Dnyeper kútfejénél voltak. Abasilidák Herkulestől és Echidnától erednek, szokásaik királyiak, fegyverük puszta nyíl, és innen szerezték ezt a nevet. Abasilidákat a nomádoktól a Gerrhus választja el. A Bug keresztülfolyik a nomádokon és a hylaeusokon, akik az erdőkről kapták a nevüket, és mesterséges csatornán ömlik a Bucesba. Az agathyrsok fölött vannak a nomádok, aztán az antropofágok, akik emberhússal táplálkoznak, és ezért kapták e borzongató nevet. A maeotidákon túl, akikről a mocsár a nevét nyerte, legtávolabbiak az arimaspok. (35) Aztán a Riphaeus-hegyek, mint az imént mondottuk, ahol szakadatlanul hull a hó, mint a toll; ezt a vidéket Pterophorosnak nevezik, mivel a toll módjára hulló hó megöli az embereket, ezért van sűrű köd, és a jeges északon állandó fagy. Ezeken túl észak felé vannak a hyperboreusok, akik azért kapták a nevüket, mert az élet határain túl laknak. Vidékük napsütötte, kellemes éghajlatú, nincs itt ártalmas szél; ház helyett ligetekben élnek meg berkekben, nem ismerik a bálványimádást, az egyéni és társadalmi viszályokat, a betegségeket sem; ha megunták a hosszú életet, egy szikláról a tengerbe vetik magukat; így temetkeznek. Egyesek Ázsia partvidékének első szakaszára helyezik őket, mások középre teszik a napív két végpontja, a mi nyugatunk és keletünk közé, Plinius azonban ezt semmiképpen sem tartja lehetségesnek a közbeeső hatalmas tenger miatt. Ha az íróknak hinni lehet, fél évig világosság honol náluk, reggel vetnek, délben aratnak. Mivel elsősorban Apollót tisztelik, az első termést Delosra szokták küldeni, ezt néhány éven keresztül nemes szüzek vitték a vendégjog védelme alatt, de amikor a vendégjogot megsértették, úgy határoztak, hogy a lakott helyhez közeli határon teszik le. A Riphaeus-hegyeken túl, az északi óceán partján egy napi hajózásra Baunonia szigete van, melyre tavaszidőben a hullámok borostyánkövet vetnek ki, ha limaeusnak hihetünk. (40) Aztán következik, mint Hecataeus mondja, az Amalchium, a Parapanisus folyónál, ami ez ország népének nyelvén befagyott tengert jelent; Philemon azt állítja, hogy a cimberek Morimarusának, azaz holt tengernek nevezik. Aztán jön a Cronium és a mérhetetlen nagyságú Balcia-sziget, melyet Pytheas Basiliának, vagyis a szigetek királynőjének mond. Itt vannak az Aeona-szigetek, melyeknek lakói madártojással és zabbal táplálkoznak. Vannak mások is, amelyeken lólábú emberek születnek, az úgynevezett hyppoposok. Továbbá a phanesik szigetei, ahol az emberek mezítelenek, meg mások, ahol roppant nagy füleikkel egész testüket betakarják. Majd, ahol az óceán Sarmatia és Germánia felé elkanyarodva a hatalmas Codanus-öblöt alkotja, az összehasonlíthatatlan nagyságú Scanda-sziget terül el, amelyet többen Skandináviának hívnak; ennek egy darabját, ahol a hilleviók ötszáz faluban szétszóródott népe lakik, másik világnak nevezik. (45) Ezért, ha a géták, akiket gótoknak hívunk, innen származnak, bizony, senkinek sem kell csodálkoznia azon, hogy szinte az egész Szkítiát elárasztották. Egykor egészen a Visztula folyóig szarmaták, vénetek, scirek és hirek lakták, öblét Clypenusnak nevezték; erre következik pedig a Lagnus-öböl, amely a timberekkel határos.

Sarmatia azon részének, amelyet ma Lengyelországnak mondanak, első városa most Krakkó, mely nevét Gracchus római polgárról kapta, és van még számtalan más, fakerítéssel és sövénnyel. Krakkó városnak van egy igen híres, minden tudományt oktató gimnáziuma. A mi időnkben Sarmatia első részét, amely a jazigokkal határos, Lengyelországnak hívják, amely pedig a Visztula torkolatától a Venedicus-öböl mellett húzódik, annak Poroszország a neve. Livónia ugyanazon partvonal mentén e mögött észak felé terül el. Litvániát Poroszországtól hátulról a Venedicus- és a Budinus-hegyek választják el. (50) Lengyelország mögött a Don felé a massoviták élnek, akiket massagétáknak mondunk. Litvánián túl a Don felé van Igaz-Tatárország, vagyis Alánia, Sarmatia déli részétől a Maeotis felé alászállva van Hamis-Tatárország. Ha Lengyelország és a massoviták után a Fekete-tenger és a Maeotis felé fordulunk, Russia vagy Ruténia jön, és ennek népe, a rutén, a Donig, a hegyek, a tenger és a Maeotis-mocsár között; ezeket hívták egykor roxánoknak vagy roxolánoknak. A peucinoknak és a basternáknak az a területük, amely a Peucinus- és a Kárpát-hegyeknél kezdődik, és a Duna meg a Dnyeper torkolata között a Fekete-tengerig tart. Mivel pedig az európai Sarmatiáról már eleget beszéltünk, térjünk vissza a jazigokhoz és ahhoz a vidékhez, mely a Dunát, a Fekete-tengert, a Maeotist és a Dont érinti, folytassuk tovább rendben, mert a déli szkítákról már elmondtunk egyet-mást.

A jazigok, akiket fentebb Germánia és Dácia közé helyeztünk, metanastáknak neveztettek, azaz száműzötteknek, mert ősi székhelyükről elűzték őket; városaik hajdan ezek voltak: Uscenum, Bormanum, Abieta, Parca, Trissum, Candanum, Pessium és Partiscum, a mai Eger, meg számtalan falu. (55) Egert az illyricumi agrian nép alapította és nevezte el, mely a triballok mögött lakott, és mely átkelve a Dunán megszállta a partiscok földjét nem messze a Tisza folyótól. Egyesek azt hiszik, hogy azért nevezik így, mert folyók folyják körül, vagy mert a nép földműves volt és nem városlakó. A mi időnkben Orbán egri főpap ékesítette, aki az isteni Mátyás idejében élt, oly eszes és tapasztalt férfiú, hogy ama győzhetetlen fejedelem alatt az első helyet tartotta, mindent ő irányított, örökös kincstartóságot viselt, és hosszú éveken keresztül testőrparancsnokságot is, amit nádorságnak mondanak; a német Bécs püspökségét is megszerezte; magas volt és kövér, tekintete nyílt és tiszteletre méltó, becsületessége messzemenő, mértéktartása nem közönséges, a munkát és fáradozást hallatlan módon tűrte, nagylelkűsége áradó, és az érdemeseket nagyon szerette. Magára vállalta a fejedelem minden gondját, a kormányt és az összes ügyet akarata szerint forgatta, sohasem volt része nyugalomban, hogy urának örök háláját kiérdemelje, az őt ért sérelmeket nemes szívvel elfeledte, nagylelkűségének köszönhetően legyőzte a haragot és a méltatlankodást, mindent kiegyensúlyozott lélekkel tűrt, jó- és balszerencsét rezdületlenül viselt, övéit szerető, barátai iránt odaadó, minden kedvezést a leghálásabban, bőven tetézve visszafizető férfi volt; jövedelme körülbelül harmincezer arany évente, amiből testi szükségletein kívül semmit sem fordított magára; udvara mindig népes és fényes, nemesi és fejedelmi családok fiaival zsúfolt. (60) Az asztalnál bőkezű, az öltözködésben fukar, sohasem hordott harminc aranynál drágább ünneplő ruhát; hétköznapi és vasárnapi köpenye nyolc volt. Más dolgokban pedig, mint az istentiszteletben vagy az emberszeretetben, ha jótékonyságot gyakorolt, annyira kegyes és bőkezű volt, hogy hozzá hasonlót nem látott Pannónia az időben. Ezenfelül kiemelkedett nagylelkűsége, méltányossága, önmérséklete, vallásossága, könyörületessége, nyájassága, előkelősége, hűsége és méltósága, úgyhogy mindenki szeretni és tisztelni kényszerült őt. Gyakran hallottam, amint ez a szent atya mondogatta, hogy a bőséges étkezésen és a ruházaton kívül semmit sem kíván ez életben, ami ezen fölül marad, azt az isten tiszteletére és a mások hasznára fordítja. Táplálta a nemeset, pártfogolta a tehetséget, csodás bőkezűséggel karolta föl a szegényeket és a nyomorultakat; sokat foglalatoskodott tudományos tevékenységgel, nagyszerű templomokat és egyházakat emelt, saját székesegyházát nemcsak büszke épületekkel, hanem aranyos ruhákkal, ezüstserlegekkel is csodásán feldíszítette. (65) Úgy élt, hogy ne a saját, hanem a mások hasznára élni lássék, és mindig azt akarta, hogy ne csak lássék, hanem valóban legyen is. Senki se csodálja, hogy Orbán ilyen derék ember volt, hiszen a legnagyobb király tanította a bölcsességre, és aki tudja, hogy az isteni fejedelem milyen volt, az azt is elgondolhatja, hogy mekkora feladat lehetett tökéletesen megfelelni neki. Végeredményben jogosan ítélte őt mindenki a legszerencsésebbnek, nemcsak erényei és roppant magas méltósága miatt, hanem derék unokaöccsei seregéért is, akik közül Fodor István akkor az úgynevezett szerémi püspök volt, humanista műveltségéről ismert, a legnemesebb erkölcsökkel, a szép tudományokban mély jártassággal, aki minden tekintetben megfelelt nagybátyjának, Orbánnak. Eger után, hogy az elkanyarodásból visszatérjünk, Kassa következik, a Cassius római polgárról nevezett város, Herkulesre, a leggyönyörűbb, aztán a metanasták fővárosa, Pozsony, a Duna partján, amely hasonlóképpen alapítójának nevével dicsekszik, nem kevésbé tükrözvén a római nemességet; tudniillik Pisóról nevezték el, aki a két Pannónia élén állt, leigázta az elpártolt trákokat és mysusokat, akik közül a bilincsbe vert foglyok, mint L. Florus elbeszéli, oly iszonyúan vadak voltak, hogy a vasat a fogukkal marcangolták; mások úgy vélekednek, hogy Piso Frugiról kapta a nevét, akit Valens öletett meg. Innen 30 mérföldre Nagyszombat, és távolabb dél felé Nyitra, a Nyitra folyó mentén, mely sebes folyással siet a Dunába; valamivel följebb ugyanazon a parton Galgóc, ami szkíta nyelven szabad várost jelent, valamint Trencsén és Zsolna. (70) Pozsony alatt a Duna több ágra oszlik, különböző szigeteket alkot, melyek közül a leghíresebbnek Somorját tartják, melyet Szkítiának neveznek, aztán Komárom, mindkettő az ázsiai Szkítia ősi népeinek a nevét visszhangozza. Itt a csúcson egy igen erős, az isteni Mátyás tetemes költségén kiépített vár van; királyi kertek is, több vadaskert és kies rétek. Aztán egy napi járóföldre Vác, Vatusról, a Duna menti vadonban éldegélő remetéről, vagy a Buthrotum mellett álló egykori Batiáról nevezve; én meg azt hiszem, hogy a vatianokról, Felső-Pannónia népéről, amelyről Ptolemaeus tesz említést. Ezt manapság nagyon híressé teszi főpapja, Bátori Miklós, igen nemes férfiú, nagy szónok, olasz szokásokkal és tanultsággal ékes. Mert a Bátoriak ősi famíliája a magyarok előtt mindig nagy becsben állt, többen azt hiszik, hogy tulajdon falujukról kapták a nevüket, egyesek szerint magával a faluval és Vác városával együtt Bato pannóniai királyról, akiről Strabo tesz említést. (75) A házat most Bátori István híresíti, a dákok és havasalföldiek vezére, az általa vívott háborúk dicsőségével, aki társával, Kinizsi Pállal az isteni Mátyás zászlaja és jogara alatt hadjáratot vezetett a törökök ellen, és a roppant ellenséges sereg megsemmisítésével örökre szóló dicsőséget szerzett. Váctól 30 mérföldre ugyanazon a parton fekszik Pest, Új-Budával szemben, mely az egykori itáliai Paestum nevét utánozza, és alighanem még a hajdani római birodalom virágkorában építették a paestumi katonák. A Szarmata-hegyek között, melyek a metanastákat a lengyelektől elválasztják, fekszik Körmöc, Selmec, Zólyom, Beszterce, melyekben Mátyás király mély arany- és ezüstbányákat adományozott Beatrix királynénak.

A jazigok mögött a Duna mentén Dácia következik, a Tisza, a Prut és a Dnyeszter által bekerítve, hátul a Tiligul folyó választja el Sarmatiától, ebben van elsősorban Marmacia, a Kárpát-hegyek között, melyet manapság Máramarosnak neveznek, ahonnan a Tisza ered, itt bányásszák márvány módjára a sót, méghozzá akkora bőségben, hogy egész Szkítiának elegendő lehet; nem messze innen található egy víz, mely a belemerített vasat rézzé változtatja. Dácia régi népei voltak a teuriscok, a cistobocok, ezek alatt a predavensik, a rhatacensik, a caucoensik, biephek, burideensik, cotensik, továbbá az albocensik, potulatensik, saldensik, ciagisik, piephigek, sensik; régi városai Rhuconium, Zurobara, Lizisis, Tibiscum, Decidava, Ulpianum, Ulpius Traianus kolóniája. (80) Ugyanezen a néven Felső-Mysiában említenek egy másik Ulpianumot, tudniillik Crinitus Ulpius Traianus, mikor a mysusokat és dákokat meghódította, győzelme emlékére a Duna partján megalapította Nikápolyt, és mindenekelőtt azokat a kolóniákat, amelyeket a saját nevéről neveztetett el; a Dunán hidat veretett, bámulatra méltó alkotást, mint Dion írja a Traianusban, melynek néhány pillére máig látható, e mellett van a Duna túlsó partján Szörény városkája, melyet Severus császár alapított, és melyet most a török támadásokkal szemben a magyarok tekintélyes őrséggel védelmeznek. Aztán Singidava, Acmonia, Arcina, Zeugma, Dierna, Druphegis, Porolissum, Napoca, Patruissa, Praetoria Augusta, Salinae, alighanem ott, ahol most Máramaros, mely egykor Marmacia volt; továbbá Marcodava, Apulum, Ziridava, Aquae, Amutrium, Pirum, Argidava, Comidava, Sornum, Triphulum, Rhamidava, Tiasum, Carsidava, Patridava, Utidava, Petrodava, Zusidava, Nentidava. A Kárpát-hegyeken túl Dácia külső területe nyúlik el egészen a Tiligul folyóig, ezt most Erdélynek nevezik, baromban, borban, gabonában, valamint aranyban és ezüstben igen gazdag, ahol néhány folyó aranyat hord, és olykor másfél fontnyi aranyrögöket görget, koszorú módjára mindenfelől hegyek veszik körül. Az erdőkben bivalyok, medvék, vadlovak is; valamennyi hihetetlenül gyors; a lovak sörénye a földre omlik, a házilovak önmaguktól lágyan lépkednek váltott lábakkal. Ezt a területet részint szkíták, részint szászok és dákok lakják, emezek szelídebbek, amazok keményebbek. (85) Egykor, a gótok és hunok betörése előtt, egész Dáciát római és szarmata kolóniák töltötték be, mint erre számos antik kő feliratából következtetni lehet, főleg abból, amelyet nemrég találtak Erdélyben: L. Annius Fabianus triumvirnak, a II. császári légió parancsnokának, városi számvevőnek, néptribunusnak, bírónak, a Via Latina gondnokának, a X. tengeri légió biztosának, Dácia provincia császári biztosának és propraetorának. Ulpia Traiana sarmatiai kolóniában fogadalomból adja. C. Julius Sabinus, a XIII. légió katonája, számadó írnok, élt 30 évet. C. Julius Valens duumvir és Cominia Florentina, a gyászoló szülők. P. Furius Saturninus császári biztosnak, konzuli propraetornak. A sarmatiai Dácia kolóniában. Szíves adományul ajánlja és adja.

A Tiligul folyón túl a peucinok, a carpianok, a basternák élnek meg a kunok, akiket kiűztek a szülőföldjükről, és Magyarországra jöttek, itt egy dunai szigetet kaptak az isteni Mátyástól; nem sok idő múlva önként fölvették a mi igaz hitünket. A géták, akiket most oláhoknak mondunk, Pius pedig flaccoknak nevez, Erdélytől kezdve a Dnyeszter és a Dnyeper folyók között egészen a Fekete-tengerig széles területen terjednek szét. Azt a részt, melyet a Dnyeszter, a Prut és a Duna zár be, az újabb írók Moldáviának, vagyis Szelíd-Dáciának nevezik; az Al-Dunához közelebbit pedig most Havasinak hívják; a dávok ugyanis ugyanazok, mint a dákok, és egy nyelven beszélnek.

(90) Erdélyben egykor e városok voltak: Carrodunum, Metonium, Clepidava a Dnyeszterhez közel, ezek lakói a tyragéták; aztán Vibantavarium, Eractum és a főváros, Alba Julia, melyet először a rómaiak alapítottak, aztán az albán szkíták újjáépítettek; e terület most az igen nemes Geréb családból született László püspök, magyar főpap, e kiemelkedően derék, nagy tudású, királyi ékesszólású férfi fennhatósága alá tartozik; hogy ő fivéreivel együtt milyen bölcs volt és milyen hatalmas, azt Beatrix Asztali beszélgetéseiben megírtuk, és ha élünk, a maga helyén e történetben is elbeszéljük. A peucinok mögött Russia, melyet most Ruténiának neveznek, hegyen túli terület, melyet egykor a budinok és a hamaxobiusok, most a ruténok laknak, akiknek jeles fővárosa Lemberg, amelyet Leó császár a barbárok fölött aratott győzelmének emlékére nevezett el, itt tartják a leghíresebb vásárt egész Szkítia számára. Dácia déli részén Várad, amely most széltében dicsekszik főpapjával, az előkelő cseh családból született Jánossal, nem érdemtelenül, mert ennek tehetsége magasrendű és nemes volt, lelke emelkedett és kiváló, nyájassága áradó, bőkezűsége páratlan, hűsége az isteni Mátyáshoz, akinek legfőbb tanácsadója volt, a legállhatatosabb, soha senkinek sem ártott, használt, akinek tudott; ellenségeit az elszenvedett jogtalanságok megbocsátásával és jó szolgálatokkal szokta megbékíteni, urának legfontosabb elképzeléseit tehetségének legjobb erőivel valósította meg; bárhol is járt, mindig megmutatta, mekkora fejedelem tanítványa, minden követséget messzemenő méltósággal viselt, amiért az isteni Mátyás annyira kedvelte, hogy jóindulatát örökre lekötelezte magának. Váradon a Körös folyó folyik keresztül, mely a Kárpát-hegyekből ereszkedik alá, és az aranyról kapta a nevét, tudniillik aranyrögöket görget magával. (95) Most viszont helyénvalónak ítéljük, ha a következőkben elmondunk egyet-mást a dákokról.

A dákok ugyanazok, mint a dávok, a géták rokonai, mivel mindkettőnek azonos a nyelve, sőt, ugyanazon helyről származnak, de egyesek, mint Jordanis és sok író, úgy vélekednek, hogy Skandináviából erednek a gátakkal együtt, akiket gótoknak mondunk, többen úgy, hogy a daáktól, akik az ázsiai Szkítiában élnek. A daák ugyanis, mint Strabo írja, Hyrcania szélső népe, onnan kerestek maguknak a hunok és a többi szkíták szokása szerint kellemesebb lakóhelyet. Tehát a dákok és a géták nem Skandináviából, hanem az ázsiai Szkítiából származtak ki, ez a helyesebb feltételezés, mert a keleti népek régibbek voltak a nyugatiaknál. A Davus és Geta rabszolganevek az athéniaknál sűrűn előfordultak, mert szokás volt, hogy a szolgát arról a helyről nevezzék, ahonnan származott, mint Cappadox és Syrus. (100) Akadnak, akik a dákot és dávot a dai, vagyis harc szóból akarják magyarázni, mert igen harciasak voltak. A gétákat meg a gesusból, ami a rómaiaknál cölöpöt jelent, mivel a s a görögben gyakran t-vé alakul. A gesus ugyanis egy hosszú rúd, mint ezt Criton írja a Geticában. A géták kelet felé laknak a Fekete-tengernél, ellenben a dákok Germánia és a Duna forrásvidéke körül. Hogy a dákok dávok, tanúsítják régi városneveik is, melyek többnyire davával végződnek, mint Comidava, Sergidava, Decidava, Marcodava, vagyis Marcus davája, Decius meg Sergius davája. De a görögök jobban ismerték a gétákat, hiszen ezek sűrűn járogattak el a Duna két partjára, és hol a mysusokkal, hol a trákokkal összekeveredve jelentek meg. (105) A triball is Thrákia népe, ugyanaz volt a sorsa, gyakran együtt vándoroltak odább, főleg azokban az időkben, amikor a szomszédok rátörtek az alább lakókra. Dion Prusaeus, a nagy érdemű szofista, aki Apollonius Tyanaeus és Eucrates Tyrius idejében élt, és száműzöttként a géták közé került, mint Philostratus mondja, írt egy Geticát, amelyből jól meg lehet ismerni a géták történelmét, és hogy milyen hatalmasak voltak. Augustus császár egykor ötvenezres hadsereget küldött a dákok ellen, és alig tudta őket elkergetni a Duna partjáról. Amikor a géták és dákok birodalma nagyon megerősödött, hadseregük 200 ezerre nőtt, átkeltek a Dunán, és a római nép tartományait súlyos háborúval zaklatták. Curio egészen Dáciáig vitte a római nép jelvényeit, de a szakadékok mélységeitől megrettent; Appius a szarmatákig; Piso behatolt a Rodopéba és a Kaukázusba; Lucullus a népek lakóhelyének határáig, a Donhoz és a Maeotis-mocsarakhoz. Ezt az oly kíméletlen ellenséget saját szokásai szerint hódította meg, úgy, hogy a foglyokkal szemben tűzzel és vassal kegyetlenkedett; mindennél borzalmasabb az volt a barbárok számára, hogy a megmaradókat levágott kézzel félhalottként kényszerítette élni. (110) Domitianus császár egy hadjáratot indított a szarmaták ellen, melyben egy légió a parancsnokával együtt odaveszett, meg kettőt, szükségből, a dákok ellen; az elsőt Oppius Sabinus konzuli férfiú kedvéért, akiről megtudta, hogy lerohanta őt az ellenség, a másodikat Cornelius, a testőrcsapatok parancsnoka miatt, akire a fővezérséget ő maga bízta rá. Változó hadisikerek után a dákok fölött két diadalmenetet tartott; a szarmatákért babért vitt a capitoliumi Jupiternek. Azt hiszem, ekkor szentelte neki Bécsben a Flaviana-oltárt, mivel a Flavia nemzetségből származott. Aztán, amikor a dákok megint fellázadtak, Traianus igázta le őket, és mivel az örökös hadakozás Dáciát kimerítette, sok gyarmatot telepített oda, mely mind a mai napig megtartotta a latin nyelvet. De ez sem használt sokáig, mert Galienus császár idejében Dácia elveszett; innen származott aztán Aurelianus, de mint Suidas és Eutropius mondja, Aurelianus elvesztette Dáciát, amelyet Traianus tartománnyá tett a Dunán túl; miután egész Illyricumot és Mysiát feldúlták, elveszítette a reményt megtartására, Dácia városaiból és mezőiről kivonta a rómaiakat, Mysia közepén telepítette le őket, és azt nevezte el Dáciának, ami most Felső- és Alsó-Mysia között fekszik, és ami azelőtt a Duna bal partján helyezkedett el a torkolat környékén, az most Aurelianus révén átkerült a jobb partra. A Galerius által kikiáltott Licinius császár is Dáciából származott. A dákok egykor legyőzték a bójokat és a teuriscokat, elpusztították szinte az egész Illyricum tartományt, súlyosan zaklatták az egykor galatáknak nevezett scordiscokat, akik az illírekkel és a trákokkal éltek együtt, aztán harci szövetségbe vonták őket. A gétákat a rómaiak, mint Plinius mondja, dákoknak nevezték, róluk alább bővebben szólunk. Dáciát Gotiának, majd – mivel később elfoglalták a gepidák, a gótok rokonai – Gepidiának nevezhetjük. Galienus uralkodása alatt a gótok felprédálták Görögországot, Macedóniát, Pontust és Ázsiát. (115) A Duna Germánia hegyeiből ered, nem messze a Rauracus-hegyektől, a raetiai határoknál kiszélesedik, mintegy 60 hajózható folyót vesz föl, körülbelül húsz[!] mérföldet megtéve végül hét ágra oszlik, és a Fekete-tengerbe ömlik; jobbra vannak a raetusok, vindelicusok, noricusok, valamint a két Pannónia, a két Mysia, balra Nagy-Germánia, a metanasta jazigok, a dákok és géták; csak a Nílusnál kisebb, ha jég borítja, megtartja a terhelt szekeret, a hatalmas hadsereget, és így megtagadja a természet által rendelt szolgálatot. Tudniillik a természet parancsára azért keletkezett, hogy védje a két Pannóniát, őrizze a római birodalom határait, nehogy a dühöngő barbárság betörhessen, de kegyetlen télben, kedvezvén némiképp a germánoknak és a szkítáknak, mert azok az ő emberei, eltűri, hogy lábukkal tapodják. Ahol Illyricumot érinti, Ister királyról Isternek nevezik; ennek két fia volt, Elorus és Actaeus, akik segítséget vittek a mysusoknak és a trójaiaknak, mint a hajdan igen-igen híres Homerus megállapítása nyomán írja Philostratus, akit Bécsújhely ostroma közben az isteni Mátyás utasítására görögből lefordítottunk; továbbá abban a háborúban, amely Trójánál folyt, a nagy Aiax a mysusok ellenében önmagát, Achillest és Patroclust, Haemus, Mars fia ellen Diomedest, Palamedest és Sthenelust, az Istertől érkezettek ellenében az atridákat és a többieket állította. Ister fiai pedig, a szkíták vezérei, akik Hector rendeletére szekerekkel csatáztak, bátran rárohantak az ellenségre, de amikor Aiax erősen megzörgette a pajzsát, megrémültek, a lovak meghökkentek, megriadtak és feldöntötték a szekereket, a szkíták szertefutottak, ők pedig, miközben állhatatosan küzdöttek, mindketten elestek.

A torkolat előtt van Peuce-sziget, amelyet azért hívnak Peucénak, mert a basternák, a Peucinus-hegyek lakói foglalták el; Peucinusnak a feketefenyő-erdők rengetegéről nevezik. (120) Lejjebb és följebb tekintélyes nagyságú szigetek sokasága; a többiek előtt említik az Al-Duna első, a Peucétól induló ágában Hyerostomont, vagyis a szent torkolatot; a közelben van a folyóról nevezett Istropolis. Peuce mellett egy nagy mocsár kezdődik; Istropolis fölött is van egy tó, hatvanhárom mérföld kerületű, amelyet Halmyrisnak hívnak. A Peucinus-szigetközön van Kilija városa, melyet a törökök nemrégiben foglaltak el, ez Achilles kultuszát ápolta, és – mint alább megmutatjuk – Leuce és Dromus őrzi. A második Narcostomon, a befagyott és elzsibbadt halakról, melyeknek ott nagy tömegét fogják ki. Harmadik a Calostomon, alighanem az épületfa jó minőségéről nevezve. Ezzel szemben az álságosságról hívják a negyediket Pseudostomonnak; itt van a Conopon-sziget, melynek a szúnyogok tömege adja a nevét, Diabasist az átkelésről hívják így. Az ötödik torkolat a Boriostomon, mely északra néz. Stenostomon a hatodik, igen keskeny; végül a hetedik Spirestomon, mert szélesen kanyarog, abból a fekete mocsárból ömlik ki, melyet Ptolemaeus Thiagolának nevez; a közelben van Harpis város. (125) Ephorus a Duna hétszeres torkolatához csak öt szigetet helyez. A Fekete-tenger mellett egy vízben bő, széles síkság nyílik, melyen midőn Darius, Hystaspes fia, a szkíták ellen háborúskodva a dunai átkelés után át akart hatolni, az egész sereggel együtt kis híján odaveszett; aztán Lysimachus, aki Dromichetes géta király ellen vezetett expedíciót, hasonló bajba kerülvén, az ellenség fogságába esett, de mert jóindulatú ellenfélre talált, sértetlenül távozhatott. E pusztaságban, mint Plinius mondja, a szkíták összes nemzete megtalálható, némelyik géta, némelyik szarmata, úgymint hamaxobius vagy aors, egyesek elfajzott szkíták, akik szolgáktól születtek, vagy trogloditák; aztán vannak alánok és roxolánok. Az Al-Duna torkolatától a Dnyeszter 900 stádiumra van, az út közepén két tó, méghozzá hatalmas; az egyiket kikötő gyanánt lehet használni, a másiknak nincs öble. A pusztaság közepét a britolagák lakják, akiket a nagy testű nyulakról neveznek; ottani város Cremnisci meg Aepolium, hegy a Macrocremnius; a Dnyeszter mellett híres Hermonactus. (130) De e ponton a historikusok jócskán eltérnek egymástól; vannak néhányan, akik azt erősítgetik, hogy a géták, akiket gótoknak mondunk, liberius idejében Scandia szigetéről jöttek ki. Aelius Cato ötvenezer gétát hoz ki az Al-Dunán túli területről Trákiába, mely nemzet a trákok nyelvét beszéli, ma is él, és mysusnak neveztetik. A görögök, mint Strabo írja, a gétákat trákoknak gondolták, mint a mysusokat is; ugyanis mindkét nép trák, az is, amelyet most mysusnak nevezünk, az is, amelytől azok a mysusok eredtek, akik Ázsiában a lídek, a frígek és a trójaiak földjét lakják. Továbbá a fríg nép is a trákoktól származik, mert egykor brígnek mondták, mint ahogy tudjuk, hogy ugyanazt a népet nevezték medobithynnak, bithynnak és thynnak.

Posidonius sok bámulatra méltó dolgot beszél el a mysusokról, a trákokról meg a gétákról, hogy tudniillik rendkívül vallásosak, a húsételtől tartózkodnak, azt írja, hogy nem kis részük örökös nőtlenségben él, kizárólag mézzel, tejjel és sajttal táplálkozik, ezért ezeket deicoláknak és capnobatáknak nevezik, vagyis füstjáróknak, a trákok közül egyeseket, akik asszony nélkül élik életüket, ctistáknak, vagyis teremtőknek neveznek, nagy tisztelettel szenteknek tartják őket, és mindenféle szabadságot megengednek nekik. (135) Menander, ama vígjátékíró, ugyanígy vélekedik, mondván, hogy a trákok valamennyien, és elsősorban mi, géták, mert magam is azzal dicsekszem, hogy közülük való vagyok, mi a többieknél nagyobb önmegtartóztatásban élünk. És hozzáteszi: Közülünk senki sem vesz feleséget, ezért a vallásos áhítat a gétákban volt a legnagyobb, amit a húsételtől való tartózkodás jelentékenyen fokozott. Ezenkívül azt mondják, hogy egy bizonyos géta nemzetiségű Zamolxis Pythagorasnál szolgált, és az isteni dolgok nem csekély tudományát tanulta el tőle; elzarándokolt az egyiptomiakhoz, egynéhány dolgot itt is hozzátett ismereteihez, és miután hazájába visszatért, övéi a legnagyobb tiszteletben részesítették, jósolt, magyarázta a csodajeleket és az álmokat, minek következtében a géták királya arra az elhatározásra jutott, hogy ezt a filozófust, az isteni akarat e kiváló magyarázóját társul veszi maga mellé az uralkodásban; először az isten bensőséges papjának tartották, aztán istennek, lehúzódott egy mások számára megközelíthetetlen föld alatti barlangba, senkivel sem állt szóba a királyon és a királyi minisztereken kívül, és itt az istenek módjára jóslatokat adott, számos parancsot hirdetett; fennmaradt aztán ez a szokás egészen Tiberius idejéig, mindig akadt valaki, a szent szertartásokban járatos személy, aki a király tanácsadója lett, és akit a géták istenként tiszteltek. Augustus császár idejében, aki Byrebista géta király ellen hadjáratot indított, e tisztségben Deceneus működött a szent hegyen, amelyet Cogeonusnak neveztek.

Mármost, ha a nagy tekintélyű görögöknek hihetünk, és a géták, akiket gótoknak tartunk, a trákok közül származtak, hogyan eredhettek volna Scandiából vagyis Scanciából? (140) Vagy inkább azt kellene gondolnunk, hogy Jordanis és az őt követő többi író tévedett? Már ha csak azt nem akarjuk mondani, hogy a trákok, a géták és mysusok egykori elődei, először Scandiából származtak ki, vagy nem követjük Apollodorust és Eratosthenest, aki azt vallja, hogy Homerus meg a többi antik író ismerte ugyan a görögök történelmét, de a távoli népekét a legkevésbé sem; hiszen míg a Fekete-tengerbe körülbelül negyven folyó ömlik bele, említést sem tesz a legjelentősebbekről, a Dunáról, a Donról, a Dnyeperről, a Bugról, a Rioniról, a Terméről, a Kisilről, a híres lószelídítő szkítákról sem, akiket galactophagoknak és abiusoknak nevez, és bizony nem ok nélkül, mert akkortájt ez a tenger nem tűrt meg hajót a hátán, ezért hívták axenosnak és ellenségesnek, a szüntelen viharok meg a szkíták vadsága miatt, akiknek az volt a szokásuk, hogy a vendéget feláldozták, emberhússal táplálkoztak, és a koponyát kupaként használták. A Fekete-tenger egykor úttalan volt, és csak akkor kezdték Euxinusnak és engedékenynek nevezni, amikor az iónok városokat alapítottak a partján. De mégis ki merné mondani, hogy Homerus nem ismerte a szkítákat, amikor a galactophagokat és az abiusokat messzemenően igazságosnak mondja, mert ház helyett szekéren laknak, nomádok és pásztorok, kapzsiság nem gyötri őket, a kölcsönt visszafizetik, Plato tanítása szerint közösen bírják az asszonyokat és gyermekeket, a kanálon és kardon kívül nincs magántulajdonuk, őszinteségük bámulatos, nem ismerik a rosszindulatot és a nagyravágyást, kevéssel megelégszenek, és összehasonlíthatatlanul mértékletesebbek, mint mi? A szkíták egykor ezekkel az erényekkel tündököltek. Amikor azonban a mieink elkezdtek hajózni a tengeren, a tengerparti szkítákat megfertőzték a mi erkölcseink; azonnal elárasztotta őket a bujaság, az élvhajhászás, a roppant rosszindulat, kapzsiság, a gonosz mesterkedések raja; lealjasodván lemészárolták a vendéget, raboltak, elpuhította őket a kényelem, szennyes kamatot szedtek; mihelyt belekóstoltak az idegenek lágyabb életmódjába, elasszonyosodtak, ősi erkölcseik megromlottak, a becsületességet felváltotta a gonoszság, szinte minden megváltozott. (145) Egykor tehát a legszentebb emberek voltak a szkíták, mint Strabo vélekedik, és olyanok, amilyeneknek Homerus írja le őket; sőt, a szkíták becsületességéről a perzsák, az egyiptomiak, valamint a babilóniaiak meg az indusok levelei is tanúskodnak. A filozófus Anacharsis és Abaris, aki az avaroktól, a hunok szövetségeseitől származott, és még mások is bölcsességre vágyva Görögországba vándoroltak, és örök dicsőséget szereztek maguknak azáltal, hogy népükre jellemző tulajdonságként árasztották magukból a velük született igazságosságot, szívélyességet és szelídséget. Sándor a trákok elleni expedícióban, amikor megtámadta a triballokat, és ezek királyát, Syrmust üldözte, aki Peuce aldunai szigetre menekült, és ezért később róla nevezték el Szerémet, a hajók hiánya miatt késedelmet szenvedett; átkelt a gétákra, elfoglalta és lerombolta városukat, majd amikor e néptől és Syrmus királytól ajándékokat kapott, azon nyomban hazament. Dromichetes, a géták királya, midőn Sándor utódainak idejében az ellenséges Lysimachust elfogta, így szólt: Nem viszek én háborút ilyen halandókra, inkább a barátaimmá teszem őket. Azzal a neki is sok kárt okozó ellenfelet barátilag megajándékozta, elbocsátotta, és e jótéteménnyel örökre lekötelezte. (150) Anacharsis pedig, mint Ephorus állítja, a sacák nemzetségéből származott, akik a gabonatermő ázsiai Szkítiát lakták; önmérsékletével, okosságával, kiváló elméjével kiérdemelte, hogy a hét bölcs közé sorolják; ő találta fel a láng élesztésére szolgáló fújtatót, a kétágú horgonyt és a fazekaskorongot, Diogenes sokat ír róla. De most térjünk vissza urunkra, mert némileg elidőztünk a gétáknál és a szkítáknál.

Harpis egy igen régi város a Thiagola-mocsár közelében; nevét a hárpiáktól kapta, Phineust ugyanis, mint Homerus írja, a hárpiák a galactophagok, vagyis géták földjére vezették, ezek hitvány és kevés eledellel élnek, szent törvényeknek engedelmeskednek, testük sebezhetetlen és legyőzhetetlen, a kapzsiság betegsége nem gyötri őket. Aki az Al-Duna torkolatától a Fekete-tenger partján a Don felé halad, elsőként a Dnyeszter folyóra bukkan, melynek torkolatától ötszáz stádiumnyi távolságra az Achillesnek szentelt Leuce-sziget tűnik fel; erről Protesilaus nyomán Philostratus sok tudnivalót ír, azt tudniillik, hogy Thetis új szárazföld gyanánt Neptunustól kérte el, hogy a Thessaliából származóknak egy megművelhető szigetet adjon; mert amikor a Fekete-tenger hosszát felmérte, és nem talált betelepíthető helyet, számba vette az Al-Dunát, a Dnyepert és a Termét, melyek szakadatlan, roppant hullámzással ömlenek a Fekete-tengerbe, majd e folyók egyikénél a torkolatot feltöltötte, és a tengerbe egy szigetet állított; (155) ennek hossza 30 stádium, szélessége pedig négy; önmaga számára cserjét és fehér fákat ültetett, innen ered a sziget neve, mások egy csodás szépségű templomot álltak körül; Achilles és Heléna istenségét tisztelték itt; kettejüknek szentelt templom és kettejük szobra volt itt felállítva, melyek nem egymásra néztek, hanem Helénáé Egyiptom felé; Neptunus, Amphitrite és a Nereidák meg a Maeotisba és a Fekete-tengerbe ömlő folyók többi szelleme látogatták ezt hitveseikkel; e szigeten fehér madarak laktak, ezekről állandósult a neve; a görögök és a Pontust lakó barbárok valamennyien tartózkodtak az itteni vendégeskedéstől; arról énekeltek mindennap, hogy Achilles és Heléna lakomákat tartott itt, dalba foglalták kölcsönös szerelmüket, és folyton Homerus verseit dalolták; ezenkívül híre járt, hogy egy kereskedő időnként felkereste ezt a szigetet, Achilles megjelent neki, elbeszélte, mi történt Trójánál, szíves vendégséggel és gazdag asztallal traktálta őt, aztán megparancsolta, hogy hajózzon Iliumba, hozza el azt a trójai lányt, aki Priamus véréből egyedül maradt még meg; amikor ezt megcselekedte, Achilles nagyon megdicsérte őt, és arra utasította, hogy őrizze a hajóján, mert Leucéra asszonyoknak tilos volt lépni, a kereskedőt rengeteg pénzzel elbocsátotta, de az még egy stádiumnyira sem hajózott el, amikor meghallotta a lány jajongását, akit Achilles kegyetlenül széttépett. Erről ennyit; fordítsuk vissza most a szót a Dnyeszter folyóhoz.

(160) A torkolatban Neoptolemus tornya áll és a Hermonactus nevű falu. Achilles fia ugyanis, mint némelyek vélik, apja emlékműve mellé maga is akart építeni valamit; de ezt nem hiszem, inkább Neoptolemusról, Mithridates fiáról nyerhette a nevét, aki nyáron tengeri, télen pedig lovas ütközetben győzte le a szkítákat, és hogy a Dnyeszter kijáratát elzárja a géták elől, torkolatába tornyot állított. Azt hiszem, a Dnyesztert a tyrusi kereskedőkről nevezték el, akik nyereségvágyból nemcsak a Fekete-tengerre hatoltak be az iónokkal együtt elsőként, hanem a Hispán- és a Gaditán-tengerre is, hogy a Pireneusi-hegyekből az erdők elégetése révén kiolvasztott ezüstöt bíborra cserélve meggazdagodjanak; a hajózásban a csónakot és a csillagok útmutatását először a föníciaiak használták. A folyó mellett áll Tyras város, melyet Ophiussának is neveznek, bár Ophenicumnak kellene mondani a föníciaiakról; a folyón fölfelé hajózva jobbra van Niconium, balra Ophiussa. A Dnyesztert lakó gétákat tyragétáknak nevezik. Közel van egy terjedelmes sziget, az Al-Duna Pseudostomon nevű torkolatától 130 mérföldre, ezt a tyragéták lakják. Aztán a folyóval azonos nevű axiacák, mintha ők, mivel nyilazásban kitűnőek, egyedül volnának méltók a nyílra. (165) Rajtuk túl a crobiggok és a Rhode folyó; továbbá a Sagaricus-öböl és Ordessus kikötő; a Dnyeszertől 120 mérföldre van a Dnyeper, amit Észak erejének fordítanak, mert ez innen válik hajózhatóvá, édesvizű, a legkiválóbb halban bővelkedik. Van egy hatalmas tava és egy városa, amely 155 mérföldre fekszik a tengertől, és ugyanígy nevezik; a miletusiak alapították, és hol Olbiának mondják gazdagságáról, hol Miletopolisnak. Itt szokták a legnagyszerűbb vásárt tartani, melyet mind a görögök, mind a szkíták látogattak. A parton ezután az achájok kikötője. Leucétól, Achilles szigetétől 125 mérföldre van egy kard formára keresztben elnyúló félsziget, amelyet a thessaliai vezér gyakorlatozásáról Dromon Achilleumnak neveznek. Agrippa azt állítja, hogy hossza 80 mérföld. Ezt az egész vidéket a szárd szkíták és a siracok tartják. Aztán egy erdős vidék következik meg a Hylaeum-tenger, arról az erdőről elnevezve, amely körülöleli. (170) Az az egész terület, mondja Strabo, mely a Dnyeper és az Al-Duna között fekszik, eleinte a géták pusztasága volt, aztán a tyragétáké, akiket a jazig melléknevű szarmaták követtek, akiket basilicusoknak mondanak, meg a georgok, akiknek zöme nomád és pásztor, földet kevesen művelnek. A déli részt a basternák lakják, a tyragéták és a germánok szomszédai, és alighanem ők is a germánoktól származnak; számos falura és nemzetiségre oszlanak, egyeseket ugyanis atmonoknak neveznek, másokat a basternák sidonjainak. Peucinoknak mondják azokat, akik a Duna Peuce nevű szigetét foglalták el.

A roxánok észak felé élnek, a Don és a Dnyeper közti alföldön legeltetnek. Ez az északi rész Germániától egészen a Kaspi-kapukig mezőség és síkság; e térséget most Fehér és Fekete Russiának mondják. A roxánok ellen Mithridates Eupator küldött hadsereget Tysius vezérletével, és a csata során nagy részük elesett. Nyers marhabőrből csinálnak mellvértet és pajzsot, a küzdelemben kardot, íjat és lándzsát használnak. (175) E törzsből több nemzet származik: a nomádok szekereken élnek, füves mezőkön vándorolnak, prémmel borított sátrakat szállítanak, a szarvasmarhát magukkal hajtják, abból táplálkoznak, tejet, sajtot, húst esznek; legtöbbjüket most tatárnak hívják; télen a hideg miatt levonulnak a Maeotishoz, nyáron a déli pusztákon vándorolnak, ezért nincs szamaruk, mert ez az állat nem tűri a hideget; marháiknak sincsen szarvuk, mert ki vannak téve a hidegnek; lovaik kicsinyek, szarvasmarhájuk viszont nagy termetű, a befagyott vizet fémkorsókkal törik fel. Azután, hogy megtartsuk a rendet, a Dnyeper és a Bug között a hegyektől számítva Leinum városa van, Amadoca, Sarbacum, Niossum, Azagarium, Sarum, Serimum, Metropolis és Olbia. A Bug és a Kerkinit között a tauroszkíták, Tamyraca, aztán Achilles hosszan elnyúló félszigete, párta alakú, mint fentebb mondtuk, itt van a Bonus kikötő, Cephalonesus, Misaris, Diana tava és a Szent-fok. A Dromus mögött a Kerkinit-öböl, mely a félszigetet elválasztja a Krím félszigettől. A Kerkinit folyó meg a Pasiaces között vannak a navarok és Navarum városa, aztán Tracana, Pasyris, Ercabum, Torrocca, Carcinna és Neontichum, amit új falaknak fordíthatunk, aztán a Krím félszigeti szorosa, a Kerkinit-öböl meg a Buces-mocsár között, ahol a legfontosabb város Taphros; utána Eupatoria, Satarchae, Dandaca, Criumetopon, egy kis félsziget, a kos homlokának alakjára elnyúló fok, Corax, Lagyra, az Istrianus folyó, a nevezetes Theodosia város, Nymphaeum, Panticapaeum, a Myrmecium-fok, Parthenium Zeno félszigete és Heraclium, amely a rómaiaktól szabadságot kapott, egykor Megaricének nevezték, és öt mérföld kerületű fallal kerítve Görögország törvényeit tartotta.

(180) A Krím félsziget déli részén ezek vannak: Cimmerium, Beon, Parosta, Tarona, Postigia, Iluratum, Tyrictata, melyet a tirusiak birtokoltak, Zephyrium, Portacra, Cytaeum, Argoda, Tabana. Heraclium pedig a heracliumiak gyarmata, akik a Pontusban laktak. Ugyanígy nevezik a félszigetet is, mely a Dnyeszter folyótól négyezer-ötszáz stádiumnyira esik, ha a tengeren hajózunk. Parthenium fokát egy bizonyos szűznek szentelt kápolnáról és szoborról nevezik; a várostól 100 stádiumra fekszik, és három kikötőt alkot, ahonnan a félsziget kiindul. A Pactorum kikötőnek szűk a bejárata, a szkíta fajú taur népség itt szokott rablók módjára lest vetni az érkezőknek; ezután van egy másik kikötő, amelyet Ctenosnak hívnak; utána Cherronesus város, melyet arról a kis félszigetről neveznek, ahol fekszik; hajdan szabad volt, és a saját törvényeivel élt, azonban a barbárok szorongatása oly szükségbe taszította, hogy Mithridates Eupatort megválasztotta ellenük hadvezérnek és védnöknek, ez azonnal hadat küldött a Krímre, a szkíták ellen fegyvert fogott, mint Apollonides vélekedik, Scilurust nyolcvan fiával együtt visszahelyezte a bosporusiak királyságába, és ezt a saját birtokává tette, A Criumetopon-fokkal szemben a cimmer Bosporuson túl Carambis helyezkedik el, a paphlagoniaiak foka. Ugyanezen a vidéken van a Cimmer-hegy is, ahol a cimmerek egykor nagy hatalmat gyakoroltak a bosporusiak fölött. A cimmer Bosporus mellett most a genovaiak híres gyarmata van, Capha, melyről ma ezt az egész sarmatíai félszigetet nevezik. Panticapaeum egykor a bosporusiak fővárosa volt. (185) A cimmerek ugyanis, akik a Fekete-tenger jobb oldali déli területét lakták, egészen loniáig elkalandoztak, aztán őket elzavarták a szkíták, és a görögök, akik ezeket a városokat lakták, szkítáknak nevezték őket. Bosporus szorosa Panticapaeum és Achilles faluja között 20 stádium széles, ha befagy, bárhol gyalog mennek át rajta, így tehát mindazt, ami a Maeotis partvidékéhez tartozik, Cimmer-öbölnek nevezik. Azt mondják, ezzel szemben áll Trapezus hegye, mely a Tibaraniához és Colchishoz tartozó városnak a nevét adta. Ezután igen termékeny helyen fekszik az alapítójáról nevezett Theodosia, melynek száz hajót befogadó kikötője van. Aztán a bosporusiaknak a Maeotis partján fekvő városa, Panticapaea. Az a szakasz, amely Theodosia és Panticapaeum között van, nincs több 5530 stádiumnál, számos faluval, pompás lakóhelyekkel és csodás termékenységgel; középen van Nymphaeum egy igen jó kikötővel. Azt olvassuk, hogy Panticapaeum várát a miletusiak alapították; Leucon, Satyrus és Parisades idejében a Maeotis egész környékével együtt királyi uralom alatt állt. Az utolsó király, Parisades azonban nem tudta megfizetni a barbároknak a súlyos adót, ezért az uralmat átadta Mithridatesnak, őt magát később az istenek közé sorolták, a terület pedig Mithridates legyőzése után a római nép birtokába ment át. (190) A Maeotis szája, melyet cimmer Bosporusnak neveznek, az igen szűk Euripusban végződik. Partheniummal az Ázsiában fekvő Achilles falu áll szemben. A félszigetnek a tengerre hajló területe egészen Theodosiáig gyümölcsben bővelkedő, mindenütt művelt mezőség, a terméshozam harmincszoros, Mithridates Eupatornak adó fejében 180 ezer véka gabonát fizettek innen, és a Sindices környéki ázsiai területekkel együtt még mintegy kétszázezer talentumnyi ezüstöt is. A görögök innen szerezték be a gabonaneműt, mint ahogy a Maeotistól a sózott halat. Azt mondják, Leucon, a Krím királya, Theodosiából kétszáztízszer tízezer vékával küldött az athéniaknak.

A Krím félsziget fölött élnek a nomádok, akik lóhússal táplálkoznak, és ha nem fizetik meg számukra az adót, mindenféle portyázásokkal hajtják be azt. Hypsicrates azt írja, hogy a szorosnál déli irányban 360 stádium hosszúságban nyúlik egy fal, amit Asandrus épített, minden stádiumon tíz tornyot emelt, hogy a barbár támadásokat megakadályozza; akik a földet művelik, szívélyesebbek és jobb erkölcsűek, viszont azok, akik a tengeren foglalatoskodnak, haszonlesők, egyáltalán nem tartózkodnak a rablástól és a gaztettektől. (195) Scilurus és fiai két várat emeltek, amelyeket a Mithridates vezérei elleni támadásoknál használtak, az egyiknek Palatius, a másiknak Chabus volt a neve; ezzel szemben Diophantes, aki Mithridates Eupator parancsnoksága alatt és megbízásából a Krím félszigetre hadat vezetett, Neapolist meg Eupatoriát építette. A félszigetlakók falától a fok mentén tizenöt stádiumnyira van egy sós tó, mely számos sóteleppel szolgál. Augustus idejében mindez a bosporusi királyoknak engedelmeskedett, akiket a római nép állított.

A szarmatáknak és a szkítáknak az a szokásuk, hogy a lovakat kiherélik, hogy engedelmesebbek legyenek, ugyanis kis termetűek, bámulatosán gyorsak és fürgék; kedvelik a vadászatot; a mocsaras területen szarvas és vaddisznó él, a mezőségen őz és vadszamár, továbbá egy fehér testű, gyors, hatalmas termetű vadállat, átmenet a szarvas és a kos között, mely az orrával szívja fel a vizet, és tartalékol belőle annyit, amennyi a kiaszott mezőkön kitépett táplálékhoz elegendő; ezt szarvatlannak nevezik.

A Krím félsziget tehát, amelyet egykoron 30 nép lakott, és amelynek gerincét a scythotaurok birtokolták, a Peloponnesushoz igen hasonlónak látszik. Mögötte van a Buces-mocsár, a Maeotistól egy sziklás hátsággal elválasztva; ez veszi föl a különböző irányokból folyó Pasiacest, Bucest és Gerrhust. A Gerrhus választja el ugyanis a basilidákat a nomádoktól, a Bug pedig a nomádokat a hylaeusoktól, mint Plinius mondja. (200) ABuces és a Gerrhus között a toreccadák laknak, itt van Acra város, a Gerrhuson túl Cnema és az Agarus folyó. Aztán a Lycus és a Poritus folyó, közöttük a roxolánok Hygreum várossal. A Poritus torkolatánál a Don öblével szomszédos Carea van. A Dont pedig a tanaiták lakják; a déli részt az osylok, az ophlók és az idrák; tovább Sándor és Caesar oltárai. A belsőbb helyeket hegyek veszik körül. A Dnyeper forrásánál a neurok, a gelonok, a thyssagéták, budinok, basilidák és, mint feljebb mondtuk, az agathyrsok; felettük más nomádok és antropofágok, a Bucestól a Maeotis felett a szarmaták és az essedók. Hátravan még, hogy most átkeljünk az ázsiai Szkítiába, miután az európait leírtuk.

A Donon túl az ázsiai Szkítia következik, melynek a legtöbb író igen tág határokat szab. Mert nyugatról a Don, délről a Corax- és a Kaukázus hegység meg a Kaspi-öböl, északról és napkeletről a serek által elfoglalt két óceán határolja. Két részre oszlik; az egyik az Imaus-hegyen innen, a másik túl helyezkedik el. Délről még Colchis, Ibéria és Albánia fogja közre; északról, ha kelet felé fordulunk, a Hyperboreus-hegyek meredeznek, melyek között a basilicusok, a szarmaták és a zacaták laknak; innen ömlik ki a Volga folyó, mely hosszas kanyargás után végül a Kaspi-tengerbe vegyül. (205) A zacaták alatt a suardenok, perierbidok, chenidisek, siracenok, jaxamaták, psessik, themeoták, navarok és Mithridates tartománya; továbbá a tyrambák, asturicanok, zinchék, arichok, conapsenok, metibek, agoriták, sanaraeusok, tuscok, a Hippicus- meg a Ceraunius-hegyek, Sándor oszlopai, a melanchlenok, sapothraenák, a scymniták, a suranok, a sacanok, az amazonok, orineusok, valók, serbek, didurok, udák; valamennyien a Don és a Volga folyók közén laknak, és, mert szarmaták, mindannyian a szkíták szokásait követik, nincsenek városaik, csak a Don mentén és a Maeotis tengerparti részén Exapolis, vagyis folyón kívül fekvő város, meg Navaris, Paniardis, Patarua, Azara, Axabitis, Tenia, Tyramba, Gerusa, Mateta. Délen Auchis, Suruba, Corusia, Ebriapa, Seraca, Abunis, Nasunia, Halmia. A Dontól Achilles falujáig, Cimmeriumig és Sindáig Ázsia vidékeiről a Marubius, a Theophanius, a Kis- és a Nagy-Rhombitus, az Atticitus, Psathis és a Kubán folyó ömlik a Maeotisba. A Donnál van egy tó meg egy város a folyó két torkolata között, egymástól 70 stádium távolságra, ugyanazon névvel, melyet a bosporusi görögök alapítottak, és liberius idejében Polemo király lerombolt, mert nem szívesen engedelmeskedett neki. Ez volt közös vásárhelyük Európa és Ázsia nomádjainak, akik bőrt és rabszolgát vittek oda, meg a bosporusi hajósoknak. Ezzel szemben fekszik a vegyes lakosságú Alopecia-sziget, amely a rókák tömegéről kapta a nevét. A szárazföldi úton haladók a Nagy- és a Kis-Rhombitusra bukkannak, itt a halak igen jóízűek. (210) A Donnak, mely mint Strabo mondja, éppen a Nílussal szemben ömlik a Maeotisba, nincsenek ismert forrásai, a későbbi kozmográfusok viszont azt állítják, hogy a Riphaeus-hegyekből árad ki. A fagy és a nehéz terep miatt ennek torkolatán fölül nem járnak a bennszülött nomádok.

Sándor, miután áthatolt a Kaukázus hegyen, legyőzte Dariust, hatalma alá hajtotta a sogdianokat és a bactrokat, eljutott a Don folyóig, hogy Ázsia leigázása után Európára is rátegye a kezét, és itt, amikor a macedónok rendezetlen sorokban szanaszét száguldoztak rabolni, a szkíták a közeli hegyekből előrohanva komoly erővel rajtuk ütöttek, és többet fogtak el közülük, mint amennyit megöltek, majd a győzelem után a foglyokat a hegyek közé vitték, ahol körülbelül 20 ezer rabló tanyázott. Sándor később megtámadta őket, és miközben ezek parittyával és nyíllal verekedtek a macedónokkal, a császárt súlyosan megsebesítették a lábszárán, aztán tettüket megbánva követeket küldtek, visszaadták a foglyokat, és önként megadták magukat. Négy nappal később, amikor Marupenta városhoz értek, mely 70 stádium kerületű, az abius szkíták, akik a barbárok közül leginkább tisztelték a törvényt, és Cyrus ideje óta mindaddig szabadok voltak, követeket küldtek, és békét szereztek tőle. Ezután az európai szkítákhoz küldte barátját, Berdast, akinek meghagyta, hogy szemlélje meg a helyeket, nézze meg a szkítákat, főleg azokat, akik a Bosporus fölött laknak, válasszon ki egy városalapításra alkalmas helyet a Don partján, kémlelje ki a vidéket, vegye számba a nép létszámát és erőit. (215) Mikor ez megtörtént, hatalmába hajtotta az elpártolt bactriaiakat, majd a folyó partján tizenhét nap leforgása alatt bámulatos gyorsasággal felépített egy várost, megtöltötte rabszolgákkal, akiknek gazdái pénzt kaptak tőle, hogy ott lakjanak, és elnevezte Alexandriának. A szkíták, akik a Donon túl laktak, úgy vélték, hogy ezt az ő nyakukba rakták, és az új város lerombolása végett nagy sereggel odaküldtek Carthasist, a király fivérét. Sándor akkor a parton táborozott; sebe még nem forrt be, ezért a Donon való átkelés céljára a lovasok számára tutajokat és nyereggel ellátott tömlőket készíttetett, hogy azokra a könnyűfegyverzetű katonákat ráültesse. Az ellenfél a túlsó parton állt, követeket küldött, akik megpróbálták lebeszélni Sándort arról, hogy megtámadja az ellene mit sem vétett vad nemzetet, Ázsia és Európa urát óvták attól, hogy elbizakodjék a szerencséjében, s aztán lepottyanjon a magasból, hiszen az elhamarkodott lépés mindig csak átmeneti sikert hoz. Dolguk végezetlen bocsátották el őket; három napon át készíttette a tutajokat, melyek száma 12 ezer lett, rájuk helyezte a lovasokat, megparancsolta, hogy kössék a tutajok orrához a lovakat, és ússzanak, a könnyebb fegyverzetűekkel rakott tömlők pedig kövessék a tutajokat. (220) Az ellenség ellenállása közepette átkelt a Donon, és mert emberei vállvetve harcoltak, nemcsak a partvidékről kergette el, hanem meg is verte, meg is szalasztottá azt, majd a Donon túl, Európában győzelmének örök emlékezetére oltárt állított. Azt hiszem, hogy ez az Alexandria az a város, amelyet Ptolemaeus Exapolisnak nevez.

A Volga folyó, melyről azt mondtuk, hogy a Hyperboreus-hegyekből ered és Sarmatiát középen szeli ketté, kettős forrásból származik; az egyiket nyugatinak, a másikat keletinek hívják. A források között a modocák és a hippofágok laknak, akik lóvérrel és lóhússal táplálkoznak. A Volgán túl alattuk laknak az aseusok, a phthirophagok, és ott van Nesiotis vidéke.

Az ázsiai Szkítiát tehát mint nyugatról a Don folyó, úgy délről a Kaukázus hegy védelmezi hosszan és szélesen az idegen nemzetektől, melynek hátsága és összefüggő gerince Ázsiát is ketté választja; egyik felől a Ciliciai-tengerre, a másikról a Kaspi-tengerre, az Arasra és Szkítia sivatagaira néz, és mert a Taurus összefügg vele, Ázsia valamennyi folyója vagy a Kaspi- és a Fekete-, vagy a Vörös- és a Perzsa-tengerbe ömlik. Sándor 17 nap alatt kelt át a Kaukázuson, és behatolt Szkítiába, ahol egy négy stádiumnyi magasságú, minden oldalon meredek szikla emelkedik, melyen – mint mondják – a megkötözött Prometheus élt. (225) Sándor ennek a lábánál egy új várost épített, amelyet a macedónok hét öregének szentelt és Alexandriának neveztetett el. A Kaspi-hegyen kettős kapu van, amelyen keresztül a szkíták és az amazonok kitörtek, gyakran beszáguldozták egész Ázsiát, és kegyetlenül uraskodtak egészen Egyiptomig; az egyik Ibéria és Albánia között nyílik, a másik a Kaspi-tengerre néz.

Ezen túl a Volga mögött, az Imaus-hegyig a hyperboreusok mellett az alán szkíták, a setianok, rhoboscok, asmanok, paniardok, a Canodipsa tartomány, a coraxok, mologenok, samniták, orgasok, erymmok, asioták, norosbisok, a Rhymmicus-hegy és folyó, a Daix folyó; továbbá a norossok, aorsok, jaxarták, a cachaga szkíták, ariacák, namasták, a Sir-Darja folyó és az iasták, sagaraucák, drybacták, iatiusok, az Oxius-hegyek és az oxydrancák. Aztán a sogdianok és a bactrianok területe, ahol Characharta, Salaterae, Tribactra, Cavaris, Curiandra, Astacana, Maracanda, Comara, valamint Alichorda, Ariaca, Aratha, Nigea, Parni, Antiochia, a massagéták, a margianok, akik közelében Sándor a meghódított népek féken tartása végett egymáshoz közel hat várost állított, melyek most, eredetüket feledvén, azoknak szolgálnak, akiken egykor uralkodtak. Ide közel volt egy igen meredek, és minden oldalon csupasz, 30 stádium magas hegy, melyet egyetlen, igen szűk ösvényen lehetett megközelíteni (kerülete alig 150 stádium volt); a sogdian Arimazes 30 ezer fegyveressel erre fölhúzódott, két esztendőre való élelmet vitt magával, hogy eképpen elkerülje a macedónok rabságát; Sándor ügyességének és tehetségének csodájára szolgált, hogy erről a szikláról az egész sokasággal együtt leszorította őt, ugyanis titkon felküldött a sziklára 300 ifjút, és elfoglalta a megközelíthetetlen gerincet. (230) A sogdianok és bactrianok mellett a daák vannak, akik közül kiszármaztak a dákok, akik Európában, mint Komáromban is, a Dunáig eljutottak; aztán a tocharok, az oxianok, a drepsianok, a sabadik, a scordák, a varnok, a chorezmiek, az alexandrinus oxianok, és a többi, távoleső népek, melyeket a Sogdianus- és a Kaukázus hegyek zárnak körül. Észak felé emelkednek a Norosius- és az Aspisius-hegyek, melyek mögött a machetegek, tybiacák, zarathák, tabienok, iasták, szászok, az aspisi szkíták, a galactofágok, akik tejjel táplálkoznak, meg a szászok; távolabb az Alaunus-hegyek, ezek után a massaeusok, a suobenok, az alanorsok és a syebek, valamint a Tapuraeus- és Syebus-hegyek, az anaraeusok és az ascatancák, akik az Imaus-hegység felé húzódnak. A comedák hegyvidéke és az Imaus-hegy között a sacák érnek, akiknek nincs városuk, csak erdőkben, barlangokban laknak, és joggal nevezik őket nomádoknak, hiszen pásztorok, akik közül a massagétákat, a caratákat, a comarokat, a grunaeus szkítákat és a byltákat minden oldalról hegyek veszik körül.

Az Imaus-hegyen kívül fekvő Szkítiát észak felé az abiusok, antropofégok, garinaeusok, rhabbanaeusok, sizygek, damnák, auzacitisok lakják, tovább az Anniba-és az Auzacia-hegy, aztán a serek, piaiak, asmiraeusok, issedók, throanok, Casia tartomány, az ichardák, az ithagurok, a chata szkíták, a chauran szkíták, a baták, az aspacarák, a Huangho folyó, Sera város, Solana, Ottorocorrha, Orosana, más népek, melyek Ariát, Gedrosiát, Arachosiát érintik. A ser nép erdei gyapjútermeléséről híres, ezek a lombokat borító fehér bolyhokat vízzel áztatva lefésülik, ami a mi asszonyaink számára két munkát ad, a szálak kártolását és újbóli összefonását, és ez több munkamozzanatot és hosszadalmas forgatást igényel, ahogy – mint Plinius mondja – az asszonyoknál látjuk az utcán. (235) A serek szelídek, hasonlók az erdei állatokhoz, amikor kereskedni akarnak, kerülik a többi halandó társaságát. Ez tehát az a Szkítia, mely az általuk mohosnak értelmezett Imaus-hegyen túl terül el. Ami időnkben azonban az egész ázsiai Szkítiát valami tirannus foglalta el, akit hazája nyelvén Nagy Kánnak neveznek. A sacákról, akik a Comedus-hegy meg a Sir-Darja folyó között laknak, és nevüket a perzsáktól kapták, azt beszélik, hogy roppant harciasak voltak, Hyrcaniáig és Parthiáig szoktak volt portyázni, prédálni, nem tartotta őket vissza sem a sivatag, sem az aszályos vidék, sőt, a közeli és távoli parthusokat, akik súlyos adóval szoktak tőlük békét vásárolni, rengeteg támadással zaklatták, megtámadták a bactrianokat, elfoglalták Örményország nagy részét, melyet Sacasinának neveztek el, aztán súlyos háborúval zaklatták Cappadociát és Pontust, az ellenségtől nyert zsákmányból rendezték ünnepeiket, míg aztán a perzsák császárai megsemmisítették őket; Cyrusnak, a perzsák királyának jutott ez a dicsőség; ravaszsággal győzte le a sacákat; azt színlelte ugyanis, hogy fél az ellenségtől, otthagyta nekik mindenben bővelkedő, dúsgazdag táborát; ezek elfoglalták, és rögtön részegségbe, mámorba zuhantak, Cyrus pedig lerohanta őket, akik nem tartottak cseltől, és mind egy szálig lekaszabolta; ezt a napot a hazai istennőnek szentelte, és ezt az ünnepet, a bacchanáliát, a perzsák évente megülik, és egészen az ostobaságig viszik. Többen azt hiszik, hogy az attasik és a khorezmiek a sacák és a massagéták fajtájából erednek, ezekhez menekült Spitamenes, egyike azoknak a perzsáknak, akik Sándorral szembe akartak szállni; ezek azonban, amikor megtudták, hogy Sándor mindenfelé keresteti őket, egy darabig bujdostak a pusztában, aztán a zsarnok haragjának kiengesztelése végett Spitamenest megölték, fejét elküldték hozzá, és e cselekedettel véget vetettek a háborúnak. A massagéták, akik a margianokkal szomszédosak, a nomádok nemzetségéből származnak, mezőkön, hegyekben, mocsarakban laknak, a háborúban roppant bátrak, még Cyrustól sem ijedtek meg. Rajtuk folyik keresztül a Murgab folyó, mely a Sariphi-hegyekből ered, és a rhibiknél ömlik a Kaspi-tengerbe. (240) Lovat áldoznak a Napnak, amelyet egyetlen istennek tartanak; kinek-kinek saját felesége van; amikor a szabad ég alatt közösülnek, tegezt akasztanak a szekérre. A vénségre jutottakat ízekre szedik, és borzasztó falánksággal megeszik, úgy gondolván, hogy ez a temetés legkegyesebb módja; aki betegségben halt meg, azt kiteszik a madaraknak és vadaknak, mintha érdemtelen lenne az emberi temetésre; íjat, kardot, mellvértet és ércbárdot használnak; ékességük aranypénzes öv és aranyos lótakaró; vasuk és ezüstjük nincs, rezük és aranyuk bőviben. Akik a szigeteken laknak, a füvek gyökereit és a mezei bogyókat eszik, ruhát faháncsból szőnek; akik a mocsarakat lakják, halat esznek, hím fóka bőréből csinálnak maguknak ruhát; ezzel szemben a hegybeliek vallásosabban élnek, mivel húst nem fogyasztanak; van tejük és gyapjuk, éhségüket bogyókkal csillapítják; a mezőn lakók birkával és hallal táplálkoznak, mindig igen harciasaknak tartották őket, egyébként együgyűek és becsületesek, a kereskedésben nem csalnak. Az antropofágok, akiknek ételük emberhús, a tengernél élnek, amelyet Tabisnak hívnak, embertelenségük miatt szomorúan kihalt puszta veszi őket körül. Az európai szászok valószínűleg az ázsiaiaktól származtak, bár ők azt bizonygatják, hogy a macedónok nemzetéből erednek. (245) A hyperboreusokat és az arimphaeusokat sokan Ázsiához, sokan Európához számítják, róluk Diodorus több mesés dolgot ad elő, ami azonban tudásra a legkevésbé sem méltó.

A Sir-Darja és a Sariphi- meg a Hindukus-hegyek között a sogdianok és a bactrianok találhatók, akiket az Ochus folyó választ szét (az Ochus a bactrianokon keresztül folyik az Amu-Darjába); Sándor, mivel elpártoltak tőle, mindkettőt súlyos háborúval igázta le. Nincsenek messze tőlük a gordianok, akik életüket és szokásaikat tekintve alig különböznek a nomádoktól, bár a bactrianok kissé szelídebbek. Onesicritus aligha ír igazat akkor, amikor azt mondja, hogy a bactrianok az öregeket és a súlyos betegeket élve, e célra tenyésztett, temetőnek nevezett kutyák elé szokták vetni. A macedónok, hogy Sándor dicsőségét növeljék, azt mondják, hogy az Amu-Darjánál olajforrást talált. Ez a folyó a sogdianokon halad keresztül, hosszan öntözi a tartományt, és végül egy sivatagos, homokos földbe vész bele. Ugyanezt beszélik a kozmográfusok Ariusról, aki az ariánus vallásnak adott nevet. Sándor, amikor Bessust, urának, Dariusnak gyilkosát üldözte, az Amu-Darja medre fölött, mely több helyen két stádium széles, tömlőkből készített hídon kelt át. (250) Bactria második Seleucusig, Antiochus unokájáig maradt a macedónok uralma alatt, akik a perzsákat győzték le; aztán Theodotus a helytartóság rangját királyságra változtatta, hasonnevű utódot hagyott, aki – mikor Arsaces, a parthusok királya, Seleucus ellen összeesküvést szőtt – megvédte az országot, mely Eucrates uralkodása alatt jelentékenyen megerősödött és kiterjedt. Ez ugyanis, amikor Demeter, az indusok királya, súlyos ostrom alá vette, oly nagy bátorságról tett bizonyságot, hogy mindössze háromszáz katonával heves kitörések révén 60 ezer embert győzött le, széttörte az ostromgyűrűt, és öt hónap alatt India legnagyobb részét a hatalmába hajtotta; miután országába visszament, fia, akit uralkodótársává tett, megölte. Teste fölött, hogy úgy lássék, mintha nem az apját, hanem az ellenfelét ölte volna meg, keresztülszekerezett, sőt, a temetését is megtiltotta. Távolabb a sogdianok, Panda városka, s ezek legszélső határán a Sándor által alapított Alexandria; Herkulestől és Liber atyától alapított oltárok vannak itt, továbbá olyanok, amelyeket Cyrus, Semiramis és Sándor emelt. Ezen részről e földet a Sir-Darja folyó határolja, melyet a szkíták Silisnek neveznek. Sándor és katonái azt hitték, hogy ez a Don; Demodamas, Seleucus és Antiochus vezére, átkelt rajta, és Apolló Didymaeusnak oltárt állított.

A bactrokkal határos Margianát mindenfelől puszták veszik körül, Antiochus Soternak megtetszett, ezerötszáz stádium hosszúságú egybefüggő fallal vette körül, és egy várost emelt itt, amelyet Antiochiának nevezett el. (255) Kitűnő szőlő terem itt, melynek tőkéjét két ember is alig tudja átölelni; a fürtök két könyöknyiek. A tapyroknak az a szokásuk, hogy Martia és Cato módjára három-négy fiú megszületése után feleségüket önként más férfiaknak engedik át. Hyrcaniáról azt mondják, hogy sík és termékeny, gyönyörű városokkal ékes, melyek közül a legfontosabb Talabroca, Samarianae, Carta és Tapae. Egy szőlőtő egy metreta bort ad, a fügefa 60 vékát; a kalász kipottyantott magvából művelés nélkül nő és érik a gabona, a fák levelei közül nagy tömegben bugyog a méz, és a fák között gyűjtik. Amikor Sándor Hyrcaniában tartózkodott, az amazonok királynője, Thalestris, akit mások Minithyiának neveznek, 30 asszonnyal elébe ment, hogy fiakat foganjon tőle; a tizenharmadik nap után méhe megfogant, és eltávozott. A Kaspi-tengertől északra szkíták, délre médek, hyrcanok, keletre margianok, derbicák és rhibik; nyugatra örmények és albánok állnak. A Kaspi-tengernél felbukkanó szkítákat nagy részben daáknak nevezik, mint Strabo mondja, de ezek inkább napkelet felé húzódnak. Massagéta sacáknak, közös néven szkítáknak, gyakrabban nomádoknak mondja őket. A daák közül egyeseket parnoknak, másokat xanthiknak, többeket pissuroknak neveznek; a hyrcanokhoz és tengerükhöz a parnok helyezkednek el a legközelebb, a többiek egészen A ria tartományig szétterjednek. (260) Úgy véljük, hogy ezek közül származtak ki az isztriai dákok, és nem csatlakozunk azokhoz, akik azt hiszik, hogy ezek az istrianoktól származnak; nem ellenkezik véleményünkkel Strabo sem. Polycletus úgy tudja, hogy van ott egy édesvízű tó, mely sárkányokat táplál. Ezzel szemben a többi kozmográfus úgy gondolja, hogy az Északi-óceán öble van itt, ahonnan a tengeren az Indiai-óceánba lehet hajókázni; az öböl mindkét partját szkíták tartják, a partvidék többi részét szkíták vagy rokonaik, mint albánok, cadusik, anariacok és mardok. Nagysága ugyanakkora, mint a Fekete-tengeré. Claudius azt mondja, hogy a Maeotis és a Kaspi-tenger között százötven mérföld a távolság, és azon időkben itt hatolt át Nicator Seleucus, akit Ptolemaeus Ceraunius ölt meg. Egyesek 375 mérföldről beszélnek; Cornelius Nepos 250-et mond.

Ezt a földnyelvet pedig colchusok, ibérek és albánok tartják, ezen keresztül húzódik Indiáig a Kaukázus hegy, melyet a szkíták Craocasisnak, vagyis hótól fehérnek mondanak. Mint Plinius írja, Pompeius Magnus Indiából nyolc nap alatt jutott el a bactrokig, a Balk folyóhoz, oda, ahol az az Amu-Darjába beleömlik, aztán ezen keresztül ment a Kaspi-tengerhez, a Kura folyó torkolatához, mely Örményország és Ibéria határát öntözi; a Kurától, a hajókat fölemelve, szárazföldi úton mindössze öt nap alatt érkezett a Rioni folyóhoz, amely a folyás irányában a Fekete-tengerhez sodorta őt. (265) Aristobulus azt írja, hogy innen az Ochus folyón sok árut szoktak szállítani a Kaspi-tengerhez; aztán a Kurán Albániába meg Ibériába, a Rionin a Fekete-tengerre viszik. Az Ochus ugyanis az Amu-Darjába torkollik, mely hosszú út után a Kaspi-tengerbe ömlik bele.

Az albánok, a Kaspi-tenger lakói, nemcsak származásuknál, hanem életmódjuknál fogva is a nomádok rokonai, pásztorok, és igencsak alkalmasak a harcra, földjük csodálatosan termékeny, főleg a Kura folyó áthaladásának köszönhetően; mindenféle terményt magától megterem, munka és művelés nélkül megad minden jót; egyetlen vetés két-három termést hoz; felülmúlja Egyiptom termékenységét, az éghajlat bámulatosán kiegyensúlyozott, a kétéves szőlő ötévesnek látszik, és a csemete is gyümölcsöt hoz; az öregebbek oly bőven teremnek, hogy a hallatlanul buján tenyésző szőlővesszők a bor roppant mennyiségét ontják. És nem kevésbé termékenyek a barmok sem; az emberek gyönyörűek, nagy testűek, fehéres szerzetükről kapták a nevüket. Trogus azt gondolja, hogy az itáliai albaiakról nevezik őket, akik a Geryon megölése után Hispániából visszatérő Herkulest az Alba-hegyről követték, és ezért, származásukra emlékezve, a Mithridates-féle háborúban Pompeius seregét testvérnek nevezve köszöntötték. Észjárásuk egyszerű, nem ismerik a kereskedelmet és a kapzsiságot, csak százig tudnak számolni, járatlanok a mértékek, súlyok között, a civilizáció és a földművelés dolgaiban, dárdavetők és nyilazók; fegyverük pajzs és mellvért, állatbőrből készült sisak, (270) a Napot, a Holdat és Jupitert imádják, főként a Holdat, amelynek a temploma a legközelebb fekszik Ibériához; ennek papja tartja a király után a legmagasabb méltóságot, a szent szolgálatnak és a vallásnak ő az elöljárója; a szolgák közül sokat megszáll az isteni szellem, ezek jövendőt mondanak; aki jövendölni szándékozik, behúzódik az erdőbe, a pap utánamegy, szent kötelékkel megkötözi, egy évig eteti, aztán egyéb áldozati ajándékokkal együtt az istennő oltárára állítja, majd egy lándzsával az oldalába döf, átszúrja a szívét, és a haldoklótól kap jóslatot, amelyet továbbad a népnek; a halott szolgát valamennyien szertartásosan átlépik. Az albánok nagyon tisztelik az öregséget, az életből távozottak iránt kegyeletesek, főleg szüleikkel szemben; a halottakkal együtt elföldelik a pénzüket, ezért szegények, és nem ismerik az ősi vagyont. Ibériából Albániába átkelőben a kietlen és száraz Cambysena tartományon át vezet az út az Alazonius folyóhoz, ahol halálhozó sárkányok élnek, továbbá skorpiók és pókok, melyek közül az egyik kacagva pusztul el, míg a másik övéi elvesztése fölött sírva; a kutyák kitűnőek, természettől fogva jó vadászok. 26 nyelv él ebben a tartományban, ezért van az, hogy királyok sokasága támad, és nem keverednek egymással. (275) Albánia a perzsák uralma alatt állt, aztán a macedónoké, majd a rómaiaké lett. Traianus császár királyt emelt föléjük, most a Nagy Kán hatalmában élnek. Tőlük származtak azok az albánok is, akiknek manapság egy része a Peloponnesuson, egy része Macedóniában Durazzo táján székel. Amikor a gótok támadták a görögök birodalmát, ellenük is hadakoztak, aztán beleunva a háborúzásba, az adriai parton békét találtak. Ezek fölött a Ceraunius-ormok vannak, melyeket a villámcsapásról neveztek el.

Úgy vélem, mindehhez hozzá kell tenni azokat a bámulatra méltó dolgokat is, amelyeket a Kaukázusban és a környékén lakó barbárokról széltében-hosszában beszélnek; azt mondják, nem hazudik Euripides, amikor azt állítja, hogy az újszülötteket meggyászolják a sok baj miatt, amelyre érkeztek, a halottat viszont nagy örömmel és tréfálkozással köszöntik, mint aki leszámolt az élet gondjaival. Vannak, akik senkit sem ölnek meg, a legsúlyosabb bűn miatt sem, hanem gyermekeivel együtt száműzetésbe küldik. Ott vannak viszont a derbicák, akik bármiféle kis hibáért is elveszik az életet; a földet imádják, nem áldoznak fel, nem esznek meg semmit, ami nőnemű; megölik, aki átlépte a hetvenedik évét, rokonaik húsát felfalják, az öregasszonyokat megfojtják és eltemetik, elássák azokat is, akik úgy haltak meg, hogy még nem érték el a hetven évet. A siginnek a legtöbb dologban a perzsák szokásait utánozzák, lovaik félénkek és bozontosak, nem bírják hordozni a lovast, ezeket szekerekhez kötik, amelyeket bakfiskoruk óta ezt gyakorló asszonyok hajtanak, akiről úgy ítélik, hogy e mesterséget kitanulta, felhatalmazzák, hogy azzal házasodjék, akivel akar. (280) A tapyroknál divat a fekete ruha és a hosszú haj; asszonyaiknál viszont a fehér ruha és a rövid haj. Ezek a derbicák és a hyrcanok között laknak; a legbátrabbak megkapják azt az engedélyt, hogy azt vegyék feleségül, akit akarnak. A caspik éhen veszejtik azt, aki átlépte a hetvenedik évet, kiteszik a pusztaságba, és messziről figyelik a fejleményeket; boldognak hiszik, ha meglátják, hogy fekhelyéről madarak ragadják el; míg viszont ha vadak és kutyák, akkor nyomorultnak tartják, ha meg semmi sem, akkor szerencsétlennek. De a két Szkítia leírásából elég ennyi, bár azt hiszem, mindenki tudja, hogy a tartományok határai az országok sorsa és régisége szerint változnak.

Most azonban úgy látszik, vissza kell térnünk a Donon túli Szkítiához, mivel a szláv nyelv nemcsak Dalmáciát és Illyricumot meg Nagy-Germánia tekintélyes részét hódította meg, hanem a szarmaták és a géták között szétáradva elérte a Don partját is, kivéve a Szkítia belsejéből származó magyarokat, akik nem tagadhatják, hogy ők a legszkítább szkíták, hiszen az ő nyelvüket beszélik, amint ezt tanúsítja az a néhány kereskedő, aki a sarmatiai vásárokon mindkét nemzet nyelvét elsajátította. A mi időnkben tehát Magyarország, amelyet a hunok teremtettek, akiknek a nyelve szkíta lévén alapjaiban különbözik az összes szomszédétól, betölti a két Pannóniát, a Dunán túl pedig a jazigok és dákok szinte egész tartományát; a természet káprázatos termékenységgel, minden jószág roppant gazdagságával áldotta meg, és lehet itt bányászni aranyat, ezüstöt, sót, drágakövet, ékkövet. (285) Bámulatos a barmok bősége, elsősorban a szarvasmarháé és a lóé, továbbá a gabona, a legelő, a gyümölcs és az alma tömege, úgyhogy úgy vélekednek, Pannóniát vagy Pariról, a pásztorok istenéről, vagy a föld termékenységéről nevezték el. Mások azonban, akikkel Appianus is egyetért, Pannóniát Paeonról, Antarus fiáról nevezik, akit többen pannonnak tartanak. Antarus pedig Illyricustól született, akiről azt mondják, hogy Polyphemus és Galatea fia lett volna, miért is sokan úgy gondolják, nem hiba, ha Pannóniát és Paeoniát azonosnak tartják, tudniillik a latinok Pannóniának mondták azt, amit a görögök Paeoniának. Vannak halban és rézben bővelkedő folyócskái; számos folyóban finom minőségű aranyrög található, sőt, az aranytermő földön levő szőlőkben is szednek olykor aranyat. Ma már csak nyomukban láthatjuk a régi városokat és a római kolóniákat, melyek hajdanában a Dunán innen és túl léteztek, nem ismerhetjük fel az ősi népeket és városokat sem Felső-Pannóniában, mely a Cetius-hegytől az Albanus-hegy meg a Duna között egészen a Győrnél a Dunába ömlő Rába folyóig terjedt, sem az Alsóban, mely a Ribius-hegyek és a Duna között Taurunumig és a Duna összefolyásáig nyúlt, mely két Pannóniát most mint Magyarország részét a Dráva és a Duna közé helyezik. Egykor északon az azalok, délre a latovicok, keletre a varcianok, az oseriatisok és az iassik, nyugatra a coletianok voltak, a Duna mentén Juliobona, Carnum, Flexum, Chertobalum, Bregetium; a délvidéken a Sabarus folyóról nevezett Sabaria, valamint Rhispia, Sala, Muroela, Scarbantia, Bregetium, Praetorium és Bolentium; Praetoriumot pedig a praetori légióról nevezték el, mely a táborban mindig a császár őrzésére és védelmére szokott állni. (290) A Száva és a Dráva között Novidunum, Bononia, mely Gallia bój nevű népéről kapta a nevét, Lentudum, Carrodunum, Sisopa, Magniana és Zágráb, melynek neve méltán ered a föld termékenységéből. Élén most a legnemesebb magyar nemzetségből származó Osvát főpap áll, oly mértékben kiegyensúlyozott, komoly és ékesszóló férfiú, hogy aligha találsz benne bármit is, ami ne lenne méltó a legnagyobb dicséretre; a beszédben választékos, sokkal többet tud, mint amennyit kimutat, alázatosságból eltitkolja bölcsességét, jó- és balsorsot képes egyformán viselni, és mert mindenben a legnagyobb buzgalommal a dicsőségesre törekszik, elméje, gondolatvilága becsületességgel tündököl, így inkább volna alkalmas komoly ügyek intézésére, mint szent csendességre. Zágrábot egykor Olaszfalunak mondták. Az Albanus-hegy és a Száva között fekszik Patavium és Andautonium is, Vinundria, Siscia meg Olimacum, Sigora és Visontium. Siscia, melynek máig fennmaradt némi gyönyörű nyoma, mintha valami szigeten feküdnék, amelyet a Szávába kettős mederrel beömlő Kupa alkot, és úgy látszik, hogy nevét az elválasztásról nyerte.

Alsó-Pannóniában a Rába alatt az amantinok, hercuniasok, araviscok, a Duna mentén lakók városai pedig egykor ezek voltak: Curta, Salva, Carpis, Aquincum, Salinum, Lussonium, Lugionum, Vacontium, Teutoburgium, a teutonok városa, Acumincum, Syrmium, Rhittium és Taurunum, melyet a gallok nemzetéből származott tauriscokról neveztek el. (295) Berbis, Ivollum, Mursella, Mursia kolónia, Cibalis, Cornacum a scordiscok városai, melyek Syrmiummal együtt a Száva–Dráva közén fekszenek. A Dinári-hegyek és a Száva között a breucok városai Certissa, Marsoma, Bassiana, Sallis, Tarsium. Plinius a Peiso tavat, melyet most Balatonnak hívnak, a bójok pusztaságát, továbbá Lentudumot, az isteni Claudius kolóniáját, Sabariát és Scarbantia Juliát a noricumiakhoz számítja; Pannóniában Sisciát és Aemonát említi, továbbá az arviatisokat, az azalokat, amantinokat, belgiseket, catarokat, cornacatisokat, eraviscokat, hercuniasokat, latovicokat, oseriatisokat, varcianokat, a Claudius-hegyet a scordiscokkal és a tauriscokkal; ezenfelül Metubarist, a Száva szigetét, a folyami szigetek legnagyobbját, Segestica-szigetet, ahol, mint mondtuk, Siscia van, a Drina folyót, mely a szerémiek és az amantinok városa, Syrmium mellett ömlik a Szávába, azt mondja, hogy a Dráva a noricusoktól keletre erős áramlásáról neveztetik, a Száva pedig arról, hogy sokkal csendesebb és veszélytelenebb, ez a Karni-Alpokból, melyről most Krajnát nevezik, 120 mérföldnyi út után a Dunába folyik bele. Strabo viszont nagyot téved, amikor megemlíti az Aquileiából Nauportusba a folyókon, a Dunán keresztül való hajókázást, és azt mondja, hogy a Száva a Drávába, az a Noarusba és Segesta mellett a Dunába ömlik bele, ami bizony nemcsak Plinius szavaitól esik igen messze, de a valóságtól is, mint ahogy tulajdon szemünkkel láttuk. A Dráva ugyanis valamivel Pécs városa alatt, amelyet a szarmata peucin nép alapított, és amelyet most Hétegyháznak neveznek, a Dunába vegyül. (300) Nem egykönnyen tudnám megmondani, miképp védelmezhetnénk meg az egyébként oly pontos író, Strabo szavait; Nauportushoz, mondja, legközelebb a Krka folyó van, melyen terhet szállítanak; ez a Szávába lép be, a Száva a Drávába ömlik; ez meg a Noarusba Segesta mellett; ezután a Noarus felveszi a Kulpát, aztán az Albius-hegyből kifolyva keresztülhalad az lapysokon, az Albiusok lakóin, és a scordiscoknál a Dunába ömlik. De – mert hiszen senkinek sem adatik meg, hogy mindent lásson, és csak az isten tévedhetetlen – a tudós férfiúnak könnyen megbocsáthatunk. Térjen vissza azonban beszédünk a tárgyra.

A bójok, tauriscok és scordiscok gall nemzetből származtak, és nemcsak a Dráva meg a Száva által őrzött területet lakták, hanem a scordiscok az illírekkel és a trákokkal vegyesen is éltek; ők voltak a trákok között a legkegyetlenebbek, tudniillik vallásuk értelmében az ellenség vérét áldozták az isteneknek, nem tartották bűnnek, hogy koponyájából serleget csináljanak, a terhes asszonyokból kínzással csikarják ki az újszülöttet; ravasz és erőteljes fajzat; az erdő- és hegylakás nem kevéssé fokozta durvaságukat; Cato hadseregét nemcsak legyőzték és szétzavarták, de szinte teljesen el is pusztították; Didius, amikor szabadon garázdálkodtak, Trákiába kergette vissza őket; Drusus erősen megszorongatta, és megakadályozta, hogy átkeljenek a Dunán, Minucius alaposan megverte, amikor a jégtől járhatóvá tett folyón lovagoltak. A bójokat és a tauriscokat a dákok gyakran legyőzték háborúban, és végül is kipusztultak; egykor Critasirus igázta le őket; határuk a Parisus folyó, mely az őshaza nevét viseli, és a hegyek közül a scordiscokon keresztül a Dunába folyik. Később a scordiscokat a dákok harci szövetségbe fogadták, ezek a széthúzásról kapták a nevüket. (305) Amikor ugyanis a gallok visszafelé jöttek Ázsiából, és dolgaik kedvezőtlenül alakultak, a két Mysián és Pannónián áthaladva, a kies vidék termékenysége láttán mindjárt lázadás tört ki közöttük; egyesek úgy vélekedtek, hogy vissza kell térni a hazájukba, mások, hogy telepedjenek le a két Pannóniában, és műveljék meg a dúsan termő földet, amelyre rábukkantak, ki-ki másképp gondolkozott, ezért azok, akik ott maradtak, az egyenetlenségről scordiscoknak neveztettek el. Segesta ama összefolyás közelében van, amely a Száva szigetének nevet adott, ahol – mint mondottuk – Siscia volt; az egykori ősi városnak most nyoma is alig látszik; miután ezt a dákok támadása eltörölte, az életben maradottak a Dráva-Száva közére vonultak vissza, hogy biztonságban éljenek, terjedelmes falujukat most Segesdnek nevezik. A közelben van Szerém, az Itáliába vezető út mentén, melyet Syrmusról, a triballok királyáról neveztek el, nemcsak boráról híres, hanem mint Probus császár szülőföldje is, aki Afrikában legyőzte a marmaridákat, a mocsarakon átgázolva leverte a frankokat, a germánokat és az alemannokat messze űzte a Rajna partjától, meghódította ezenkívül a szarmatákat, a gótokat, a parthusokat, a perzsákat és a Pontus egész vidékét, az ellenségből négyszázezret ölt meg, mindent visszaszerzett, amit az elfoglalt, annyi zsákmányt hozott a barbároktól, amennyit azok egykor elhurcoltak; hogy a szerémi vidéket termékenyebbé tegye, elhatározta, hogy kiszárít egy mocsarat, és hogy azt lecsapolhassa, megszámlálhatatlan tömeg katonát szedett össze árokásás céljára. A katonák fellázadtak a méltatlan munka miatt, és aljasul megölték őt abban a vastoronyban, amelyet kilátó gyanánt szélesre és magasra építtetett, később aztán feltámadt a lelkiismeretük, és egy sáncot összehányva hatalmas síremléket szenteltek neki ezzel a felirattal: Itt fekszik a valóban próbált Probus császár, valamennyi barbár nemzet legyőzője, a zsarnokoknak is legyőzője. Szobrát, amely a veronai mezőn állt, égi szín borította be. (310) Azt olvassuk, hogy az alsó-pannóniai Budaliaeban született Decius császár is, aki lecsendesítette a Galliában kitört polgárháborút, fiát cézárrá kiáltotta, Rómában fürdőket épített, a keresztények ellen gonoszul dühöngött, az isteni Lőrincet kegyetlen tűzzel megégette, miért is egy barbár lázadás alkalmával fiával együtt megölték, beledobták egy mocsárba, úgyhogy sohasem tudták megtalálni és eltemetni.

Gallienus uralkodása alatt Pannóniát a szarmaták és a kvádok pusztították. Bato, a pannóniaiak hajdani királya a breucokon, andizetiusokon, ditiókon, pirustákon, mazaeusokon, desitiatokon uralkodott. Pannónia mögött az Adriai-tengernél vannak a harcra rendkívül alkalmas iapysok, az Albius-hegy lakói; ez az Alpok közül az utolsó, igen magas, egyik oldalról a pannóniaiak és a Duna, másikon az Adriai-tenger fölé emelkedik; Augustus legyőzte őket; tönköllyel és kölessel táplálkoznak, gall szokás szerint, Ulyricumi és trák módra fegyverkeznek; városaik Metulum, Arupini, Monetium és Vendon. Az Adriai-hegy kettévágja Dalmáciát, egyik fele a szárazföld, másik a tenger felé néz; sokan azt tartják, hogy a tengerről kapta a nevét, mások viszont, alighanem találóbban, hogy a görög nyelvből ered, mert mindenütt sziklás, és némi cserjén kívül nincs rajta erdő. Hogy visszatérjünk a pannóniaiakhoz, ezek, mivel tudták, hogy két hegyszoros és három folyó védelmezi őket, zsákmányra éhesen és bősz lelkületüktől hajtva állandóan meg-megrohanták a szomszédokat, aztán visszahúzódtak biztos partjaik közé. (315) Leigázásukra Augustus Vibiust küldte, aki mindkét folyónál legyőzte őket, aztán nem égette el fegyvereiket, mint ez szokás a háborúban, hanem az áradatba dobatta, hogy a többieknek, akik alább helyezkedtek el, így jelentse a győzelmet. Március felgyújtotta Delminium városát, amivel súlyos vereséget mért a dalmatákra, akiktől később Asinius Pollio hajtott be büntetésül nyájakat, földeket, fegyvereket; amikor ez az edzett emberfajta le akarta vetni nyakából az igát, Augustus Vibiust küldte hadjáratra, hogy megfékezze és földművelésre kényszerítse. M. Valerius Messala Corvinus, az isteni Mátyás magyar király törzsrokona, meghódította a dalmatákat és a pannóniaiakat, a saját nevéről Valeriánák nevezte el a Száva és a Dráva között fekvő tartományt, amelyet rnost Szlavóniának mondunk, sőt, Dalmácia egy részét is Corvinusról nevezzük Korvátiának [Croatia]. Modruson és Zenggen kívül nincs említésre méltó város ebben a körzetben, ezek egyike a senon gallokról, másika az erdőkről nyerte a nevét. Valériában csak Zágráb nevezetes az úgynevezett Görög-hegyen; ez, mert mindenben csodásán bővelkedik, hasonlatképpen neveztetik a kincsek forrásának.

Egyébként, hogy ne feledkezzünk meg a szlávok eredetéről, a vandálok, akiket a vidék folyójáról neveznek így, később szlávoknak mondták magukat, annak a nemzetnek a nevéről, amely a cimmer Bosporustól a Don folyóig szokott lakni, és mert Mauricius császársága idején ennek egy része Dalmáciába és Dlyricumba vándorolt át, erre a területre is átvitte a Szlavónia nevet. (320) Akik Szkítiában és Nagy-Germániában visszamaradtak, azokat részint cseheknek, részint lengyeleknek hívják. A vandáloknak az a része, mely később a burgund nevet vette fel, Augustus idejében foglalta el a Rajna túlsó partjait, ezeket, mint Cornelius Tacitus írja, Drusus és Tiberius tulajdon székhelyükre zavarta vissza; városokon és településeken kívül szétszóródva ősi szokásuk szerint falucskákban éltek, és mert falvakban laktak, amiket saját nyelvükön burgnak neveztek, mint Orosius mondja, őket burgundoknak hívták; a szászok szomszédai voltak. A lengyelek évkönyvei viszont úgy tudják, hogy a csehek és a lengyelek Dalmáciából származtak. Plinius belső Germánia öt része közül az egyiknek mondja a vandálokat; némelyek azt írják, hogy hajdanában a vendek nemzete áradt szét hatalmas területen a Visztula folyó forrásától, mely északon helyezkedik el, ezt osztják fel szlávokra, venetekre és antokra. A szlávok a Marsianus-tótól és Isaccea várostól északi irányban egészen a Dnyeszter folyóig elterjedtek, városok helyett mocsarakban és erdőkben éltek. Az antok pedig a Dnyesztertől a Fekete-tenger hajlata mentén a Dunáig szóródtak szét, igen bátor faj, nevét ellenséges lelkületéről kapta. A mysusokról, akiket Homerus, mint fentebb – ahol a gétákról és a dákokról esett szó – kimutattuk, annyira dicsér, a római időkben azt mondták, hogy a trákok vad és makacs erkölcseit tették magukévá olyannyira, hogy Marcus Crassus seregének megpillantásakor az ütközet előtt leöldösték a lovakat, és megfogadták, hogy ha győznek, a megölt vezérek belső részeit nemcsak feláldozzák az isteneknek, hanem pazar lakomaként el is fogyasztják. (325) De az istenek visszautasították az átkos fogadalmat, ugyanis akkora félelem szállta meg őket, hogy még a kürtöt sem fújták meg; rettegésüket fokozta Canidius százados, aki kihasználta a barbárok együgyűségét, sisakjára fáklyát tűzött, száguldozva, mintha önmaga lángolna, tüzet keltett az ellenség ijesztgetésére, és a tűz, amelyet okozott, szélesen elterjedt.

A pannóniaiakat tehát a felső és alsó mysusok követik, az Al-Duna lakói, akiket most Ratiariáról, Mysia fővárosáról rácoknak hívnak; innen kiváló gladiátorcsaládokat vittek a rómaiak, ezek közül Gallus hálóval harcolt. Helyesebben talán roxánoknak mondhatnám őket az alánokkal együtt csatázó roxánokról; most a bolgárok nyelvét beszélik, mely a szlávtól alig különbözik; saját írásjegyeik vannak, amelyek némileg egyeznek a göröggel. A bolgárok ugyanis a Fekete-tenger fölött laktak, majd kellemesebb székhelyet keresve elfoglalták a két Mysiát; először a hunokkal voltak szomszédosak, akiket egyes évkönyvírók három törzsre osztanak: az alziagyrokra, az avarokra és a magyarokra. Az alziagyrok a Krím közelében laktak, nyaranta a mezőkön kószáltak, télire barmaikkal a Fekete-tengerhez húzódtak. (330) A magyarok egykor a Maeotist lakták, aztán megváltoztatták a lakóhelyüket, és mert nyestbőr-kereskedelmükről voltak ismeretesek, a Duna két partját foglalták el; alább majd bővebben lesz szó eredetükről. A bolgárok, mint Suidas mondja, az avarok ruházatát hordták, és hordják mindmáig. Terbelis, a bolgárok vezére, Justinianus Rhinotmetus idejében élt, azt mondják, hogy ez a Justinianus meg Konstantin, Heracliusnak a fia, adót fizetett neki, mert ő oltalmazta meg őket az avarok támadásától; a pajzsot, amelyet viselni szokott, a földig leeresztette, a korbácsot is, amellyel a lovát ösztökélte, és ameddig mindkettőt lebocsátotta, addig nyújtotta le a föld színéig lándzsáját is, selyemköpenye szétterült, a katonák felé két erszényt nyújtott, egyet jobbjában arany-, másikat baljával ezüstpénzzel tele. Az avarok erkölcseit ekkortájt a bolgárok tárták a világ elé, mert amikor legyőzésük után a hóhér egyes foglyokat megkérdezett, hogy miből származott fejedelmükre és nemzetükre a vereség, ezt válaszolták: Onnan, hogy amióta kiveszett a könyörületesség, a rágalmazók roppant nagy hatalomra tettek szert, és tönkretették a legbátrabb, legbölcsebb embereket is; a tolvajok és a bűnözők nap mint nap nyugodtan társalogtak a bírákkal; elharapózott az iszákosság, a részegeskedés, a megvesztegetés, a csalás; minden árucikké vált, kölcsönösen csellel és hitszegéssel tartották egymást; azt mondták, ez okozta az avarok vesztét. Amikor ezt Terbelis meghallotta, összehívta a bolgárokat, és különböző törvényeket hirdetett ki előttük, elsősorban a rágalmazók ellen, akik fölött vizsgálatot rendelt el, főbenjáró bűnnek nyilvánította az árulókkal és a hitszegőkkel való érintkezést; továbbá: tolvajnak és rablónak tilos ételt-italt nyújtani, aki megteszi, minden vagyona a kincstárra szálljon; a tolvaj bokáját törjék össze, megparancsolta, hogy minden szőlőt irtsanak ki, az engedetlenek feljelentőjének jutalmat ajánlott; aki a bűnöst nem jelenti fel, javainak kisajátításával bűnhődjék. Ezért a bolgárok visszaállították az uralomba második Justinianust.

(335) Miután az ősi geográfusok módján leírtuk Magyarország innenső és túlsó részeit, most röviden bemutatjuk, milyen határokat mond magáénak, hogy bárki könnyebben követhesse, akármelyik névvel illetjük is a helyeket a történelem elbeszélése során. Jóllehet az isteni Mátyás, a magyarok királya, akkora birodalmat szerzett, hogy innen az Adriai-, onnan a Szarmata-, keletről a Fekete-tenger, nyugatról pedig a noricusok, vindelicusok és svábok érintik Magyarországot, e vad és fékezhetetlen nemzet bölcsője mégis dél felől a Drávánál veszi kezdetét, északról a szarmaták határolják, akiket a mi időnkben lengyeleknek, meg a géták, akiket oláhoknak mondunk, nyugatról van Ausztria, a hajdani Felső-Pannónia központja, keletről Mysia, melyet most Rácországnak neveznek. Nincs a földnek olyan vidéke, mely az emberek erejét, az állatok bőségét, a föld termékenységét, a fémek tömegét tekintve megelőzné, és most, levetkőzve azt a régi barbárságát, katonás fegyelmű fejedelemségnek örvend. Állandó háborúságok gyötörték, gyűlölködő népek veszik körül, a régi városok, melyek egykor a két Pannóniában voltak, elpusztultak, és mert sohasem volt része békében, újakat nem építhetett, és ha mégis épített, azok – higgy nekem – csak afféle odavetett tákolmányok. Mindössze háromféle állapotú embert tűr meg szívesen, egyik a papi rend, mert a vallást csodamód ápolja, a másik fegyvert hord, a többi földműves. (340) Az egész falvakra és gyülekezetekre oszlik, amiket ők megyéknek neveznek. Ha csendesebb volna, vagy megszűnnének a rablótámadások, városai is nagyobb számban lennének, és éghajlatának kiválósága, fekvésének szépsége folytán kétségtelenül megelőzné a világ minden más tájékát. Igen sok megyéje van, városszámba menő falva számtalan, a megyék pedig részint a városokról kapták a nevüket, részint meg azokról a magyar vezérekről, akik Szkítiából kijöttek, és a Duna két partját elfoglalták. Először azokat kell rendben felsorolnunk, melyek az innenső Pannóniában helyezkednek el; először is a szerémi megye, melyet Szerém főpapi városról neveznek, és amelyről valamivel feljebb sok szó esett, a scordiscoknak ez az egész vidéke most János püspöknek örvendezik nagyon, e nemes, méltóságteljes, számos testi és lelki adottsággal áldott férfiúnak, akitől még sokkal többet lehet elvárni, ha erénye mellé a szerencse is társul szegődik. Aztán a valkói, melyben Újlak nemes városkája meg a diakói püspökség fekszik, és amely az egykori Mysia legnagyobb részét elfoglalja, és éppen most nyerte el a legkiválóbb püspököt a hallatlan humanista műveltséggel, a szép mesterségek bámulatos ismeretével, emellett hűséggel, nyájassággal, nagylelkűséggel, hihetetlen okossággal felruházott Fodor István személyében, aki – ha a végzet életét hosszúra nyújtja – virtusa és derekassága révén bátran remélhet mindent, a legnagyobbat is. Utána jön a Száva és a Dráva között elterülő pozsegai, melynek Pozsega városkája adott nevet. Szlavóniát és Dalmáciát mindössze két megye foglalja el, az egyik Zenggé, a másik Zágrábé. (345) A baranyai megyét sok és termékeny szőlő ékesíti, ebben van a dúsgazdag Pécs városa, melyet a peucinok leszármazottai építettek, és amelyet az öt bazilikáról most Ötegyháznak neveznek; főpapja Zsigmond, aki nemcsak kiemelkedő tanultsága miatt tisztelendő, amit az itáliaiaktól kapott, nemcsak vagyona és nemzetségének nemessége miatt, hanem vele született humanitása, előkelősége, komolysága és elegáns megjelenése miatt is, amellyel mindenkit, aki látja őt, könnyedén szeretetre indít. Aztán Báta falu, igencsak nevezetes, melyet a magyarok, a szkíták gyermekei, a cimmer Bosporus Batájáról vélnek neveztetni, mely Sindához közel esik. Ezután a somogyi megye és Somogy falu egy jeles templommal, ebben fekszik Segesd falu és több település a Balaton tó mellett. Ezen a helyen húzták meg magukat a segestanok, akiket a szkíták támadásai zaklattak, hogy nyugodtabban éljenek. Aztán a tolnai a Duna mentén, ahol három ősi, a körül fekvő falvak által gazdaggá tett apátság. (350) Utána a fehérvári, Székesfehérvárról nevezve, ez egy mocsár közepén fekszik, ezért nem lehet egykönnyen elfoglalni, itt van szent Istvánnak, Magyarország királyának a legnemesebb bazilikája, melyben az elhalt királyok síremlékei láthatók, ezt most az isteni Mátyás roppant költséggel egészében újjáépíti, úgy hogy a leggőgösebb templomokkal is összehasonlítható legyen, ennek élére a mi időnkben a királyi parancs és hatalom Domonkos főpapot állította, aki oly nyájas, eszes, derék és megnyerő külsejű volt, hogy egyetlen szempillantás alatt felkeltette mindenki rokonszenvét, aki ránézett, mindenféle, elsősorban külhoni szolgálatra a legalkalmasabb; tekintete nemes, testalkata méltóságos, és emellett oly szeretetteljes, hogy ha valaki elébe járult, alig tudta elbocsátani. Nem ok nélkül vitatkoznak azon néhányan, miért van Magyarországon oly sok Fehérvár. Nemcsak ez a Fehérvár van Magyarországon, hanem Görögfejérvár is Taurunum mellett, meg Gyulafejérvár Dáciában az erdélyieknél; az én véleményem az, hogy ezt a nevet nem ok nélkül szeretik annyira, mert szívesen emlékeznek vissza őseik nevére. A magyarok ugyanis a hunoktól, a hunok a leucusoktól, vagyis a szkíták közül származó ázsiai albánoktól verték az eredetüket, ha Procopius görög írónak hihetünk, és hogy őseik nevét megőrizzék, róluk nevezték el városaikat, amelyeket építettek. Hiszen Aeneas és Teucer ősi szokás szerint szintén atyai neveket adott az általa alapított városoknak. Pius pápa visszautasítja ezt a nézetet, nem tudom, milyen meggondolásból, hacsak nem azért, mert kitűnő látnok lévén előre tudta, hogy azokat az alemannokat, akiket oly nagyon és méltán kedvelt, a magyarok nemsokára könnyedén meg fogják hódítani, és nem vette jó néven, hogy ezeknek valamiféle nemes eredet jusson. (355) Procopius azt hagyományozta, hogy a hunok az ephthaliták nemzetségéből valók, akiket leucusoknak, azaz albusoknak is nevez, innen eredtek a leucusok a belgiumi Galliában a remusok és a lingók között. Ugyanebben a megyében van Kalocsa metropolis, mely városnak kitűnő metropolitája szokott lenni. Neve és alapítása a coletianokhoz fűződik, akik – mint Ptolemaeus írja – egykor a noricusok alatt a Száva és a Dráva között Pettautól nem messze laktak. Ezzel szemben fekszik nyugat felé a veszprémi megye, melyet a püspöki városról neveznek; e város egykor a Fehér-forrásról kapta a nevét sváb nyelven. Aztán a most Balatonnak nevezett tavon túl a zalai, melynek azért jutott e megnevezés, mert a zale, vagyis a hullámverés, mindenütt körülharsogja ezt a megyét. (360) Itt van a Tihany-fok és félsziget is, melyet a legkitűnőbb halak bősége és pompás éghajlat szerencséltet, de még szerencsésebbé és híresebbé teszi az András király által alapított templom. A pilisi megye pedig a Dunára rúg ki, hegyes-dombos terület, egészében szőlőtermő, a hévizek miatt kéntartalmú bort terem, mely gyorsan részegít. Itt van Új-Buda és Óbuda, mindkettőt a Duna hullámai mossák, és a budinokról, a szkíták legősibb népéről nevezték el, mely Attilával, a hunok királyával szállt alá a Pannóniákba. Nem hiszem, hogy egyet kellene értenünk azokkal, akik azt írják, hogy Attila fivéréről nevezték el; alighanem másképp vélekednének, ha alaposan átböngészték volna Herodotust és Strabót. A hunok Ázsiából kiözönölvén átkeltek a Donon, behatoltak az európai Szkítia közepébe, és sokáig együtt éltek a budinokkal, mielőtt a két Pannóniát elfoglalták volna. (365) Óbuda fölött a Duna ugyanazon partján most egy ősrégi város nyomai láthatók, és hatalmas kerületű falak tárulnak fel. A maiak Sicambriának nevezik a sicamberekről, Germánia távoli népéről, mert maga e város egykor a germániai sicamber kisegítő légióról kapta a nevét. (Itt, Óbudán, Mátyás király idejében kiástak egy követ, amikor Beatrix királyné templomának az alapjait megvetették, ezzel a felirattal: A sicamberek ide őrségül helyezett légiója építette e várost, amelyet a saját nevéről Sicambriának nevezett el.) Mi pedig, amennyire Ptolemaeusból és a régi kövekbe vésett feliratokból következtetni lehet, azt hisszük, hogy ez a város az első kisegítő légióé volt; Ptolemaeus ugyanis a Duna partján három légionárius várost helyez el, igaz, csak Felső-Pannóniában, amiben valószínűleg téved, mivel ezek az Alsóban is voltak; az egyik az, amelyet tizedik germán légiónak neveztek, és amely – azt hiszem – azonos azzal, amely Esztergom mellett a szétterülő síkságon helyezkedett el, vagy Komárommal szemben Tata mellett; a másik a tizennegyedik germán légió, erről úgy véljük, hogy valamivel Buda fölött, a tizenhatodik mérföldkőnél, ahol most szent András temploma áll, egy magaslaton elhelyezkedő falu; máig fennmaradt falai hátsó részének a körvonala, amelyet az irigy vénség nem semmisített meg; (370) egy régi szentély bejáratánál mindmáig van egy kő, mely bizonyos Flavius sírfeliratát tartalmazza, és amelyből én könnyen arra a feltételezésre jutottam, hogy ezt a légiót Domitianus császár idejében a dák hadjárat alkalmával helyezték a Duna partjára, és itt halt meg e légió egyik, a Flavius családból származó kapitánya; úgy véljük, hogy a harmadik, mely kisegítő légió volt, Óbuda felett helyezkedett el, amiről egy ősrégi felirat tanúskodik, melyet ott ástak ki, és amely a kisegítő légiók egy előőrsképző iskolájának felszenteléséről szól, ugyanis a Duna innenső partján nem ismerünk ennél jelentékenyebb régi városmaradványokat. Ebből következik, hogy ezt az első kisegítő sicamber légiót, amelyet Óbuda mellett romjaiban látunk, a sicamberekről, Germánia népéről nevezettnek kell tartanunk. De mindenkinek megengedjük a szabad véleményalkotást, nem követjük az ostoba és alvajáró évkönyvírókat. Nem sokkal följebb ugyanezen a folyóparton van Visegrád városkája, Magyarország királyainak hajdani székhelye, most igen híres, városszerű falu, melyet az isteni Mátyás újjáépített, királyi palotáját akkora költséggel és művészettel díszítette fel, hogy nem lehet annál szebbet és nagyszerűbbet látni; de erről másutt. A hegy csúcsán egy roppant erős vár áll, azt beszélik, hogy itt őrzik a királyi és szent koronát. (375) Kissé följebb a pilisi apátság van. A zalai megye után, mint mondják, a vasvári következik a noricusok és a vindelicusok felé, itt van Szombathely egy hajdani város különféle emlékeivel, ezt mindenki vallásos tiszteletben részesíti, mert ez volt Szent Márton hazája. Ezt érinti a soproni, melyet Semproniáról, a rómaiak nemes kolóniájáról neveznek, és mely az ausztriai Újhellyel határos, erődített városkák és számtalan falu van benne. Ha a Duna felé kanyarodsz, a győri megye következik, melyet a dúsgazdag Győr városról neveznek, ezt a Rába folyó öntözi, mely a Dunába ömlik ott, ahol valamivel távolabb egykor Bregetium állt; igen jeles püspöksége van, és bazilikáját Orbán püspök, Mátyás király kincstartója nem csekély épületekkel és felszereléssel ékesítette, őt Tamás követte, aki Mátyás királynál titkárként szolgált, és aki érett bölcsességgel, becsületességgel, hűséggel kiemelkedve, fáradtságot nem ismerő testével, derék jellemével és szellemességével nem használt többet magának, mint a fejedelemnek: a folytonos szolgálatokat és megbízatásokat hihetetlen buzgalommal látta el, ezért olyan tekintélyt szerzett, hogy ha sokáig él, célratörő javaslataival, ravaszságával és okosságával a többiek között a fő helyet fogja elérni. Unokaöccse Ferenc volt, aki kitűnt a prózában és a folyó beszédben, támogatta a tanult elméket, és szinte társa volt nagybátyjának, a király titkáraként írásművészetével a közös hivatal díszére vált. (380) Győrtől nem nagy távolságban emelkedik a Pannónia-hegy, sokan azt állítják, hogy erről nevezik Pannóniát, ennek tetején áll az isteni Márton legszentségesebb temploma, aki ugyan pannóniai volt, testét mégis a túlsó Galliában tisztelik kegyelettel. Ezzel érintkezik a komáromi, melyet a szkíták Komárom nevű városáról neveznek, mely a Duna szigetén helyezkedik el; a comarok ugyanis az ázsiai Szkítiában voltak igen nevezetes népek, a sacák folyója, a Sir-Darja mentén, tudniillik az európai Szkítia számos városneve az ázsiainak felel meg; sőt, van egy Comara folyó a bactrok között is, mely az Ochusba torkollik; a comarok népe is itt él. Ebből következik, hogy a hunok, a magyarok ősatyái Ázsiából és nem Európából származtak, mivel nemcsak a nevekben, hanem nyelvükben is az ázsiai szkítákra utalnak vissza. Ugyanebben a megyében van Tata, és itt egy olyan költséggel épített királyi vár, hogy századunk minden más várának joggal elébe helyezhető, mert innen tó, onnan kettős árok, levájt szikla, meredek sánc erősítik, úgyhogy egy oldalról sem lehet bevenni. Ehhez csatlakozik az esztergomi, melyet Esztergom érseki székhelyről neveznek, melynek nevét a maiak abból vezetik le, hogy a Duna és a Garam folyik el mellette. (385) Az érsekségnek itt két nevezetes bazilikája van; az egyiket az isteni István király építette a fellegvárban, a másikat az alant elterülő városban IV. Béla, a magyarok királya szentelte az égi Ferencnek. Ha Ptolemaeusnak hihetünk, a Duna mellett a nyílt mezőn, a folyó partján szétszórva a tizedik germán légió nyomai láthatók, ezt aztán a tatárok feldúlták; a légiók egészen Valentinianus és Valens uralkodásáig itt maradtak, és mint egy kövön olvassuk, a külvárosban az első légió parancsnoka egyedárusítási jogot engedélyezett; ez a felirat így szól: Uraink, a hatalmas császárok, Valentinianus, Valens és Gratianus legfelsőbb ítéletéből, a tekintetes férfiúnak, a két hadsereg lovagmesterének rendeletére Foscanus, a Martiusok első légiójának parancsnoka és az alája rendelt katonaság ezt a Burgust, amelynek a neve Commercium, emiatt és e célból alapjaitól felépítette és 48 nap alatt befejezte a mi urunk, Gratianus Augustus második és a jeles férfiú, Probus konzulsága idején. E helységet tekintélyes érsek szokta ékesíteni és most még inkább Aragóniái Hippolit, Beatrix királynénak nővérétől való unokaöccse, Herkules ferrarai fejedelem fia, ki még nem érte el tizedik évét, amikor az isteni Mátyás e szent hivatallal megadományozta. De úgy látszik, hogy a királyi vér, az ártatlan gyermekkor és a már-már isteni erkölcs a bazilikának és a papok tisztelendő kollégiumának inkább hasznára vált, mint hogy a legkevésbé is ártott volna. (390) Ennyit mondtunk az innenső megyékről; most kövessük rendben a túlsókat.

A pestinél kezdjük, melynek Pest városkája adott nevet. A pozsonyinak egy ősrégi város kölcsönözte a nevét, amely a magáét Pisótól nyerte, aki – mint Florus mondja – a két Mysiában meg Pannóniában tevékenykedett, és meghódította Trákiát. A honti megye pedig az, ahol a sacákról, az ázsiai szkíták legősibb népéről nevezett Ság városka található. A földje termékenységének örvendező nógrádit Vác városa ékesíti. Marmaciához, amelyet manapság Máramarosnak mondanak, a rézben, vasban, ezüstben bővelkedő gömöri csatlakozik. Aztán a tornai és a zólyomi, egy faluról és egy mezővárosról elnevezve, az egyik vasának, a másik aranyának és ezüstjének bőségével jeleskedik. A sárosi, amelynek egy várkastély adott nevet, Sarmatia határára rúg ki. A szepesi is a lengyelekkel határos, itt van Szepes, Bártfa és Lőcse város, melyet az albánok, a magyarok elődei alapítottak; leucon tudniillik görögül fehéret jelent. (395) A mi időnkben itt messze tájon Imre, a testőrkapitány, akit nádornak neveznek, meg öccse, István királyi gróf uralkodik nagy területen, egyikük mély bölcsességével és bőséges gyakorlati tapasztalával tűnik ki, a másik hűségben, derekasságban, fegyverforgatásban kiváló. Marmacia mellett a hegyvidéken van az ungi, melynek elnevezése a hunokról vagy az ungarusokról ered. Ha a mezőség felé térsz el, ott van a hevesi, ahol Egerről beszéltünk. A borsodi pedig az, ahol a jeles Diósgyőr vár található. A Tiszán túl találod a szabolcsit és a külső-szolnokit, melynek folyóparti lakossága Marmaciából kősót szállít a Dunához. Nincs távol innen a bihari, ahol Várad fekszik és ennek bazilikája, melyben az isteni László király teste nyugszik; látható itt ércből készült lovas szobra is és még néhány szobor. A békési Erdély felé nyúlik, ezzel határos az aradi is, melynek Arad adott nevet, ahol Vak Béla király sírja található. (400) Nem esik messze innen a zarándi, azonkívül a torontáli, a Tisza folyó mentén a csongrádi, mely Szeged városkájáról nevezetes, aztán a csanádi egy várossal és egy híres bazilikával. Mysia felé a temesi néz, ahol ugyanezen névvel egy számos faluval környékezett mezőváros található. A legközelebbi ehhez a bácsi, városáról és főpapjáról nevezetes. A Duna partján nyúlik el a bodrogi, melyet egy kastélyról neveznek. A szatmári igen gazdag arany- és ezüstbányákban, a hegyek között terül el, és van egy városkája, melyet most Asszonypatakának hívnak. Majd Középső-Szolnok és Kraszna, továbbá a beregi egy Munkács nevű városkával az igen magas hegyek között. És az ugocsai, ahol mindenfelé a főnemesek között mindig ragyogónak tartott Perényi-ház uralkodik, melynek feje, Imre, azon időkben roppant gazdag és még Mátyás király szemében is veszélyes volt, ezért városaitól és vagyonától megfosztatott, de aztán a királyt meghatotta Imre fiának csodálatos jelleme, bűnbánattól és sajnálattól vezéreltetve visszaállította javaikat mind, tudniillik az ifjú oly nemes és méltóságteljes ábrázatú volt, hogy magán hordta őseinek erényeit; velük egy tőről fakadt Perényi János, akiben a legnagyobb ártatlanság, derekasság és szeretetreméltóság lakozott. Mindez Marmacia felé néz.

Pozsony fölött a nyitrai, ahol Nyitra élén a komolyságra és okosságra törekvő Antal püspök állt. Ezt a barsi követi, ahol Revistye van, Orbán egri püspök városkája. (405) A Morva folyóról nevezett Morvaországgal a trencséni határos, ennek egy város adott nevet; nincs túl messze innen Nagyszombat városka. Morva- és Lengyelország határán van a Liptó városról nevezett liptói, melyet a kegyes atya, az isteni Mátyás, fiának, a legboldogabb, gyermekkorától az uralkodás legbiztosabb reményében nevelkedett Jánosnak adományozott, mert ez már kora gyermekségében megmutatta, milyen fejedelem válik majd belőle. Az árváit Morva- és Lengyelország határa érinti. Ugyanezen vidékhez tartozik a turóci. Szinte ezen tájon fekszik az abaújvári, ebben van a híres-nevezetes Kassa városa és Eperjes, a zempléni, benne egy városka, ahol a szkíták és a magyarok a Bodrog folyónál először szálltak meg. Végezetül van a máramarosi megye, ahol sóbányák vannak, meg öt városka és falu, valamint az erdélyi, ahol a szászok hét városa áll, és ha nem csalódom, ezeket hívják Hétvárnak. Közülük fontosabb Szászváros, Szeben, Brassó, Beszterce és Kolozsvár, ami szkíta nyelven iskolavárost jelent; szomszédságában van a boldog Skolasztikának szentelt kolostor. (410) Aztán Gyulafejérvár metropolis, melyről fentebb esett szó; sóbányák is, a székelyek népe, akik a nemeslelkű szkítáktól származnak, és ezért mindmáig sem ismerik a szolgaságot, mostanában sem fizetnek adót a királynak, csak olykor-olykor egy házi ökröt, és parancsainak nem mint utasításnak engedelmeskednek, hanem mint az ország szükségletéből következő kérelemnek. Nevezzük meg azonban mindezt újabb kori nevekkel.

Sarmatiának azt az oldalát, mely a Dnyeszter és a Tiligul között a Fekete-tengerig nyúlik, most Podóliának mondják. Innen húzódik Oroszország a Dnyeperig, elfoglalja ennek mindkét partját egészen a forrásáig, majd kelet és észak között megfordulva a Don forrásai fölött a Riphaeus-hegyekig nyúlik. Aztán a Riphaeus gerincétől fut tovább az egyik része a Szarmata-óceánhoz a Krímen túl a Turuntus folyóig, a másik pedig Ázsia, a hyperboreusok és a hippofágok felé egészen a szarmatákig, ahol a szinte örök havon erdei emberek szekereznek, kocsijaikat a szarvasok oly gyorsan húzzák, hogy egyetlen nap alatt könnyűszerrel megtesznek száz mérföldet. Ami Oroszország mögött a Don és a Maeotis között van, azt a tatárok bírják.

Litifania, amelyet sokan Litvániának neveznek, Sarmatia belsejét foglalja el, a Venedicus- és a Budinus-hegyek között fekszik, keleten Oroszországot, északon Livóniát, Poroszországot és Pomerániát érinti, mely területek a Budinus- és az Alaunus-hegyektől Sarmatia többi részét foglalják el egészen az óceán partvidékéig. Litvániához Mazóvia csatlakozik. Nyugaton a Visztula folyó partjainak környékén Lengyelország foglalja el Sarmatiának azt a részét, mely a Szarmata-hegyektől és a Germániát Szkítiától elválasztó Visztula forrásvidékétől nyújtózik el. (415) Ezt a helyet egykor az ombrók, a sabocok, a sidók és a visburgik lakták, de ahol Germánia felé tart, ott Szilézia csatlakozik hozzá, amelyet hátulról Morvaország érint Sziléziai és Morvát Marbod király idejében a kvádok és a markomannok birtokolták, és azt hiszik, hogy Morvaországot róla nevezték el. E két tartományhoz észak felé Csehország esik, mely a Szudétáknak mondott hegyek és a Cseh-erdő között fekszik. A Drávánál kezdődik Magyarország, és tart a Dunán innen a noricusoktól Taurunumig, ahol a Száva a Dunába beomlik, a Dunán túl pedig Germániától a Kárpát-hegységig, amely alatt Szepes városkája fekszik, elterjed egészen Tibiscumig, ama hegyi Dácia fővárosáig, amelyet többen Partmentinek mondanak, mostanában pedig Havasalföldnek neveznek. A másik Oláhország, amelynek Moldva a neve, a Pruttól, a hegyi Oláhország határától a Duna és a Dnyeszter között a Fekete-tengerig terjed. A Kárpát-hegységen túl Dácia legszélső része Erdély. Felső-Mysiában van Bosznia és Rácország, hátul Szerbia; Alsó-Mysiában Bulgária. (420) Királyi székhely Lengyelországban a Visztula folyó mellett fekvő Krakkó, Litvániában Vilna, Magyarországon pedig Buda.

Amilyen röviden csak lehetett, ismertettük a két Szkítiát, az innenső és a túlsó Magyarországot, a különböző népek költözködései, háborúi következtében megváltozott helyneveket, arra gondolva, hogy e leírás segítségével ki-ki könnyebben megérti a történteket is. Hogy azonban a következőket világosabban adhassuk elő, úgy gondoltuk, hogy nem lesz haszontalan, ha bevezetésül először a szkíták eredetéről, szokásairól, történetéről beszélünk, meg a gótokról, akiket azok a hunok űztek el, akiktől a magyarok az eredetüket veszik, habár néhány dolgot az előző könyvben már érintettünk.

Senki sem tagadja, hogy a szkíta nemzet Scytháról, Herkules fiáról kapta a nevét. A história elbeszélésében azonban eltérések vannak. Diodorus egy földből született szűzről beszél, aki köldöktől fölfelé emberi, egyébként vipera alakot mutatott; ez három fiút szült: Scythát, Plutót és Napist, az első bátorságban és tehetségben kiemelkedvén azt a birodalmat, amelyet szűköcskén vett át, kiterjesztette, és a szkítáknak nevet adott; amikor a meggyarapodott területű országot felosztották, a másikról a plutonokat, a harmadikról a napaeusokat nevezték el. (5) Az a gyenge és lenézett nemzet, mely először az Aras folyónál lakott, nagyszerű, háborúra és dicsőségre vágyó királyt kapván a Kaspiig elfoglalta a hegyvidéket, a síkságot pedig az óceánig és a Maeotisig, sőt azt beszélik, hogy a Donon is átkelt, fényes sikereket aratott, és Európában Trákiáig jutott el; Ázsiában is elérte a Nílust, a meghódított tartományokból sok gyarmatot alapított Szkítiában, két hatalmasat is, az egyiket asszírokból, amelyet Paphlagonia és Pontus között telepített le, a másikat médekből a Don mögött, amelyet Sarmatiának neveztek el.

Herodotus azt mondja, hogy Herkules semmit sem akart érintetlenül és hódítatlanul hagyni, ezért elment Szkítiába, egy erdős, berkes vidéken egy kétalakú asszonyra bukkant, aki elvette tőle a lovait, és csak azzal a feltétellel tudta azokat visszaszerezni, ha közösül vele; ez három szép és egészséges fiút szült neki, Scythát, Agathyrsust és Gelonust; amikor a nő tanácsot kért tőle, hogy melyiküknek adja át az országot, azt felelte, hogy annak, aki erősebben meghajlítja az íjat, amit otthagyott; midőn felnövekedtek, Scytha hajlította meg a legjobban, ő kapta meg az ország fölötti uralmat, fivérei más lakóhelyet kerestek; Gelonus átkelt a Donon, országa határát a Dunáig terjesztette, Agathyrsus észak felé ment, és a Riphaeus meg a Hyperboreus-hegyeknél alapított birodalmat. (10) Némelyek pedig, akik a zsidók, nem tudom, miféle meséi nyomán ábrándozgatnak, azt írják, hogy a szkíták Jáfet fiától, Magógtól erednek, a hunoknak meg Nimród fiai, Hunor és Magor voltak az elei. Mi azonban inkább a roppant tekintéllyel rendelkező ősi forrásokat akarjuk követni akár még tévedéseikben is, mintsem ezekkel akár igazságukban is egyetérteni.

A szkíták nemzetét tehát mindig a legősibbnek tartották, ezt jól mutatja vitájuk az egyiptomiakkal. Az egyiptomiak a következő érveléssel vitatták maguknak az emberi nem eredetét: azt állították, hogy a dolgok kezdetén az első emberek semmiképpen sem lakhattak ott, ahol elviselhetetlen a hideg vagy iszonyú a hőség, hiszen ezekkel szemben az elme máig sem tudott valamiféle takarót kimesterkedni; Egyiptom középen van, földje dúsan termő, éghajlata kiegyensúlyozott, a Nílus pedig a napmeleg hatására az iszapból számtalan állatfajt teremt; ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy az első emberek ott találhatók, ahol a legkönnyebben fejlődhettek. A szkíták viszont azt erősítgették, hogy ennek nincs jelentősége, az isten és a természet semmit sem csinál fölöslegesen, nem alkotott olyan helyeket, amelyek egészen üresek, az állatok és egyéb dolgok teremtése során mindent a hely és az éghajlat viszonyainak megfelelően alkotott meg, a hideg vidékekre durva testeket helyezett, mások képesek elviselni a hőséget, a növényeket és gyümölcsöket a hely és az éghajlat szerint a legcélszerűbben osztotta el; (15) emellett a dolgok teremtésekor, akár egyesülés és a dolgok összevegyülése volt az, akár a vizek áradása a földek fölött, akár tűz borított mindent, és ez szülte a világot, mint mondják, a szkíták mindenképpen korábbi eredetűek. Mert ha az isten akaratából tűz esett a földre, azt kell hinni, hogy a tűztől először a fagyos észak szabadult meg, Egyiptom viszont és a többi terület, amely napkelet felé esik, igen lassan vált mérsékeltté, hiszen még ma sem nélkülözi a nap forróságát; ha özönvízbe merült el a talaj, a visszavonuló vízből a magasan fekvő észak bukkant ki gyorsabban, és ez nem történhetett korábban sehol, mint Szkítiában. Hogy ez milyen magasan fekszik, könnyen belátható abból, hogy minden Szkítíából eredő folyó a Fekete- és az Egyiptomi-tengerbe siet, míg viszont Egyiptom királyok és nemzedékek oly sok fáradozása és költsége ellenére mindmáig sem tud ellenállni az árvíz erejének. Ebből könnyen megállapítható, hogy a Nílus nem délről, hanem a nyugati Atlasz-hegységből folyik kelet felé. Ha az egység szétoszlásakor és a dolgok egyesülésekor a könnyebb anyagok felfelé, a nehezek lefelé mozogtak, bizony az éghez közelebbi, a kiemelkedő sarkon fekvő Szkítia emelkedett ki előbb. Az egyiptomiakat azonban nemcsak érvekkel, hanem fegyveres erővel is legyőzték. Amikor ugyanis egykor Sesostris, az egyiptomiak királya háborút indított, nem hogy a határukon várták volna be érkezését, hanem messzire elébe vonultak, mintha portyázni mennének, hogy tudniillik a király semmit se tudjon zsákmányolni tőlük; amikor ezt a támadó észrevette, otthagyta a poggyászt meg a tábort, és szélsebes futással visszavonult; a király óriási veszteségeket szenvedett, és alig tudott ép bőrrel hazamenni Egyiptomba. (20) Sőt, ha a szkítákat a mocsarak fel nem tartóztatják, egész országát elvesztette volna. Ezek, miután visszamentek, egész Ázsiát meghódították, és uralmuk jelképeként csekély összeget kivetve adófizetőjükké tették. De minek beszéljünk Sesostrisról, és minek hánytorgassuk fel az ósdi történeteket? Gyalázatos menekülésre kényszerítették Dariust, a perzsák királyát, egész seregével együtt megsemmisítették Cyrust, lemészárolták Zopyriont, Nagy Sándor hadvezérét, egész seregével együtt; megsemmisítették a parthus és a baktriai birodalmat.

Háborúban kérlelhetetlen nemzet, fékezhetetlen, nagyravágyást és kapzsiságot nem ismerő, a legyőzőttől nem kíván egyebet, csak a dicsőséget, nem művel földet, nem épít házat, nem telepít falvakat, nincs állandó lakóhelye. A műveletlen pusztaságokon csak barmait legelteti. Szekerét házként használja, amelyet kedve szerint mozgathat, ezen szállítja az asszonyokat és a gyermekeket; vad- és nyestbőrbe burkolóznak, nem használnak gyapjút, tejjel és mézzel táplálkoznak, edényük leginkább a fejővödör, fegyverük kard és nyíl, az igazságot nem törvénykönyvből ismerik, hanem a természet oltotta beléjük. A lopást tartják a legsúlyosabb bűnnek, mert barmaikat és élelmiszerüket fedél és kerítés nélkül tartják, midőn az erdőkben kóborolnak; ha lopni szabad volna, nem tudnának fennmaradni; a máséra nem vágyakoznak, megelégednek a magukéval; aranyat, ezüstöt nem kívánnak. (25) Egyébként kiegyensúlyozottak, mértékletesek, természettől fogva becsületesek, amit a rómaiak és a görögök még a filozófusok utasításai és tanításai nyomán sem tudtak követni. Ezeknek ugyanis többet használt a bűnök nem ismerése, mint amazoknak az erények ismerete. Joggal dicséri tehát őket oly nagyon Homerus, ahogy az előző könyvben mondtuk, de amikor kapcsolatba kerültek a föníciaiakkal, iónokkal, miletusiakkal, a görögökkel és a rómaiakkal, erkölcseik megfertőződtek, kegyetlenekké és vadakká váltak.

Ázsiában teremtettek maguknak birodalmat, ahonnan évente ezerötszáz arany adót szedtek; az adófizetésnek Ninus, az asszíriaiak királya vetett véget, ők sem a legyőzetést, sem a szolgaságot nem bírták elviselni. Pius, ama szentséges atya, megrója Trogust azért, mert azt írta, hogy a szkíták inkább csak hallottak a római fegyverről, mint érezték azt, szerinte nem voltak méltók erre a dicséretre, mert a rómaiaktól, görögöktől, macedónoktól nem maradtak érintetlenek; Sándor egészen a Sir-Darja folyóig öldöste őket, Pompeius a szkíták több seregét legyőzte, meghódította az albánokat és az ibéreket, Claudius császársága idején is a rómaiak számos ragyogó tettet hajtottak végre a szkítákkal szemben, és a többiről nem is szólunk. Ámde mindez könnyen megcáfolható, hiszen az említettek a határokig is alig jutottak el, a belső és rejtettebb területekre egyáltalán nem nyomultak be. (30) Ha Sándor azzal henceg, hogy tett valamit, hát azt csak érintőleg és nem lényegében tette, mert ha huzamosabban ott tartózkodott volna, szerencséje aligha meg nem változik; a beljebb lakó szkíták ugyanis inkább csak hallottak Sándorról, de nem találkoztak vele. A bactrianok és sogdianok elpártolása miatt előbb tért vissza, mint ahogy a szkíták összesereglett népét meglátta volna. A római császárok viseltek ugyan hadat a dákok és a bosporusiak ellen, méghozzá igen gyakran gyászos kimenetelű hadat, de Szkítia belsejébe sohasem jutottak el, mert ez Ázsiában is, Európában is oly szélesen és hosszan nyúlik el, hogy egy másik földkerekségnek mondhatod, mely földjének termékenységét, barmainak szaporaságát, aranyának, ezüstjének, drágaköveinek bőségét tekintve nem megvetendő. De higgy nekem, ez a szentséges atya, aki sok mindent előrelátott a távoli jövőben, nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat súlyos vereséggel és csapással sújtották, és alighanem sújtani fogják megint, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak.

Ezenkívül a parthusok a szkíták pártosai voltak, amint ezt a szkíta nyelvből érteni lehet, akik ugyan a római néptől a leghatalmasabb vezérek révén három háborúban szenvedtek vereséget, mégis inkább győzteseknek, mint legyőzőtteknek látszottak. (35) Ezek, otthoni lázadásuk miatt hazájukból kiűzetvén, először azokat a pusztaságokat foglalták el titkon, amelyek a hyrcanok meg a daák, valamint az araeusok, a margianok és a bactrianok között fekszenek, szkíta nyelvüket kezdték méddel vegyíteni, majd mikor sok-sok idő múlva Arsaces lett a királyuk, országukat kiterjesztették, és róla nevezték többi királyukat is Arsacidáknak. Bámulatos bátorsággal küzdöttek Antiochus, Seleucus fia ellen, aki százezer gyalogossal és 20 ezer lovassal támadta meg őket. Mithridates uralkodása idején legyőzték a médeket meg a hyrcanokat, és ő a parthusok birodalmát a Kaukázustól az Eufráteszig terjesztette ki. Fia, Phraates, Antiochus háborújában a görögök seregét teljesen megsemmisítette, és hosszú ideig fogságban tartotta. Ezek ölték meg Marcus Crassust, hatalmuk alá hajtották az uralkodó perzsákat. A hadat viselő Marcus Antoniusszal 50 ezer lovast állítottak szembe, és ha földink, Ventidius Bassus bátorsága nem szegül velük szembe, az egész római hadseregnek vége lett volna. Severus császár csalárdságát súlyos háborúval torolták meg. Gallienus uralkodása alatt elfoglalták Mezopotámiát és Szíriát. Végezetre ez a szkíta törzs elfoglalta a Kelet egész birodalmát, és a rómaiak sohasem tudták leigázni. A többit elhagyom, hogy ne kalandozzam messzire.

(40) Azon töprenghetünk, hogy Szkítiának vajon a férfiak vagy az asszonyok virtusa szerzett-e nagyobb dicsőséget. Közülük származtak ki az amazonok, e hallatlan erejű és bátorságú asszonyok, akik nemcsak azt utasították vissza, hogy más nőkkel összehasonlítsák őket, hanem a férfiak dicsőségét is elérni, hogy azt ne mondjam, felülmúlni igyekeztek. Ptolemaeus a Volga folyó és a Ceraunius-hegy közé helyezi őket. Metrodorus Scepsius azt hagyományozta, hogy ezek a gargarensek szomszédai voltak, és a Cerauniusok lábánál éltek. Eredetüket a történetírók így írják le: Midőn Szkítiában a nagyurak áskálódása két királyi ifjút elüldözött otthonról, ezek – azt beszélik – sok ifjat gyűjtöttek maguk köré, és Cappadociába mentek, letelepedtek a Terménél, elfoglalták a themiscyrai mezőket, és ott sokáig rabló, lator életet folytattak, végül a szomszédok összeszövetkeztek, és egy szálig lemészárolták őket. Életben maradt feleségeik, mint mondják, látták, hogy száműzetésükhöz özvegység is járul, ezért kétségbeesésüket merészséggé edzették, fegyvert ragadtak, és nemcsak azért, hogy megtartsák, ami az övék volt, hanem területüket is meg akarták növelni; megvetették a szomszédokkal való házasságot, mint a szolgaságot, és a férfiak segítségét visszautasítva kiterjesztették országukat; hogy mindnyájan hasonló helyzetben éljenek, megölték a férfiakat, akik odahaza megmaradtak, majd dühüket a szomszédokra fordították, meghódították őket, aztán – hogy ki ne pusztuljanak – évente meghatározott időben közösültek velük. (45) A fiúgyermekeket azonnal megölték, a lányokat megtartották, de nem asszonyi mesterségekre tanították őket, hanem lovaglásban, vadászatban, íjászatban gyakorlatoztatták. Jobb mellüket levágták, hogy a nyilazásban ne zavarja őket, innen származik a nevük is. Leghíresebb királynőjük Lampedo és Marpesia volt; felváltva gyakorolták az uralmat, egyikük a belső, másikuk a külső ügyeket kormányozta. Azt állították, hogy Mars nemzette őket. Alávetették Európa nagyobb részét, hatalmukba hajtották Ázsia sok városát; amikor birodalmuk megvédése végett hatalmas hadsereggel Ázsiában tartózkodtak, megalapították Ephesust, Szmirnát, Cymát és Magnesiát. Marpesiát a leánya követte, Orithyia, aki rendkívül katonás fegyelemmel szüzességét mindvégig megőrizte, az amazonok birodalmát olyannyira megnövelte, hogy méltóvá vált a Herkules és Theseus hadjáratában való részvételre, mely utóbbi hozzájuk igyekezvén Görögország ifjúságának színét gyűjtötte össze, és kilenc hosszú hajót ácsoltatott. Két nővér, Antiope és Orithyia kormányzott, Antiope a bel-, Orithyia a külügyekben. Amikor Herkules az amazonok partvidékére érkezett, Antiope nem tartott támadástól, óvatlan és felkészületlen volt, amikor megrohanták. (50) Antiope nővérét, Menalippét Herkules, Hippolytét Theseus rabolta el, tőle született Hippolytus; a szerencsétlenek szomorúan tűrték a fogságot. Amikor Orithyia övéi esetéről értesült, és megtudta, hogy a rabló az athéniek vezére volt, segítséget kért Sagillustól, a szkíták királyától, és megtorolta az athéniek jogsértését. A legvitézebb férfival is összehasonlítható Penthesilea következett utána, aki nem félt attól, hogy tekintélyes sereggel segítséget vigyen a trójaiaknak. Fennmaradtak egészen Sándor idejéig. Thalestris királynő elérte, hogy közösülhetett Sándorral, majd nemsokára az összes amazonnal együtt meghalt. És jóllehet a történetírók különbözőképpen számolnak be róluk, mégis második Claudius, amikor a gótok fölött diadalmenetet tartott, tíz férfiruhás asszonyt vezetett egy szekér előtt, akiket amazonoknak tartottak. Piruljanak tehát a férfiak, és elsősorban azok, akik elbizakodottságukban annyit tulajdonítanak maguknak, amennyit másoknak sohasem engednek meg. (55) Hogy az amazonok, minden századok ritka példánya, a szkíták ragyogó sarja, mily jeles ősöknek számítanak, tetteik messze hírlő dicsősége mutatja. Ha a szkítáknak olyan kitűnő íróik lettek volna, mint a görögöknek és a latinoknak (szavaimmal nem akarom sérteni a római birodalom méltóságát), és ha minden országot igazság szerint értékelnének, félő, hogy kénytelenek lennénk a barbárok előtt pironkodni.

Bárcsak inkább elfogultságból, és ne az igazságnak megfelelően mondhatnánk ezt! De az igazság szellemét mindenben tisztelni kell. Hegesippust idézzük, az elfogulatlan tanút, aki előadja, hogy amikor Titus elfoglalta Jeruzsálemet, ahol tizenegyszer százezer zsidó esett el, és kilencvenhétezer jutott fogságba, akkor voltak az alánok az ázsiai Szkítía lakói, vad és háborúban edzett nép, akiket Sándor más elvadult nemzetekkel együtt vasretesszel zárt be a Kaukázusba, hogy a Don és a Maeotis környékét műveljék, ne támadják meg a másét, de vagy a talaj terméketlensége miatt, ami nem felel meg mindig a földművesek vágyainak, vagy zsákmányra éhezve feltörték a kaput, Hyrcanián keresztül Médiára rohantak, meglepetésszerűen végigszáguldtak a médek egész országán, mindent tűzzel-vassal pusztítottak; mivel dúsgazdag királyságra bukkantak, az öldöklésbe belefáradva zsákmányolni kezdtek; Pacorus király inkább az életével törődött, mint az országgal, egy távoli biztos helyre menekült, fogságba esett feleségeit, gyermekeit, ágyasait száz talentumért váltotta ki az ellenségtől; Tiridates, Örményország királya, amikor megtudta, hogy meg fogják támadni, megpróbált ellenállni, de hiába igyekezett, az ütközetben vereséget szenvedett, őt magát is kötélre fűzték, és ha azt éles kardjával bátran el nem vágja, elevenen került volna az ellenség hatalmába; az alánoknak szokásuk volt, hogy a csatában kötelet hajítottak, és ezzel fogták el az ellenséget; (60) Tiridates, hogy a haláltól megszabadult, otthagyta nekik az országot, hadd fosztogassák; kirabolták, felégették Médiát és Örményországot, majd hazamentek Szkítiába. Mit mondjunk az európai alánokról, akik a gótokkal szövetkezve nemcsak Trákiát, Mysiát és Pannóniát rohanták meg, hanem Illyricumot, Itáliát, Germániát, a két Galliát és Hispániát is, számos területet oly szilárdan elfoglaltak, hogy mindmáig tartják azokat? A tarragonai Hispániát most a gótokról és alánokról Gothalaniának nevezzük. Bárcsak ne ismernénk a gótok gyújtogatásainak, rombolásainak az emlékeit! A vandálok ugyanezen az úton száguldozva Afrikát foglalták el. A gótok is először nemcsak Trákiát, Macedóniát és Görögországot dúlták fel, hanem Valerianus és Gallienus császársága idején Pontust és Ázsiát is. Isten haragjának szinte minden súlyos ostorcsapása az Északról érkezett.

Bizonnyal csodálatra méltónak tarthatjuk, hogy a szkíták sohasem tűrhették huzamosabban az idegen igát, és a többieket legyőzték a háborúban. Először Bacchus és Herkules vezetett ellenük hadat, aztán Cyrus, Darius, Sándor és Pompeius, de nem tudtak fölöttük sokáig uralkodni. (65) Véleményemmel nem áll szemben Lucius Florus, amikor úgy gondolom, hogy Mithridates, Pontus királya azért volt képes 40 éven át folytonos háborút vívni a római nép ellen, mert szíves viszontszolgálatok fejében a szkíták segítségét bírta, és ez úgy megerősítette a seregét, hogy számos vereség után sem tört meg, sőt, a népeknek az a termékeny bölcsője bőséges pótlással is szolgált. Legújabban pedig mit mondjunk a törökökről, akik az ázsiai Szkítiából származnak, átvonultak Pontuson és Cappadocián, elárasztották a szomszédos területeket, és folytonos támadásaik révén akkora erőre tettek szert, hogy Galatia, Bithynia, Frígia és egész Kis-Ázsia megszállása után, majd a római birodalom súlyos gyalázatára és vesztére átkelve a Dardanellákon, Európa nagy részét elfoglalták? Hogy a magyarok mit cselekedtek, látjuk is, históriánk is erről fog szólni. De nem kell csodálkoznunk e nemzet erényein és viselt dolgain, mert abban, hogy erőben és háborúzásban kitűnnek, legfőképp e három tényező segíti őket: a magasan fekvő sarok magasztos lelkeket hoz a világra, Mars, aki a szkíta tájakon uralkodik és az ő sajátképpeni istenük, adja a vadságot, a vidék természete pedig a testi erőt. Ugyanis a hideg környezet elzárja a test pórusait, ezáltal növeli a természetes meleget, elősegíti az emésztést, miért is a test naggyá és erőssé válik. De mert már hosszasan elidőztünk e tárgynál, hagyjuk a szkítákat; most, hogy mindent rendben elbeszéljünk, ami a témánkra tartozik, az istenség segítségével kezdjük a gótokkal, mert a hunok a gótokat kergették ki Szkítiából.

(70) Miután a gótok kivonultak Skandináviából, mint az elején elmondtuk, Filimer vezetésével a Maeotis mellett, majd a Fekete-tengernél telepedtek le, aztán megunták ezt a vidéket, és Zamolxisnak, a művelt filozófusnak a vezetésével Dáciába, Trákiába és a két Mysiába mentek tovább. Ez a nemzet ugyanis, ellentétben más barbárokkal, szerette a bölcseletet, mint Dion, a görög történetíró mondja, aki a gótokról írt. Először Zeuta és Deceneus, aztán Zamolxis volt a filozófusuk, ez utóbbi platonista, mert jól tudták, hogy boldogok azok, akiket bölcs királyok kormányoznak. A kiválóbb filozófusokat tarabostescoknak, később süvegeseknek nevezték, és az egyiptomiak szokása szerint közülük választották papjaikat és királyaikat.

Azt mondják, hogy a gótok és a géták ugyanazok, Strabo azt állítja, hogy a dákok és a géták is azonosak, mert ugyanazt a nyelvet használják. Trogus a dákokat a géták ivadékainak nevezi, és azt írja, hogy mindkét fajta dák a daáktól, vagyis a dávoktól vette az eredetét, akik a Kaspi-tenger lakói voltak. Ha ezek tekintélyét követjük, amint kell, nem származhattak ki Skandináviából, mint történetírójuk, Jordanis állítja. De a gót történelemben engedjünk valamit a gót írónak. Mégsem szűnök csodálkozni Jordanison, aki az övéi iránti túlzott elfogultságból mindent, amit a hátrább lakó szkítáknak szokás tulajdonítani, az európai gótok javára ír, hogy Sesostrist, az egyiptomiak királyát egészen Egyiptomig üldözték, hogy Ázsiát leigázták, hogy ők voltak a parthusok és az amazonok ősei, Tomyris révén megölték Cyrust, megfuttatták Dariust és Xerxest, akik nem is a szkíták, hanem a görögök ellen állítottak roppant sereget. (75) Az ázsiai szkíták ugyanis régebbiek, mint az európaiak, akik azután szerezték és vették fel az európai nevet, miután a Donon átkeltek. Ebből világos, hogy elbeszélése, tisztesség ne essék szólván, semmiképpen sem állhat meg. A csatában roppant kemények voltak, ezért különös tisztelettel illették Marsot, az istenségnek az ellenség vérével áldoztak, úgy vélekedve, hogy nem lesz haszontalan, ha a hadak istenét emberáldozattal maguk felé hajlítják, és a háború első gyümölcseit neki felajánlják.

Amikor tapasztaltabbakká váltak, az egész nép kettéosztott, vizigótokra és osztrogótokra. A vizigótok a Balt, az osztrogótok az Amal családnak engedelmeskedtek. Mert a gótok tartották ekkor megszállva azt az egész traktust, amely a Borysthenestől, amit Jordanis Dnyepernek nevez, egészen a Donig húzódik. Az Antaloknak szokásuk volt a nyilazás, énekszóval és citerával adták elő őseik tetteit, heves vágtában hajtották a lovakat. Dion, aki megírta a Geticát, azt mondja, hogy jóval később a gótok királya, valamint az európai Mysiáé is Telephus volt, Herkules fia, akit Priamus nővérétől, Augétól nemzett. Ez a trójaiak megsegítésére csapatot toborzott, és amikor a görögökkel megütközött, megölte Thessandert, a görögök vezérét, amikor pedig Aiaxra és Ulyssesre támadt, lebukott összeroskadó lováról, combját Achilles lándzsája súlyosan megsebezte, de még sebesülten is elkergette a közeléből a danaokat. (80) Hozzáteszi, hogy a királyságban fia, Eurypylus követte, aki menyasszonya, Cassandra iránti szerelmétől hajtva elment a trójai háborúba, és ott halt meg. Nem hiszi azonban, amit Dion állít, hogy Fülöp, Macedónia királya, feleségül kérte Medopát, Gudilának, a gótok királyának a leányát, és el is vette, hogy ezzel a rokonsággal megerősítse a királyságát, aztán pénzszűkében lévén megostromolta a Tomi közelében fekvő dúsgazdag géta várost, Várnát, a jámbor papok fehér, szent öltözetben ütemre énekelve elébe vonultak, a macedónok megengesztelődtek ettől a látványtól, a király parancsára azonnal feloldották az ostromot, visszaadták a zsákmányt, megújították a szövetséget, és távoztak. Nem sokkal később azonban Sithalcus királynak eszébe jutott a szerződésszegés, és hogy a gótok jogtalankodását megtorolja, 150 ezer embert gyűjtött össze az ellen, akire a haldokló Sándor az athéni parancsnokságot hagyta volt, mely háborúban felülkerekedtek, és a Mysiában elszenvedett sérelemért majdnem egész Macedóniát végigpusztították.

Abban az időben, amikor Sylla megszerezte a hatalmat, Byrebista uralkodása alatt véletlenül eljutott a géta királyságba Deceneus, aki bölcsességével feltűnt, és a király szinte uralkodói hatalmat adott neki. Miután ez megtörtént, azonnal azt tanácsolta, hogy indítsanak hadjáratot Germániába, amelyet most Frankföldnek nevezünk, mire a gótok az egész területet elözönlötték és kifosztották. (85) Deceneus illendő és kulturált rendre hozta barbárságukat, polgári szokásokra fordította, megtanította, hogy törvényeknek engedelmeskedjék, amelyeket belaginisoknak neveznek, megmagyarázta a csillagok pályáját, a bolygók mozgását, az égbolt egész szerkezetét, a dolgok természetét, az istenek tiszteletét, az ünnepi szertartásokat. Aztán a hasonlóan művelt Comosicus került az élükre, aki messzemenő igazságossággal viselte mind a királyságot, mind a főpapságot. Corillus követte az uralomban, aki körülbelül negyven évig uralkodott. Hosszú idő elteltével, Domitianus császársága idején, felbontották a békét, és elfoglalták a Duna partját, melyet a római nép már régóta birtokolt, és ahonnan egykor az ifjabbik Gordianus, odasietve a Dunához, könnyű csatában elűzte és kiszorította őket; most e tartomány élén Oppius Sabinus állt válogatott légiókkal. Oppiusnak, a légiók parancsnokának levágták a fejét, sok kis- és nagyvárost tűzzel-vassal elpusztítottak. Mindezt Dorpaneus király művelte. Domitianust a szükség arra kényszerítette, hogy megvédelmezze az államot, hadjáratot szervezzen és sorozást tartson; a sereg élére Fuscust állította; amikor ez megérkezett Illyricumba, összeláncolt hajókból hidat készített, és átkelt a Dunán, majd megütközött az ellenséggel, szerencsétlenül, amennyiben a vezér elesett, a római csapatokat nemcsak táborukból űzték ki, hanem meg is verték és megfuttatták, és óriási veszteségeket szenvedtek. (90) Aztán Ulpius Traianus következett, aki a római birodalmat ért kárt és gyalázatot alaposan megbosszulta, mert kétszer is diadalt aratott Decebal fölött, aki különböző cselvetésekkel próbálkozott ellenében, és akit Longinus légióparancsnok elfogása elbizakodottá tett; ez, hogy a fogság gyalázatától szabaduljon, méreggel vetett véget az életének; Traianus halálba kergette a királyt, roppant kincstárát elszedte, a Dunán hidat épített, amelyet később Hadrianus lerombolt, hogy a dákok ne támadhassák a Mysiákat; ez – mint Dion írja – 20 pilléren állt, magassága az alapok fölött 150 láb, szélessége pedig 60 láb. Dáciát aztán provinciává tette; még látszanak e híd fennmaradt, négyszögletes kövekből készült pillérei. Antonius Caracalla később hevenyészett csatározásokban legyőzte a gótokat. A barbárokat önteltté tette a győzelem, és főuraikat ansesnek, azaz hérosznak és félistennek kiáltották ki. Hasznosnak tartjuk, hogy röviden bemutassuk ezek leszármazását.

Mint regéikben éneklik, első volt közülük Gapt, akinek fia Hulmul volt. Hulmul nemzette Augist, ez Amalt, akitől az Amalok vették az eredetüket. Amal nemzette Hisarnest, Hisarnes Ostrogothát, Ostrogotha Hunuilt, Hunuil Athalt, Athal Achiulfot és Oduulfot, Achiulf Ansilát, Ediulfot, Vultulfot és Hermanarikot, Vultulf Valaravansot, Valaravans Vinitharit, Vinithari Vandiliart, Vandiliar Thiudimert, Valamirt és Vidimirt, Thiudimer Theodorikot, Theodorik Amalasuentát, Amalasuenta szülte a férjétől, Euthariktól Atalarikot és Mathesuentát, akinek ez volt a rokonsága: Hermanarik, Achiulf fia, nemzette Hunimundot, Hunimund Thorismundot, Thorismund Berimundot, Berimund Veteriket, Veterik Eutarikot, aki Amalasuentát vette feleségül, és Atalarikot meg Mathesuentát nemzette; Atalarik gyermekkorában meghalt; Mathesuenta férje Vitigis volt, gyermekei nem születtek. (95) Amikor a gótok birodalma tönkrement, Belizár mindkettőjüket fogolyként Konstantinápolyba vitte. Vitigis azonnal meghalt; feleségét, Mathesuentát Germanus patrícius, Justinianus császár nagybátyja, feleségül vette és partíciusnővé tette, ő szülte neki egyetlen fiát, Germanust. Az Amalok kipusztulásáról alább lesz szó; most térjünk vissza a gótokhoz.

Egy részük a Fekete-tenger ama vidékén lakott, amely kelet felé néz, ezek vagy Ostrogotha kapitányról, vagy a Keletről kapták a nevüket; azok viszont, akik a nyugati területet foglalták el, a saját nyelvükön vizigotáknak nevezték magukat, mert átkeltek a Dunán, és sokáig megszállva tartották a Mysiákat, Trákiát, a Pannóniákat és Illyricum tekintélyes darabját. Symmachus azt mondja, hogy közülük származott Maximinus császár, akit Alexandernek, Mamaea fiának a halála után a hadsereg cézárrá kiáltott, és aki alacsony rendű szülőktől származott, gót apától, akinek Micca, és alán anyától, akinek Ababa volt a neve; Severus császársága idején, amikor fia születésnapján katonai játékot rendeztek, ez ereje tudatában odament, és amikor a küzdőtérre lépett, izmos testével minden néző csodálatát felkeltette; amikor a szolganéppel való küzdelemre sor került, nem hozott szégyent a katona névre sem, mert tizenhat szolgát egykettőre oly sikeresen terített a földre, hogy látszott, párbajban a többit is könnyedén legyőzi; ezért fölvették az újoncok közé, a császár ajánlotta be őt a katonai tribunusnál, néha a vágtató lovon elöl haladó császárt gyalogosan megelőzte, máskor a császár parancsára a legerősebb katonákkal verekedett meg, és könnyedén legyőzte őket, amiért arany nyakláncot és bőséges jutalmat kapott tőle, és felvették a testőrkatonák közé. Jordanis, ahogy tudja, elferdíti Symmachust, hogy a római birodalommal szemben a gótot magasztalja fel. (100) Herodianus pedig, a historikus, aki a görögök és a latinok előtt egyaránt nagy tekintélynek örvend, és akit az isteni Mátyás számára görögből lefordítottunk, azt hiszi, hogy nem gót volt, hanem – mondja – Alexander táborában volt egy bizonyos Maximinus, aki tiszta trák nemzetségből egy félbarbár faluban született, eleinte pásztorok között nevelkedett, ifjúkora kezdetén hatalmas teste és és ereje jóvoltából a lovagrendbe került, rövid idő alatt a szerencse kedvezéséből páratlan katonai pályát futott be, táborparancsnok is volt, rá bízott tartományokat is irányított teljhatalommal; Alexander az összes újonc kiképzését rábízta, kiképzés során a katonák oly nagyon megszerették, hogy mindenki egyformán kedvelte, főképp a paeonok, akik hazaszeretetből nagyon kérkedtek az ő erényeivel; egyszer, amikor a szokásos gyakorlatozás céljából egy mezőre érkeztek, az odajövő Maximinusra császári bíbort terítettek és valamennyien császárként köszöntötték; eleinte húzódozott, komolyan korholta őket, ledobta a bíbort, de később a fegyveres lovagok rákényszerítették, mert halállal fenyegették meg, ha a felkínált császárságot el nem fogadja; aztán mindenkire ráparancsolt, hogy fogjanak fegyvert, támadják meg és öljék meg a lázadásról mit sem tudó Alexandert, és ijesszék meg a testőrcsapatokat. Miután ez megtörtént, hadjáratot indított a germánok ellen; ezek nem álltak ellen, az erdők terméséből élve szétszórt falvakban laktak, ő pedig tűzzel-vassal pusztította őket. Miközben a keresztények elleni barbár kegyetlenkedéssel és irgalmatlansággal igyekezett megszilárdítani a hatalmát, Pupienus megölte Aquileiánál, amikor még három éve sem birtokolta a hatalmat, így a mi Herodianusunk. (105) Azt állítja tehát, hogy Maximinus nem volt sem géta, sem gót, mi azonban ezt is megengedjük az álmodozó Jordanisnak, aki anyanemzete tisztességére mindenféle valószínű feltételezéseket összeszedegetett, hiszen a hazaszeretet mindenki szemében könnyen kiérdemli a bocsánatot.

Abban az időben, amikor Philippus és fia együtt uralkodott, aki a római fejedelmek közül elsőként vallotta a keresztény hitet, és akinek uralkodása a város alapításának ezredik esztendejét zárta, a gótok elpártolnak a római néptől, mert megharagszanak, amiért az adót megvonták tőlük. Ostrogotha vezetésével átkelnek a Dunán, lerohanják a Mysiákat és Trákiát, zsákmányolnak, mindent feldúlnak. Megfékezésükre Decius szenátort küldik, aki az alsó-pannóniai Budaliában született, és pannóniai csapatokat fogad fel, amelyek hanyagságból eltűrik, hogy az ellenség átkeljen a folyón. Ezeket gyalázattal elkergetik, ők meg a gótokhoz menekülnek, és felbiztatják a fejedelmüket, hogy merészen használja ki a kedvező szerencsét. Ez háromszázezer emberből hadsereget állít össze, segédcsapatokat szerez a taiphalok, astringok, carpatisok közül, mely harcias emberfaj, a római nevezet örök ellensége, és amelyet Galerius Maximianus igázott le. (110) Hozzácsatolja a harcedzett peucin szigetlakókat is, és a gótok közül állít nekik kitűnő vezéreket, Argaitot és Gunterikot; rabolnak a Mysiákban, zár alá veszik Mardanopolist, amely tetemes összeggel váltja meg magát az ostrom alól. Mysia e ragyogó városát egykor Traianus császár alapította. Azt beszélik, hogy Marcia, Traianus nővére, egy leányt küldött a folyó forrásához, amely abban a városban tört fel, hogy aranyedénnyel merítsen belőle tiszta és édes vizet; az edény véletlenül beleesett a forrásba, lesüllyedt a mélybe, megérintette az alját, majd az arany természetével szemben a nimfák akaratából a felszínre emelkedett; a császár e csoda hatására hatalmas várost alapított itt, és nővéréről, Marciáról nevezte el. Philippus megújított erőkkel visszafoglalta a két Mysiát és Trákiát, Trákiában győzelmének emlékezetére megalapította a saját nevéről elnevezett Filippopolit az ő császársága alatt rendezték az ezredévi játékokat, amelyek során a Circus Maximusban számtalan vadállatot öltek meg, és a Mars-mezőn három nap, három éjjel színjátékokat tartottak az egyfolytában virrasztó nép számára.

Aztán a gepidák és gótok háborúja következett, jóllehet ezek bizonyos rokonságban állnak egymással. A testvérháborút csakis az irigység robbantotta ki. Amikor Scandia sziget déli részeiből a gótok Berigo király alatt három gályával a szarmata partokra érkeztek, a harmadik hajó lassabban haladt, és a lomhaságról, ami ezek nyelvén gepanta, származott a gepidák neve; ezek sokáig tanyáztak a Visztula egyik szigetén, és azt elnevezték Gepidának. Aztán behatoltak Sarmatia belsejébe, alászálltak egészen a Dunáig, volt egy nemes lelkű királyuk, Fastida nevű, levetkőzték szelídségüket, kezdte őket tüzelni a harci vágy, fegyverrel kiterjesztették ősi területüket, szinte kiirtották a burgundokat, aztán elkezdték a velük rokon gótokat háborúval nyugtalanítani, olykor meg-megrohanták őket, elhajtották az állatokat, pusztították a falvakat. (115) Végül követet küldtek Ostrogothához, a vizigótok és osztrogótok akkori királyához, tudatták vele, hogy a gepidák népe a túlságos szaporaság miatt annyira meggyarapodott, hogy nem tud megélni a saját határai között, a környező hegyek és az erdők terméketlensége miatt mindenben szűkölködik, kérik tehát őt, hogy segítse meg a rokon nemzetet, engedjen neki nagyobb területet, mert elhatározták, hogy ha nem így tesz, szűk határaikat erőszakkal tágítják ki. Ostrogotha azt válaszolta, hogy ő maga is a föld hasonló szükségével küszködik, és neki sincs semmije, amit odaadhatna; roppant gyalázatos dolog rokon vér ellen háborút viselni; ha ezt jog és tisztesség ellenére mégis megteszik, az erőszakot a természet törvénye alapján erőszakkal veri vissza. Fastida makacsul kitartott elhatározása mellett, és meg akart ütközni a gótokkal. Végül Galt városánál csaptak össze, melynél az Olt folyó folyik, és miután egy ideig egyenlő kilátással csatáztak, a gepidák hadrendje megbomlott. Fastida menekülése eldöntötte a csatát. A gótok megelégedtek a győzelemmel, azonnal visszavonultak a táborukba, és azután, míg Ostrogotha király uralkodott, mindvégig megőrizték a nyugalmat. Fastida meg a gepidák átkozták meggondolatlanságukat, és ezután békés, csöndes életet éltek. Ostrogothát Cniva követte, aki megtörte a békességet, és a gótokat háborúra szólította. Elhatározta, hogy átkel a Dunán, és újra megtámadja a Mysiákat, óriási seregét elosztotta, hogy az egyik rész keljen át Mysia pusztítására, mert hallotta, hogy ott a császárok hanyagsága következtében nincsenek római légiótáborok, a másik körülbelül 70 ezer embert az Iskerhez vezette alá. (120) A vállalkozás azonban nem nagyon sikerült, Gallus vezér visszaszorította őt, mire elment Nikápolyhoz, amelyet egykor Traianus a szarmaták meghódítása után győzelmének emlékezetére épített, valamint Trákiában a Mesta folyó mellett épített egy másik Nicopolist, az Evros és a Niger között Traianopolist, hasonlóképpen Hadrianus Drinápolyt, a Rodope tövében Philippus Filippopolit. Cniva, miután Decius erről a vidékről is kiszorította, visszament a Haemushoz, azután Filippopolihoz. Amikor ezt jelentették Deciusnak, azonnal Beroához vonult a légiókkal, hogy a városnak segítséget vigyen, és mialatt itt fáradt testüket pihentetik, lovaikat gondozzák, hát a gótok megrohanják az óvatlan csapatokat; a hirtelen rájuk szakadt riadalomban azt sem tudják, hova kapjanak, fegyvereik felöltésére sincs lehetőségük, így hát a sereg szétszalad, elmenekül, Decius alig tud néhány lovassal együtt elfutni. Ismét visszavonult a hegyeken keresztül Mysiába az Iskerhez, itt Gallus hadvezérrel együtt újjászervezte a hadsereget, nehogy úgy lássék, mintha elbátortalanodott volna. Cniva eközben az ostromlott és minden reménytől megfosztott Filippopolit elfoglalta és elpusztította; óriási prédát hurcolt el innen. Priscust is megfogták, aki a város őrségének élén állt, és az ellenség hatalmába került; a király meghagyta neki az életét, elhalmozta ajándékokkal, és maga mellé állította, hogy Deciust az ő társaságában nagyobb biztonsággal támadhassa meg újra. (125) Egyformán megújított hadsereggel, egyformán feltüzelt bátorsággal ismét egymásnak rontanak. Decius császár fia vad küzdelemben halálos nyíllövéstől sebezve az elsők között esik el. Az apa eltitkolja fájdalmát; azt kiáltja, hogy egyetlen katona eleste nem veszejti el a közügyet, beveti magát az ellenség sűrűjébe, hogy vagy bosszút álljon fia haláláért, vagy ha ez nem sikerül, tulajdon halálával vessen véget fájdalmának, amikor azonban a sors egyiket sem engedi, visszahúzódik a mysiai Abrittus városba, ahol az ellenség bekeríti, és fiával együtt meghal. A helyet később Decius császár Oltárának nevezték, mert a pogány isteneknek itt szokott áldozatot bemutatni, és a legkevésbé sem indokolatlanul, mert kegyetlenül dühöngött a keresztények ellen, az isteni Lőrincet, hogy a vértanúnak súlyosabb kínokat okozzon, lassú tűzön égette meg. Ugyanebben az időben leégett Rómában az amfiteátrum is. Amikor Decius után Gallus és Volusianus nyerte el a császárságot, egy bizonyos Aemilianus, Mysia kapitánya, a hatalom megszerzésének reményében háborút keltett Hlyricumban. Az ellene vonuló császárokat Forum Flaminiiban megölték, mások Teramóban vesztek el. Aemilianus zsarnokságának harmadik hónapjában meghalt. Jordanis azt írja, hogy Gallus és Volusianus Aemilianus könnyebb visszaszorítása végett szövetséget kötött a gótokkal, és két esztendeig állt az állam élén. (130) Nemcsak a gótoknak, hanem a többi barbároknak is felvirágzott a dolguk Valerianus és Gallienus idejében, kik közül az egyiket a hadsereg Raetiában augustusnak, a másikat Rómában cézárnak kiáltotta ki. Valerianus, amikor elkezdte üldözni a keresztényeket, felkeltette maga ellen az isten haragját, mire Sapor, a perzsák királya elfogta, és aztán az ellenség fogságában, súlyos nyomorban töltötte öregkorát. A császár hadseregének megsemmisítése után a perzsák végigpusztították Szíriát, Ciliciát, Cappadociát. Gallienus sokkal kegyesebbnek mutatkozott a keresztények iránt, de amikor elpuhulván mindenféle bujaságokba merült, a germánok felütötték a fejüket, és Ravennáig száguldoztak. Az alemannok a két Gallia feldúlása után Itáliába törtek be. A kvádok és a szarmaták elfoglalták a Pannóniákat. A germánok a Hispániák elfoglalása után megtámadták Tarragonát. Aparthusok megszerezték Mezopotámiát, és Szíria-szerte tomboltak. A gótok végigzsákmányolták Görögországot, Macedóniát, Pontust és Ázsiát. Tudniillik Respa, Veduk és Tharuar vezetésével átkeltek a Dardanellákon, megrohanták Ázsia sok városát, ellenség módjára feldúlták, elfoglalták Efezust, ahol felgyújtották Dianának az amazonok által alapított gyönyörű templomát. Aztán betörtek Bithyniába, lerombolták a Cornelius Avitus által újjáépített Calchedont. (135) Miközben a Dardanellákon át visszajönnek Európába, eltörlik az újjáépített Iliumot, és amikor ismét Trákiába érkeznek, elpusztítják a Haemus tövében, a tenger partvidékén fekvő Akiali várost, amelynek alapítója a hír szerint Sardanapal, a parthusok egykori királya volt, tűzzel-vassal őrjöngenek mindenfelé, mintha az emberiség kipusztítására születtek volna. A várostól tíz mérföldnyire hévizet találtak, amelynél néhány napig pihentették a testüket, mert úgy tapasztalták, hogy nagyon alkalmas betegségek gyógyítására. A többi barbár dolga azonban kissé alább hanyatlott. Odenathus ugyanis, egy palmyraei tiszt, parasztsereget toborzott össze, és olyan messzire kergette a perzsák csapatait, hogy Ctesiphon közelében vert tábort. Postumus, mielőtt Gallienus Milánóban megöletett volna, Victorinusszal és Tetricusszal együtt fegyverrel védte meg a két Galliát az ellenség rabságától. Az Achaiát elözönlő gótokat Marcianus legyőzte, ezek nyomban visszavonultak hazájukba, amikor pedig Ázsiát nyugtalanították, a római vezérek bátorsága visszavetette őket, és nem kis veszteségek után vonultak vissza otthonukba. Mialatt Odenathus a perzsa háborúban távol volt, Gallienust pedig elgyengítette a fényűzés, a gótok hajóhadat építettek, elmentek Eracleához, és az összeszedett zsákmánnyal visszatértek Szkítiába, jelentős veszteséggel, mert tengeri ütközetben gyakran megtámadták őket. (140) Továbbá, amikor Palmyraeban és több keleti tartományban Odenathus felesége, Zenobia uralkodott, a gótok átkeltek a Fekete-tengeren, a Dunához vonultak, és óriási károkat okoztak a római nép tartományának. Amikor ezt jelentették Gallienusnak, azonnal odaküldte Cleodamust és Athenaeust, két bizánci polgárt, hogy űzzék el a barbárokat, állítsák helyre a feldúlt városokat, szedjék össze az életben maradottakat. Ezek a Fekete-tengeren megütköztek a gótok hajóhadával, legyőzték és megfuttatták őket, akik menekülés közben nem sokkal később elpusztították Cyzicumot, Ázsiát, aztán Achaiát. Az athéniek visszaverték őket annak a Dexippusnak a vezetésével, aki megírta ezen időket; innen elűzetvén beszáguldozták Epirust, Achaiát, Boeotiát. Gallienust felébreszti az államot ért rengeteg baj, szembeszáll velük, mikor Illyricumban kóborolnak, sokukat meglepetésszerűen lemészárolja, azok pedig a Gessaces-hegyen keresztül akarnak elmenekülni, de Marcianus váltakozó hadiszerencsével szorongatja őket, hogy Gallienus hazája iránti gyalázatos tunyaságát jóvátegye.

A mi egyébként jeles írónkban, Jordanisban, azt az egyet tartjuk csodálatra, hogy ne mondjuk, nevetségre méltónak, hogy oly mértékben elragadja a hazaszeretet, hogy nemcsak a többi szkíták tetteit tulajdonítja az ő gótjainak, akiket minden mértéken felül felnagyít és feldicsőít, hanem szerencsétlenül végződött vagy kevésbé sikeres tetteiket is hol elhallgatja, hol meg aprócska baklövéssé minősíti át. (145) Nemcsak azt mellőzi el, amit eddig elbeszéltünk, hanem azt a minden időkre emlékezetes vereséget is, amelyet Claudius császártól szenvedtek, akitől Constantinus cézár származott le, nagy nevetségre titokban szándékozik tartani, hogy meg ne sértse az ő gótjainak méltóságát. Mi pedig, Trebellius Pollio kijelentésére támaszkodva, nem szobrokkal, oszlopokkal, márvány diadalívekkel, hanem egy rövid megemlékezéssel szeretnénk segíteni abban, hogy Flavius Claudius, a földkerekség páratlan fejedelme, ne nélkülözze az őt megillető dicsőséget.

Miközben Marcianus a menekülő gótokat kergette, mint valamivel följebb elmondottuk, elfogott közülük 30-at, akik később Claudius szándéka ellenére elmenekültek, és szinte valamennyi szkítát feltüzeltek a római birodalom prédálására. Zsákmányra éhesen összegyűltek erre a hadjáratra a peucinok, a trutungok, az osztrogótok, a virtingok, a sigipedek, a kelták, a herulok és számtalan népség. Látták, hogy Claudiust különböző háborúk kötik le, ezért elhatározták, hogy elpusztítják a római államot. Háromszázezer emberből álló hadsereget szedtek össze, szállítóhajókból pedig körülbelül kétezres flottát. Ha ehhez hozzáteszed a szolgákat, a családtagokat, az úgynevezett szekereseket, gondolhatod, hogy Xerxes példájára kiitták a folyókat, felemésztették az erdőket, legelő állataik sokaságával letarolták a földet. (150) Amint betörtek a római birodalomba, Claudius rövid idő alatt nemcsak legyőzte, hanem szét is zúzta, meg is semmisítette őket, amint igen könnyen meg lehet érteni magának a császárnak a leveléből, amelyet az Illyricumot őrző Junius Brocchushoz intézett: Claudius üdvözli Brocchust. Megsemmisítettünk 320 ezer gótot, elsüllyesztettünk kétezer hajót, a folyókat pajzsok takarják, minden partot elborítanak a spádék és lándzsák, a mezők nem látszanak ki a csontok alól, nincs üres út, mindenütt üres szekerek. Annyi nőt szereztünk, hogy minden katona kettőt, hármat vihet magával. És hozzáteszi: Harc folyt a mysusoknál, sok ütközet zajlott Marcianopolisnál, sokan hajótörésben vesztek el, számos király fogságba került, a különböző nemzetek nemesasszonyai rabságba estek, töltsétek meg a római provinciákat barbárokkal, szolgákkal, földművesekkel, a barbár gót katonából paraszt lett. Nem volt vidék, amely ne tartott volna diadalmasan gót rabot szolgaságban. Harc folyt ezenkívül Bizánc mellett, harc folyt a thessalonikieknél, akiket a barbárok Claudius távollétében megostromoltak, harc folyt a különböző területeken. És a claudiusi zászlók alatt mindenütt legyőzték a gótokat, úgyhogy Claudius mintha már Constantinus cézár számára készítené a jövőbeli megbékélt államot. (155) Amikor az Appenninekben Claudius jóslatot kért magának, ezt a választ kapta: A harmadik nyár lát Latium fölött uralkodni. Amikor utódairól: Nem szabok nekik sem határt, sem időt. Amikor öccséről, Quintillusról, akit uralkodótársául szánt: Csak a sors mutatja őt meg a földnek. Végül, amikor már a győzelem után az a kevés barbár, aki életben maradt, közel kétezer katonát megölt, a lázadókat mind egy szálig elfogta, Rómába vitte és látványosságként kegyetlen fenevadak elé dobatta.

Így vetett véget e szent fejedelem bátorsága a gót háborúnak, és a gótokon nemcsak győzelmet aratott, hanem alaposan bosszút is állt. E háborúban kitűnt a dalmát lovasság bátorsága, mert úgy látszik, hogy Claudius ebből a tartományból származott. Vannak olyanok is, akik azt próbálják bizonyítani, hogy dardaniai volt, Dardanusnak, a trójai nemzet alapítójának vére. Eleinte Illyricumot birtokolta teljhatalommal, és az ő fennhatósága alatt álltak a trákok, a mysusok, a dalmátok, a pannóniaiak meg a dákok. Később, amikor a megmaradt gótok elpártoltak a rómaiaktól, és elfoglalták Nikápolyt, a tartománybeliek hirtelen összeverbuválódott serege szétverte és megsemmisítette őket. (160) Mivel tehát Claudiusnak a gótok fölött aratott győzelme a régiek többi diadalát alaposan felülmúlta, Jordanis történetíró képtelen volt elfogulatlanul elbeszélni nemzetének e hallatlan vereségét és pusztulását. Claudius pedig, aki az állam érdekében véghez vitt derék tetteiért a gótok kivételével mindenki szemében örök emlékezetre méltó, aranypajzsot kapott a szenátus termében, aranyszobrot a Capitoliumon, és egyévi, kilenc hónapi uralkodás után meghalt Syrmiumban. Testvérét, Quintillust a szenátus és a római nép augustusszá kiáltotta, aki azonban a katonákkal szemben szigorúnak és kegyetlennek mutatkozott, ezért császárságának tizenhetedik napja után Galba és Pertinax példájára bűnös módon megöletett.

Aurelianus császársága alatt a gótok ismét fegyvert fogtak, és át akartak kelni a Dunán, de ő visszavetette őket, és ötezer emberüket elveszítve hazamentek. Az a vélekedés járja, hogy részt vett ebben a csatában tíz férfiruhába öltözött asszony, aki az amazonoktól származott. (165) 30 évvel később újult erővel és nagy sereggel megtámadják a rómaiak Sarmatia provinciáját, tűzzel-vassal mindent feldúlnak, amit Flavius Constantinus megtudván, ugyanakkora vereséggel sújtja őket, mint Claudius. Aztán békét kötöttek velük, és mintegy 70 évig nyugton maradtak hazájukban. Jordanis azt írja, hogy Maximinus gót segítséggel futtatta meg Narseus perzsa királyt, Nagy Sándor unokáját, feleségeit, gyermekeit, vagyonát megszerezte, Licinius ellen segédcsapatokat küldött Constantinusnak, és Thessalonikét megostromolva megölte azt. Abban az időben, amikor Constantinus úgy ki akarta terjeszteni Bizáncot, hogy az nagyságban és méltóságban Rómával vetélkedjék, a gótokkal szövetséget kötött, és azok minden évben negyvenezer embert küldtek a császárnak.

De amikor Maximinus szerezte meg a hatalmat, a gótoknál Ariarik és Aorik után a nemes származású Geberik nyerte el a királyságot, aki egyaránt volt bátor és nemeslelkű. Hogy szerencséjét először a harcmezőn tegye próbára, a vandálok ellen hadjáratot akart indítani, hogy ha ez sikerrel jár, még nagyobb vállalkozásokba kezdjen. (170) Dexippus mondja, hogy ez a nemzet az óceán mellől jött ki, alig egy év alatt eljutott a gót határig, elfoglalta azt a vidéket, amelyet aztán a gepidák laktak, és amelyet napkeletről a gótok, nyugatról a markomannok, északról a hermundolok, délről a Duna környékeznek. Amikor a Maros partján mindkét sereg harcra készen feláll, adott jelre egymásnak rohannak, és egy darabig elszántan csatáznak. Végül Geberik nekimegy a vandálok királyának, levágja, és gazdag zsákmányt szerez. A vandálok belátják, hogy alkalmatlan helyen kereskednek, ki akarnak innen költözni, és Constantinustól Pannóniát kérik lakóhelyül; megígérik, hogy jó szolgálatokat tesznek a római provinciáknak, és körülbelül 60 évig élnek ott. Stilico patrícius, lovassági parancsnok, egykori konzul alatt átköltöztek a két Galliába, ahol gonoszkodtak a szomszédokkal, folytonos rablótámadásokkal zaklatták őket, és nem tudtak nyugton megülni. Plinius úgy gondolja, hogy a burgund a vandálok egyik törzse volt, az ő nyomán mondják, hogy a burgundok tőlük származtak; tudniillik Germániában falvakban éltek, és mert a falut burgnak mondják, innen kapták a nevüket. (175) A vandálok a két Galliából elköltöztek a Hispániákba, de még mindig nem tudtak lecsillapodni, míg végre átkeltek a gádesi szoroson, és megszállták Afrikát. De mert a megfelelő helyen bővebben szólunk majd róluk, most visszatérünk a gótokhoz.

Geberik után Hermanarik vette át a királyságot, aki az Amalok nemes famíliájából született, és bátorságra, tettei dicsőségére nézve nem volt alábbvaló elődjénél; mert hatalma alá hajtotta a golthescythákat, a thiudokat, az inaunxokat, a vasinabroncákat és szinte az egész északi vidéket, Alarikot, a herulok királyát megölte, és őket is leigázta, második Sándornak nevezték. A herulok, mint Ablabius tanúsítja, valaha a Maeotis lápjait és erdőit lakták, nevüket az erdők és mocsarak szeretetéről kapták. Később Hermanarik háborút viselt a venetek ellen, és mert ezek erőtlenek voltak, hamar megadták magukat. A venetek hitvány fajból származtak, utóbb antoknak és szlávoknak mondták őket, és amikor tekintélyes tömegre szaporodtak, barbár vadsággal száguldoztak mindenfelé, a Fehérvár és Buda között fekvő Velence községet ők alapították. Aztán háború folyt az észtek és az agazzirok ellen, akik a Germán-óceán elnyúló partján laknak; ezeket rövid idő alatt leigázták. így tehát Hermanarik nemcsak Szkítián, hanem Germánián is uralkodott. (180) Az ő idejében háború lángolt fel a gótok és a hunok, a magyarok elődei között, ezért nem tartjuk indokolatlannak, ha – mielőtt továbbmennénk – szólunk valamit e roppant hatalmú és erejű nemzet eredetéről.

Priscus historikus azt állítja, hogy ez szkíta, a Riphaeus-hegység szomszédságában élő nemzet, és sokan úgy vélekednek, hogy a fagyos észak közelsége tette zorddá őket, főleg a mi szent Jeromosunk, aki azt írja, hogy a hun hordák a Maeotis végvidékéről, a jeges Don és a massagéták kegyetlen népe közül rajzottak ki, onnan, ahova Sándor a vad szkíta törzseket sziklatömbökkel bezárta; onnan kitörve gyors lovaik hátán mindent elárasztottak öldökléssel és ijedelemmel. Jordanis a vele ellenséges nemzetről nem tudom, miféle szörnyűségeket hord össze, melyeket a legtöbb évkönyvíró is elhisz, és vele együtt halandzsázik, amit nem szemtelenségből, hanem igazságképpen mondok. Azt írja, hogy amikor a gótok Skandináviából kivonulva Szkítiába érkeztek, Filimer királyuk valamiféle varázslónőket leplezett le a táborban; mivel a király ezt az asszonyfajtát roppant veszélyesnek tartotta, parancsára kikergették őket a pusztába, nehogy a katonákat megmérgezzék vagy elsorvasszák, ezek egy darabig az erdőkben kóboroltak, és gonosz szellemekkel ölelkezve megfertőztették magukat; innen eredt ez a kegyetlen emberfajta, amely nem emberi nyelven beszél, hanem valami makogásfélével.

De inkább kövessük a görög Procopius historikust, Belizár tanácsosát, aki azt hagyományozza, hogy a hunok az ephthaliták népéből valók, egykor albánoknak nevezték őket, Ázsiában a perzsák szomszédai voltak, oly bátor lelkűek, hogy amikor határaikért nagy sereggel hadat vezettek Xerxes perzsa király ellen, őt megölték, Perzsiát pedig adófizetőjükké tették, a király fiát, Cabadest elfogták, és két évig uralkodtak a perzsákon; nem írja, hogy démonoktól származnának, hogy embervérrel táplálkoztak volna, sem kegyetlenségükről és vadságukról nem tud. (185) Sőt, ha az ephthaliták nevét értelmezzük, inkább jámboroknak és vallásosaknak találjuk őket, igazán és tökéletesen áldozóknak, mely vallásos érzületet, mint a nemzet természettől kapott tulajdonságát, jobban, mint másoknál, mindmáig felleljük a magyarokban, akik a hunok utódai. Procopiust támogatja Dionysius, aki úgy vélekedik, hogy a hunok a caspik és az albánok szomszédai, merészségük és erejük folytán roppant harciasak. Egy évkönyvíró szerint a hunok őse Hunor és Magor volt, ez azonban a népek eredetéről csak fecseg, mert a zsidó histórián kívül semmit sem olvasott, így tehát a harcias hunok a Maeotis-mocsártól a cimmer Bosporushoz átvonulva nemcsak a gótokat kergették ki a székükből, hanem az egész európai Szkítiát is meghódították, az ismételten elfoglalt Alsó- és Felső-Pannóniában pihentek meg, és ezeket róluk nevezik Alsó- és Felső-Hungáriának. Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének, azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyestbőrkereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. (190) A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről, követeket és kutatókat küldött oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul. Mindezek alapján azt kell hinnünk, hogy a magyarok rokonságban állnak a hunokkal, akik az ázsiai Szkítiában elterjedtek és a Don forrásvidékén élnek, de nem azoktól a hunoktól származnak, akik Ázsiában maradtak, hanem azoktól, akik kedvezőbb éghajlatot keresve Európába vonultak. És a gótok sem Scandiából jöttek ki, ahogy Jordanis mondja, hanem az ázsiai Szkítiából, ahol az alánoknak voltak szomszédai. Erre abból lehet következtetni, hogy a gótok az alánokkal együtt nemcsak az európai Szkítiát, hanem a Galliákat és a Hispániákat is elfoglalták, Tarragona vidékét ma is lakják, amelyet közös erővel meghódítván Gothalaniának neveztek el.

A hunok vadászatból éltek, és egy isteni csodajel késztette őket kivándorlásra. Amikor ugyanis a Maeotis lakói közül néhányan találomra vadászatra indultak, egy szarvas tűnt fel előttük, amelyet a mocsárban lelkesen üldözni kezdtek, és a szarvas elejtésének vágya annyira elragadta őket, hogy véleményem szerint a cimmer Bosporustól nem messze átkeveredtek a befagyott Maeotison, ámde ahogy az európai Sarmatiában megálltak, a szarvas eltűnt. (195) Megnézték a vidéket, csodára megtetszett nekik, aztán hazamentek Ázsiába, és rendre elbeszélték öveiknek a dolgot. A hunok nem szerették lakóhelyüket, és a talaj terméketlensége vagy a nép sokasága miatt gyermekeikkel és asszonyaikkal együtt e vadászok vezetésével átvándoroltak Európába. Az övéknél termékenyebb tájat találtak, megszállták a mocsár egész környékét, és akiket legelőször megtámadtak, azokat feláldozták Victoriának; a többieket meghódították és szolgaságra vetették. Leigázták az alánokat is, akik azt a helyet korábban foglalták el, és sokkal szelídebbeknek mutatkoztak, mint ők; nem kegyelmeztek a szomszédos gótoknak sem, akik ellen eltökélten hadakoztak.

A magyarok évkönyvei azt mondják, hogy a hunok az üdvösség háromszázhetvenharmadik esztendejében, Valens császársága és Damasus pápasága idején költöztek Európába, vezéreik voltak a Zemék családjából született Csele fia Béla, továbbá ennek fivérei, Keve és Kadicsa, aztán Bendegúz fiai, Attila, Keme és Buda a Kádárok nemzetségéből; Észak meghódítása végett a száznyolc törzsből összeszedtek tízszer száznyolcezer embert, bíróvá megtették a bölcs Kádárt; rendeleteiket isten igéjével és a közösség nevében hirdették ki; váratlan vagy előre eltervezett háború esetén véres kardot hordoztak körül, és kijelölték a gyülekezés helyét; aki azonnal nem engedelmeskedett, ugyanazon karddal megölték, mely szokást, mint látjuk, Erdélyben török támadás esetén mind a mai napig tartják; mivel óriási erőkkel rendelkeztek, nagy bátorsággal, mintha az egész világot meg akarnák semmisíteni, leigázták a besenyőket, a ruténokat, a fehér és fekete kumánokat, egész Dáciát és Sarmatiát, és végül a Tibiscus folyónál, melyet most Tiszának neveznek, verték fel a táborukat. (200) Jordanis történetíró azt hagyományozza, hogy ez a nép iszonytató megjelenésű, fekete képű, sötét tekintetű volt, sebhelyekkel borított, melyek vadságot és kegyetlenséget árasztottak, mert az épp hogy megszületett csecsemő arcát borotvával megszabdalták, hogy előbb ízlelje meg a sebet, mint az édes tejet; a sok heg miatt csupasz ábrázattal öregedtek meg. Alkatuk a legkevésbé sem elegáns, válluk széles, testük mozgékony, edzett és robusztus, nyakuk izmos és egyenes, valami lomha gőgről tanúskodó, nyilazásban, lovaglásban kiválóak, az emberi külső mögött állati gonoszsággal.

Amikor Hermanarik gót király, oly sok nép meghódítója, megtudta, hogy a hunok háborúval zaklatják, érezte, hogy nem közönséges veszedelem fenyegeti, és a támadást azonnal vissza akarta verni, sorozást tartott, és tekintélyes sereget állított ki; nagy elhatározását a váratlan halál hiúsította meg. A hunok érkezésekor halálra ítéltek egy asszonyt, akit férjének meggyilkolásában lelepleztek; mivel mind gyilkosságban, mind házasságtörésben bűnösnek találtatott, a király oly haragra gerjedt ellene, hogy négy lóval széttépette. Volt az asszonynak két fivére a Rosomonok hamis lelkű nemzetségéből, egyiküknek Sarus, a másiknak Ammius volt a neve; ezek nővérük kegyetlen büntetése miatt feldühödve összeesküdtek. (205) Hermanarikot megbeszélésük szerint megtámadták, legyűrték, és mellét átdöfve megölték, majd a gyilkosság után a hunokhoz szöktek, hogy életüket megmentsék, így történt, hogy Balamir hun király könnyen módot talált az osztrogót hadsereg legyőzésére. A vizigótok hallván a Rosomonok árulásáról, hogy ezek a hunokkal összeszövetkeztek, megijedtek, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, mint az osztrogótok, és úgy döntöttek, hogy elvándorolnak. Hermanarik, a két nemzet királya, életének száztizenharmadik évében halt bele sebesülésébe. A király halálán felbuzdult ellenség nagy erőkkel megrohanta az osztrogótoknak nevezett keleti gótokat, egypár csatában megverte és hatalmába hajtotta őket, a vizigótoknak mondott nyugati gótok pedig rokonaik példáján megrémülve azonnal elhagyták a hazájukat, amely nyugaton feküdt, rászánták magukat az elvándorlásra, és gyermekeikkel, asszonyaikkal együtt elmentek a Dunához. Valens császárhoz, az idősebb Valentinianus fivéréhez követeket küldtek, akik lakóhelyet kértek, örök engedelmességet ajánlottak, és azt ígérték, hogy nemcsak a törvényeket fogadják el, hanem Krisztus igaz hitét is; hozzátették, hogy ha a császár nekik adja Mysiát és Trákiát, parancsainak sohasem fognak ellenszegülni, hanem a hunok minden támadását úgy tartóztatják fel, mint erős sánc és árok. Valens örömmel fogadta őket, és meghallgatva, amit kértek, saját elhatározásából még többet is adott nekik, átengedte lakóhelyül Mysiát és Trákiát, abban a reményben, hogy a vizigótok bástyaként védelmezik majd a római birodalmat. (210) De a dolog másképp sült el, mint ahogy remélte. Mert a barbárok a Dunán innen a gepidákkal és az ariánus hitetlenségben fetrengő Valensszel együtt ariánus szennytől ragályos püspököket fogadtak be, akik rövid néhány év alatt bemocskolták őket ezzel a rothadással. így hát a vizigótok és a gepidák nem keresztények, hanem ariánusok lettek, vezérül kapták Lupicinust és Maximust, akik saját szükségleteikről buzgón gondoskodtak, mindent megtettek azért, hogy valamiben hiányt ne szenvedjenek. Az elöljáró parancsait megtagadták, és míg ők az élelmiszert összeharácsolva óriási haszonra tettek szert, a barbárok szenvedtek az éhségtől, átkozták a kegyetlen adóztatást, szidták az elöljárók kapzsiságát, mert az élelemhiány miatt nemcsak vagyonuk merült ki, hanem fiaikat és asszonyaikat is kénytelenek voltak szolgaságba eladni; végül aztán a gabona, amelyet embervér árán halmoztak föl, mind megnyálkásodott és elrothadt. Fritigern, Alatheus és Saphrac, a gótok kiskirályai, látván, hogy mindebből semmi haszon sem származik, lázadást kelt, megrohanja Lupicinust és Maximust, akiket kielégíthetetlen mohóságukért legyilkol, és a római császártól elpártol. Mások azt írják, hogy Lupicinus esküvőre hívta Fritigernt, hogy a házban társaival együtt csellel megöljék, és amikor ehhez odabent hozzáfogtak, Fritigern, meghallván a haldoklók kiáltozását, kimenekült az egérfogóból; miután a csapdát elkerülte, fellázította a tömeget, és Maximust társával meg szolgáival együtt megölte; a partmenti Dáciát, valamint a Mysiákat és Trákiát, a római nép tartományait megtartotta a hatalmában, adót rótt ki, és a gyarmatokat keményen kormányozta. (215) Miután mindez eljutott Valens fülébe, aki akkor Amiochiában tartózkodott, nem csekély aggodalom szállta meg, sorozást tartott, és nagy sereget toborzott össze, majd szakadatlan menetben, átkelve a Propontison, benyomult Trákiába, ám amikor az ellenféllel szembekerült, szerencsétlenül csatázott. Egy darabig ellenállt a barbároknak, de mihamar futásnak eredt, és nyíllövéstől sebesülve behúzódott egy tanyára, ahol a házikóval együtt tűzvészben elégett, anélkül, hogy uralkodásának tizennegyedik évét betöltötte volna. A Trákiában elszenvedett vereségnek az volt az oka, hogy a lovasság védelmét nélkülöző római légiókat az ellenség hamar bekerítette, és mert nem bírtak kitörni, legyilkolta őket. Ez bizony siralomra méltó háború volt, a kapzsiság bűnhődésének múlhatatlan emlékezetére. Mindez Damasus pápasága és Valens császársága alatt történt, a világ keletkezésének háromezernyolcvannegyedik évében.

Bizony, nehéz idők voltak azok, mert az egész földet olyan rengés rázta meg, hogy a tengerek kiléptek a partra, és Szicília meg más szigetek városait és számlálhatatlan lakosát alámerítették. (220) Konstantinápolyra akkora vihar tört rá az égből, hogy a leszakadó jégtömeg sok embert megölt; az atrebatisoknál az esővel együtt gyapjú hullott az égből. Niceát ismét földrengés pusztította; Frígiát hallatlan éhínség. Atanarik, a gótok királya, miközben a keresztényeket üldözte, sokat kivégzett közülük, még többet elkergetett a lakóhelyéről. Valamivel előbb a szarmaták feldúlták a Pannóniákat. Valens, miután Eudoxius, az ariánusok püspöke beavatta őt a hamis hitbe, Nitria szerzetesei közül parancsnokaival és katonáival sokat megöletett, sőt, kiadta a rendeletet, hogy azokat a szerzeteseket, akik a katonai szolgálatot nem vállalják, bárki doronggal agyoncsaphatja. Theodosiust, a későbbi Theodosius császár apját, nemesek sokaságával együtt hasonló kegyetlenséggel megölték.

A vizigótokat elkapatta a szokatlanul nagy győzelem, a kedvező szerencse nyomába szegődtek, és arra vetemedtek, hogy Konstantinápolyt akarták megostromolni. Azonban Dominica, Valens felesége, a habozó és már majdnem kétségbeesett polgárokat kéréssel, biztatással felbátorította, egy csomó pénzzel megkörnyékezte a tömeget, és okosságával, bátorságával megmentette a várost. (225) Valens unokaöccse, Gratianus, akire a nyugati birodalom jutott, mihelyt elnyerte a hatalmat, javára akart szolgálni a római államnak, ezért Theodosiust, a bátor és okos férfit Hispániából hazahívta, és társuralkodóvá tette, mivel az ügyek sokaságának és a fenyegető veszély nagyságának egyedül nem volt képes megfelelni. Theodosius pár hónap múlva megérkezett, és Szerémen felöltötte a bíborköpenyt. A hatalom átvétele és a sereg felállítása után személyesen csapott össze a barbárokkal, elég könnyen legyőzte és megfuttatta őket, Felső-Mysiát visszafoglalta, a visszatérő ellenséget több alkalommal súlyosan megverte, és uralkodói kötelességeinek dicsőséggel tett eleget, végül visszaszerezte Alsó-Mysiát, Trákiát, a part menti Dáciát, békét kötött Atanarikkal, a vizigótok királyával, nehogy a szakadatlan háborúzás tönkretegye a római légiókat, majd győztesként hazament Konstantinápolyba. Ablabius azt írja, hogy a békekötésnek Theodosius betegsége volt az oka, aki néhány nap után felgyógyult, és kollégája megerősítette azt. A nyugalom helyreálltával a szövetség megpecsételése végett Atanarikot a császárok levélben meghívták Bizáncba, akit ott tisztességgel fogadtak, és aki mindennapos városnéző sétáin sem tudta kielégíteni a kíváncsiságát; megnézte a lóversenypályát, a színházakat, a templomokat, a kikötőt, a piacokat, megbámulta a nagyszerű épületeket, a bazilikát a királyi palotával, ámult az obeliszkeken, a kolosszusokon, végignézte a szobrokat, és minden gondját feledve pihentette elméjét a város szépségével, azonban az odaérkezését követő harmadik hónapban súlyos betegségben elhunyt. Theodosius a szövetség okán nagyszerű temetéssel tisztelte meg, fényes pompával kísérte a máglyához, és barátjának minden végtisztességet megadott, halotti játékokat rendezett, és olyan kegyességet tanúsított a vizigótok iránt, hogy a barbárok jóindulatát egészen magához bilincselte. Mert ezek királyukat elveszítvén ezután önkéntesként Theodosius fejedelem vezérlete és zászlaja alatt katonáskodtak.

(230) Míg Trákiában ezek történtek, a hunok, akik átjöttek Európába, meghódították az osztrogótokat, és hozzáfogtak birodalmuk öregbítéséhez. Hatalmukba hajtottak mindent, ami a Don és a Krím félsziget között fekszik; a tanaiták, a roxolánok, az alánok, a caryók, a hamaxobiusok, a budinok, a sturnok, a vibiók, az acibok meg a navarok, a szarmaták meg a venetek elfogadták felsőbbségüket; a gevinek, chunok, basternák és carpianok a peucinokkal együtt nagy pénzen vásároltak békét tőlük. A hunok a Fekete-tengertől, a Maeotistól, a Dontól a Dunáig, a Germán- meg a Szarmata-öbölig gyilkolással és félelemmel töltöttek be mindent, országukat megszilárdították, és mindenfelé kiterjesztették birodalmukat; eközben maguk előtt a gótok zaklatását sem hagyták abba. Amikor Gratianus Theodosiusnak átadta a keleti császárságot, magának pedig a nyugatit választotta, és Britanniában a lázadó katonák Maximust kiáltották császárrá, Gratianus a sereggel azonnal átkelt a Galliákba, de Merobaudes kapitány árulása miatt Párizsnál vereséget szenvedett, Lyonba menekült, ahol elfogták és kivégezték. Theodosius gyorsan a Galliákba sietett, hogy társa halálát megtorolja, és seregével együtt tízezer gótot vitt magával. Arbogast és Eugenius ellen háborút kezdett, melyet polgárháborúnak is mondhatnánk, és melyben a tízezer gót, aki az ütközetet megnyitotta, az ellenség rohama alatt az első összecsapásban elesett, nagy hasznot hajtva ezzel a római birodalomnak. Aztán, amikor a légiók harcba bocsátkoztak, fordulván a szerencse, a császárnak szerezték meg a győzelmet. Theodosius Milánóba visszatérve, miután fiaira, Arcadiusra és Honoriusra ráruházta a császárságot, váratlanul elhalálozott.

(235) Aztán a vandál nemzetből született Stilico, Honoriusnak lányai házassága révén kétszeresen is apósa, akkora hatalomra tett szert, hogy a legelsők között tartották számon, sőt, nyugaton ő vezette az államot. Uralomvágyó lévén azt remélte, hogy a császárokat a saját kedve szerint forgathatja, és ha a háborúk súlyával alányomja őket, megszerezheti fia, Eucheri számára a császárságot; merészségét növelte a vandálok, a burgundok, a svábok és az alemannok támogatása, mert arra számított, hogy ha a vizigótok vad lelkületét fel tudja ingerelni a római fejedelmek ellen, ezek segítségével felszabadíthatja Itáliát a vizigótok alól. Hogy célját elérje, a vizigótoktól megvonta a megállapított zsoldot, elszedte tőlük a termést és az ajándékokat, és addig éheztette, míg nemcsak elpártolásra izgatta fel őket, de szörnyű háborúra is, mely a római birodalom végét jelentette. Mindez Stilico és Aurelianus konzulságának idejében, az üdvösség négyszázhetedik esztendejében történt. A Stilico által megbántott vizigótok nemcsak a katonai szolgálatot tagadták meg, hanem éktelen dühre is lobbantak a római birodalom ellen, ezért, amikor az évi járandóságtól és az eleségtől megfosztották őket, kivonultak Trákiából, és betörtek a Pannóniákba. (240) Ekkor már 25 éve nem volt királyuk, mert a császár által kinevezett elöljárók kormányozták őket, most itt királlyá kiáltották Alarikot, aki a jeles, nemességre az Amalok után következő gót Balt családból született. (Balta ugyanis gót nyelven merészséget jelent.) A Szerémségen keresztül Illyricumba vonulnak; Radagais, némely gótok királya, 200 ezer emberrel szövetségesül és társul ajánlja magát. Mielőtt eltávoznának, Trákiát, a két Mysiát és Pannóniát, továbbá Noricumot és Illyricumot tűzzel-vassal pusztítják, mindent lerombolnak, mindenütt öldökölnek, a városokat feldúlják, sőt, mint szent Jeromos mondja, az oktalan barmok is megérezték az úr haragját; felégetik a községeket és a falvakat, mindenütt lemészárolják a férfiakat meg a nőket, az éretlen magzatot kihasítják az anya méhéből, a csecsemőket falhoz vagdossák, nem irgalmaznak sem kornak, sem vallásnak. Mit még? Az égen, a földön, a burjánzó tövisbokrokon meg a sűrű erdőn kívül mindent elpusztítottak. Radagais elsőként hatol be Itáliába, átkel az Appennineken, és csapataival a fiesolei hegynél, Firenzétől 24 stádiumra áll meg, ugyanannyi óvatossággal, mint kenyérrel, ahol a római légiók bekerítik, és miközben futással keres menekülést, a rómaiak levágják. Serege végső éhínségre jutván hamar megadással a rómaiak kezére kerül, miért is akkora lett a foglyok tömege, hogy egy gótot egy aranyért mértek, mint egy barmot. (245) Orosius azt írja, hogy Radagais ellen a rómaiaknak a hunok vittek segítséget Itáliába, arról számol be, hogy Uldis és Sarus, a hunok, illetve a gótok vezérei, akik Honorius oldalán álltak, Fiesole alatt megtámadták Radagaist, aki az ostrom alatt éhen veszett.

Radagais után Alarik tört be Itáliába a vizigótokkal, három mérföldnyire megközelítette Ravennát, ahol Honorius császárt tudta, azonnal követeket küldött hozzá azzal az utasítással, hogy kérjenek tőle helyet Itáliában, mit ha megengedne, ő az itáliaiakkal békén és barátságban fog élni; ha visszautasítja, mindent megtesz annak eldöntésére, hogy a rómaiaknak vagy a gótoknak van-e helyük Itáliában; igazságos döntőbíróul Marsot jelöljék meg. A követek, mint Jordanis mondja, előadták ezt Honoriusnak, aki egyiket sem fogadta el, hanem saját és állandó lakóhelyül felajánlott a vizigótoknak két római provinciát, a Galliákat és a Hispániákat, ha képesek ezekből kikergetni a vandálokat, akik ott Geiserik vezetésével pusztítanak; ezt a barbárok nem utasították vissza. Míg ezek végbementek, a hatalomra éhes Stilico megtudta, hogy az ő vindelicusai a burgundokkal, a svábokkal és az alemannokkal együtt a Rajna vidékén elkezdték zaklatni a Galliákat, a vizigótok behatoltak Itáliába, és királyuk ostrom alá vette a Chioggia táján fekvő Classét, ezért úgy döntött, hogy nem húzza tovább az időt, és Trákiából tekintélyes számú légióval Macedónián, Illyricumon és a noricusokon keresztül Itáliába sietett, keresztülvonult Aquileián, Altinumon, a velencei és a ravennai földön. Alarik ennek hallatára felhagyott Classe ostromával, és egész seregével visszavonult az Appenninek közeli dombjai közé, a Ravennától 22 mérföldre levő Pollenzához. (250) A hadművészetben nagy jártassággal rendelkező Stilico Alarik elé megy, és néhányszor megtámadja. Többször legyőzi, de nem ostromolja ki; hogy a háborút tovább húzza, majd három évig játszadozik vele. Abban bízik, hogy a császár és a barbárok ereje ily módon megfogyatkozván, a hatalmat könnyen megragadhatja. Alarik levélben figyelmezteti Honoriust Stilico ravasz tervére, hogy tudniillik mindkettejük erejét kimerítve végül magát tegye egyeduralkodóvá, hiszen többször győzhetett volna, de nem tette, néha az ütközetet is elkerülte; ezért arra kéri őt, hogy adjon neki otthont Galliában, ahonnan kikergeti a vandálokat. Honorius szívesen fogadta a kérést, megismételte korábbi ígéretét, és utasította Stilicót, hogy kössön békét és szövetséget Alarikkal, aztán vezesse a vizigótokat Itáliából a túlsó Galliába. Stilico bosszankodott, hogy a vizigótok békén elhagyják Itáliát, Honorius pedig megszabadul a bajtól; gondolkozott, hogy hogyan tudná a barbárokat Itália ellen fordítani és a békét meghiúsítani. Beavatta terveibe a minden gazságra képes zsidó Sault, az egyik légióparancsnokot, és megparancsolta neki, hogy a távozó vizigótokat húsvét napján meglepetésszerűen támadja meg. Ez meg is történt, és a váratlan rémületben sokan elestek. (255) Ráadásul a vizigótok vallása ünnepnapon tiltotta a hadakozást, de hogy az ellenség elszántságát látták, a szükségtől kényszerítve mégis nekidurálták magukat, úgyhogy a zsidó csapatokat nemcsak szétszórták és elkergették, de le is mészárolták. Stilico megijedt, amikor légióinak pusztulásáról értesült, attól tartott, hogy a felbőszült ellenség rátör, ezért a császárhoz fordult csapatainak feltöltése és megsegítése végett. Honorius nem katonát és nem segítséget küldött, hanem két bérgyilkost, aki Stilicót, a birodalom árulóját, fiával, Eucherivel együtt megölte. Stilico tehát így rótta le ura előtt a hűtlenség és a zsarnokságra törő vakmerőség árát.

Stilico vezér meggyilkolása után Honorius senkit sem állított helyette a római sereg élére, ezért aztán harcra termett vezér híján az többé nem volt képes a vizigótoknak ellenállni, így azok dühe úgy fellángolt, hogy Itália tekintélyes részének meghódítása és felégetése után Rómát is megszállták, és rövid ostrom után bevették. Elfoglalták tehát Rómát, mindeddig a világ úrnőjét, a római birodalmat, Flavius és Varro konzulsága alatt, április kalendáján, a város alapításának ezerszázhatvannegyedik, a keresztény üdvösségnek négyszáztizedik esztendejében. (260) Honorius szerencsétlen uralkodása alatt a római szabadság és az itáliai hatalom odalett. Nem sokkal előbb, Gratianus uralkodása alatt más szerencsétlenségről is érkezett hír, hogy tudniillik a longobárdok Germánia szélső vidékeiről, az óceán mellől és Scandia szigetéről megszámlálhatatlan tömeggel előtörtek, új zavargásokat keltenek, Ibor és Aio vezérükkel legyőzték a vandálokat, és birodalmuk kiterjesztésére törekednek. Alarik a város elfoglalása után rendeletben megtiltotta a római polgárok gyilkolását, rabláson és zsákmányszedésen kívül semmi erőszakoskodást, gyújtogatást nem engedett, a templomoknak megadta az illő tiszteletet, senkivel szemben sem hatalmaskodott; akik a templomokba bemenekültek, sértetlenül megmaradtak; megtiltott minden erőszakot, gyilkolást, kegyetlenkedést. Persze, a rendeletet nem tartották be mindenütt; Jordanis, hogy saját nemzetét ne bántsa, arról tudósít, hogy az ellenség megelégedett a rablással. Theodosius leánya, Honorius és Arcadius nővére, Galla Piacidia fogságba esett, és Alarik a származásának előkelőségéért eljegyezte. Péternek nagysága, művészi kivitelezése és aranyozása miatt értékes ereklyetartóját, amelyet egyházi szolgálatra használtak, egy vizigót elrabolta, de a király parancsára visszavitték a bazilikába. Három napot töltöttek prédálással és rablással. Aztán Alarik elhagyta a várost, és keresztülvonult Campanián, Lucanián és a bruttiusokon; mindent feldúlt és lerombolt. Szicílián át Afrikába is elment volna, ha a vihar, amely sok hajóját tönkretette, tervének megváltoztatására nem kényszeríti. (265) Visszaútján betegségbe esett, és Cosenzában meghalt. A vizigótok mélyen gyászolták őt, buta babonásságukban attól féltek, hogy valaki a csontjain áll majd bosszút, ezért a Busentóból elvezetve a vizet, annak medrébe temették, ott helyezték el Alarikot minden értékes holmijával együtt, majd visszaengedték a folyót, és nehogy valamelyik talján megtudja, hogy hol a sír, a kubikosokat megölték; e rémtett bizony illik a barbár népséghez.

Az elhunyt helyébe a vizigótoknál a szintén Balt nemzetségből származó Ataulf állt, akinek az Alarik által eljegyzett Piacidia lett a felesége; néhány hónap múlva Imolában megtartották az esküvőt. A vizigótok visszamentek Rómába, ami zsákmány még maradt, azt összeszedték, és a rablás meg gyújtogatás örök emlékezetét hagyták maguk után. Ataulf életben hagyta Honoriust, egyrészt, mert látta, hogy erejéből és aranyából kifogyott, másrészt, mert a rokonság kedvéért kénytelen volt megkímélni az életét, és elindult a frankok és burgundok által háborgatott Galliákba. Érkezésétől az ellenség megrémült, és visszahúzódott a határai mögé. A vandálok pedig és az alánok, akik a római császároktól a Pannóniákban eszközöltek ki helyet maguknak, de aztán a gótoktól való félelmükben a Galliákba menekültek, még nagyobb riadalmukban Hispániába keltek át, ennek következtében Ataulf Galliában nyugalmat talált. (270) Úgy határozott, hogy a vandálokat kikergeti Hispániából; kincseit és a hadra alkalmatlan embereket hátrahagyta a tarragonai tájon Barcelonánál, maga pedig hatalmas sereggel átkelt a Pireneus-hegységen, és behatolt a Hispániák közepébe, a vandálokkal többször megütközött, végül legyőzte őket, és három év alatt Galliával együtt Hispániát is békére hozta, végül egy Euervulf nevű törpe, akit gyakran kigúnyolt, megölte őt. Itt azonban egy kissé meg kell állnunk, mert szólnunk kell egy keveset néhány nemzet eredetéről.

Plinius azt állítja, hogy a vandálok és a vandálok közül kiszármazott burgundok belső Germánia öt törzse közül az egyik; közelükben helyezi el a svábokat. Az alánok, bár eredetüket a szkítáktól vették, a vandálok területén éltek. Suetonius azt mondja, hogy Octavius Augustus a svábokat Germániából áttelepítette a Rajna innenső partjára. A burgundok, a vandálok egyik törzse, nyolcvanezer fegyveressel megtelepültek a Rajna túlsó partján, Tacitus szerint ezeket Drusus leverte, belső Germániából saját hazájukba kergette vissza, kitiltotta őket az erődített városokból és helységekből, és arra kényszerítette, hogy tanyákon éljenek, amiről – mint fentebb mondottuk – a nevüket kapták. De e népségek között változás történt. Mert a saját folyójukról elnevezett vandálok nem sokkal azok után, akiket Stilico a Galliák ellen feltüzelt, kivonultak a hazájukból, és szlávoknak nevezték el magukat annak a nemzetnek a nevéről, amely a cimmer Bosporustól a Donig lakott, majd a vandálok és a burgundok kivonulása után azok helyét elfoglalta. (275) De a szláv elnevezést nem használták sokáig. Amikor ugyanis Mauritius császársága alatt egy részük Dalmáciába és Hlyricumba költözött, az otthon maradók nevet változtattak, és egyesek lengyelnek, mások csehnek kezdték magukat mondani. Azonban térjünk vissza oda, ahonnan elkanyarodtunk.

Ataulfot Segerik követte, akit az övéi nemsokára csellel meggyilkoltak. Alarik után negyedikként a testben-lélekben kiváló Valiát választották királlyá. Honorius császár tekintélyes sereggel ellene küldte Constantiust, e nemcsak katonai szaktudással, de óriási gyakorlattal is rendelkező férfit, abban a reményben, hogy az ő révén a vizigót erőket könnyedén megnyirbálhatja. Mert nagyon félt attól, hogy a barbárok újra megtámadják az államot. Az is hozzájárult a dologhoz, hogy nehezen viselte el, hogy nővére, Piacidia, még mindig barbár fogságban sínylődik, és római fejedelemhez roppant méltatlannak tartotta, hogy képtelen őt kiszabadítani a szolgaságból. Hogy tehát Constantius nagyobb buzgalommal cselekedjék, és nővérét kimenekítse, Piacidiát házastársul ígérte neki, ha a barbár rabságból ki tudja ragadni. (280) Constantius az ígéret birtokában nagy erőkkel és császári felhatalmazással Hispániába ment, Valia vizigót király pedig a Pireneus-hegység bejáratánál fogadta őt. Követeket cseréltek, és végül Constantius megegyezett a királlyal, hogy az Piacidiát visszaadja; abban is megállapodtak, hogy amikor szükség lesz rá, a vizigótok sohasem fogják megtagadni a segítséget a római államtól. Valia tehát, hogy Honoriustól békét nyerjen, visszaeresztette Piacidiát, aki a megegyezés szerint eljegyezte magát Constantiusszal; tőle született Honorius és Valentinianus. Körülbelül ugyanezen időben egy másik Constantinus Galliában megtámadta a birodalmat, és fiát, Constanst, szerzetesből cézárrá tette. De Rómába vizigót segítség érkezvén, az egyiket Arles városban, a másikat Vienne-ben megölték. Ugyanezen merészségre vetemedett, és ugyanezen sorsra jutott aztán Jovinus és Sebastianus is.

Midőn Hispániában Valia uralkodott, íme, a vandálok, akiket Gallia belső részeiből Ataulf kikergetett, megint megtámadták a hispánokat, zsákmányt szedtek, és mindenféle gazságot műveltek, de a vizigótok visszaszorították őket. (285) A vandálok birodalma Geiserik király alatt nagyon megerősödött, ő ugyanis kitűnt ravaszságával és okosságával, közepes testalkatú volt, és – mert leesett a lóról – sánta, nagyra törő, szófukar, élvezeteiben mértéktartó, de haragjában kevésbé; uralomvágyó, és nagyon értett ahhoz, hogy a nép között gyűlölséget és egyenetlenséget szítson, hogy a zavarosban könnyebben tudjon halászni. Honorius és Theodosius konzulok idejében Castinust küldték a vandálok ellen, ez társát, Bonifatiust, a kiváló katonai szakértőt vele született önteltségével eltávolította maga mellől, amivel súlyos bonyodalmakat okozott. Mert Bonifatius ezt nagyon rossz néven vette, Ostiába sietett, átkelt Afrikába, elfoglalta a tartományt, azonban segítség nélkül nem tudta tartani a római császár ellenében, ezért Líbiába hívta Geiserik vandál királyt. Ez tartván Valia támadásától, a gádesi szoroson átkelve Marokkóba érkezett, egész Afrikát elfoglalta, ahol unokáival és utódaival egészen Justinianus idejéig uralkodott. Justinianus pedig megbízta Belizár lovaskapitányt, a Kelet parancsnokát, ezt a minden erénnyel kiváló, tetteinek fényes dicsőségével tündöklő férfit, és az ő révén nemcsak Afrikát szabadította fel a vandál iga alól, hanem Ázsiát is megmentette a perzsáktól, Európát a gótok szolgálatától, amikor pedig később a mórok elfoglalták Afrikát, azt Justinianus virtusa váltotta meg. (290) Valia ugyan szerette volna üldözni a vandálokat Afrikában, de a viharos tengertől megijedt, Toulouse-ba vonult vissza, és ott a vizigótok legnagyobb fájdalmára azon nyomban kilehelte a lelkét.

Most már hozzálátunk, hogy bemutassuk azoknak a hunoknak a birodalmát, akik legyőzték az osztrogótokat, hazájukból kikergették a vizigótokat, akik Itália és Gallia meghódítása után egészen a Hispániákig elhatoltak, azonban az egész Szkítia sem volt nekik elég, hanem átkeltek a Dunán, számlálhatatlan embertömeggel elárasztották és leigázták a Pannóniákat. És jóllehet Theodosius és Valens császársága idején Aëtius lovassági parancsnok egyszer-egyszer visszaszorította őket, azt mégsem lehetett megakadályozni, hogy továbbterjeszkedjenek. Ez idő tájt Berimund, mint az Amalok katalógusában fentebb megírtuk, Thorismund leszármazottja, nem tűrhette tovább sem osztrogótjainak szolgaságát, sem a hunok hatalmaskodó zsarnokságát, hanem fiával, Veterikkel együtt Hispániába ment Theodorikhoz, a vizigótok királyához, Valia utódához, arra számítva, hogy családjának nemes volta és tulajdon virtusa segítségével nála mihamar magas rangot érhet el. Az észbelileg is, kormányzásban is kiváló Theodorik, aki nem kevésbé tűnt ki lelki, mint fizikai adottságaival, tudta ugyan, hogy a királyi sarjak nemcsak az uralkodók, hanem a köznép számára is veszedelmesek szoktak lenni, ennek ellenére, mert nemeslelkűnek találta őt, nemcsak vendégül, hanem tanácsadóul is szívesen látta; naponta magához hívatta, és előszeretettel élt fajrokona szolgálataival. (5) És lám, az ifjabb Theodosius és Festus konzulsága idején a rómaiak a szövetség megsértése címén háborút indítanak Theodorik ellen. Aëtius patrícius lovassági parancsnok, aki a mysiai Durostorum városból származott, aki Gaudentius fia volt, akit az apja állandó katonai fegyelemben nevelt, akit Valentinianus a gallok parancsnokává tett, és aki a svábok meg a frankok barbárságát több csapással megfékezte, egész Galliát pedig bámulatos bölcsességgel megvédelmezte, ez az Aëtius Litorius parancsnoksága alatt hun segédlettel Theodorik ellen indul. Azonban, amikor az egyenlő erejű és egyenlő kilátásokkal rendelkező seregek felállnak, a közjó érdekében megváltoztatja a szándékát, paroláznak, és az egyetértés helyreáll.

A római császárokat nemsokára annyi veszedelem kerítette be, hogy a birodalom megtartása reménytelenné vált. Az egyik oldalon ugyanis a skótok, az albigensek meg a piktek rátörtek Britanniára, és a fenyegető hun áradat miatt Aëtius, Gallia prefektusa, képtelen volt segítséget vinni a rászorulóknak. A másik oldalon Geiserik, a vandálok királya, egy év alatt elfoglalta Afrikát, flottát állított, és megtámadta Szicíliát. Amott Sebastianus, aki az alánokat és a svábokat kikergette Luzitániából, a római állam árulója, uralomvágyában összeszövetkezett a vandálokkal és a vizigótokkal, hogy Luzitániát megszerezze, de a barbárok becsapták őt, és hűtlenségének alaposan megfizette az árát; így történt, hogy a vizigótok, a svábok és az alánok megszerezték Luzitániát, a tarragónai Hispániát és Aquitániát. (10) Eminnen a hunok fenyegettek, akik egybegyűjtötték az osztrogótokat, a gepidákat meg a szkíták mérhetetlen népségét, hogy szabadon garázdálkodhassanak bárhol, amerre a kedvük tartja. Mert – ahogy a magyarok évkönyvei előadják – Dácia meghódítása után a két Pannóniára vetették a szemüket, átkeltek a Dunán, és el akarták foglalni, mert nemcsak a föld termékenységével és a táj szépségével tűnt ki, hanem kellemes éghajlatával is; a sabariai származású Macrinus prokonzul alatt alemannok és itáliaiak éltek benne nagy számban. Igaz, hogy Macrinus a Mysiáknak, a Pannóniáknak, Trákiának, Dlyricumnak és az idetartozó Macedóniának parancsolt, a hunok erejével mégsem mérkőzhetett, ezért, hogy a hatalmas néptömeg el ne söpörje, elhívja Detriket, egész Germánia elöljáróját, aki erre tekintélyes sereget összeszedve alászáll Pannóniába. Tétény és Százhalom között, a Duna partjától tízezer lépésre fekvő Potentiana városnál egyesül Macrinus seregével, tudniillik Tétény Buda és Székesfehérvár között helyezkedik el. Tanácsot tartanak, mit tegyenek, átvigyék-e a sereget, hogy a hunokat táborukban megtámadják, vagy keressenek más, ütközetre alkalmasabb helyet. Míg tanakodnak, vitatkoznak, hát a hunok kiindulnak táborukból, a Duna partjához vonulnak; sok embert hátrahagynak, hogy míg a rómaiakhoz mennek, azok őrizzék a tábort, az asszonyokat, a gyerekeket meg a holmit. (15) Macrinus és Detrik nem tart a szkítáktól, mert úgy gondolja, hogy a közöttük hömpölygő Duna miatt amonnan semmi baj sem érheti őket, hiszen ezeknek nincsenek hajóik, hogy átkeljenek, és a folyón hidat sem verhetnek egykönnyen. De a hunok Szkítiában már sok folyón átkeltek hasonlóképpen, és miután az ellenség közelébe jutnak, összekötik a tömlőket, és éjnek éjszakáján észrevétlenül valamennyien átúsznak a Dunán Óbuda közelében, Sicambria alatt, ott, ahol most is fekszik egy falu, amelyet a hunok átkeléséről szittya nyelven Kelenföldnek neveznek. Aztán gyorsan nyomulnak Potentianához, ahol a két vezér tábora áll, megrohanják az alvó és készületlen ellenfelet, amely a szkíták cselétől a legkevésbé sem tart. Iszonyú öldöklés kezdődik; sokan álomtól nyűgözve elvesznek, mielőtt felébrednének. Zavar, lárma, ordítozás támad. A hirtelen és váratlan félelemtől megzavarodott római katonák nem tudják, mit tegyenek, hova forduljanak; nagy rész futásnak ered és zömmel odavész; az alemannok és a germánok hallatlan veszteséget szenvednek. A többiek, akik vagy a városban éjszakáznak, vagy a falak tövében tanyáznak, behúzódhatnak a városba, és megmenekülnek. A gyilkolásba belefáradt hunok visszavonulnak egy mezőre, amelyet Tárnokvölgynek hívnak.

(20) Detriket és Macrinust lesújtja a hatalmas csapás, éktelen méreg futja el őket, amelyet a súlyos szégyen is fokoz, és szívesebben akarnának meghalni, mint elviselni ezt a gyalázatot, elhatározzák, hogy tisztességgel bosszút állnak a barbároktól elszenvedett vereségért. Összeterelik a megmaradt légiókat, megmagyarázzák, mit kell tenni, figyelmeztetnek arra, hogy nem szabad az időt húzni, erősítgetik, hogy a hunok a hosszú virrasztástól, a menetelés és a csata fáradalmaitól erejüket egészen elvesztették; a barbár vadságot feltétlenül meg kell torolni, hiszen egy ilyen örök csúfsággal együttjáró súlyos vereség, hacsak nem viszonozzák, sem a rómaiaknak, sem a római nép szövetségeseinek nem válik a dicsőségére. Hangoztatják, hogy a római birodalom tekintélyére örök bélyeget sütnek, ha nem rontanak a barbárokra a legelszántabb lélekkel, és nem büntetik meg őket alaposan. Magyarázzák, hogy ezek minden népet végpusztulással fenyegetnek, ha erőiket hatalmas csapással szét nem morzsolják, így tehát a légiók bátorságát részint a nagyobb bajtól való félelemmel, részint az elszenvedett vereség fölötti haraggal és szégyennel feltüzelik, bár ezek régi virtusukról egyébként sem feledkeztek meg, és mást nem is kívánnak jobban, mint ezt a csatát. Követelik, hogy öltsenek fegyvert, vegyék fel a harci alakzatot, adják meg a csatajelt, és – ha rosszul verekednének – tizedeljék meg őket. (25) Így tehát a vezérek a közelben tanyázó hunokra vezetik a sereget. Még nem kerülnek az ellenség szeme elé, és már mindkét fél oly indulatra gerjed, hogy ennél kegyetlenebb viadalt sohasem fogsz látni. Mindkét oldalon mérhetetlen tömeg esik el; egész nap vadul csatáznak. Napnyugta felé a hunok, akiket az előző virrasztás és fáradozás kimerített, kezdenek alulmaradni a verekedésben, és hátat fordítanak, nehogy végpusztulásra jussanak. A Duna-partra húzódnak vissza, aztán tömlőiken átúsznak a folyón. A küzdelemben kifáradt rómaiak hagyják a menekülő ellenséget, az ütközet tehát az éjszaka közeledtével félbeszakad. Ebben a harcban a hunok közül Keve vezérrel együtt 125 ezer ember esett el, a rómaiakból, azokon kívül, akik az elmúlt éjjel a táborban haltak meg, ha a magyarok évkönyveinek hitelt adhatunk, kétszáztízezer veszett oda. Másnap Detrik és Macrinus megállapítja, hogy roppant véres diadalt aratott, és hogy ne kényszerüljön a szkíták mérhetetlen tömegével újból megütközni, elhatározza, hogy áthelyezi a tábort, úgy vélekedve, hogy a megmaradt csapatokat kímélnie kell. (30) Attól tartanak, hogy ha a hunoknak ismét alkalmat adnak a csatára, az ellenség roppant tömege a római nép egész hadseregét egy szálig elpusztítja, ezért a maradék csapatokat visszavonják Tullnhoz, mely most ausztriai város, egykor pedig pannóniai volt. A hunok, miután észrevették, hogy az ellenség visszavonult, ismét felkeresik a csatamezőt, és övéiket szkíta szokás szerint kegyelettel eltemetik. Megtalálják Keve vezér testét, és ünnepi pompával elhantolják az országút mellett felállított sírban, fölé márványoszlopot emelnek a vezér emlékezetére, amely helyet Keveaszóvölgynek hívtak, most pedig a magyarok Kajászónak mondanak.

Miután a hunok a római erőket kitapasztalva úgy látják, hogy ügyeik jól alakulnak, bátorságuk megnövekszik, és arra törekednek, hogy a rómaiak ellenállását leküzdve átkeljenek a Dunán, és mindkét Pannóniát elfoglalják; mi ha megtörtént, úgy akarják belőle kihajtani a rómaiakat, mintha az a tulajdon hazájuk volna. Nagy sorozást tartanak, és elrohannak Tullnhoz, amelyről mondtuk, hogy Pannónia szélén helyezkedik el, és ahova a rómaiak visszavonultak. (35) Detriknek és Macrinusnak jelentik, hogy jönnek a szkíták, mert végső mérkőzésen akarják eldönteni, hogy a rómaiak vagy a hunok legyenek-e a Pannóniák urai, és szkíta szokás szerint úgy nekiduralták magukat, hogy inkább halni, mint hátrálni akarnak; mire a római vezérek, jóllehet a két elszenvedett vereségtől meggyengülve már nem rendelkeznek egyenlő erővel, mégis úgy határoznak, hogy szembeszállnak az ellenséggel, bár nem annyira a kiegészítő és segédcsapatokba vetett remény, mint inkább a helyzet kényszere miatt, hogy a szkíta merészséget megzabolázzák. A zeiselmaueri mezőre vonulnak, ahol rájuk találnak; a másik láttán mindkét sereg megáll, mindkettő felállítja a hadrendet, és mindkettő latba akarja vetni minden katonai tudását és cselfogását. A hunok föltették, hogy vagy győznek, vagy szépen meghalnak, amire bármelyikük is könnyen rászánta magát, mert ősi szokásuk arra tanította őket, hogy vessék meg a halált. Ezzel szemben a taljánok tekintetbe szokták venni az életet, és nem teszik ki magukat vaktában a pusztulásnak. Tehát azonnal megadják a csatajelet, és ádázul egymásnak rohantak. A hunoknak az a szokásuk, hogy a csatában hangos üvöltözéssel megijesztik az ellenfelet, verik a dobot, és nyílzáporral felhő módjára elhomályosítják az eget. Ezért azonnal éktelen és ijesztő lármát csapnak, az eget nyílvesszőkkel takarják, úgy, hogy a rómaiak bátorsága jócskán megcsappan. A nap első órájától a kilencedikig folyik a csata; mindkét részen nagy az öldöklés. (40) Végül is Detrik és Macrinus, látván, hogy számra alulmaradnak, és hogy vadállati népséggel van dolguk, amely a halált semmibe veszi, övéik vesztesége pedig óráról órára nő, hogy a megmaradtakat megmentsék, mert a csatát nem lehetett egykönnyen dűlőre vinni, hátat fordítanak, lassan visszahúzódnak, hogy ne kényszerüljenek nyíltan megszaladni. A hunok ugyan kifáradtak a hosszú verekedésben, és kénytelenek lennének feladni a küzdelmet, azonban a győzelem felcsillanó reménye visszaadja az erejüket, és még jobban nekifeszülnek. Macrinus, ahogy a kiújult küzdelemben bátran belevetette magát, elesett. Detrik egy homlokába belefúródó nyílvesszőtől sebesülve az életben maradottakkal elmenekült, és a nyíl csonkját, amelyet nem tudott kihúzni, mint mondják, elvitte egészen a római szenátusig. A hunok megszerezvén az igen véres győzelmet, azonnal visszavonultak a táborba. Ebben a csatában elesett negyvenezer hun, valamint Béla, Keme és Kadicsa vezér. Ezzel szemben a rómaiak veszteségét abból mérhetjük fel, hogy Pannóniában sohasem voltak többé képesek a hunok ellenében seregüket újjászervezni. A szkíta vezéreket, mert gyönyörű győzelmet szerezve estek el, ünnepi pompával annál a márványoszlopnál temették el, amelyről fentebb beszéltünk. A hunok, akiket aztán magyaroknak nevezünk, az üdvösség négyszázegyedik évében a nagy véráldozattal meghódított Pannóniában nyugalmas otthont foglaltak és teremtettek maguknak.

(45) A bevonulást követő huszonnyolcadik évben, az iménti háborúban vezéreiket elveszítvén s államuk árvaságra jutván, nem tudták, mitévők legyenek; a vegyes és mérhetetlen tömeg nem nélkülözhette a vezért, de nem volt könnyű a legalkalmasabbat megtalálni. Attila volt az egyetlen, Mundzuknak, az állítólag előtte uralkodó Oktar és Roas fivérének a fia, Buda testvére, akiről tudták, hogy a legjobb nemzetségből származik, emellett roppant bátor és bölcs, ezért mindenki őt tartotta megfelelő királynak. Gyűlést hívnak össze, amelyre a törzsek mindenhonnan összejönnek, mindenki Attilára szavaz, és királlyá nyilvánítják. Ő pedig rendkívül uralomvágyó, hadvezetésre roppantul alkalmas volt, és amit hallatlan becsvágya megkívánt, azt elérte; nagy reményeket táplált, és óriási tervekkel kezdte uralkodását, amelyre – mint látszott – nem a sors, hanem saját tulajdonságai teremtették, tudniillik elméje éles és körültekintő volt, teste izmos és zömök, lelkiereje hatalmas, tűrőképessége kimeríthetetlen, katonai felkészültsége tökéletes, ravasz volt és mélyen megfontolt. A cselvetés és lesállítás nagymestere, haláláig merész, kegyetlen lelkű és öntelt, álnoksága a punokét is felülmúló. Termete robusztus, mellkasa és válla széles, pillantása komor, feje busa, szeme apró, szakálla ritkás, orra lapos, haja mint a kutyaszőr, bőre feketés és mohósága fékezhetetlen. (50) Járása peckes volt, tekintetét rátarti módra ide-oda körbehordozta; taglejtése nem kevesebb becsvágyról, mint érzékiségről tanúskodott; a kérelmezőkhöz engedékeny volt, és akit egyszer hívévé fogadott, ahhoz készségesnek mutatkozott. Hogy milyen fajtából származott, azt ábrázata elárulta, és nagyon jól tudta, hogy nem emberi közreműködés, hanem isteni akarat juttatta a hatalom csúcsára, ahogy – mint Priscus historikus mondja – Mars szent kardja, amelyet ő szerzett meg, már előre megígérte neki. Ezt ugyanis hajdan a szkíták királyai őrizték, és a hatalmat az remélhette, aki birtokában tartotta azt. Midőn egy pásztor tinóját sántán találja meg akarja keresni a sérülés okát, és elindul a vérnyomon. Amikor a vérpatak forrására rálel ott, ahol a tinó legelt, feltúrja a földet, és megtalálja Mars kardját, amelybe az óvatlan jószág véletlenül belelépett. Kikaparja, és azonnal elviszi Attilához, aki megérti, hogy ez a szent istenség ajándéka, és szerencséjének módfelett megörül. Megjövendöli magának, hogy a megszerzett kard hamarosan a hadak és minden nemzetek urává teszi őt. A pásztornak köszönetet mond; és mintha valami isteni adományt kapott volna, a kardot szentségként őrizteti, mint a rómaiak a szent pajzsot. Imádkozik Marshoz, a szkíták istenéhez, akinek szellemét naponkénti áldozattal igyekszik megnyerni. (55) Jól tudja, mekkora hatalomhoz jutott, és tisztában van azzal, hogy számlálhatatlan népnek, majd egész Szkítiának az urává válik; állandóan azon gondolkozik, hogy mibe kellene fognia, nehogy úgy lássék, mintha érdemtelenül került volna e nagy hatalom élére. Leginkább attól tartott, hogy majd úgy látszik, nem a király maradt birodalom, hanem a birodalom király nélkül; azt is jól tudta, hogy sem tehetségben, sem képességben, sem szerencsében, sem katonai erőben és sokaságban nem lesz hiány. Összehívta tehát a légiók pa-rancsnokait, a törzsfőnököket, és így szólt hozzájuk:

Jól tudom, bajtársaim, hogy nemcsak országot, hanem mindenféle hatalmat az istenek akarata és gondviselése ad, és az interregnum idején ti is valamennyien elfogadtátok a mennyei szándékot és akaratot. Hiszen engem egyhangúlag nemcsak parancsnokká és vezérré választottatok, hanem készséggel rám bíztátok a szkíta állam főségét is, amelyet eddig senki sem bírt ekkora jogkörrel, ülendő tehát, hogy mind az istenek akaratát, mind a ti döntéseteket megbecsüljem, mert egyikből az égi jóság, másikból a ti szeretetetek és hűségetek világlik ki. (60) Bár igyekeztem, hogy semmit se felejtsek el, ami e két kötelezettségemet illeti, mégis azt hiszem, hogy eddig sem az istenek, sem a halandók előtt nem tudtam olyan érdemeket szerezni, hogy a királyi tisztre méltónak ítéljetek. Ezért mindkettőnek örök hálával tartozom. És ha a lekötelezett léleknek, hát nem kevésbé az én tekintélyemnek és tisztemnek is tartozom annyival, hogy éjjel-nappal a hálaadás mikéntjén töprengjek, nehogy e nagy feladatra méltatlannak találjatok. Valahányszor gondolkozni kezdek azon, hogy melyek a királyra, méghozzá a legderekabbra váró kötelességek, hamar rájövök arra, hogy roppant nehéz tisztet vállaltam fel. Mert akire mások kormányzását rábízták, annak úgy kell viselkednie, hogy a többieknél kiválóbbnak is lássák; ezzel szemben nincs gyalázatosabb annál, aki saját trónjára méltatlannak ítéltetik. Ha a tőletek kapott megbízást visszautasítottam volna, az bizony silány lélekre vallana, ezzel szemben nagy dolgokra vállalkozni és erőt tulajdon erényeinkből meg isteni reménységből meríteni a legnagyobbakra jellemző. Bár a feladat nehéz volta nemigen ösztönöz, van mégis sok tényező, amely megnöveli az önbizalmamat, titeket pedig feljogosít arra, hogy bízzatok bennem, mégpedig elsősorban a tapasztalat, a fáradhatatlanság meg az itthon és idegenben szakadatlanul edzett test és lélek. (65) Higgyétek el nekem, soha senki sem fog jól parancsolni, aki előbb nem tanult engedelmeskedni. Nem találsz olyan derék vezért, aki rossz újonc volt. Táborotokban születtem és nevelkedtem, bajtársaim, nem érintettem előbb tejet adó emlőt, mint véres kardot. Lágy bölcső helyett pajzsot tettek alám, és kisdedként jeges folyóban fürdettek; éjjel-nappal a szabad ég alatt tanyáztam, egyformán tűrtem fagyot és hőséget. Amikor pedig valamelyest fölcseperedtem, merészen forgattam a fegyvert, csatáztam ostromfedél alatt, párbajoztam a velem egyívásúakkal, olykor háborúsdit játszottam, vezettem sereget, rendeztem hadsort, felállítottam a seregszárnyakat, a csatajelre elsőként rohantam előre, és az ütközet végén utolsóként vonultam vissza, sőt, gyakran vettem részt úszóversenyen a Dunán és hatalmas folyamokon. Ezenkívül gerelyt vetettem, futottam a stadionban, és látogattam a lovaglópályát. És nehogy a hadművészet valamely nemét elhanyagoljam, szívesen ostromoltam játékvárakat, körben tornyokat emeltem, odagördítettem az ostromgépeket, kossal döngettem a falakat, és romjaikat megmásztam, szétkergettem az őrséget, sohasem öltöttem mást, csak katonaruhát, éjjel-nappal cipeltem a fegyvert, és szinte mindig sisakostól aludtam az árokban. Amikor pedig érettebb kort értünk el, vitéz főuraim, a ti példátokon megtanultuk, hogy ne féljük az ellenség támadását, a hírnév és dicsőség kedvéért vessük meg a halált, az állam érdekében a legnagyobb veszedelmet is vállaljuk. És olyannyira megtanultuk, mondom, mert a magasságostól a legkiválóbb katonai oktatókat kaptuk, hogy nem habozunk az ellenséget csellel megejteni, az idegenek között a széthúzás magvait hinteni, amivel könnyebben lehet győzni, sem a népeket nyugtalanítani, ígéretekkel megvesztegetni, olykor-olykor alkalmilag kegyetlenséggel megfélemlíteni. (70) Mindezt tudjuk, és inkább a gyakorlatban, mint szavakból tanultuk meg tőletek. Állandóan éberen figyeltük, hogyan igazgatjátok az államot, milyen híven gondoskodtok a közjóról, mekkora bátorsággal hárítjátok el a veszélyeket, milyen jóindulattal fogadjátok a kérelmezőket, milyen elfogulatlanul igyekeztek tartani a törvényt és őrizni a becsületességet. És ha mindezt végiggondolom, úgy találom, hogy a szkíták seregében több hadvezér akad, mint másutt az egész világon. Vannak más dolgok is, amelyek nem elsősorban engem bátorítanak, hanem személyemet illetően bennetek kelthetnek bizalmat. Anyám, mint elbeszélte, a születésemet megelőző napon álmában egy szép fiúcskát hozott a világra, aki felállt, és akit Mars az égből leszállva karddal övezett fel, isten haragjának ostorával ajándékozott meg. Sőt, hogy ez előjel igazolódjék, még nem voltam tízéves, amikor egy pásztor elhozta nekem Mars kardját, amelyet a mezőn talált, miért is a jósok azt jövendölték, hogy ez a jelkép a ti királyotokká, a halandók bűneinek bírájává és a népek meghódítójává tesz engem. Minket a rómaiak barbároknak mondanak, és mint a világ urai, a szittya nemzetet régóta alábecsülik, azzal hencegnek, hogy övék az egész világ. (75) Ám sem parthus rokonainkat nem hódították meg eddig, sem a hunoknak nem szabhattak még törvényt, de bizony nem is fognak, ha élünk. És ha mindeddig megmaradtunk volna saját hazánkban, a római fegyvert inkább hallottuk, mint féltük volna. De mert őseink bátorságukkal egész Szkítiát az uralmuk alá hajtották, mi is kénytelenk vagyunk hasonló, sőt, ha lehet, még nagyobb vitézséggel és dicsőséggel megküzdeni velük. Nem tudom, áhíthat-e ennél többet a lélek. És mert a szellemek segítenek, mert a népek készséggel támogatnak, erőtök is van, a szerencse sem hiányzik, mert a katonaszív merész, nekünk csak akarnunk kell, uraim, és a régiek minden dicsőségét meghaladjuk, a római nép nevét is eltöröljük. Olyan embert választottatok tehát királlyá, vitéz férfiak, aki nem idegen, hanem a tietek, nem ostoba, hanem tapasztalt, nem ismeretlen, hanem hírneves, nem rokonotok, hanem tulajdon nemzetségetekből való hőn szeretett, halhatatlanságra vágyó fiatok, és, mivel tudjuk, hogy Mars atyánk sohasem távozik mellőlünk, ha sem magatokat, sem királyotokat nem hagyjátok cserben, rövidesen bebizonyítom, hogy engem nemcsak emberi megfontolás tett királlyá, hanem elsősorban isteni akarat, ezért arra kell törekednem, hogy mindkettőnek eleget tegyek, jóllehet ehhez mindkettő segítségére szükségem van. (80) így amit rólam a tanács döntése szerint elhatároztatok, és a néptömeg kívánságára megerősítettetek, azt jóságos Mars atyánk üdvössé és szerencséssé fogja tenni, fegyverünkbe erőt önt, és minden szellem pártfogolja azt. Bízzatok tehát bennem, bajtársaim, higgyetek a közösségben, és minden erőtökkel munkálkodjatok a szkíták birodalmának kiterjesztésén. Tartsatok istentiszteletet Mars és Herkules atyátok minden oltáránál, mutassatok be áldozatot, adjatok teljes tiszteletet a halhatatlan isteneknek. Tudjátok meg, hogy Attila sohasem fogja várakozásotokat megcsalni, sőt, az ellenségnek irgalmatlan korbácsa lesz.

Miután Attila befejezte, mindenfelé kiáltozni kezdtek: Éljen, éljenek a szkíták! (85) A hunok reményét úgy felvirágoztatta, hogy nagyon-nagyon szerették és imádták őt. Az összes törzs és katona letette a kezébe az esküt, hogy a katonáskodást és parancsnoklását, amelyet az előkelők csodára respektáltak, sohasem fogja megtagadni. Mindenki a birodalom gyarapítására ösztökéli őt, és megígéri, hogy szíves engedelmességgel beáll seregébe, ő pedig az ország rendbetételéhez lát, elrendezi az államügyeket, törvényekkel szilárdítja, rendeleteket bocsát ki. Miután mindez rendben végbement, a háborúra és a hadigépekre fordítja a figyelmét, különböző szerkezeteket készít, számos mestert alkalmaz, gyarapítja a muníciót és a felszerelést, amely megkönnyíti az ellenséges táborok és városok ostromát. A táborverés bámulatos módját dolgozta ki, városi lakhelyét és barakkját csodálatosan rendezte be, amelyet a katonák sátrainak áthatolhatatlan gyűrűje biztosított, amiről Priscus historikus, az ifjabb Theodosius írnoka, aki követségben nála járt, mint mondják, így számolt be: Először is, mielőtt a hunokhoz elérkezett volna, hatalmas folyamokon kelt át, majd eljutott oda, ahol hajdan Edoingast, a legvitézebb gótot, a szarmaták csellel megölték; innen nem volt messze Attila óriási városhoz hasonló szállása, amelynek falai a legnemesebb, eresztékeiknél oly szorosan egybeillesztett fagerendákból készültek, hogy az egész egyetlen tömör fatáblának látszott; (90) volt ebben sok tágas terem, széles, aranyos oszlopcsarnok, terjedelmes udvar és minden egyéb, ami a királyi életmódhoz és méltósághoz illik. Nemcsak a palotája volt fényűző, hanem vezéri barakkját is esztelen költséggel remekelték, az egészet selyem- és aranyszőttesből, végig drágakővel rakva, arany- meg elefántcsont oszlopok tartották, és nemcsak tornácok meg folyosók, hanem simára csiszolt keményfa lapokkal kirakott csarnokok és udvarok, aranyozott ebédlők és hálószobák is voltak benne. A hétköznapi sátrak és a pajták is bíborszínű selyemből készültek, az istállók a legnemesebb erezett fából. Mindez pedig nemcsak dölyfös palota gyanánt szolgált, hanem az áradó bőkezűség kifejezésére is. Mert főembereit gyakran ajándékozta meg ilyen értékes sátrakkal, és oly jótékony volt irántuk, hogy néha alig maradt két-három nyeregtakarója a kivonulásra. A lószerszám, a pajzs, a sisak, a mellvért mind olyan drága anyagból készült műalkotás volt, hogy aranynál, ezüstnél hitványabbat nem is láttál rajtuk. De nem volt kevésbé bámulatos az ágy, a szék, a kocsi, az öltözőszoba sem. (95) A követek, akik a legtávolabbi vidékekről özönlöttek hozzá, akkora ámulattól lenyűgözve távoztak, hogy övéikhez hazaérve gyakran azt sem tudták, hogy miről kezdjenek először mesélni. Ő ragyogott az élen mindenben, ami a királyi méltóságot illeti. És bár túlzott szigora miatt könyörtelennek és rettenetesnek tartották, a külföldieket kedvesen fogadta, és túláradó nagylelkűségével nemcsak az övéit, hanem az idegeneket is lekötelezte. Mennél félelmetesebb volt az ellenség szemében, annál kedvesebb a sajátjainak. Az elébe járulókhoz mindig készséges volt, és mindenre kiterjedő választ adott, sokukkal beszélgetett, többségüknek üzent, felfogása gyors volt és talpraesett, memóriája biztos és nagy befogadóképességű, ítéletét minden ügyben készen találták, hacsak éppen nem akart valakit szóval tartani addig, míg döntését megérleli. Arra viszont nagyon ügyelt, hogy őt senki se szedje rá szavakkal.

Mint a magyar évkönyvek mondják, akkora hun sereget szedett össze, hogy táborában a segédcsapatokon kívül tízszer százezer embert emlegetnek. Ez ugyan lehetetlennek hangzik, azonban mégis valószínűsíti a szkíták megszámlálhatatlan sokasága és birodalmuk kiterjedése; tartalékkal is rendelkezett mindig, amellyel az elhullottak helyét azonnal betöltötte, mert nagyon nem szerette, ha a légiók foghíjasak. (100) A hunok fegyvere mellvért és bőrpáncél, valamint íj és tegez; néhányan pajzsot, lándzsát, sarló alakú kardot használnak, a többség bőrrel fedi a testét, mások páncéllal, hosszú kardot és tőrt hordanak. Nyers bőrbe öltöznek, vad és mogorva tekintetüket hosszú szakállal, nyíratlan haj bozontjával tetézik, amivel akkora rémületet keltenek, hogy a civilizált ellenfelet támadás nélkül, puszta látványukkal elriasztják. A király nagy jósága szeretetet, nagy szigorúsága tiszteletet és hódolatot keltett népeiben, ezért szívesen szolgáltak neki, és úgy látszott, hogy mindenki ugyanúgy szereti, mint rettegi. Zászlaján koronás sas volt, mely jelvényt a magyarok Géza fejedelem idejéig megtartották. Uralma keménységének hírét fokozta a titulus, amelyet okleveleiben használt: Attila, Mundzuk fia, a nagy Nimród unokája, Engadia szülötte, isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dávok királya, a világ félelme, az isten ostora parancsolja ezt.

(105) Miután Attila a királyi méltóságot elnyerte, méltányosan és szigorúan kezdett uralkodni; minden alávetett nemzetet rávett a készséges engedelmességre, birodalma székhelyéül Sicambriát választotta, melyet Óbuda fölé helyeznek, és melynek némi nyoma máig fennmaradt. Nem ok nélkül tette ezt. Fővárosát a Dunánál, Szkítia határán jelölte ki, hogy egyfelől a szkítákat kormányozza, másfelől a római birodalom ellen háborút indítson, mert vágya erre roppant mód tüzelte. Ehhez járult Pannónia termékenysége, a Mysiák és Illyricum gazdagsága, hiszen az irdatlan sereget etetnie kellett. Uralomvágyát fokozta azoknak a háborúknak az emlékezete, amelyeket a hunok és a rómaiak a régebbi időkben Pannóniában vívtak. Erősen bántotta, hogy övéi csak nagy véráldozattal győztek, és a kiontott vérért bosszút akart állni. Azonban mielőtt e nagy vállalkozáshoz hozzáfogott volna, Szkítiát akarta rendbe tenni; így hát országszerte elöljárókat, helytartókat, bírákat rendelt a népek fölé, és fivérét, Bledát, akit sokan Budának neveznek, uralkodótársként maga mellé vette; az egész európai Szkítia élére állította, és átadta neki a főhatalmat, nehogy valami lázadás vagy külső háború törjön ki. (110) Maga pedig ezután felmérhetetlen tömegű sereggel megrohanja a római birodalom tartományait, és először a két Mysiát, Trákiát, Macedóniát és Illyricumot háborítja súlyos támadással. A háború okaként a hunok ellenében Detriknek és Macrinusnak nyújtott támogatást hozza fel. Valamir, az osztrogótok, és Ardarik, a gepidák királya szövetséget kötött Attilával, és csatlakozott hozzá. Amarkomannok, svábok, kvádok, herulok és türingek is a hunokkal együtt szolgáltak; a hatalmas barbár horda mindent tűzzel és vassal árasztott el.

Amikor Marcianus mindezt megtudta, annak a Theodosiusnak a példájára, akinek ez időben szabályszerűen az örökébe lépett, Geiserik vandál királlyal és a perzsák uralkodójával fegyverszünetet kötött, hogy a hunokkal, gepidákkal és osztrogótokkal könnyebben szállhasson szembe. Ez Attila reményét meghiúsította. Minthogy ugyanis a rómaiakkal keletről a perzsák, nyugatról a vizigótok, Afrikából a vandálok, északról a hunok álltak szemben, ő azt remélte, hogy e sok népnek Marcianus ellen egységesen indított támadása a római birodalmat egykettőre megsemmisíti. (115) A római császár azonban, hogy magát és országát megoltalmazza, és a magára maradt leghatalmasabb ellenféllel reményteljesebben vehesse föl a küzdelmet, a többiekkel beszüntette a háborút, és minden erejét Attila ellen összpontosította. Ardaburius hadvezért a hunok ellen küldte, aki Marcianopolisnál szembeszállt az ellenséggel, és az első ütközetben győzelmet aratott; a csalóka szerencse csábítására óvatlanul és túlzott mohósággal megint összecsapott a ravasz ellenséggel, Attila csapatai bekerítették, és elesett. Marcianus Ardaburius halálhírétől megdöbbent, és inkább ésszel próbált úrrá lenni az ellenségen, mert tudta, hogy az sokszor többet ér az erőnél. Felmérte, hogy az a rengeteg sok nép nem marad meg egységesen az engedelmességen, és ha sokáig időzik Illyricumban meg Trákiában, éhen fog veszni. Ezért abban bízott, hogy a három király között egyenetlenséget támaszthat, ajándékokkal és ígéretekkel egymásnak ugraszthatja őket, valamelyikükkel összeszövetkezhet, és ellenfeleinek szándékait megkavarhatja; de hasonlóképpen számított a tartományok szegénységére is. (120) A császár tehát ebben sántikált, és egyrészt halogatta az összecsapást, másrészt elvonta az élelmet, próbálgatta a királyok hajlandóságát, hintegette a viszály magvait, igyekezett szétbomlasztani az egyetértést és a szövetséget, az ingadozókat megkörnyékezte, és egyesek hittek is a szavának. Ezzel szemben Attila, a cselvetés nagymestere, megpróbálta Marcianus császár terveit keresztezni, a csatát siettetni, a terméketlen földön időzve megpróbált mindenhonnan élelmiszert szerezni, gazdag vidékekre és városokba húzódni, övéit szigorúan kézben tartam, a királyok szövetségét bőkezűséggel és jó szolgálattal megszilárdítani, a katonákat bármi eszközzel engedelmességre szorítani.

Sőt, még fivérét, Budát is, akit azzal bízott meg, hogy Szkítiát kormányozza, és a Duna partján, Sicambria romjain egy várost építsen, melyet aztán Budának ne-veztek, csellel elfogta és megölte. A magyarok évkönyvei azt hagyományozzák, hogy a catalaunumi vereség után gyilkolta meg, mert amikor Attila Mysia, Trákia és Macedónia leigázása után Galliából Sicambriába visszaérkezett, rájött, hogy öccse Sicambriát, amelyet fallal vett körül, parancsa ellenére nem Attila nevéről, hanem a sajátjáról Budának nevezte el, ezért csellel elfogta őt, és éktelen haragjában tulajdon kezével lenyakazta. Mások a testvérgyilkosságnak más okot tulajdonítanak: vagy azt, hogy Buda szelídebb természetű lévén az iszonyú hadjáratok elé akadályt gördített, vagy azt, hogy gyakran vitatkozott vele, és tiszteletlenül bizonygatta, hogy a gepidák és osztrogótok szövetséges királyait alattvalóiként tartja, illetve a szkítákkal ridegen bánik. (125) Jordanis azt írja, hogy testvérének azért vetett lest, mert egyedül akart uralkodni, hiszen a közös uralom mindig ingatag. Ez Theodosius és Albinus konzulsága idejében történt. Attila tehát, miután Illyricumot, Macedóniát, Trákiát és a Mysiákat tűzzel-vassal végigpusztította, értesült arról, hogy Marcianus csapatai a Konstantinápolyhoz vezető utat elzárták, ezért visszament a Pannóniákba Sicambriához. A testvérgyilkosság mindenütt gyűlöletet és félelmet ébresztett vele szemben, ezért bűnbánatot mímelve szónoklatban akarta menteni magát:

Hogy milyen nyomorúságos az uralkodók állapota és sorsa, az én esetemen tanuljátok meg, uraim, mert nekem, aki az igazságosságot, a méltányosságot és a törvénytiszteletet tanítottam, és azt is megmutattam, hogy milyen buzgalommal kell teljesíteni a parancsot és az utasítást, jaj, nekem kellett először ezt testvérem vérén megtapasztalnom. Hogy egyetlen fivéremet, akit az uralomban társammá tettem, megöljem, a szükség kényszerített, ugyanaz a szükség, amely – mint mondják – Romulust, aki a törvény és a parancs megtagadását inkább öccsének, mint másnak a megbüntetésével akarta megtorolni. (130) Mert ez az isteni férfiú nagyon jól tudta, hogy azok, akiket birkapásztorból a népek királyává tesz, semmiféle birodalmat nem kormányozhatnak és nem gyarapíthatnak megtelelő módon, ha nem tanulják meg mindannyian, hogy a törvényeknek és a királynak engedelmeskedniük kell. Hogy, ha a törvényeket és a rendeleteket semmibe veszik, minden nyomban felkavarodik és tönkremegy. Egyedül a törvényesség az, ami nemcsak az államokat és a birodalmakat, hanem az egész társadalmat is biztosítja és őrzi. Hiszen egyedül az igazságosság az, ami még a legelvetemültebb sokaságot sem engedi felbomlani, mint a rablóbandáknál látjuk, melyek a prédát egyenlően osztják fel. Barbár nemből született eleink elsősorban ennek segítségével gyarapították és tartották fenn a birodalmukat, akkora sikerrel, hogy utódaik immár az egész világnak remélhetnek törvényt szabni. Ezért tulajdon véremnek sem kegyelmeztem, nehogy példámmal növeljem a gazemberek merészségét, akikre annál gondosabban tudunk ügyelni, hogy a legkisebb botlást se kövessék el, minél szigorúbban kezdődik éppen önmagán a király büntető igazságszolgáltatása. (135) Elkövettük ezt azért is, hogy az igazság szentséges szellemét meg ne gyalázzuk valami káros engedékenységgel. Aki uralomra és közjóra született, akit az istenség ilyen magaslatra állított, annak semmiféle egyéni érzelem miatt nem szabad eltekintenie a közérdektől és az igazságosságtól. Sőt, minél közelebb áll hozzá a vétkes, annál keményebben kell azt büntetnie. A római tartományok ellen indultam, nem azért, hogy kártételeiket megtoroljam, hanem hogy a szkíta birodalmat kiszélesítsem, hiszen, mint illik, mindig úgy vélekedtem, hogy erre születtem; testvéremet, jaj, én nyomorult, elsősorban arra intettem, hogy a legnagyobb igyekezettel óvja az ország békéjét, kormányozzon igazsággal és tisztességgel, ne tűrje, hogy bárki jogait is megkisebbítsék; továbbá, hogy építse újjá, vegye körül temérdek falakkal és azután nevezze el az én nevemről azt a Sicambriát, amely várost egykor a római nép kisegítő légiói alapítottak és telepítettek be Germánia távoli sarkából a sicamber néppel, amint hogy a rómaiak akkoriban számos, főleg germán légiót ültettek a Duna partjára, és azokat városokká szervezték, hogy a barbárokat megakadályozzák a folyamon való átkelésben. Mit tett a szerencsétlen? Elfeledkezett a parancsról, elfeledkezett rólam, aki testvéri szeretettől indíttatva, összes vetélytársát elutasítva őt tettem meg uralkodótársammá, megengedtem, hogy velem egyenlően kormányozzon, azonban mértéktelen nagyravágyásában, hogy tekintélyemet és méltóságomat alattomban aláássa, és végül egyeduralkodóvá váljék, a királyi székhelyet utasításom ellenére önmagáról Budának nevezte el, semmibe véve a felségsértés bűnét jótevőjével szemben. (140) Akit ti királynak választottatok, akit Mars és Herkules atyáink szelleme kijelölt, azt nem hogy tönkretenni, sőt elpusztítani szerette volna. Amikor e gaztett a tudomásomra jutott, lelkiismeretem szerint méltán lobbantam haragra, még emlékezve arra, hogy a szkíta állam rám bízott főségét milyen szeretettel, bizakodással, milyen lelkesedéssel fogadtam el, és megértettem, hogy itt nemcsak rám, hanem birodalmatokra is ármány leselkedik. Mindig megpróbált visszatartani a római birodalom ellen induló hadjáratoktól, még a legfontosabbtól is, sokszor fogtam el római küldöncöket titkos írású levéllel, amelyben az ellenség fivéremnek ígért mindenfélét, elsősorban az egész szkíta birodalmat, ha engem cserbenhagy, vagy valami módon tőrbe ejt, vagy a háború megindításáról lebeszél. Ha a határtalan bizalom megcsalatkozik, határtalan felháborodást szül. Minek erről többet? Hogy született vezéretek el ne távolíttassék, hogy a szkíták el ne veszítsék Attilát, hogy Szkítia ne maradjon leghűségesebb védelmezője nélkül, hogy a rómaiak ne kapjanak lehetőséget Szkítia leigázására, hogy az igazság szentséges istensége meg ne gyaláztassék, hogy a gazemberek pimaszságát az én bűnös hanyagságom és ostoba jóságom ne hizlalja, az ármány leleplezésekor a parancsszegés és felségsértés bűnére nem hívattam poroszlót, nem kerestem hóhért, hanem hogy közösségeteket az én vérem ne mocskolja, testvéremre rátámadtam, és megöltem őt. Szívesebben mondtam le fivéremről, mint az országról, mint a közösségről, mint a méltóságról. Mit gondoltok, ha az állam kedvéért tulajdon véremnek, egy szem testvéremnek nem irgalmaztam, mit fogok tenni másokkal, ha vétkeznek? Egy darabig küzdött keblemben a közösségi és az egyéni érzület, végül a közérdek a magánérdek fölé kerekedett, és úgy gondolom, hogy mindenkinek így kell eljárnia, aki mások fölött áll, ha önmagának és az államnak használni akar. (145) Te pedig, szegény öcsém, ma is velem együtt uralkodnál, ha a szeretetben és a közösség iránti ragaszkodásban vetélkedtél volna velem. Nem azért fogadtalak testvérként uralkodótársnak, hogy aztán megfosszalak az életedtől, hanem meg akartam osztani ugyanazt a méltóságot, jó és balsorsot veled, aki mindig egyetlen és a legdrágább voltál számomra. Nem azért emeltelek föl, hogy aztán nélkülöznöm kelljen téged, hanem hogy veled együtt részesüljek a kormányzás fáradalmaiból, de tisztességéből és dicsőségéből is, hogy kölcsönösen örvendezhessünk egymásnak. Jobban féltettelek téged, mint magamat, én vállaltam a fáradságot, a veszélyt, én mentem a háborúba, mert életedet többre becsültem az enyémnél. Nem testvéremként, hanem egyetlen fiamként tartottalak. Azt reméltem, ha a végzet úgy határoz, hogy időnek előtte elragad, a királyságban örökösöm, hírnevem fenntartója, halálom bosszulója leszel. Ó, csalfa emberi remény, ó, nyomorult halandó állapot, és főleg azoké, akik valamilyen magasságra emelkedtek, akiknek a nagyobb szerencséhez nagyobb rakás nyomorúság és veszedelem is járul! Jobb szerettem volna az ellenség keze által elesni, ha államunk érdeke ezt megengedte volna, mint kezemet testvéri vérrel szennyezni. A parancsoló igazság istenségét az állam üdvéért mégis testvéri áldozattal kellett kiengesztelnem, az államellenes bűnt nem volt szabad eltussolnom.

(150) Tanuljátok meg hát atyámfia példáján, hogy a rendeletet, a törvényt, a parancsot be kell tartani, hogy milyen elégtétellel tartoznak a királynak azok, akik utasításait és az engedelmességet megtagadják, vagy a hazai törvényeket megszegik, az emberiesség követelményeit megsértik, hogy milyen szolgálattal tartoztok a kéréseitek és az érdemesek iránt készséges fejedelemnek, és hogy tisztességgel, szívesen szót kell fogadnotok, hogy ugyanazzal a szerencsével élhessetek, mint ő. A csalárdságot, a gőgöt, a hűtlenséget halálnál jobban fussátok! Semmit se tartsatok kívánatosabbnak, mint jó király alatt szolgálni és a közérdeket az egyéni érdek elé helyezni, mint mi tettük. Ha így cselekedtek, a szkíták sorsát nem annyira a jó vezér, mint inkább a jó katona teszi majd dicsekvésre méltóvá. Nehogy pedig testvérem szellemét magunk ellen ingereljük, megparancsolom, hogy teljesítsük a szerencsétlen kívánságát: az újjáépített Sicambriát nevezzük Budának, őt pedig igyekezzünk tisztes temetéssel, tejjel és borral megengesztelni.

Attila szónoklata után a temetés páratlan pompával végbement. Nemcsak Buda végzetét, hanem az ő kegyetlen sorsát is megsiratták; valamennyien szívből sajnálták őt, aki zokogott és szenvedett, azt kiáltozták, hogy fivérét joggal ölte meg. Vigasztalgatták és biztatták, hogy ne gyötörje magát testvére szerencsétlenségével, ne hagyja el a szkíta közösséget, gondoskodjék az országról, kérlelték, hogy tartson ki dicsőségének megkezdett útja és a szkíták ügye mellett. (155) Egypár nap múlva, ahogy összeszedte magát, és testvére szellemét megengesztelte, a tervezett hadjárat felé fordult, amelyet – oly sok nép fölött uralkodván – könnyen véghezvihetett. Sőt, nem jutott oly nagy és nehéz vállalkozás az eszébe, amelynek sikerében ne bízott volna, hiszen háborúit nem kevesebb tudással, mint erővel szokta megvívni, és semmi másra sem vágyakozott jobban, mint a római birodalom összezúzására. Hozzálátott terve megvalósításához, tudta, hogy a rómaiak és a vizigótok esküdt ellenségei, tehát nehogy a hunok ellen összeszövetkezzenek, addig nyugton akarta tartani őket, míg területük mélyébe be nem nyomult, és érintkezésük lehetőségét el nem vágta. Hogy ezt megvalósíthassa, megkörnyékezte a mysiai származású, vele jó barátságban levő Aëtiust, akivel egykor János tirannus idejében az Itáliába való átkelés ügyében szövetségre lépett. Mindenfélét ígérgetett neki a római birodalom felvirágoztatását illetően, ha engedi, hogy római szövetségben megfenyítse a vizigótokat, akiket szolgáinak és szökevényeknek szokott nevezni. (160) Ezzel szemben Theodorikot, a vizigótok királyát, aki Valia királyt követte, titkon arról győzködte, hogy inkább a rokon hunokkal, gepidákkal, osztrogótokkal birtokolja nyugton a nyugati birodalmat, mintsem hogy a hitszegő és gőgös római ellenséggel együtt kockázatot vállaljon; emellett emlékeztette az elszenvedett vereségekre és a rómaiak részéről fenyegető veszedelemre, hiszen azok a sértést tetézve szokták megtorolni. A Theodorik ellen szőtt ármányt támogatta Geiserik, a vandálok királya, aki félt az ellenséges vizigótoktól, és – mint Jordanis írja – ajándékokkal sürgette Attilát az ellenük irányuló hadjáratra. Mert Theodorik leányát fiával, Hunerikkal összeházasította, aztán méregkeveréssel gyanúsítva őt, levágta az orrát, és e csúf sebbel eltorzítva visszaküldte az apjához a Galliákba, ezért igencsak volt félnivalója a vizigótoktól, miért is Attilát nagy ajándékokkal éjjel-nappal tüzelte Theodorik ellen. Attila, a cselvetés mestere, aki az ellenséget előbb ésszel szokta legyőzni s csak aztán fegyverrel, Valentinianushoz követeket küldött, akik révén igyekezett a vizigótokat gyanúba keverni a rómaiak szemében. Azt üzente velük, hogy neki semmi baja sincs a rómaiakkal, ami miatt háborúzniuk kellene, sőt, ő tiszteli őket, barátságukat sohasem becsülte le, hanem neki Theodorikkal van dolga, aki a vizigótokat, a hunok szökevény szolgáit a hatalmába vonta, idegen nemzet fölött bitorolja az uralmat; (165) nem tűri tovább, hogy a gótok idegen fennhatóság alatt éljenek, és fegyverrel fogja őket régi állapotukba felszabadítani; megígéri, hogy bármely háborúban tekintélyes segítséget ad Rómának, ha semlegesen nézi, hogy Theodorikkal megküzdjön; a római fejedelemmel örök szövetséget köt, ha engedi, hogy alaposan megbüntesse a gótokat, akik Itáliát tűzzel-vassal végigpusztították, Rómát, a nemzetek királynőjét örök gyalázattal megbecstelenítették, a római birodalom méltóságát kitörölhetetlen bélyeggel elcsúfították. Írt Theodoriknak, őt viszont arra figyelmeztette, mint fentebb mondtuk, hogy kerülje a római barátságot, mert annál nincs veszedelmesebb a számára.

Valentinianus átlátott a szitán, és írt Theodoriknak, hogy úgy álljanak ellen Attilának, mint a világ legveszedelmesebb zsarnokának, akinek merészsége akkora, hogy az egész földkerekség fölötti uralmat akarja megszerezni, mintha az egyedül neki dukálna; nem keres okot a háborúra, nem szokott tisztességesen hadat üzenni, csak azt tartja törvényesnek, amire kegyetlen mohósága ösztönzi, ő mindnyájuk közös ellensége, mindnyájuktól meg is érdemli a közös gyűlöletet; (170) a vizigótoknak tehát a római állam segítségére kell lenniük, hiszen annak nem csekély darabját birtokolják, ki kell fogni Attila ármánykodásán, össze kell szövetkezniük ellene, mert ha nem így tesznek, rövidesen mindkettőjükre rászakad a közös veszedelem. Theodorik erre azt válaszolta, hogy a hunokat meg kell fékezni, és akik jogos háborúra kényszerülnek, azoknak nem hiányozhat sem a bátorságuk, sem az erejük; nem lesz súlyos az a támadás, amelyet céljának jogtalansága gyengít; isten a háborúban az ártatlan felet támogatja; ő tehát, ahogy illik, sem a rómaiakat, sem a saját országát nem fogja cserbenhagyni. A fejlemények azt mutatják, hogy Attila csalárdságán Aëtius is keresztüllátott, mert Theodorikot levél útján figyelmeztette, mit kell tennie, mennyi és milyen cselt vet a barbár, és ha hasonló ármánnyal ki nem játsszák, kénytelenek lesznek engedni neki. A Rómában uralkodó Valentinianus felhatalmazásából a nyugati birodalmat Aëtius kormányozta, e roppant harcias ember, az ellenség félelme. A Hispániákkal együtt a Galliákat ő irányította, és nem hiányzott belőle sem az okosság, sem a bátorság, hanem a barbárral azonos ravaszsággal tudott harcolni. (175) Jól ismerte a hunok módszereit és erejét, tudniillik egykor kivetették a hatalomból, a mezőn éldegélt, és amikor egy ellensége hirtelen rajtaütéssel le akarta őt teríteni, elmenekült egy városba, majd Dalmáciába és Pannóniába szökött, végül eljutott a hunokhoz, akiknek barátságával és támogatásával visszaszerezte a császárok kegyét és elveszett hatalmát. Ezért nagyon jól tudta, hogy mekkora és milyen vad ellenséggel lesz dolga; intette Theodorikot, hogy akkora sereget állítson ki, amekkorát csak bír, forduljon a főemberekhez, mert nemcsak az ő méltósága forog kockán, hanem az egész közösség léte is, és kitanította, hogy miféle ellenséggel kell háborúznia.

Theodorik, akit már Valentinianus is, Aëtius is kioktatott, hogy mit kell tennie, Attila csalárd elméjét jól ismerve, minden tehetségét és buzgalmát a sereg felállítására fordítja. Hat fia volt; Frideriket, Eurikot, Retemert, Himneriket otthon hagyta, hogy az ország élén álljanak, törvénykezzenek a népnek, és tartsanak rendben mindent, az idősebb Thorismundot és Theodorikot magával rendelte katonáskodni. Mindenhonnan összeszedte a gótokat, számos légiót állított, az egész narbonnei Galliában és a tarragonai Hispániában sorozást tartott. Szinte mindenkit fegyverbe állított, mert sejtette, hogy a hunok serege roppant erős és megszámlálhatatlan lesz. (180) Hallotta, hogy Attila annál nagyobb hadat állít fel, mennél komolyabb ellenféllel akad dolga. Úgy döntött, hogy a szolgákat és a földműveseket sem hagyja pihenni. A fővezér két fia is hasonlóképpen részt akart venni a katonáskodásban, a csapat- és hadállításban, a fegyver, a muníció, a hadifelszerelés előkészítésében, egymással versengve buzgólkodtak mindenben, bátorították az apjukat, lelkesítették a népet a dicső küzdelemre. Az apa viszont büszkén nézte derék fiait, elébük tárta őseik példáját, amivel ifjúi lelkesedésüket feltüzelte, részletesen ecsetelte a gótok történetét, az elődök hatalmát, hogy köztük legnagyobb gyalázatnak a haláltól meg az ellenségtől való félelem számított, és csak a hitvány élettel riadtak vissza, így tehát rövid idő alatt akkora gót hadsereg állt össze, hogy a leghatalmasabbal szemben is biztonsággal kiállhatott. Hasonló igyekezettel és gyorsasággal dolgozott Itáliában Valentinianus, Galliában Aëtius is. A császár sorozást tartott, mindenki önként feliratkozott, nehogy ugyanazt kelljen elszenvedniük a hunoktól, amit múltkor a gótoktól. Tudván, hogyan dühöngtek a szkíták a gótok ellen, oly félelem szállta meg őket, hogy ha lehet, még a matrónák is beálltak volna önkéntesnek.

(185) Az Attilától való rettegést nemcsak az a hír növelte, hogy a Mysiákat, Trákiát, Illyricumot és Achaiát vadállati és hallatlan kegyetlenséggel pusztította, hanem az is, hogy Theodosius és Albinus konzulsága alatt egyetlen testvérét, uralkodótársát felindulásában saját kezével meggyilkolta. Bár azt hallották, hogy nagylelkű, mégis tudták, hogy szörnyen vérszomjas. Itáliában és Galliában fokozta a riadalmat az a hunokról elterjedt hamis, de páni félelmet keltő hír is, hogy szkíták lévén vadállati módra embervérrel táplálkoznak, hogy az ellenség fejét a lovak szügyére akasztják, hogy koponyájából drágaköves serleget készítenek, hogy ellenségüket Mars és Herkules atyának feláldozzák, hogy öregeiket megölik, és tetemüket ünnepségeiken mohón felzabálják. Többen vadságuk jellemzésére mindezt megtoldottak azzal, hogy lóvért isznak, és minden emberségből kivetkőzve az idegeneket semminek tartják. Nem kevésbé aggódtak a mindenható és jóságos Krisztus igaz hitéért sem, mert tudták, hogy Attila semmiféle tisztes istenséget nem imád, mi több, mit sem tekint vallásosabb dolognak a szörnyű kegyetlenségnél, mit sem tart tisztesebbnek, mint az emberáldozatot, mást sem kíván, mint az emberi nemet rabszolgaságba, a római birodalmat pusztulásba hajszolni. Az itáliaiak némelyike azokat tartotta boldognak, akik életüket vértelen halállal már befejezték, mert úgy vélekedtek, hogy ezeket az isteni jóság kiragadta a nyomorúságos életből. (190) Mások viszont emlékeztek a hajdani időkre, a barbár erőszakoskodásokra, és felbátorodott lélekkel azt hirdették, hogy azok a szerencsések, akik ezekben az időkben születtek, mert módjuk van megbosszulni a szkíta embertelenséget. Ki-ki a saját lelki alkata szerint beszélt. Itália és Gallia olyan helyzetbe került, hogy a nagyobb rész szükségből, a kisebb önszántából kénytelen volt bátornak mutatkozni. Mindehhez jósló és rémisztő jelek járultak, amelyek az általános rettegést növelték: hatalmas szellemarcok jelentek meg nemcsak éjszaka, hanem nappal is, amelyek mindenkit arra intettek, hogy óvja magát; az égből vércseppek hullottak, kétfejű gyermekek születtek, több helyen villám sújtotta a templomokat; éjszaka gyakran felhangzott: Vigyázz, Itália! Az istenek is megszólaltak pamlagjaikon. Sokan a puszta félelembe belehaltak, mivel úgy beszélték, hogy Attila nem kegyelmez sem otthonnak, sem templomnak.

Mindeközben Valentínianus annál elszántabban munkálkodott, sorozást tartott, mindenhonnan összevonta a légiókat és a segédcsapatokat, a legnagyobb körültekintéssel és buzgalommal járt el; Aëtius nagy hévvel mozgatott mindent, Theodorikkal megkötötte a szövetséget, a római csapatokat kivonta Itáliából, valamennyi római tartományba gyorsfutárokat küldött, hogy kérjenek hathatós segítséget, egész Galliát és Germániát felforgatta. A követek tevékenysége nyomán a burgundok, a szászok, a ripariolok, az ibriók, hajdan római katonák, aztán Merovech frank király, aki atyját, Clodiót követte az uralomban, a szarmaták, a litícianok, az armoricianok valamennyien összeszövetkeztek a hunok ellen a gótokkal és a rómaiakkal. (195) Tehát felmérhetetlen volt a kisegítő csapatok tömege, mely Aëtiushoz és Theodorikhoz a Galliákba özönlött, mert a szövetségesek riadt lelkét sikerült helyrezökkenteni. Akik az imént feladták a reményt, most már készek voltak kiállni a hatalmas ellenféllel szemben. Nagyon bíztak vezéreikben, akik kitűntek erejükkel, ravaszságukkal,, okosságukkal és tapasztalatukkal. Fokozta bátorságukat Aëtius nem közönséges bölcsességgel párosult szerencséje, amely elsősorban a hadvezetésben érvényesült. Theodorik és Aëtius, akinek annyi csapatot kellett fölvezetnie, hogy mindkét birodalmat megőrizhesse, mohón kívánta az Attilával való összecsapást, semmit sem tartott fontosabbnak, mint hogy az ellenség megérkezése előtt mindenfelé elhelyezze őrállásait, mindenhova odaszállíttassa a felszerelést, minden városban élelmiszerkészletet halmozzon fel, nehogy a katonák mérhetetlen tömege esetleg ínségre jusson; idejekorán gondoskodott mindenről, ami a hadakozáshoz szükséges volt, úgyhogy semmiben sem mutatkozott hiány; a városokban mindenütt ott állt a strázsa, az utakat mindenütt, ahol csak lehetett, őrség zárta és állta el.

Amikor a kémek révén mindez Attila fülébe jutott, kezdte bánni merészségét, egyre jobban és jobban nyugtalanította, hogy cselei nem sokat használtak a rómaiakkal szemben, sőt, úgy látta, hogy kiismerték, és hasonló mesterkedéssel meghiúsították ezeket. (200) Miközben a gótok és a rómaiak között viszályt akart szítani, és abban reménykedett, hogy ennek segítségével közéjük furakodhat, cseleit leleplezték; úgy látta, hogy míg azon igyekezett, hogy másokat szavakkal kijátsszon, inkább önmagát játszotta ki. Mert mesterkedéseivel ő maga figyelmeztette az ellenséget arra, hogy készüljön a támadásra, ahelyett, hogy megtévesztette volna. Ha tisztességgel megteheti, inkább elállt volna a támadástól, miután az ellenséget fondorlataival feltüzelte, de mert nem akart olyan színben feltűnni, mintha inába szállt volna a bátorság, nekiszánta magát a nyílt ütközetnek.

Attila Sicambriába hazatérve nagy terveket szőtt, összehívta oda az előkelők gyűlését, hogy a küszöbön álló hadjáratról határozzon. Mindenhonnan eljöttek a főemberek, elsősorban a veronai Detrik, egykor a hunok esküdt ellensége, akit Attila roppant bőkezűséggel és szívélyességgel magához édesgetett és leghívebb emberévé tett. A germán főnökök népes csapata követte őt, hogy ők is részesüljenek a szkíta jótékonyságból, és amikor ezek a király reményét meghaladva Sicambriába eljöttek, a legmelegebb fogadtatásban részesültek, és a nagyúr készségesen a színe elé bocsátotta őket. A fejedelmi bőkezűségtől lekötelezett és állhatatlan jellemű Detrik odaadó iparkodásával a római háború hívének mutatta magát, szolgalelkűen igyekezett tetszést kelteni, és a király némileg ingadozó szándékát megszilárdította. (5) Azt javasolta, hogy támadják meg a római birodalom nyugati provinciáit, mert azokban nincs őrség és légió, így jeles diadalt kínálnak. Attilát ez a beszéd nagyon megnyugtatta, bár jól tudta, hogy milyen ellenféllel kerül szembe, és ezért akkora sereget állított ki, amekkorát csak bírt. Nemcsak Szkítia-szerte tartott sorozást, hanem mindenhonnan összevonta a segéderőket is, amennyit lehetett, ezekhez társult Ardarik, a gepidák királya, továbbá az osztrogótok fölött uralkodó három fivér, Valamir, Thiudimer és Vidimir. Csatlakoztak a zsákmányra egyformán éhes markomannok, svábok, kvádok, herulok, türingek, mint mondják, vagy ötszázezer fegyveres. Felkészített emelett nagy tömeg szekeret és egyéb hadieszközt. A hunok ugyanis szkíta módra teherszállító szekerekkel szokták körülsáncolni a táborukat, a csatában pedig elsősorban ezeket használják az ellenség bekerítésére.

Mielőtt azonban a Pannóniákból kimozdulna, hogy a ravaszkodásból ne engedjen, titokban mindkét ellenféltől békét kér, hogy míg az egyikkel megküzd, a másiktól biztonságban tudja magát, és így könnyebben diadalmaskodhasson. (10) Amikor megérti, hogy ezt a leghatározottabban visszautasítják, lerombolja és felgyújtja egész Illyricumot. Aztán akkora dühvel ront rá Germániára, hogy minden falut és várost feléget, mindenkit lemészárol, szentet és világit egyformán pusztít, nem irgalmaz sem nemnek, sem kornak. Mindent elárasztott gyilkolással, rablással, jajongással; azt remélte, hogy irgalmatlan kegyetlenkedéssel fogja megszerezni a győzelmet. Csak Nagy-Germánián könyörült meg, mert a markomannok, a kvádok és a svábok, akik – mint mondottuk – vele együtt katonáskodtak, a raetusokkal, a vindelicusokkal és Felső-Pannóniával szemközt a Duna túlsó vidékét lakták. Aztán átkelt az Adula-hegy hágóján, és lebocsátkozván hasonló kíméletlenséggel irtja a helvéteket. Végigpusztít mindent, ami a Rhône és a Rajna között fekszik. Seregével az áradó Nílus módjára elözönli Felső- és Alsó-Germániát, amely a Rajnán innen az óceánig terül el, végül a belga Galliát, beszáguld, felzavar, összeront mindent. (15) Konstanca erődített városát megostromolja és elfoglalja, megveri és elkergeti Zsigmondot, e vidék fejedelmét, aki nagy sereggel szállt ki ellene; ez, amikor megtudja, hogy az ellenség az ő városát, Bázelt is meg akarja ostromolni, hogy saját és országa javát megóvja, követek útján békét kér Attilától, megígérve, hogy parancsnoksága és jelvényei alatt katonaságot vállal, és mindig szíves szolgálatára lesz. Attila kihasználja a kedvező szerencsét, továbbnyomul Argentuariához, melyet most Argentínának mondanak, kemény ostrom alá veszi, és bár az alaposan el van látva munícióval, a mindenfelől odaszállított gépezetekkel éjjel-nappal oly erővel töreti, hogy a város egykettőre a hatalmába kerül; óriási zsákmányt visz el innen, és nem csekély öldöklést csap. A gallokat akkora félelem szállta meg, hogy minden város önként behódolt, de a megadásból kevés hasznuk származott, mert a haláltól kevéssé, a kifosztástól egyáltalán nem mentették meg magukat. A feldúlt Argentínának leromboltatta a falait, és a Strassburg nevet adta neki, arra utalva, hogy sok út szeli át; győzelmének emlékezetére rendeletben halálbüntetéssel tiltotta meg, hogy a lerontott falakat akár csak részben is helyreállítsák.

Aztán a reimsiek ellen vezeti a sereget, és mert hallja, hogy dúsgazdagok, hasonló dühvel esik az ostromnak. Miután a lakosok egy ideig derekasan ellenállnak, álláspontjuk megoszlik, és már a megadásra gondolnak azzal a feltétellel, hogy vagyontárgyaikkal együtt épségben és bántatlanul elvonulhassanak, ezalatt azonban akkora erővel veselkedik a rohamnak, hogy egy pillanatnyi szünet sincsen, míg a várost a hunok elfoglalják, és mindent szétrombolnak. (20) A lakosok között akkora öldöklést rendeztek, hogy szinte senki sem menekült meg, nem vettek tekintetbe sem templomot, sem kort, sem nemet; nem volt vallás, kegyelem, emberség. Nicasiust, a város főpapját, Krisztus hitének szentséggel ragyogó tekintélyes és bátor lelkű agg oltalmazóját a király parancsára a piacon lenyakazták. Minden oltárra tüzet vetettek, a papokat, matrónákat, szüzeket, akik, hogy életüket az istenek képmásai alatt megoltalmazzák, a szent épületekbe befutottak, az oltár előtt gyilkolták le. De mert a szent életű Nicasiusról szót ejtettünk, még valamit el kell mesélnünk, nehogy az elbeszélésbe hiba essék.

Kevéssel azelőtt, hogy a hunok benyomultak a Galliákba, mint az évkönyvek feljegyzik, az elmondottakon kívül sok csodajel tűnt fel, mely az idők szörnyű szerencsétlenségét jelezte. (25) Elsősorban szüntelen földrengés; az ég különböző jeleket küldött. Északon éjszaka állandó, éterszerű tűz látszott, benne dárda alakú vonalak, a holdon gyakori homály és fogyatkozás, üstökösök. Mindez Galliát iszonyú pusztulással fenyegette, amit Nicasius gyakran megjövendölt, Ányos orléans-i püspök pedig prédikációiban a gallokat folytonosan a megtérésre és az igaz hitre buzdította, hogy az isten haragja eltávozzék. A reimsiek a hun ostrom alatt Nicasiust kérdezték, mit kell tenniük, adják-e meg magukat a hunoknak, vagy küzdjenek keményen a város megmentéséért. Nicasius azt felelte, hogy mert a gallokat az isteni igazságszolgáltatás sújtja büntetéssel, a várost semmi erőfeszítéssel sem tudják megvédeni; az isteni szellem a reimsieket barbár pusztítással fenyíti meg, azonban mégsem kell a népnek egészen kétségbe esnie, hanem önként kell vállalnia a halált, hogy a testi bűnhődésből a lelkekre örvendetes halhatatlanság következzék; ezért ő, a pásztor, juhaiért, de nemkülönben ellenségei, mint barátai üdvéért önként elsőül fog meghalni; imádkozzék tehát mindenki, és kérje az isten irgalmát a halál elszenvedéséhez. Húga, Eutropia, ugyanilyen lelkesen emelte az égre kezeit, és fennszóval biztatta a népet a gyönyörű és üdvös halálra. (30) A püspök tekintélye és a szűz példája mindenkit fellelkesített a vértanúságra, a felébredt szégyenérzet és jámborság megszilárdította a sokaság lelkét. A prédikáció után a népet bevezeti a mennyei szűznek ajánlott bazilikába, hogy könyörögjön az istenek segítségéért. A kapukat betörik, az ellenséges sereg benyomul, Nicasius húgával együtt a templom előtt áll, bátran nézi a támadó századot, és ahogy az a közelébe ér, kezét fölemelve csendet int, és e szavakkal lép elő:

Ha isten akaratának a legnagyobb hatalom is engedelmeskedik, szól, miért fordítjátok a győzelmet a méltóságunk elleni dühöngésre? Ha a nemes harcosok jelmondata kegyelmezni az alázatosoknak és leverni a fennhéjázókat, miért törtök ily bősz ábrázattal és előreszegzett fegyverrel az istene előtt alázkodó keresztény fajzatra, mely nemcsak meghunyászkodik és térdre borul előttetek, de parancsotoknak is kész engedelmeskedni, és most irgalmatokért rimánkodik? Gondoljatok arra, hogy ti is emberek vagytok, tudjátok meg, hogy az igaz isten nem felejt sem jót, sem gonoszt. Ne hívjátok ki magatok ellen gyilkossággal és állati kegyetlenkedéssel az isten haragját, hiszen miközben a mi vesztünkre áhítoztok, inkább a tulajdon üdvösségeteknek ástok vermet. Ha a juhaimat mindenáron le akarjátok mészárolni, először engem öljetek meg húgommal; ezt az áldozatot mutassátok be istennek a nép üdvére. (35) De ha a többieknek sem akartok kegyelmezni, tudjátok meg, hogy sokkal többet tesztek a keresztények igazi üdvösségéért, mint ártalmára.

A vad horda lefejezte a szónokot, azonban a levágott fej még egy darabig szentséges szavakat mondott, elsősorban ezt: Eleveníts meg engem, uram, igéd szerint! Eutropia látta, hogy a barbárok kegyetlenségük tárgyául életben hagyták, attól félt, hogy ocsmány gyalázatra tartják meg, ezért előreszegzett körmökkel a bátyja gyilkosának ugrott: Aljasul lenyakaztad szentséges testvéremet, kiáltotta, húgát megtartottad, hogy megbecstelenítsd; már az isten akaratából elkaplak, kárhozott. Azzal kikaparja a szemét, amin a többiek feldühödve azonnal megölik. Aztán egy szálig legyilkolnak mindenkit, és akkora a vérfolyam, hogy a városon nem lehet száraz lábbal végigmenni. Ezután félelmetes jelek tűntek fel. Úgy látszott, mintha égi szellemek hada viaskodva száguldozna városszerte, a templomokban hangok és jajszavak törtek fel, éjszakánként roppant kísértetek látszottak, az oltároknál rémisztő zajongás. (40) Ettől az ellenséget akkora félelem szállta meg, hogy elhagyta a várost. A polgárok holttesteit, melyek az utcán szanaszét hevertek, valami isteni csoda romlás nélkül megtartotta, és kellemesen illatoztak. Az elhagyatott városban éjszakánként fények villóztak, édes dalok csendültek fel, és mikor az a néhány, aki a borzasztó öldöklésből megmenekült, isteni rendelésre hazatért, a szent testeket romlatlanul, illatozva találta; ámulatba esett, tisztességgel elhantolta őket a földbe, és elsőként a püspök törzsét helyezte méltó sírba, Eutropia szüzet mellé temették; a halottakat irigyelték szerencséjükért, és dicsőítették őket. Ki-ki felkutatta övéi tetemét, és mert rothadás és bűz nélkül találta meg, nem könnyekkel, hanem áhítatos és örvendező csókokkal ölelte magához. Összehívták a maradék polgárságot, mivel a nagy félelemben sokan már az ostrom előtt elmenekültek. A várost újjáépítették, Nicasiust és Eutropiát számos csodatételük miatt az istenek közé iktatták, kegyesen oltárt szenteltek nekik, és saját istenüknek tekintették. De Nicasiusról ennyi elég.

A hunok dühét a reimsi öldöklés nem tudta lecsillapítani, hanem a szerencse pártfogásával nap mint nap őrjöngött. Attila elhatározza, hogy megostromolja Orléanst, az Aurelianus császárról elnevezett dúsgazdag várost. (45) Átkel a Szajna folyón, mely a belga és a lyoni Galliát elválasztja, és Britanniával szemközt Rouennál ömlik az óceánba, odavonul a sereggel, és olyan erővel rohanja meg, mintha erre vágyna a legjobban. (Azt mondják, e régi, roppant gazdag és erődítésével, lakosságával nagyszerű város a senomanoké volt.) Bár a legszorosabb ostromgyűrűvel veszi körül, és hadigépekkel erősen támadja, nem sokat ér el; mert a lakosok sem megadással, sem ajándékokkal, sem valamiféle alkudozással nem remélték az ellenség dühét lecsillapítani. A szomszédok példája megerősítette az álláspontjukat. Ugyanis nemcsak Zürichet, Konstancát, a helvéteket és a reimsieket, hanem a Szajna-parti Párizst, számos községet és falut is ugyanazzal a vadsággal dúltak fel. Egyetlen reményük elszántságuk volt, hogy vagy a legkeményebb ellenállással védik magukat, és a barbárokat a hosszú ostromba belefárasztják, vagy, ha másképp esik, szépen halnak meg, hogy testük feláldozásával lelkűket megváltsák a haláltól. (50) Mialatt Attila a belga és a lyoni Galliában farkas módjára garázdálkodik a nyájban, Aëtius patrícius a narbonne-i Galliában egyesíti a római és a vizigót seregeket, és Toulouse-hoz vonul, ahol Theodorik székel, a római nép valamennyi szövetségesétől segítséget hoz, hogy az ellenséggel nagyobb eséllyel ütközhessek meg. Attila ezt megtudta, és töprengeni kezdett, hogy továbbnyomuljon-e és összecsapjon az ellenféllel, amire erősen csábította az a diadal, amelyet az alánok, szarmaták, szászok és vizigótok fölött aratott volt, akiket a hunok sokszor legyőztek és katonai szolgálatra kényszerítettek, vagy Aëtius bátorságának, tapasztalatainak és hadiszerencséjének ismeretében inkább kerülje el a csatát, ugyanis a hunok eddig még sohasem szenvedtek a harctéren Aëtiustól vereséget. Végül a győzelem sarkalló reményében felhagy Orléans ostromával, és, hogy az ellenfelet merészséggel győzze le, Lyonba majd a narbonne-i Galliába vonul. Más írók az eseményeket másképp beszélik el, és más császárok idejére helyezik. Azt mondják, hogy Orléans város megmentője Ányos orléans-i püspök volt, ez akkoriban mindenki által szent életűnek ítélt férfiú. Szentsége révén már jóval korábban csodákat tett. Amikor ugyanis kijelölt püspökként a városba érkezőben volt, figyelmeztette és kérte Agrippinus lovasparancsnokot, hogy érkezésének ünnepnapján adjon az elítélteknek kegyelmet, és a foglyokat eressze ki a börtönből. (55) Ez vissza akarta utasítani, mire az égből egy kő esett a fejére; bevitték az ágyasházába, ahol a vérveszteség következtében már a halálhoz közeledett, mikor magához engedte a látogatására érkező férfit, aki kezét rátéve azonnal meggyógyította őt, ez pedig a szent csodától megrendülten a halálra ítélt szerencsétleneket kegyelemben részesítette. Ányost tehát a város kegyetlen ostroma arra késztette, hogy a polgárság megmentéséért mindent próbáljon meg, elsősorban az isteni segítséget, amelynél hathatósabb védelmet nem lehet kívánni, ezért ünnepélyes könyörgéseket rendezett, az egész papi testülettel körmenetet tartott a városban, a szent testet körbehordta a magas falak tetején, ájtatos énekeket énekelt, könyörgött a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, a halandók szabadítójának a segítségéért. Amikor egy pap, akit az ellenség elfogott, gyalázkodó gúnyolódással rászólt, hogy amit most csinálsz, azt mi is megtettük, de hiába, mert az isten most elfeledkezett a híveiről, azonnal szörnyethalt. Amikor az ostromgépeket a városhoz vonszolták, és az ütközet kiújult, az egész nép az oltárokhoz futott, a püspök azt tanácsolta, hogy csak az istenben bízzanak, majd hozzá fohászkodva fellépett a falakra, és amikor megérezte, hogy segítő szellem szegődött mellé, kiköpött a barbárokra. A szájából kifröccsenő nyálból hirtelen akkora zivatar kerekedett, hogy négy napon át egyetlen ellenséges katona sem volt képes a helyéből elmozdulva csatába indulni; úgy látszott, hogy a tábort elsöpri az árvíz, az iszonyú vihar és az orkán több sátrat szétszaggatott. Sok szkítát elsodort a szökőár, néhányat villám sújtott. A vihar lecsendesedése után Ányos kiment a városból, hogy Attila lelkét megszelídítse, és népének kikönyörögje a szabadulást, és amikor a tisztelendő atya püspöki süvegben és öltözékben elébe állt, így beszélt:

(60) Miért üldözöd, Attila, oly vad kegyetlenséggel a keresztény népet, miért nem tudsz betelni az emberi vérrel? Ha valamilyen isteni akaratból isten ostora lettél, fordítsd dühödet a bűnösök és a pogányok megbüntetésére. A megtérőknek és az igaz bűnbánatot tanúsítóknak, az alázattal könyörgőknek az isteni példa szerint meg kell bocsátani, mert, Attila, az isten nem taszítja el a megtört és megalázkodó szívet. Szedd össze végre-valahára magadat, és hallgasd figyelmesen az igazságot, melyet e pap prédikál, mert az igazság sohasem jut el a fejedelmek küszöbéig. Emlékezz arra, hogy embernek születtél, és nem szabad félrelöknöd az emberiességet, mert a gonoszok nem remélhetnek jó véget. Igaz, hun vagy és szittya, de azok között is sokan vannak, akikbe maga a természet oltott vallásosságot, és akik joggal neveztetnek basilicusnak, vagyis királyinak. (65) Tudd meg, hogy a hatalmat, amelyet elnyertél, a mindenható istentől kaptad, akitől, higgy nekem, minden hatalom származik. Isten azt parancsolta, hogy a hitetlenek ostora és ostorozója légy, nem a hívőké és ártatlanoké. Ébredj rá, hogy a hatalmat az istenség adta neked, és ha visszaélsz vele, ugyanolyan könnyen el is veszi. A királyságnak az igazságosság és az istenfélelem veti meg az alapját, ahol pedig a királyok lelkéből ez a két szentség kiűzetik, ott nincs az a szilárd hatalom, mely azonnal össze ne omlana. Könyörületedet kérni jövünk hozzád, hatalmas király, békéért és irgalomért esdeklünk. Ha az ítéletet isteni akarat és emberi vétek bízta a fegyverekre, nem kérünk túl sokat. Nem panaszkodunk amiatt, hogy olyanok támadnak minket, akiket nem hogy nem bántottunk, de még csak nem is ismertünk. Nem sérelmezzük a jogtalan támadást, ha ezt az istenek eltűrik, csak azt kérjük erősen, hogy fogadd szívesen azokat, akik megadást és engedelmességet ajánlanak. (70) Nem kérünk mást, csak hogy ezt a népet, amely nem méltatlan uraságodra, méltóztasd megajándékozni saját városával és vagyonával, hiszen nem a másét, hanem a magáét kéri; nem károdra, hanem szolgálatodra törekszik, gyermekeinek biztonságot, asszonyainak szemérmességet, vagyonának sértetlenséget kér, békéért és irgalomért könyörög, hazájának pusztulásán siránkozik, és ha kérését meghallgatod, megígéri, hogy örökösen szolgálatodban él, és készséggel engedelmeskedik mindig. Adj tehát békét és bocsánatot az orléansiaknak, tartsd meg őket biztonságban és sértetlenül, hagyd abba a jogtalan ostromot, tiltsd meg a mohó rablást, és tüstént parancsold meg, hogy a sereg vonuljon el innen. Ez az, amiért a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, megváltónknak, a szenvedésére újra meg újra könyörgünk neked. Tudd meg, hogy ez a nép isten oltalma alatt áll, és gondold meg, ha nem így cselekszel, nem kerülöd el a fenyítő isteni ítéletet.

A kegyetlenségbe mélyen belesüllyedt Attila elzárja a fülét a jámbor könyörgés elől, Krisztus említésére feldühödik, ráparancsol, hogy hordja el magát, és halállal fenyegeti, ha nem iszkol gyorsan. Ányos dolgavégezetlen megy vissza a városba, a reményvesztett népet még mindig biztatja, és az égi segedelemmel bátorítja. (75) Isten segítségével titokban kioson a városból, és az ellenséges táboron keresztül észrevétlenül elmegy Aëtiushoz, aki onnan nem messze vert tábort Theodorik fiával, Thorismunddal, figyelmezteti a szorító szükségre, és könyörög, hogy a római meg a gót sereggel gyorsan vigyen segítséget. Aëtius megértvén a helyzetet, röpül seregével, az óvatlan és mit sem sejtő hunokat megrohanja a táborukban; zavar támad, egy rész fegyverért kap, többen futásban keresnek menedéket, mások megerősített állásokat foglalnak, minden felbolydul és összezavarodik. Ezenközben a sáncnál küzdők közül sokan elesnek, mások megsebesülnek; akik a táborból kiszaladnak, hogy a közeli erdőkbe húzódjanak, szinte mind odavesznek. Sokan belevetik magukat a Loire folyóba, amely a Cevennes-hegységből Clermont közelében ered, elválasztja egymástól a lyoni, a kelta és az aquitán Galliát, majd nagy messze belefolyik az óceánba. A bátorságukat visszanyerő városvédők kitörnek a városból, növelik a mészárlást, minek láttán Attila összevonja a csapatait, az ostromot abbahagyja, és a közeli hegységbe vonul vissza, arra gondolva, hogy nem a városlakókkal, hanem az ellenséggel kell rendezett hadsorokban megütköznie. (80) Ányos ebben a csatában sok hunt megmentett, mert nem tűrte, hogy a jelenlétében megöljék, és jámbor könyörgéssel kiváltotta őket a rómaiak meg a gótok kezéből. Az orléansiak a püspök erénye által megszabadulva hálát adnak az istennek, minden oltárnál misét mutatnak be, istenhez himnuszokat énekelnek, hitük megerősödik, erkölcseik megjavulván ápolják a jámborságot, és sokkal mélyebb hittel imádják Jézus Krisztust, a város megszabadítóját, kiáltozzák, hogy ő az egy igaz isten. Ez évben oly bőven termett a gabona, hogy úgy látszott, mintha az ég nemcsak az ellenség veszedelmétől, hanem az éhínségtől is csodával mentette volna meg a várost. Ányos néhány esztendő múlva elhunyt, és mert népe előtt sok érdemet szerzett, az istenek közé emelték, és szent évfordulót rendeltek a tiszteletére.

Több író azt mondja, hogy Attila azért hagyott fel Orléans ostromával, mert megtudta, hogy Aëtius, akitől közismert bátorsága és tetteinek dicsősége miatt erősen tartott, óriási sereggel a narbonne-i Galliába jött, és Toulouse közelében egyesült a gótokkal. Jordanis messze eltér ettől, azt írván, hogy Sangiban alán király az elkövetkezendőktől való félelmében megígérte, hogy Orléans-t, a lyoni Gallia városát, önként átadja Attilának, Aëtius és Theodorik gót király ezt hallva Orléans-t lerombolta, Sangiban ellen gyanút fogott, és nehogy a római szövetséget cserbenhagyja, vagy ártalmukra legyen, a segédcsapatok közepére állította őt, és amikor Attila erről értesült, kipottyant a nagy reménységből; ugyanis arra számított, hogy az alánokat és a gótokat el tudja választani egymástól, és ilyenformán biztosabban ütközhet meg az ellenséggel. A magyar évkönyvek a többitől eltérőlég a catalaunumi ütközetet és az orléans-i ostromot a reimsi elé teszik, szerintük Attila a Galliák, az orléans-iak meg a reimsiek előtt támadta meg Konstancát, Luxeuilt, Besançont, Chalont, Mâcont, Langres-ot, Burgundiát és Lyont.

(85) Nem tudjuk elég biztosan, melyiknek higgyünk. Úgy véljük, hogy Attila Orléans ostromát odahagyva, miközben Aëtius és Theodorik ellen a narbonne-i Galliába vonult, akkor foglalta el Lyont, ezt az ősi várost, Gallia középső részének fővárosát, mely ott települt egy dombra, ahol a Saône folyó a Rhône-ba ömlik. A római birodalom virágkorában ez is tündökölt gazdagságával és lakosságával, híres vásárhely volt, ami tetemes hasznot hozott a polgároknak, arany- és ezüstpénzt vertek itt, vezetőit a rómaiak nevezték ki. A város előtt, ott, ahol a folyók egyesülnek, emelkedett egy nevezetes, Caesar Augustusnak szentelt templom, amely a gallok közös költségén épült, ebben volt egy különös tiszteletnek örvendő oltár, amelyre hatvan nép neve volt felírva, mindegyiknek egy-egy szobrával, mellette egy óriási oltár állt. Lyon a segusiavok központja volt. A költők és más írók emlékhelyénél versenyeket tartottak, és aki itt alulmaradt, annak spongyával letörölték az írását, vagy bele kellett hajítania a folyóba. Attila tehát e híres és megfelelő őrséggel el nem látott várost olyan dühvel szorította meg, hogy az pár nap alatt megadásra kényszerült. Aztán a Rhône mentén sebes rohammal szétdúlta és felbolygatta az allobrogokat, a vienne-ieket, a valence-iakat, a salluviusokat, az avignoniakat, az arles-iakat és a Rhône többi lakóját, soknak pénzért hagyott békét. (90) Miközben az úgynevezett narbonne-i Gallián keresztülvonul, a magas hegyek közül egy toprongyos, torzonborz szakállú, bámulatosán mocskos remetét vezetnek elébe, akiről az a hír járja, hogy kiváló látnok és az isteni szándék tudója. A király jóindulattal ereszti a színe elé, és nagy nyájasan kéri, hogy tárja fel előtte a sorsát, mire az egy darabig gondolataiba merülve álldogál, majd:

Azt kívánod, hatalmas király, szól, hogy egy durva és tudatlan erdőlakó tolmácsolja neked az isten akaratát, és tárja fel a jövő titkait, amelyeket csak az ismerhet, aki előtt a mennyei kegyelem fölfedi azokat. Miféle bölcsességet tulajdonítasz te nekem, aki féreg vagyok a földön, és leginkább csak hallgatni szoktam? De hogy megértsd kimondhatatlan hatalmát az én istenemnek, akit te nem ismersz, és akit tulajdon vesztedre oly nagyon üldözöl, és megtudd, hogy az ő kegyelméből képes vagyok a jövetből valamit megjósolni, jóllehet az illendőnél szabadosabban látszom beszélni, mégis így halld az isteni végzést: Rettegett Attila, az isten, aki annyi sok nép birodalmát vezérli, haragjának kardját a te jobbodba adta, hogy te, mint isten ostora, és a te kegyetlenséged a halandók istentelenségét az ő igazsága szerint megbüntesse. (95) Az, aki a harag kardját neked adta, el is veszi, ha akarja, hogy megtudd, az uralkodás és minden háborús győzelem nem emberi, hanem isteni hatalom alá tartozik. Te azonban visszaélsz a kapott hivatallal, mert sem azt nem tudod, hogy kitől kaptad, sem azt, hogy hogyan élj vele. Sokszor kegyetlenebb vagy a kelleténél és a méltányosnál. Inkább az ártatlanokat bünteted, mint a vétkeseket, mégsem mész ezzel semmire sem, mivel azoknak üdvöt, magadra romlást hozol. Most minden dühöddel a rómaiakat meg a gótokat üldözöd, a legsúlyosabb csatára készülsz ellenük, de tudd meg erről: Ebben, higgy nekem, alulmaradsz a rómaiakkal szemben; hadsereged mégsem pusztul el, bár a hunok roppant veszteséget szenvednek, hogy végre föleszmélj, és teremtődet megismerd, az isten által kitűzött idő előtt nem hull ki kezedből a keresztényüldözés kardja, és hatalmad nem vész el e csatában. Ébredj hát fel, féld a mindenható istent, ápold az igazságosságot és a jámborságot, mert ha nem így teszel, tudd meg, hogy szörnyet halsz.

Attila ámulattól nyűgözve elvezetteti a pusztai embert, és megparancsolja, hogy tisztességgel őrizzék, de, miután a remetét meghallgatta, úgy határoz, hogy a saját jövendőmondóit is megkérdezi, hogy megállapítsa, vajon a kétféle jóslat egybevág-e. Ezeket tüstént magához rendeli, és utasítja őket, hogy lássanak hozzá az áldozáshoz és a szertartáshoz. (100) Midőn a barmok belsejét tanulmányozzák, a beleket fürkészik, a szétszedett csontok közt a zsigereket vizsgálják, mindebből a hunok számára szerencsétlen csatát jósolnak, a belek nem hirdetnek más jót, mint hogy a következő ütközetben az ellenség főparancsnoka meghal, és eleste a rómaiak győzelmét meghiúsítja. Attila erre fellélegzett, mert azt gondolta, hogy ez a számára roppant félelmetes Aëtius halálát jelenti, amit övéi életénél becsesebbnek tartott. Úgy vélekedett, hogy elég tömeg marad még számára a légiók feltöltéséhez, és nem tudott nagyobb diadalt elképzelni, mint ha az okos és szerencsés ellenféltől megszabadul. Csak Aëtius halálát kívánta, mit ha elérhet, többé semmitől sem kell tartania, úgy gondolta, hogy minden más kedve szerint alakul. Ezért, ha eddig önbizalom hiányában többször gondolt is arra, hogy meghátrál, most nekibátorodva úgy dönt, hogy merészen üldözőbe veszi az ellenséget, aki a narbonne-i Gallia távoli vidékére húzódott vissza. (105) Tehát menetoszlopban átkel a Rhône után az Hérault folyón, aztán az Orbon, az Aude-on, Roussillonon, lerohanja a narbonne-i Gallia szélén élő tectosag népet, ott, ahol az Elne folyónál a széles catalaunumi mezők terülnek el. Innen nem messze állt az ellenség tábora, árokkal, sánccal jól megerősítve, hogy a barbárok ne foglalhassák el könnyen, Toulouse város közelében, ahol – mint mondtuk – Theodorik, a gótok királya uralkodott. A két hatalmas, egyenlő esélyekkel rendelkező vezér szívesen találkozott a catalaunumi mezőn, hogy a közjóért vagy a hatalomért megverekedjen. Ezt a mezőt mauriacusnak is nevezik, hosszában százötven mérföldre terjed, szélessége száz. A föld e része számtalan nép tanyája volt. Amikor Attila észrevette, hogy Aëtius és Theodorik felmérhetetlen hadsereggel és erős segítséggel érkezett, igencsak megbánta, hogy seregének egyharmad részét elküldte a Mirmanonnak nevezett szultán, a mórok királya ellen, aki Hispániában elfoglalta Luzitániát, mert ha ez ebben a rendkívül kockázatos csatában mellette lett volna, sokkal merészebben csaphatott volna össze a hatalmas ellenféllel. (110) A szultán pedig Attila csapatainak láttára átkelt a Gádesi-szoroson, és visszahúzódott Marokkóba; Attila tudta, hogy Aëtiusszal és Theodorikkal tíz király fogott össze, ugyanis a hunok ellen a rómaiakkal és a gótokkal szövetségre lépett és Aëtiusnak komoly támogatást hozott a Nyugat szinte minden népe, úgymint a burgundok, az alánok, a frankok, a szászok, a ripairolok, az ibriók, a szarmaták, a britek, a liticianok. Ezért levél útján fegyverszünetet kér, azt színlelve, hogy e sok nép sértetlenségére ügyel, és ezalatt kényelmesebben tárgyalhatnak a békéről. Aëtius lovasparancsnok, aki csalafintaságát alaposan kitapasztalta, és tudta, hogy ezt csak azért teszi, mert várja az utánpótlást, határozottan elutasítja. Felszólítja az ütközetre, amelyben – fenyegetőzik – szétzúzza Attila erőit, a széles síkon egyforma eséllyel csatázhatnak, és Mars mindkettejük számára végleg eldönti, hogy a rómaiak parancsolnak-e a szkítáknak, mint eddig mindig, vagy a szkíták a rómaiaknak. Attila tudomásul veszi elhatározását, és mert vissza sem vonulhat, az összecsapást sem tudja elodázni, minden reményét Aëtius bekövetkező halálába veti, ahogy az imént a jósok megmondták, embereinek vesztét pedig nem nagyon bánja, hiszen azt a hatalmas néptömegből könnyen pótolhatja, figyelmét a küszöbön álló ütközetre fordítja. (115) A két sereg feláll Toulouse alatt a catalaunumi mezőn akkora sokasággal, amekkorát Európa még nem látott, és – ahogy Ablabius elbeszéli – úgy szedi magát rendbe, hogy Attila mindenekelőtt az összes asszonyt és gyereket a közeli dombok alá, a sánc és árok gyanánt használt szekerek közé helyezi, ő maga a hunokkal a hadrend közepére áll, Ardarik gepida királyt a jobb, Valamirt, Thiudimert és Vidimirt az osztrogótokkal a bal szárny élére teszi, az egész sereget gyorsan csatarendbe hozza, nehogy az ellenséges roham készületlenül érje. Mivel a jövendőmondók jóslata miatt félti magát, úgy határoz, hogy a nap kilencedik órájában kezdi az ütközetet, hogy ha a helyzet kedvezőtlenül alakulna, az éj leple alatt félbeszakíthassa a csatát. Aëtius patrícius és Theodorik viszont sokkal lassabban vezette fel csapatait, mert félt Sangiban alán király árulásától, akiről tudta, hogy Attila ajándékai megvesztegették, és az ütközet kezdete után a megegyezés szerint át fog állni a hunok oldalára, a szorongatott rómaiakat és gótokat hátbatámadja, ezért úgy gondolta, hogy előbb ezt a veszélyt kell megelőznie. A dolgot titokban tartották, nem kívántak Sangiban ellen nyíltan fellépni, nehogy az alánokat alkalmatlan pillanatban és helyzetben riasszák el maguktól, és azok az ellenség erőit gyarapítsák. Sangiban Toulouse melletti táborainak kapuit kívülről elzárták, akadályokkal eltorlaszolták, nehogy árulás révén a hunok kezére jusson, őrállásokat helyeztek oda, hogy az ellenség be ne mehessen. (120) Sangibant a sereg közepén a segédcsapatok között helyezték el, nehogy kárt tegyen. Theodorik és fia, Thorismund, a bal szárnyat választotta, hogy ne kelljen a rokon osztrogótokkal verekedniük, a jobb oldalt Aëtius tartotta a rómaiakkal, a burgundokkal és Merovech frank királlyal. A szemben álló seregek között egy domb emelkedett, mindkettőtől egyforma távolságra, mindkettő számára igencsak csábító; mert amelyik elfoglalja, azt nem egykönnyen lehet onnan kimozdítani, és közelebb kerül a győzelemhez. Attila, aki seregét hamarabb készítette fel, a légiók közepén így szónokolt:

Bekövetkezett végre, bajtársaim, amire mindig vágytunk, hogy a római sereget olyan kényszerhelyzetbe hoztuk, amelyben kénytelen vagy szégyenszemre megadni magát, vagy – ha valamivel próbálkozik – kezetektől elpusztulni. Míg előletek menekültek, és a gallokat hiába próbálták fegyveretektől megmenteni, a narbonne-i Gallia legszéléig vonultak vissza, ahonnan nemigen tudnak kievickélni: egyfelől a Gall-tenger és a hegyek, másfelől csapataitok és a folyók veszik körül őket, és akadályozzák haladásukat. (125) Róma ügye végső szorultságra jutott, úgyhogy ha ma virtusotok szétveri, nem kell tovább harcolnotok, ők pedig többé nem kelhetnek életre. Mert minden erejüket összeszedték erre a csatára, mely ha megsemmisül, semmi sem akadályoz minket a világuralom megszerzésében. Reményünk nem ingatag, mert az összes istenség a dolgok forgandóságát parancsolja; az emberi dolgokban semmi sem biztos és állandó, minden átmeneti és változékony, kivéve, amit erő és fegyver szilárdít. A római nép már eleget uraskodott, eleget csúfolta a világ összes nemzetét, elég sokáig ült az emberiség nyakán, és ha Szkítia, a nemzetek termékeny bölcsője vissza nem veti, e szegény világ még mindig a hatalmaskodó zsarnokság alatt senyvedne. Keleten a mi nemes sarjadékunk, a parthus fékezte meg először dühét és merészségét, északon a dákok, a géták, a szarmaták és nemrégiben a mi gótjaink, nyugatról a cimberek és a gallok, délről hajdan a karthágóiak meg a mi vandál rokonaink, most a hunok és nagy erőket felvonultató őseink. A rómaiak már kezdték átengedni nekünk szinte minden Duna menti tartományukat. Mi pedig a Pannóniákhoz kapcsoltuk a Mysiákat, Trákiát, Macedóniát, Achaiát, Illyricumot, mindezt beszáguldottak és fegyverrel elfoglaltuk. (130) Területünkhöz csatoltuk a germánokat, a noricusokat, a vindelicusokat, a raetusokat, a svábokat. Csapataink a Galliákat úgy letarolták, hogy falu- és városszerte otthagytuk a gyújtogatás és rombolás nyomait. A Hispániákra áhítozó szultánt elzavartuk Marokkóba. Mi van még hátra, vitéz férfiak, mint hogy a rómaiaknak ezt az utolsó seregét is megsemmisítsük, és az osztrogót rokonaitól hitetlenül elpártolt vizigótokon érdemük szerint bosszút álljunk? Ezek a nyomorultak összeesküdtek a rómaiakkal, akiknek a birodalmát már szinte megsemmisítették, elpártoltak a saját vérüktől, hogy uraikkal lepaktáljanak, és ugyanúgy szolgáljanak nekik, mint annak előtte. Ó, veszett ostobaság, ó, álnok szolgalelkűség! Előre megmondom, hogy ha Mars pártfogásával legyőzzük ezeket, ama perctől fogva a vizigótok birodalmát velük együtt az osztrogótok örökös szolgaságába taszítjuk; parancsolom és kívánom, hogy akik uralkodni nem tudtak, szolgáljanak. Eljött tehát a nap, amelyen fáradozásotok és hadakozásotok véget ér, és többé nem kell fiaitokkal, asszonyaitokkal együtt kalandoznotok. Megpihenünk a dúsgazdag és kényelmes Itáliában, és az egész birodalmat a Capitolium várából nézzük. (135) Végre megkönyörült rajtunk Mars atyánk, akinek a kezében van minden királyság sorsa, tudjuk, mint ti is mind, hogy csodaképpen átadta a kardját, hogy veletek együtt parancsoljunk a föld minden népének. Ez a végtelen jóságú atya, a szkíta nemzet hatalmas istene a rómaiakat és a gótokat az utolsó vacsorára hozta össze, részint, hogy egy csatában mindnyájukat legyőzzük, részint, hogy az ellenség e hatalmas seregletével a szkíták bátorságát próbára tegye, és virtusuk fényesebben ragyogjon fel. Ha szokott merészségetekkel és hűségetekkel követtek engem, higgyétek el, hogy a győzelmetek már meg is van. Hiszen azokkal lesz harcotok, akiket gyakran legyőztetek. Kikergettétek a rómaiakat Dáciából, Germániából, a Pannóniákból, a Mysiákból, Noricumból, Illyricumból, a vizigótokat elűztétek tulajdon hazájukból. Ma nem ismeretlen ellenféllel, hanem tolvaj szolgákkal van dolgotok, győzhetetlen férfiak, akiknek leverése után már fegyvertelenül is elfoglalhatjátok a római és a világbirodalmat. Ne rémísszen a bakák száma, mert a légiókat szolgákkal, lovászokkal, markotányosokkal, parasztokkal, az emberi nem söpredékével töltötték fel. Ti hadakozáshoz szokott veteránok vagytok, jól ismeritek a hadművészetet. Ehhez járul szakadatlan győzelmetek, amely az ellenfelet úgy elcsüggesztette, hogy a szkítának még az ábrázatára sem mer ránézni, nemhogy közelharcba bocsátkoznék vele. (140) A legyőzőiteknek az a szerencsétlen sorsuk, hogy szolgalelkűségük következében képtelenek az ellenállásra. Ezzel szemben a győzteseknek mind jobban megnövekszik a bátorságuk. Ezért, amikor déltájban felhangzik a csatajel, szittya elszántsággal verekedjetek, győzhetetlen bajtársaim, alázzátok meg a római gőgöt, törjétek le fegyveretekkel a szolgaság igáját a népek nyakáról. Szabadítsátok fel az elnyomott világot! Keressétek a dicsőséget és a halhatatlanságot, megemlékezve a szkíták virtusáról. Csata közben gyakran gondoljatok arra, hogy asszonyaitok, gyermekeitek a ti kezetekben vannak. Gondoljatok arra, hogy ha a balszerencse elveszi a bátorságotokat, gyermekeitekkel és asszonyaitokkal egyetemben mind egy szálig elpusztultok, hiszen nincs hova menekülnötök; harcoljatok hát bátor lélekkel, és mert ez az utolsó ütközet a hunoknak az egész világ fölötti uralmat ígéri, szokott vitézségetekkel és teljes erőbedobással verekedjetek és győzzetek.

Aëtius viszont az övéit buzdította és lelkesítette, hogy ne gyalázzák meg a római méltóságot, kövessék a régiek nemeslelkűségét és vitézségét, fontolják meg, hogy a római államot szolgaság, sőt általános pusztulás fenyegeti; (145) idézzék emlékezetükbe a szittyák embertelenségét, akik nemcsak a halandók legyilkolásától nem riadnak vissza, nemcsak embervérre szomjaznak, hanem szüleiknek sem kegyelmeznek, hiszen véneiket ízekre szedve mohón felzabálják, az ellenség vérével áldoznak, a csecsemők torkát karddal metélik fel, éhségüket az ellenség hullájával csillapítják; ha netalán a római birodalom tekintélyét meggyalázva hátat fordítanak, nemcsak a legkegyetlenebb sors leselkedik rájuk, nemcsak hogy kimérik őket a hun mészárszékekben, hanem – ami ennél sokkal szomorúbb – gyermekeiket, asszonyaikat minden vagyonukkal együtt kegyetlen szolgaságra vetik, és el kell szenvedniük mindent, amit a szkíta kéjvágy megkíván; de még azt is jól véssék az agyukba, milyen és mennyi bajt tűrtek el a hunoktól, Detrik és Macrinus alatt mekkora vereséget szenvedtek Potentianánál, annál a városnál, amely Budától tízezer lépésre fekszik, hány római tartományt dúltak fel ezek tűzzel és vassal, Macedóniát, egykor a föld úrnőjét, aztán a nemrégiben még hatalmas Görögországot, ezenfelül Illyricumot, Mysiát, Trákiát, hogy a Pannóniákról ne is beszéljek, mindezt embertelenül szétdúlták, hogy a római nép hány szövetségese, hány római polgár került fogságba nemes matrónákkal együtt; és most ez iszonyatos népség, amely az emberiség megkínzása végett küldetett, az egész világ fölötti uralomra áhítozik, amit könnyen el is érhet, ha a rómait elpusztítja, amit a jóságos és mindenható Jézus Krisztus távoztasson el, és isteni kegyelmével őrizze meg Róma városának hatalmát, hiszen szentséges helytartójának székhelyéül azt választotta; mit mondhatnak akkor, ha netalán gyávaságból meghátrálnának, ha azt kellene látniuk, hogy nemcsak őket, de a szülők szeme láttára a gyermekeket is karóba húzzák, széttépik, darabjaikat megeszik, asszonyaik szemérmét meggyalázva a férfiak kényére odavetik, mindent lánggal és vassal árasztanak el, a templomokat öldökléssel fertőztetik, a keresztény szobrok és istenképek alatt megerőszakolják a szüzeket, ami mind a halálnál sokkal szörnyűségesebb; (150) emellett a küszöbön álló csata nem oly súlyos, hogy meg kellene ijedniük, bár nem is oly jelentéktelen, hogy alábecsüljék; ő Theodosius idejében Mysiában és Trákiában sokszor harcolt a hunokkal együtt, és mindig megverték, szétszórták őket; nagy dolgokban az emberek gyakran tódítanak, ez a népség gyenge, hitvány és csak a tömegében bízik, nincs felszerelve és nem harcol a rómaihoz hasonló biztonságos fegyverzettel; egyetlen római légió gyakran megszalasztott, sőt lekaszabolt 20 ezer embert; ha tehát a csatajel felhangzik, emlékezzenek a római virtusra, az elszenvedett sérelmekre, a római birodalom méltóságára, a népek felszabadítására, a fenyegető bajokra, az egész világ pusztulására; bízzanak Aëtius szerencséjében, aki a hunok ellen mindig dicsőségesen harcolt; rohamozzanak, pusztítsák az ellenséget a legbátrabban; a győzelem a kezükben van, ha római virtussal csatáznak; az ellenség tábora kimerült, ezért kért Attila oly sürgetően fegyverszünetet; ez a nap vagy az örök szolgaságé és pusztulásé, vagy a végső szabadságé és dicsőségé lesz; semmi bajtól sem kell tartaniuk, mert a rómaiak számra, erőre és indokra nézve sokkal feljebb állnak, hiszen ők az oltárért, az otthonért, az igaz hitért, a népek szabadságáért és a római nép méltóságáért kényszerülnek harcolni; (155) ilyen ügy kedvéért sem a halált nem szabad félni, sem akár a legkegyetlenebb harcot is megtagadni, mert a legnagyobb haszon és dicsőség díját kínálja; akit ez nem indít meg, annak a kényszerűségből kell bátorságot merítenie, mert vagy mindannyian gyönyörű győzelmet aratnak, vagy a leggyalázatosabb halált szenvedik el; ő sohasem fogja a légiókat magukra hagyni, mindent a legnagyobb körültekintéssel és elszántsággal intéz, és azzal a gondolattal harcol a közért, hogy győz, vagy – ha a sors ellenük fordulna – az ellenség sűrűjébe veti magát, és nem enged vér nélküli győzelmet a barbároknak.

Ezekkel a szavakkal a rómaiak bátorságát olyannyira feltüzelte, hogy mit sem tartottak fontosabbnak a győzelemnél és a közösség megoltalmazásánál, és semmit sem láttak szebbnek a dicső halálnál. Sokat a vallás lelkesített, másokat a galádság, nagy részt a szükség, a többit a római birodalom méltósága, melyet semmiképpen sem hagyhattak odaveszni. A gótokat a másik szárnyon Theodorik biztatta, aki gót nyelven ugyanúgy feltüzelte őket. Amikor pedig a vezérek a két félen felálltak, mindegyikük a legfontosabb posztot foglalta el az ütközetben. Attila déltájt adatta meg a csatajelet, hogy ha a hunok netán meghátrálnának, az éj közeledtével alkalmasabban menekülhessenek és biztosabb helyre húzódhassanak vissza. A jelre akkora elszántsággal rontanak egymásnak, hogy a szárnyak gyakran egymásba nyomulnak. (160) A csata az emberek számának és vadságának megfelelően hallatlanul kegyetlen, emellett oly bizonytalan és ingadozó, hogy a vezérek sem tudják kiismerni magukat. Majd, amikor közelharcra kerül a sor, mindkét rész akkora veszteségeket szenved, hogy mindenfelől vérpatak tör elő, aztán a szakadatlan mészárlás a vérből olyan sebes folyású áradatot duzzaszt, hogy a holttesteket elsodorja. A római légiók, amelyek nemcsak fegyverükre, hanem szervezettségükre is támaszkodnak, a súlyos sérelmekre emlékezve akkora dühvel tombolnak a rosszul felfegyverzett barbárok között, hogy a vérontással nem tudnak betelni, de nem kisebb haraggal és vadsággal a szkíták is, akik a római birodalomra áhítoznak; egy darabig a két fél egyenlő reménnyel és erővel küzd. Középen a holttestekből, mint valami egybefüggő töltés, tekintélyes magaslat növekedett, hogy alig látták egymást, mintha egy szörnyűséges hegy választaná el őket, amelyet aztán mindkettő versengve igyekezett megmászni, hogy magaslatról harcoljon. De Aëtius és a gótok valamivel kitartóbban verekedtek, arra gondolva, hogy ez a nap az állam fölötti hatalomról dönt, és a gepidákat meg az osztrogótokat egy kissé hátraszorították, mert azok sem fegyverben, sem számban nem érezték magukat a rómaiakkal egyenlőnek; Attila, látva szövetségesei szorongattatását, azonnal erős hun csapattal siet a segítségükre, övéit a támogatással megerősíti, a szárnyakon kiújul a kegyetlen és vad küzdelem, sok emberét levágja, ha úgy látja, hogy menekülni készül. (165) Mindkettő egyformán reméli a győzelmet, Thorismund a római csapatokkal elfoglalja a középen emelkedő dombot, amelyet erős római és gót csapatokkal alaposan megerősít, majd keményebben lát a csatához. A rómaiak biztonságban harcolnak, mert a magas helyről nem egykönnyen lehet leszorítani őket, a hunok viszont letesznek arról, hogy lekergessék azokat, mert a síkon támadó Aëtiusnak és Theodoriknak már alig tudnak ellenállni, végre estefelé kénytelenek hátat fordítani, és nyíltan szétszaladnak. A rómaiak meg a gótok kergetik őket, az elbotlókat levágják, a futókat gyorsan követik. Azt mondják, hogy Theodorik, aki lovasságával tüzesen vágtatott utánuk, inkább övéinek szorításában, mint az ellenség vasától, elesett. Jordanis úgy adja elő, hogy miközben övéit buzdítva ide-oda vágtatott, leesett a lóról, és saját embereitől letapodva fejezte be az életét érett öregségében. Mások úgy beszélik, hogy az osztrogót Andages nyila ütötte át, igazolva a jósok jövendölését, bár Attila Aëtius halálára számított. A vizigótok otthagyják az alánokat, és akkora nyomással nehezednek a hunokra, hogy kis híján Attilát is megölik, ő azonban úgy gondolja, hogy lassanként behúzódik a táborba. (170) A csata iszonyú öldökléssel késő éjjelig tart. A győztes gótokat és rómaiakat feltartóztatja a sötét éj érkezése, visszavonulót fúvatnak, hátrafordulnak, és így az ütközet éjszakára abbamarad. Attila óriási veszteséggel megfutott, a szekértáborba húzódott vissza, melyet roppant erős sáncként bőrpajzsokkal rakatott körül, amit a magyarok a mi időnkben is meg szoktak tenni, íjászokat helyezett oda, hogy ha az ellenség esetleg bekeríti, távol tudja azt tartani, míg serege a táborban összeszedelődzködik és kivonul; reményvesztetten aggódik, hogy élve jut az ellenség kezére, vagy halálában temetetlenül marad, ezért a tábor közepén máglya módjára rakásba hordatja a teherhordó állatok nyergeit, és megparancsolja szolgáinak, hogy ha baj történnék, őt azonnal öljék meg, helyezzék a nyereghalomra, vessenek rá tüzet, és égessék el, nehogy a rómaiak királyi testtel tetézzék diadalmenetük dicsőségét. Többen írják, hogy Thorismund a vaksötét éjszaka ellenére Attilát egészen a táborig követte, a szekérsáncnál vitézül verekedett, fején súlyosan megsebesült, leesett a lóról, mire emberei elvitték; Aëtiust visszariasztotta az éji homály, és nehogy az ellenség közé keveredjék, a csatát félbeszakította, visszavonult a táborba, és a pajzskerítés mögött ébren töltötte az éjszakát. A hunok nagy rettegéssel éjszakáztak, erősen tartva attól, hogy az ellenség erővel elfoglalja a tábort. (175) Bár a nappali verekedés fáradsága mindenkinek elgyötörte a testét, mégis ki-ki fegyverben virrasztott a posztján, őrjáratokat küldtek ki, parancsra mindenütt zörögtek a fegyverekkel, dobokkal, kürtökkel, a bezártak igyekeztek a betörést megakadályozni, minden módszert latba vetettek, hogy az ellenséget megfélemlítsék, és elriasszák a tábor ostrom alá vételétől, nehogy az élelemhiány miatt harc nélkül is végezzen velük az éhség. Amikor a rómaiak meg a gótok tudomást szereznek Theodorik király haláláról, a jeles győzelem fölötti szertelen vidámságból és örömből mély szomorúságba zuhannak, és nincs akkora a boldogságuk, mint a váratlan bánat; az éjszakát álmatlanul töltik a táborban, sírással és jajongással töltenek be mindent. Másnap Thorismund a nap első órájában népes csapattal megszemléli a mezőt, megtalálja az ellenség sűrűjében heverő apját, akinek testét a katonák vállukra veszik, és megújult szomorúsággal visszaviszik a táborba; könnyezve felszólítja a római vezért, a császári megbízottakat, a főembereket és a légiók meg a kisegítő csapatok kapitányait, hogy vele együtt ragadjanak fegyvert, és apja halálát, mint illik, bosszulják meg, az ellenség maradékát mindenestől irtsák ki; ilyen áldozatot kér Theodorik szelleme, és nem ildomos, hogy Toulouse-ba addig visszatérjen, míg kegyes apját előbb ily módon meg nem engesztelte, nehogy méltatlannak találtassék az uralomra. Többen mondják, hogy Aëtiusnak, ha akarja, módjában lett volna Attilát maradék seregével végleg elpusztítani, azonban attól tartott, hogy ha a hunok serege megsemmisül, a vizigótok esetleg megváltoztatják a magatartásukat, és megint harcot kezdenek a rómaiakkal a hatalomért; (180) az is eszébe jutott, hogy a császári kegyet hun segítséggel nyerte vissza, továbbá tudta, hogy a meggyengült hun erők, pláne, hogy a hadművészetben járatlanok is, többé már nem lehetnek ártalmára. Hogy tehát a gótok elbizakodottságát ne növelje, nem engedte a szkíták maradékát megsemmisíteni. Thorismundot, aki apja halálának megtorlására áhítozott, hosszasan vigasztalta, és egyetértett azzal, hogy erről szentségtörés lenne megfeledkezni, de az apával régtől való és a fiúval is fennálló szíves barátságra hivatkozva őszinte szívvel arra figyelmeztette az ifjút, hogy van neki egy uralomra mohón áhítozó, korára, tehetségére nézve kiváló édestestvére is; igencsak félő, hogy míg ő, az elsőszülött, az apjáért való bosszúállással tölti az időt, az megkaparintja a királyságot, és őt törvényes méltóságából kitúrja; ezért úgy véli, elsősorban a saját érdekeivel kell törődnie, és szerezze meg a neki járó királyságot; ha ezt elmulasztja, és a harcot keresi, hát arra is gondoljon – hiszen a hadiszerencse nem szolgál mindennap egyformán –, hogy alulmarad az ellenséggel szemben, márpedig ha vereséget szenved, vagy ereje megfogyatkozik, az öccse által elfoglalt trónt nem tudja visszaszerezni; iparkodjon hát gyorsan, siessen országába, nehogy a fivére megelőzze. Thorismund jónak találja Aëtius tanácsát, abban a hiszemben, hogy mindezt az atyai szeretet diktálja neki; atyja testét elviszi Toulouse-ba, méltóságához illő temetést rendez, tiszteletére háromnapos halotti játékot tart. (185) Aëtius és az egész nép jelenlétében szónoklatban dicsőíti apját, mint mondják, e szavakkal:

Atyám sorsa arra tanított engem, vitéz fejedelmek, hogy az ember nem lehet minden tekintetben boldog, sőt, ha alaposabban megfontoljuk, nincs más e nyűgös életben, mint fájdalom, nyugtalanság, nyomorúság, és mennél feljebb emelkedünk a méltóságban, állásban, hatalomban, annál ridegebben uraskodik fölöttünk a szerencse. Későn szoktunk eszmélni, higgyetek nekem, és míg a nagyobb rang után kapkodva azt hisszük, hogy okosan járunk el, bizony, csak ostobák vagyunk. Mert az alacsony rendűeket és gyengéket, akiket szegényeknek tartunk, nálunk sokkalta boldogabbnak kell tekintenünk, hiszen nincsenek kiszolgáltatva annyi szenvedésnek, nem gyötri őket a mardosó nyugtalanság és égető vágyakozás, nem szenvednek annyi fájdalomtól, nincsenek kitéve annyi veszedelemnek, nem kell annyi bajtól félniük; ha érzik, hogy a halál közeleg, csakúgy nem rettegnek tőle, mint a nyomorból való szabadulástól, nem sápadoznak, hanem várják, hívják és sürgetik. Mi viszont, akiket kényelemben és élvezetek között neveltek, semmit sem tartunk rosszabbnak a halálnál, szakadatlan boldogság és jó szerencse után vágyakozunk, és ebben nevelkedve rosszkedvűen fogadjuk a váratlan szerencsétlenséget, és néha úgy elhisszük magunkat, hogy úgy gondoljuk, velünk, a jó sors édesgyermekeivel nem történhet semmi kellemetlenség. (190) Ó, halandók nyomorult és királyok még nyomorultabb állapota! Azt reméltem, jó atyám, hogy ma Aëtius kollégáddal együtt diadallal vonulsz be Toulouse-ba, hosszú díszmenetben hajtod a megbilincselt királyokat. És most, nem tudom, milyen végzet gonoszságából, diadalmenet helyett könnyes temetést kell rendeznem neked, nem örvendezhetünk a szokásos vidámsággal, vitézeid diadalmas taps és éljenzés helyett jajgatva sírni kényszerülnek. Volt olyan, aki fájdalmában tőrt szegezett a keblének, és nem habozott veled együtt leszállni az alvilágba, hogy amilyen hű társad volt a csatában, ugyanolyan kísérőd legyen a halálban is. Aëtius eszességével és a te bátorságoddal győztünk, jó atyám, de te nem élvezed győzelmed gyümölcsét. Aëtiusszal együtt megszabadítottál minket a haláltól és a szolgaságtól, de mi nem tudtunk téged megszabadítani a végzettől; az összes légió, amely most keservesen sirat, szemed láttára szeretett volna dicsekedni és ujjongani, de most kegyeletteljesen azon töpreng, vajon rólad vagy a győzelemről mondana-e le szívesebben. (195) Győzelmet szereztünk, vezérünket elvesztettük; hogyan nyerhetünk győzelmet győztes nélkül? Ó, én szerencsétlen, aki előtted keményen verekedtem, de a megszerzett győzelemnek nem örvendezhetek előtted! Nem mondhatjuk boldognak Aëtiust sem, az állam hű megmentőjét, aki kollégáját elveszítvén vele született szerénységében nem szívesen ünnepel. Ó, gonosz, gyűlölködő szerencse, aki jámbor szülémnek oly nagyon hízelegtél, és most hátat fordítva egyetlen pillanat alatt többet vettél el tőlünk, mint amennyi hasznot sok év alatt hoztál; a gótok királyi nemzetéből apát adtál, őt a hatalom csúcsára emelted, minden tettét dicsőséggel áldottad meg, a természettel szövetkezve gyönyörű gyermekekkel ajándékoztad meg; engedted, hogy a rómaiakkal együtt uralkodjon Galliában, méghozzá a narbonne-i Galliában, amely éghajlata és civilizációjának magasrendűsége következtében méltán helyezhető a föld minden más vidéke fölé, hadakozásban és a nép igazságos kormányzásában oly szerencséssé tetted őt, hogy a legnagyobb gót királyokkal, mint ezt, ha jóindulatú, bárki elismerheti, bátran vetélkedhetett. Mily nagy dicsőséget szereztél, atyám, a gótoknak, mindenki tudja, és mily nagy voltál, ékesszólóan bizonyítja, hogy minden hatalmasság vágyva vágyott szövetségedre és barátságodra. (200) A vad hunok naponta levelekkel, ajánlatokkal zaklattak, a vandálok, az alánok, a burgundok, a germánok nálad esdekeltek. Nemes lelkeddel óvtad a római birodalom tekintélyét. Tiszteltek az ázsiai meg a keleti népek. A hunok által elnyomott és rabságba hajtott osztrogótokat fel akartad szabadítani, és meg is tetted volna, ha a kegyetlen halál meg nem akadályoz. A bősz Attilát, aki isten ostorának neveztette magát, még keményebb ostorral sújtottad; levetted az igát a népek nyakáról. Aëtius kollégáddal együtt méltán mond téged minden légió az emberiség felszabadítójának, méltán Gallia királyának, a gótok legkegyesebb atyjuknak, az alánok és minden népek méltán hűséges patrónusuknak, a katonák méltán mondogatnak és emlegetnek téged legragyogóbb és legkegyelmesebb vezérükként. Titeket pedig, bajtársak, most a tőlem telhető legnagyobb nyomatékkal arra kérlek, hogy valamennyien öleljétek magatokhoz az elsőszülött Thorismundot ugyanazzal a hűséggel, szeretettel és becsületességgel, amellyel atyámat követtétek. Ezt követeli tőletek az ő irántatok tanúsított jósága, ezt az öröklés joga és minden igazság. (205) Ti is, öcséim, ha már a sors úgy parancsolta, hogy szerető atyánkat elveszítsük, igyekezzetek a virtus és a dicsőség felé, semmit se tegyetek, ami a királyi méltósággal ellenkezik. Szelleme semmi áldozatot sem vár szívesebben, mint hogy vetélkedjetek erényeivel, jó néven veszi, ha nemcsak felértek hozzá, de felül is múljátok, nem kér mást tőlünk, mint hogy egyetértésben, békén, dicsőségesen éljünk, és minden tekintetben az ő nyomdokát kövessük. Én pedig, akit a törvény meg a születés joga szólít, és a katonák üdvözölnek, ha királynak kívántok, nem azért, hogy egyedül parancsoljak, hiszen veletek akarok uralkodni, hanem hogy ne éljünk fejetlenül, és ne lássék úgy, mintha jogaimtól megfosztottak volna, sohasem fogom megengedni, hogy akár szolgálatban, akár kegyességben, akár szeretetben, akár jótéteményben megelőzzetek. Nem a magam, hanem a ti kedvetekért és a gótokért akarok uralkodni, a hatalmunk alá vetett többi népet pedig magam felől megnyugtatom. Ezért hát mindenekelőtt az egyetértésre és a szeretetre törekedjünk, testvéreim, akadályozzuk meg a lázadást és a törvénytiprást, vegyük tudomásul, hogy a közjóra születtünk. (210) Éjjel-nappal azon töprengünk, mit kíván a királyi méltóság; atyánk tettei mint példakép, folyton a szemünk előtt lebegnek, és nem tűrjük, hogy valamelyitek gyalázatot hozzon rá. Magamról pedig azt ígérhetem, hogy buzgón fogok őrködni méltóságotok és javatok felett, átvállalom az apai kötelességet, hogy azt, aki születésre és rangra nagyobb nálatok, emberségben, tettben, szívességben se tapasztaljátok kisebbnek, és ne vegyétek észre, hogy nincs apátok.

Aztán, mintegy a könnyek árjától elfulladva, véget vet a szónoklatnak. Thorismund beszéde után a zokogó katonák királlyá nyilvánítják őt, és a legmagasztalóbb jelzőket kiáltozzák. Theodorik testét Toulouse főtemplomában elhantolják, mint végrendeletében meghagyta. A katonák dús pénzjutalmat kapnak a fiától, fejenként harminc ezüst sestertiust osztottak ki. Uralkodása teljes egyetértésben, mindenki nagy reménye és várakozása közepette kezdődött. Aëtius észrevétlenül elbocsátotta a sereget, mivel a segédcsapatok a túl nagy tömeg miatt kieszközölték az engedélyt, hogy gyorsan távozhassanak.

(215) Sokan azt írják, hogy ebben az ütközetben a két oldalon 165 ezer embert öltek meg, néhányan úgy mondják, hogy 180 ezer veszett oda. Attila, akit előbb rettenetes ijedelem fogott el, és rászánta magát a halálra, miután rájött, hogy az ellenség képtelen győzni, önmagát és katonáit felbátorította, a táborban éjjel-nappal zengette a kürtöket és a dobokat, hogy kifejezésre juttassa győzelmét. Azzal fenyegetőzött, hogy bármely órában kiront a táborból, rettegését mindenféle mesterkedéssel leplezte, bekerített és legyőzött létére folyvást ijesztgetve az ellenfelet. Aztán félelmétől megszabadulva seregét a tongereniek és troyes-iak ellen vezette, és az egész régiót meggyalázta gyilkolással, rablással, gyújtogatással, hogy az elesettek sérelméért bosszút álljon; a szokásosnál brutálisabbnak mutatkozott. Amikor elhatározta, hogy megfogyatkozott seregének feltöltése végett visszatér a Pannóniákba, amerre csak ment, a gyújtogatás és rombolás maradandó emlékeit hagyta. Még nagyobb merészséget vett, mint azelőtt, mert rájött, hogy az ellenség egyformán fél tőle, akár veszít, akár győz. A barbár pimaszság meghízik, kezd Itália felé kacsingatni, attól tartva, hogy a vizigótok, akiknek ereje már mérhetetlen volt, elfoglalják a római birodalmat. (220) A Galliákon át hazafelé menet tűzzel-vassal végigpusztít mindent, nemet, kort nem vesz tekintetbe, egyetlen oltárt sem kímél meg. A seregnek az a harmada, amely a Pireneus-hegységen átkelve a szultánt Luzitániából kizavarta, nem mert visszatérni hozzá, mert a nagy ütközetben nem vett részt, jobb indulatúnak találta az ellenséget, mint a saját uralkodóját, ezért mintha méltánytalanul elbocsátották volna, Aëtiushoz és Thorismundhoz menekült, és a catalaunumi mezőn lakóhelyet eszközölt ki magának. Aëtius patrícius a római csapatokkal visszament a tartományba; Thorismund az uralom elnyerése után apja elgondolása szerint Toulouse-t választotta székhelyéül, mert tudta, hogy ez ősrégi, dúsgazdag város, a birodalom kiterjesztésére és megtartására nagyon alkalmas. A Hispániák és a Galliák között helyezkedik el, innen a birodalom mindkét irányba terjeszkedhet, és mind a szárazföldön, mind a tengeren sok mindent próbálhat. Mert egy igen keskeny földnyelven, vagyis földszoroson fekszik, mely a Narbonne-tengertől háromezer stádiumnyira az óceánig terjed. Ha Posidoniusnak hihetünk, valaha a tectosagoké volt, akikről azt említik, hogy a Delphi elleni hadjáratban szövetségesként vettek részt. Sőt, azt is beszélik, hogy kincstáruk, amelyet Scipio Toulouse-ban megtalált, a jóshelynek juttatott adományból származott. (225) Ehhez a saját vagyonukból jócskán hozzátettek, amely áldozattal a haragvó istenséget megengesztelték; Scipiót viszont, aki hozzá merészelt nyúlni, sok szerencsétlenség érte, hazájából elűzetve száműzöttként tisztesség nélkül halt meg mint szentségtörő, fiaira hagyott javait azok szemérmetlen kurvák között pocsékolták el, és aztán, mint Timagenes írja, azok is csúf halállal haltak. Posidonius valószínű beszámolója szerint Toulouse-ban körülbelül 15 ezer talentumot találtak, amelyet részben a templom szentélyében, részben megközelíthetetlen szent tavakban helyeztek el (az arany és ezüst megmunkálatlan és nyers volt), a delphi templomot ekkor fosztották meg azoktól az ékességektől, amelyeket előzőleg a phocisiaktól zsákmányoltak, és ezeket a szent háborúra fordították, ami megmaradt, azt egymás közt szétosztották. De ne higgyük, hogy a tectosagok épségben értek haza, mert elvonulásuk szerencsétlenül sikerült, és miután Delphit elhagyták, szétszóródtak, lázadás tört ki közöttük, a zendülők különváltak, a többiek Galliában, amely bővelkedett a királyi aranyban, miközben a szorgos emberek szegényesen éltek, sok kincset gyűjtöttek, és az aranyat meg az ezüstöt biztonságos tavakhoz osztották szét; a rómaiak megszerezve e helyeket, a tavakat mind áruba bocsátották, és sok vevő ezüstből készített malomköveket talált. Volt egykor Toulouse-ban egy különösképp tisztelt templom is, amelyet a környékbeliek különös áhítattal látogattak, és évenként összegyűjtött pénzből bőkezűen elláttak ajándékokkal, amelyekhez senki sem mert nyúlni. Thorismund tehát régisége és szentsége miatt nagyon megszerette ezt a várost, és – mint mondtuk – apja utasítása szerint országa székhelyéül tette meg.

(230) De térjünk vissza Attilához, aki, miután úgy határozott, hogy serege kiegészítése végett hazamegy a Pannóniákba, mindent végigpusztít és lerombol, ami még megmaradt, a dicsőség legnagyszerűbb emlékművének a romot és üszköt tartván. Kész csoda, hogy e vadállati fejedelmen a szent emberek gyakran oly könnyen győzedelmeskedtek. Midőn a troyes-iakat támadta, hogy szokása szerint kiirtsa őket, Lupus, a város főpapja, szent életű férfiú, megtudva, hogy a kegyetlen ellenség közeledik, összehívta a papi gyülekezetet, és püspöki öltözetben Attila elé ment, és félelem nélkül megszólította: Te volnál az, aki eltörlöd a városokat és legázolod a népeket? Én vagyok, válaszolt Attila, a hunok királya és az isten ostora. Erre Lupus: Lépj be, uram és istenem szent és áldott ostora! Azzal megnyitva a kapukat, nagy örömmel bebocsátotta a királyt. Attilát lehengerelte ez az udvariasság, és a seregét oly kíméletesen vezette keresztül a városon, hogy egy csibének sem esett baja, mintha mindannyiukat isteni szellem fékezte volna; egyesek úgy mondják, hogy ez az ütközet előtt történt. (235) Lupus, az egybehangzó ítélet szerint szent életű férfi, ebben az időben élt; a leucusok nemzetségének e dicső tagja Pigniolát, Hiláriusz arles-i püspök húgát vette feleségül, házasságuk hetedik évében közös megegyezéssel elhatározták, hogy kegyelemben elválnak, mert így szorosabban kötődhetnek az isteni szerelemhez. Honoratus lérins-i püspök fölszentelte, egy év múlva visszatért Troyes-ba, egész örökségét szétosztotta Krisztus szegényei között, életszentsége miatt akarata ellenére püspökséget ruháztak rá, és a legönzetlenebbül irányította a papi testületet. Két év múlva szent zarándoklatra vágyva az istennek kedves Germanusszal Britanniába ment, ahol számos csodát művelt, és sok embert térített az igaz hitre. Visszatérte után, mikor – mint az előbb elmondtuk – a hunok serege egész Galliára rátört, a síkságon fekvő, sem fegyverrel, sem fallal nem védett városát isteni segédlettel megmentette. Isten igéjével meggyógyított egy béna asszonyt, megszabadított egy démontól megszállt leányt; sokat meggyógyított különböző betegségekből. (240) Böjtöléssel és sanyargatással fenyítette a testét, sohasem feküdt ágyba, az asztalon, feje alatt egy kővel aludt. Megelégedett egy szál köntössel, mely alatt mindig durva szőringet viselt. Hogy ifjú testét megőrizze a tüzes vágyakozástól, folyvást két-két napos koplalással sanyargatta, reggelivel soha sem frissítette föl, táplálék helyett szent ritmusokkal szokta kielégíteni. Keveset aludt, helyette állandóan imádkozott. Végül püspökségének ötvenkettedik évében elszunnyadt az úrban, és az istenek közé iktatták. Lupusról ennyit.

Nagy hiba lenne, ha hallgatnánk Germanusról, mivel Attila idejében élt, és életszentsége miatt mindenki kiválónak tartotta; emellett úgy gondoljuk, hogy nem haszontalan, ha a szkíta történelmet olykor a szent atyák cselekedeteivel fűszerezzük. A szent évkönyvek azt mondják, hogy roppant szigorú életmódot folytatott, mert miután boldog Amator akarata ellenére fölszentelte őt, lelkivilága megváltozott, a szegények között szétosztotta az örökségét, és a feleségét nővéreként tartotta. (245) Élete utolsó napjáig tiltotta magától a búzakenyeret, a bort, olajat, gyümölcsöt, húst, de még a sót is, hogy torkát ne csiklandozza ízekkel. Étkezésre hamut tálalt maga elé, kenyerét vízzel hígított árpából gyúrta, pokrócot, egyszerű köpenyt és szőringet hordott, télen-nyáron ugyanazt, gerendára szórt hamun aludt, életét keserves bűnbánatban töltötte, mindenkinek szívesen adott szállást, alázata jeléül megmosta a vendégei lábát. Amikor a britek a gallok püspökeihez követeket küldtek, akik hírül vitték, hogy lassacskán az egész népet mindenütt megfertőzi a pelágiánus eretnekség, a szentséges férfiak egyetemes zsinata elhatározta, hogy Germanus és Lupus, a gallok két legdrágább szemefénye vállalják el e szennyfolt eltörlését. Ezen a zarándokúton fölszentelte a szűz Genovévát, akinek megjósolta, hogy szentté válik, és Lupusszal együtt számos csodát tett. A gallokat súlyos háborúval zaklató szászokat csupán csak az isten nevének kiáltásával elkergette. A britek között elterjedt eretnekséget eltörölte, mely küldetésben Severus trieri püspököt választotta társul magának. Midőn Tonnerre-hez érkezett, rábukkant egy tanítványa sírjára, aki Britanniából követte őt, előhívta a sírból, és megkérdezte, akar-e vele tovább is szolgálni, mire az azt felelte, hogy már eleget szolgált, most szolgálatának bőséges díját élvezi; kéri tehát, hogy bocsássa el őt. Pihenj, és légy jól, mondta Germanus. Ez lehajtotta a fejét és elaludt az úrban. (250) Midőn Britanniában prédikált, a csikorgó hidegben tanítványaival betért a királyi palotába, és ingyenszállást kért. A király tolmács útján ridegen megtagadta ezt; nem akarta újra kérni, ezért kénytelen volt a dermesztő vidéken a szabad ég alatt éjszakázni; és íme, odajön a király kanásza, észreveszi a tisztelendő férfit és szent csapatát, megsajnálja a fagyoskodókat, és a kunyhójába invitálja őket. Amikor az atya távozóban van, a kanász inti és figyelmezteti a feleségét, hogy egyetlen hízott borját tálalja fel a szent férfiúnak. Ez meg is történt, Germanus pedig megtapasztalva a paraszt hitét, ebéd után utasítja az asszonyt, hogy szedje össze a borjú csontjait, göngyölje be a bőrébe, és ássa el a tehén lábánál az istállóban. Az asszony megtette, amit parancsolt, és másnap megtalálta a feléledt borjút, amint a tehénnel együtt ette a szénát. E rendkívüli csoda oly nagyon megnövelte a férfi tekintélyét, hogy már életében istenként tisztelték. Germanus pedig visszament a királyhoz, megparancsolta neki, hogy trónjáról mondjon le, és alkalmasabbnak adja át, amikor pedig az habozott, késlekedett, bár a szentséges atya ellen fellépni nem mert, ő a saját kezével taszította le. Mars innen, kiáltotta, eztán ne élj vissza a királyi hatalommal! (255) A király félt a papban rejtőző égi hatalomtól, és a nép szeme láttára feleségével, gyermekeivel együtt eloldalgott. Germanus pedig magához hívatta a kanászt meg a feleségét, őt tette meg utódnak, és az időtől fogva ott a kanász családjából választották a királyokat. Britanniából visszajövet Autunön keresztül vette az útját, nagy tömeg kíséretében felkereste a Szkítiából származó Cassianus püspök sírját, és mindenki füle hallatára megkérdezte a sírtól, hogy mit csinál és hogy van. Élvezem az édes nyugalmat, szólt az, és várom a megváltó érkezését. Erre Germanus: Nyugodj hát sokáig Krisztusban, és járj közben szorgosan üdvösségünkért, hogy a boldogságos feltámadás örömét kiérdemeljük, és üdv neked. Galliába visszatérve egyszer útközben alkonyattájt egy meztelen vándort lát, megsajnálja az ember szegénységét, és nem veti meg a nyomorult társaságát. Mialatt a vendégfogadóban együtt pihennek, ez ellopja a szamarat, amely Germanust vitte. A tanítványok pirkadatkor észreveszik a lopást, sajnálják az atyát, hogy kénytelen gyalogolni. (260) De társaival még három mérföldet sem tesz meg, amikor az egyik tanítvány észreveszi, hogy Germanus arca felvidul, és az atyát jó kedvének okáról kérdi. Ez pedig egy időre álljt parancsol mindnyájuknak, és íme, a tolvaj kiáltozva, futva hozza vissza az ellopott jószágot, az atya lábaihoz rogy, és kegyelmet, bocsánatot kér a lopásért; bűnét megvallja, és elbeszéli, hogy lába egész éjjel a földhöz ragadt, és nem tudott menni, csak az állat visszavitelére nyílt előtte út. A szentséges Germanus atya így szólt hozzá: Ha tegnap meztelenségedre csak egy ingecskét adtam volna, nem vitt volna a szükség tolvajlásra; (majd köpenyét levetve) nesze, ami hiányzik, vedd attól, aki nekünk adta. Tehát a bűnét megvalló megtérőt nemcsak bocsánatra, hanem jutalomra és áldásra is méltónak találta. Néhány nap múlva körülveszik a szegények, rimánkodva alamizsnát kérnek; számtartó diakónusának megparancsolja, hogy a nála levő összes pénzt adja oda nekik. Ez a pénzszűkére hivatkozik; isten, mondja ő, táplálja az ő szegényeit, te pedig oszd szét a szegényeknek, amid van. A diakónus nagy ravaszul nem egészen teljesíti a parancsot, a három aranyból kettőt odaad, hogy a jövő szükségre is tartalékoljon. (265) Valamivel később bizonyos lovasok érkeznek, és kétszáz pénzt ajándékoznak a püspöknek, mire az a diakónushoz fordul: Vedd, mondja, amit adnak, és emlékezz, hogy megcsaltad a szegényeket; ha odaadtad volna a szűkölködőknek, ami nálad volt, viszonzásul ma 300-at kaptunk volna. Ez összerezzent, mert rájött, hogy titkos vétkét nem tudta elrejteni a szentséges férfiú előtt. Amikor Itáliába ment, és az Alpokon átkelt, látott egy sánta öreget, aki a patakon nem tudott átlábalni, ezt alázatosságában és jóságában a saját vállán vitte át. Amikor Ravennába ér, Piacidia, aki fiával, Valentinianusszal együtt uralkodott, tisztességgel fogadja, és ezüsttálon a legfinomabb hústalan falatokat küldi neki, ő pedig az ételt tanítványai között szétosztja, a tálat a szegények javára fordítja, és a királyi ajándékot fatányéron küldött árpakenyérrel viszonozza. A királynő mindkettőt a legnagyobb örömmel fogadta, a tányért arannyal bevonatta, a kenyeret különböző betegségek gyógyítására félretette. Miközben Ravennában időzött, egy halottat feltámasztott. Piacidia lakomára hívta meg, ő pedig a koplalástól és virrasztástól elgyötörtén szokott öreg jószágán érkezett meg a palotába. Lakoma közben suttogás támad, hogy a szamár hirtelen megdöglött; a királyné a társalgást félbeszakítva megparancsolja, hogy a szamár helyett adjanak neki egy pompás és kezes paripát. Germanus visszautasítja, és kéri, hogy hozzák elé a saját szamarát, hogy ugyanazon az állaton távozzon, amelyen érkezett. (270) Tehát odaviszik a szamarat, ránéz a földön heverő állatra; Kelj fel, mondja, Muscio, menjünk a szállásunkra! E szavakra a szamár mintegy álomból ébredve felkel, és ugyanolyan erőben, mint azelőtt, urát visszaviszi a szállására. A 450. évben, püspökségének 30. évében halt meg. Testét, ahogy meghagyta, visszavitték a hazájába; miközben Galliába szállították, Vercelliben Özséb püspök, Orléans-ban Ányos püspök fogadta kegyelettel, és azt mondják, hogy ez időben három halottat hívott vissza az életbe. Nemcsak halálában, hanem már életében is az istenek közé számították, és isteni tiszteletben részesítették, mert szentséges életet élt, az eretnekséget irtotta, és a szörnyűséges hun időkben tanácsaival és imáival a galloknak meg a briteknek csodálatos segítséget nyújtott.

Aëtius nem akarta a hunokat halálra üldözni, hanem Thorismundot visszaküldte a vizigót trón elfoglalására; álnokságából Attila akkora bátorságot merített, hogy addig nem is volt hajlandó a Pannóniákba hazamenni, amíg az egész Galliát öldökléssel, gyújtogatással, fosztogatással tönkre nem tette. Azonban csodálkozom, hogy az írók véleménye eltér e dologban; és sok városnak a hunok miatt ez időben történt pusztulását egyesek a catalaunumi ütközet előtt, mások utána említik. Mi pedig azoknak a sorrendjét követjük pontosan, akik valószerűbben és elegánsabban írtak, mivel úgy látszik, hogy ezek jobb és hitelesebb forrásokból merítettek. Sőt, az időmeghatározásokban is akkora néha a különbség, hogy sokszor egyenesen hamisnak látszik az a történelem, amelyet a háborús emlékek a leghitelesebben tanúsítanak. (5) Nos, Szervác tongereni püspök isteni sugallatra előre látta az átkos hun időket, tudta, hogy a Dijle és a Maas folyók közt a belga Galliában fekvő Tongeren várost a szkíta őrület fel fogja forgatni, ezért, hogy Attila durvaságát ne kelljen a néppel együtt elviselnie, a püspökséget a Rajna torkolatában levő Utrechtbe helyezte át. Azt állította, hogy az elkerülhetetlen sorsot Rómában az isteni Péter közölte vele álmában, és mivel így cselekedett, a barbár dühöngést elkerülte.

Körülbelül ugyanezen időben, midőn egész Gallia az ariánus eretnekséggel bajoskodott, amely azt vallotta, hogy a szentháromság személyei nem egyenlőek, hanem a fiú az atyánál, a szentlélek pedig mind az atyánál, mind a fiúnál sokkal kisebb, isteni csoda tette egészen nyilvánvalóvá, hogy az isten a három személyben egy és ugyanazon lény. Ugyanis Bazas város mennyei segedelemmel a hun ostromtól megszabadulván, a főpap hálaadó istentiszteletet tartott, és lám látja, hogy három egyforma, kristálynál csillogóbb csepp hull az oltárra, amely egyetlen gyöngyszemmé egyesül, és amikor ezt a drágaköves keresztre ráillesztették, a többi ékkő lepotyogott róla. A szent keresztet maga elé tartotta, és az ahhoz könyörgő betegek visszanyerték egészségüket, a híveknek is megerősödött a hitük, mert a jámborok fényesnek, a bűnösök viszont homályosnak látták azt. (10) Azt beszélik tehát, hogy a bazas-iak azért menekültek meg Attila őrjöngésétől, mert az oszthatatlan háromságról helyesen gondolkoztak.

Ugyancsak erre az időre helyezik a tizenegyezer szűz szentséges utazását Orsolya vezetése alatt, akiknek útját amilyen véresnek, olyan áldottnak is tartják, hogy a rettenetes Attila ne elsősorban isteni ostort jelentsen a vétkeseknek, hanem inkább mártíromságot az ártatlanoknak. De ezen említésre nagyon is méltó történetről részletesen be kell számolnunk. Orsolya, mint mondják, Dionotusnak, Britannia nemes hercegének egyetlen leánya volt, külsejére, természetére, kedvességére, feddhetetlenségére nézve kiváló; a briteknek ez időben volt egy nagy hatalmú és dúsgazdag, az igaz hittől idegenkedő királyuk, annak pedig egyetlen fia; a király a szűz jóravalóságától és hírnevétől indíttatva sürgetően követelte őt gyermeke számára; Orsolya apját súlyos aggodalom gyötörte, hogy istennek szentelt lányát az istenség akarata ellenére kénytelen pogány ifjúhoz adni, egyben azonban attól is félt, hogy a visszautasítás a zsarnok kegyetlenségét rá zúdítja. (15) Töprengés közben, tanácstalanságában végül is a lányához fordul; ez azt javasolja az apjának, válaszolja a királynak, hogy megköti vele a rokonságot azzal a feltétellel, hogy tíz, külsőre és korra válogatott szüzet ad lánya mellé kísérőnek, aztán Orsolyának és minden egyes társnőjének, akik tízen lesznek, rendel ezret-ezret, majd készíttet nekik tizenegy háromevezősoros gályát, amelyet szüzességének felajánlása fejében három éven keresztül használhat, mialatt jegyesét a keresztény vallásba beavatják és a hitelvekkel megismertetik. Az isteni szűz nem oktalanul javasolta ezt, hanem hogy a feltétel nehézségével a király hajlandóságát elfordítsa magáról, illetve, hogy ez alkalommal magával együtt egyívású társnőit is istennek szentelhesse. A király elfogadja a feltételt; megparancsolja, hogy tegyenek mindent pontosan úgy, ahogy a szűz kívánta. A fiú a szentségre vágyakozva sürgeti a keresztséget; a leány jelenti az apjának, hogy a leánysereggel mindenképpen Rómába indul, hogy Krisztus helytartójától kieszközölje bűneinek bocsánatát és szüzességének védelmét, de mert a hosszú zarándokúton a férfiak vezetését és oltalmát nem nélkülözheti, jámbor férfiakat kér az apjától. Amikor elterjedt a hír, hogy Orsolya szűzi serege indulóban van, a szent és szokatlan látványosságra mindenhonnan rengetegen összeszaladtak, elsősorban néhány püspök a britek közül, akik a szüzek vállalkozását követni kívánták. Ezek vezetője Pantalus bázeli püspök volt, aki egészen Rómáig elkísérte őket, és velük együtt kívánt meghalni. De eljött a szent expedícióra Gerasina is, Szicília királynője, Orsolya anyjának, Danának, és Maurisius püspöknek a nővére, akit ez hívott meg levél útján, és aki hallatlanul brutális, az országra is veszedelmes férjét hihetetlenül megszelídítette. (20) Vele jöttek lányai, Babilla, Juliána, Viktória és Aurea. Elhozta fiát, Adorjánt is, aki a nővérei iránti szeretetből vállalta velük együtt a szolgálatot, az országot pedig a másik fiúra bízta; az ő tanácsai szerint szervezték meg a szüzek menetét. Orsolya vezetésével és irányítása alatt mindnyájan felszállnak a felkészített hajórajra, a jámbor férfiak mennek utánuk, és viszi őket az óceán, elhaladnak a gall partok mellett, majd eljutnak a Rajna torkolatába, és az árral szemben először Kölnbe, aztán Bázel városba érnek. Itt a gallok, amott a germánok bámulják meg a szent flottát; a falvakból, községekből összeszaladtak az emberek, hogy az istenfélő szüzeket lássák, akik dallamos énekszóval szentséges himnuszokat zengedeztek. Ezt a kórust az angyalokénak mondhatnád. A szent éneket a Rajna két partja visszhangozta. Mindenütt istenes vendégfogadásban részesítették őket. Bázelben elhagyják a hajókat, hogy gyalog vágjanak neki az útnak. Három napig pihentetik itt tagjaikat, majd a Rajnától a helvétekhez és a leucusokhoz vonulnak, hogy egyenesen Itáliába tartsanak. A Jura-hegységen átkelve a Saône folyóhoz jutnak, mely a Rhône-ba ömlik bele, onnan a Doubshoz sietnek, és átkelve rajta iparkodnak a Rhône-hoz, ahol az allobrogok minden városkája tisztelettel fogadja őket. (25) Besançonhoz közeledve szinte az egész narbonne-i Galliából összesereglettek az emberek a szűzi had látványára; némelyek tapssal fogadták őket, mások éljenzéssel, egyesek példájukon fellelkesültek a szent zarándoklatra, a pogány érzelműeket gyötrő lelkiismeret-furdalás fogta el, sokan a szüzek szent buzgalmát látva könnyekre fakadtak, míg úgy látszott, hogy azokat nem gyötri és nem fárasztja az utazás. Mert a szent zarándoklat iránti vágyakozástól feltüzelve úgy érezték, mintha repültek s nem gyalogoltak volna, szent ritmusaik összhangjával mindent betöltötték; az úr angyala vezette őket. Amikor a Galliát Itáliától elválasztó tornyos Alpokhoz érkeztek, akadtak bizony, akik kételkedtek abban, hogy le tudják győzni a gyötrelmes és járhatatlan meredélyt, hiszen az, mint beszélik, Herkulest és Hannibált is kifárasztotta. A szűzi sereg azonban oly jókedvűen és bátran vág neki a kapaszkodónak, hogy mint a madár, fáradság nélkül jut fel a magas gerincekre, és egy sincs, aki a nehézségek miatt panaszkodna vagy visszafordulna. Nincs az a teher és baj, amelyet az istenszeretet ne tudna könnyedén elviselni. Mindegyikük edzett katona módjára teljesítette a szolgálatot, hiszen nincs kényelmesebb munka annál, amelyet az ember önként vállal. Az isteni szellemtől erős lélekhez acélkemény test járul. A keresztes zászlót Orsolya vitte, aki úgy viselkedett, mint kitűnő vezér és bátor katona, előtte mint zászlóőrség, lányok lépdeltek. Ó, férfiakkal vetélkedő, férfiakat megszégyenítő boldog leánysereg! Ó, soha egy nemzetnél sem látott csapat, amely nemcsak a maga, hanem mindenki üdvére rendeltetett! (30) Amikor pedig az Alpok hágóiról Itáliát megpillantották, kitörő örömmel kiáltottak fel egyszerre: Róma! Csodálkoztak az insuberek és a taljánok mind, ahogy a gyönyörű és egyben szentséges sereget szemlélték, mert Itáliában ilyet addig még sohasem láttak. Amikor a dolgot Cirjék pápának jelentették, az a teljes papi gyülekezettel kivonult Rómából, hallatlanul fellelkesült, és az érkező szüzeket a lehető legtisztesebb módon fogadta; ezt részint hazaszeretetből tette, mert maga is brit, részint istenszeretetből, mert maga is ártatlan volt. Sok olyan hölgy is részt vett ebben az expedícióban, aki a pápának unokahúga, másodunokatestvére volt, vagy más rokoni kapcsolat fűzte hozzá, ezenfelül ezen az éjszakán az istenség jelentette neki, hogy velük együtt neki is módja lesz elnyerni a vértanúság kegyelmét. Másnap, amikor sokan felkeresték, azokat, akik a szent keresztségben még nem tisztultak meg, szabályszerűen megkereszteltette, aztán minden templomot körbejárt, és minden bazilikában misét mondott. Megtanította őket, hogy hogyan szokás itt szertartásosan és istennek tetszőén tenni mindent, ami illik. Amikor a távozás ideje elérkezett, a pápa mennyei sugallatra magához hívta a papi kollégiumot, elmagyarázta, hogy mi a teendő, majd sokak ellenkezése ellenére lemondott a római egyházmegye püspökségéről, amelyet Pontianus pápa után egy éve és körülbelül két hónapja viselt. (35) A bíborosok azt hitték, hogy megbolondult, hogy vénségében nevetség tárgyaként kisasszonyokhoz csatlakozik. Nem értették meg, hogy égi küldött biztatta őt erre, aki közölte vele, hogy Galliában a szüzekkel együtt mártíromságot fog szenvedni. Ő azonban a tiltakozással mit sem törődve kitartott szent elhatározása mellett, és a csodás életszentségű Anterust megtette utódának. Mivel pedig a testület akarata ellenére mondott le püspökségéről, a római pápák katalógusából törölték, sőt, őmiatta a jámbor szüzek is elvesztették tekintélyüket és népszerűségüket. A szent sereg tehát végigjárja a várost, minden oltárnál szertartás szerint misét hallgat, aztán fogadalmát teljesítve a főpap vezetésével elindul. Amikor a többiek ezt látták, sokan hasonlóképpen lángra gyúltak a jámborság tüzétől, és részt akartak venni a vállalkozásban, leginkább Vince bíboros meg a brit nemzetiségű Jakab antiochiai érsek, aztán Maurisius püspök, Babilla és Juliána nagybátyja, mellettük Foilan luccai és Szulpic ravennai püspök. Mi több, hallgatott a sugallatra Orsolya jegyese, Aetherius is, aki az apját, Agrippinust, jegyességének első esztendejében elvesztette, őt a királyságban követte, és aki álmában mennyei üzenetet kapott, hogy ösztökélje anyját, Demetriát a hit felvételére. (40) Hogy menyasszonyánál ne lássék hitványabbnak, amikor már harmadik esztendeje várta őt a keresztény hitben, isteni intésre húgával, Florentinával együtt menyasszonya és a szent sereg elé ment egészen Kölnig, hogy kiharcolja ugyanazon dicsőséget; Britanniából magával vitte Kelemen püspököt is. Követni akarta a tábort Marculus görög püspök is, aki Rómába ment, és odavitte az unokahúgát, Konstanciát, Dorotheus király lányát is. Azonban Maximus és Africanus pogány római hadvezérek, nehogy az általuk mélyen gyűlölt keresztény vallás túlságosan megerősödjék, és a régiek hamis hitét kiszorítsa, írtak egy bizonyos Julius hun kapitánynak, akit a hunok Gyulának neveznek, és aki, mialatt Attila a Galliák többi vidékét pusztította, a Rajna partján ügyködött, hogy ha a rómaiak barátságát meg akarja nyerni, intézkedjék, hogy az őrült némberek serege, amelyet néhány meghibbant pap vezet, fegyver által megsemmisüljön, mert ennél semmi sem lehet kedvesebb a római meg a szittya isteneknek, elsősorban Marsnak és Herkulesnek, akiket ők a szkíta nemzettel együtt közös őseikként és isteneikként tisztelnek; a tett elkövetésére az az idő a legalkalmasabb, amikor azok Kölnbe visszaérkeznek. Julius, hogy a római vezéreknek kedvében járjon, és ontsa a keresztény vért, amellyel a hunok nem tudtak betelni, megígérte, hogy a kérést örömmel teljesíti. Amikor megtudta, hogy ezek visszaindultak a Rajnán hagyott flottához, Maximus és Africanus levelének megfelelően Kölnnél lest állított, amiről azonban Orsolya is, a római püspök is tudomást szerzett, mert mennyei hírnök figyelmeztette őket a jövendőre. (45) A folyó sodrával Köln közelébe értek, a hajó tatján Cirjék pápa ült, Orsolya pedig a flotta közepén a szent szüzek között így szónokolt:

Senki sem nyerhet méltó jutalmat, ártatlan nővéreim, aki nem harcolt előbb derekasan, és senki sem talál életet a mennyekben, aki itt le nem mondott róla és fel nem áldozta azt az istenért. Lehetetlen ugyanis, hogy üdvözítőnknek örököstársai legyünk a mennyek országában, ha nem vetettük el érte az életünket. Mi mindeddig a jóságos és mindenható Jézus Krisztus jelvényét követve áhítatosan szolgáltunk az iránta való forró szeretetből, aki tulajdon halálával önként váltott meg minket az örök haláltól, isteni segítséggel a legsúlyosabb megpróbáltatásokat is elviseltük, gyakran szereztünk gazdag zsákmányt, az acsarkodó ellenséget mindig legyőztük, sikeresen hárítottuk el a veszedelmes és fenyegető lázadásokat, és bölcs vezérünk segítségével mindent sikeresen és szerencsésen végrehajtottunk. Lehet-e nagyobb győzelem, mint önmagunk fölött? Kinek a diadalmenete fényesebb, mint azé, aki testét vezeti fogolyként, aki önmagát győzte le, és aki a hús kívánságain aratott diadalt? Hogy ezt könnyebben elérhessük, gyalog vágtunk neki ennek az üdvösséges utazásnak, amelyen semmi sérelmet sem szenvedtünk, jóllehet isten Vezérletével Attila gyújtogatásainak még füstölgő nyomain jártunk félelem nélkül. (50) Nem éreztünk fáradtságot, bár az Alpok csúcsait kellett megmásznunk, nem fogott el betegség, bágyadtság, nem fészkelt belénk félelem, noha vászoncseléd létünkre roppant hosszú úton sokáig meneteltünk, így hát a tapasztalat tanította meg, hogy milyen édes az isteni cselédség, milyen könnyű megváltónk igája, akinek zsoldjában biztos és igaz boldogságot remélhet az, akinek megadatik, hogy meghaljon. De ki ne fogadná ezt szívesen, aki tudja magáról, hogy e nagy király szolgálatára nemcsak született, hanem az isteni kegyelem által öröktől fogva kiválasztatott és elrendeltetett? Mikor s mely nemzetnél lehetett hallani ennyi sok ezer kiválasztott szűzről, aki ily üdvös és jövedelmező szolgálattal szolgált? Ó, boldog lelkek, akiket maga az isten tartott meg örökkévaló jutalomra! Ó, a megváltó elmondhatatlan jósága, aki azokat, akiket szent hadseregébe behívott, három esztendei katonaság után már nyugalomba bocsátja, és az újoncoknak nagyobb zsoldot fizet, mint a veteránoknak! (55) Tudom, szent életű társnőim, hogy boldogságunk ideje elérkezett, és – mint az istenség tegnap éjjel a tudomásomra hozta – vezérünk most akarja szentséges vértanúsággal, mint sáraranyat a tűzzel, megpróbálni áhítatosságunkat és állhatatosságunkat. Isteni kegyelmével kelyhéből italt méltóztat nyújtani nekünk, hogy próbára tegye erényünket, amelyet kegyelmével ő maga edzett meg, hogy az igaz hit erejét, a férfiakat és a pogányokat megszégyenítve, az asszonynemben mutassa meg. Mialatt a bősz Attila Gallia-szerte mindenfelé gyilkolva tombol, a hunok nagy részét hátrahagyta a Rajna partján, hogy Köln táját dúlja. Ezek ostromolják Kölnt, nekünk pedig amellett kell elhaladnunk, ha hajón akarunk utazni; de ha gyalogolni kívánunk, az ádáz népség táborának közepén kell átmennünk. Legkegyelmesebb üdvözítőnk azért rendelte és engedte ezt így, hogy amikor zarándoklatunk céljához érünk, szűzi seregünk a hunok segítségével megszabadulva a testétől, ujjongva vitessen a mennyei birodalomba az istenek közé. (60) Ó, megváltónk mérhetetlen jósága, kápráztató irgalmassága, amely nem akarván minket napról napra háborúskodással emészteni, gyors és pillanatnyi halállal méltóztatik kiragadni e viszontagságok közül! Mi több, küldöttje útján jelentette nekem, hogy jegyesem, Aetherius, anyját, Demetriát, kiváltotta a hamis hitből, és Florentina nővérével meg egy nagy brit csapattal együtt holnap elébünk érkezik, hogy isteni rendeletre velünk együtt hasonló boldog halálban részesüljön. Nem engedi az én istenem, hogy vőlegényem nélkül legyek boldog. Tudjátok meg ezért, és megváltónk nevében biztosítalak titeket arról, hogy holnap Kölnnél a hunok állati vadsággal körülvesznek mindnyájunkat, és velünk addig kegyetlenkednek, míg egy szálig le nem mészároltak, hogy testünk göncétől megszabadítva feljuttassanak bennünket az égbe, ahonnan lebocsátkoztunk, hogy ne kelljen továbbra is a pogányok között forgolódnunk. Ezért ha a szkíta farkasok a szentelt nyáj közé rontanak, készséggel tartsátok oda a nyakatokat, vessétek meg a halált, jusson eszetekbe a jelen élet nyavalyája, kívánjátok helyette a jövendő boldogságát, igyekezzetek mielőbb megsemmisülni, hogy minél hamarabb élvezhessük üdvözítőnket, akinek boldogító látására annyira vágyakozunk. Ne sápadozzatok, hiszen megváltónk velünk lesz, és hogy a vértanúságot bátrabban vállaljuk, mellénk rendelte a helytartóját, hogy az a ráruházott hatalommal megtisztítsa a bensőnket, és velünk együtt ugyanazt a jutalmat kiérdemelve a csillagok közé vitessék. (65) Ha tehát a halál órája elérkezik, fogadjátok erős lélekkel vidáman és örvendezve, mint akik a nyomorból szabadulnak. Ajánljátok fel testeteket önként édes égő áldozatul az istennek, bízzátok életeteket az angyalok ölelő karjaira, és ajánljátok lelketeket az úr kezébe.

A nemes lelkű szűz beszéde úgy megerősítette mindnyájuk bátorságát, hogy semmit sem kívántak jobban e boldog halálnál, oly türelmetlenül vágyakoztak rá, hogy óráját alig győzték kivárni. Mindannyian felkiáltanak, hogy készek meghalni. A főpap örömében sírva fakad, ahogy a szűzi és gyengécske keblekben az isteni lelkesedést és elhatározottságot meglátja, és hogy a férfiakra a hölgyek, a veteránokra az újoncok csúfosan rápirítanak. Ezért az isten nevében mindenkit megáld, és – mert másnap az ellenség kezébe esve meg kell halniuk – kiadja az utasítást, hogy ezt az éjszakát töltsék ébren imádkozva, könyörögjenek a kegyelmes Jézusnak, hogy a rettentő háborúban el ne hagyja az ártatlan szíveket, amelyeket kiválasztott. Leginkább az volt csodálatra méltó, hogy a sok ezer között egy sem jajongott, egy sem ijedt meg, egy sem félt a fenyegető végzettől, és nem kerülte a halált. (70) Kissé felfrissítették a testüket, majd az egész hajórajra éjszakai csend borult, ki-ki áhítattal kérte az istent, hogy ne hagyja el őt, hálát adott, amiért időnek előtte, érdemek nélkül az örökös szolgálat jutalmában részesül; elmélkedett az isten irgalmasságán, és gondolataiban nyugalmat és boldogságot talált. Semmi sem állt tőlük távolabb, mint hogy féljenek vagy meneküljenek a sorstól. Amikor pedig e csendes éjt eltöltötték, a nap első órájában rendesen misét tartottak, majd elindultak a tizedik mérföldkőtől. És íme, megérkezik Aetherius, a vőlegény, tisztelettel üdvözli a püspököt, köszönti Orsolyát, aki így szól hozzá: Üdvöz légy Krisztusban, megváltónkban, édes Aetheriusom! Legyen áldott és boldog érkezésed, mert teremtőd és menyasszonyod iránt oly lelkesedés fűt, hogy elébünk sietsz, és Krisztus hitéért a legszerencsésebb sorsot vállalod. És mert elhivatottságunk nem engedi, hogy földi házassággal megszentségtelenítsük azt, holnap, higgy nekem, az égben tartjuk meg ünnepélyes menyegzőnket, hogy ne úgy lássék, mintha hiába fáradtál volna ide. Mivel tehát az ellenség már itt van, velem együtt könyörögj az istennek, hogy mielőbb megköthessük örökkévaló házasságunkat megváltónkban az égiek körében. Aetherius csodálta az isteni szavakat zengő Orsolyát, és még jobban szerette menyasszonyát az úrban. Azt felelte, hogy eddig Orsolya kedvéért szerette az istent, mostantól kezdve viszont az isten kedvéért szereti Orsolyát; az ő kegyelme tette boldoggá, és az ő könyörgései szabadították meg a félelemtől, és legesleginkább arra vágyik, hogy vele együtt halhasson meg Krisztusért, és ha ennek közbenjárása révén pillantja meg az igaz világosságot, megígéri, hogy teljes leikéből elismeri őt igaz urának és istenének. (75) A főpap szeretetre gyullad a bátor jegyes iránt, magához öleli az ifjút, és komoly szavakkal erősíti hitében, a többi atya is átöleli, a szüzek kara pedig nagy tetszéssel fogadja őt. Nagy tisztelettel megfogja menyasszonya kezét, a püspök engedélyével szemérmes csókkal illeti őt, hogy ha a földön szűzi házasságot kötöttek, azt az istenek között Krisztusban beteljesítsék. Ezenközben a flotta a harmadik mérföldkőhöz érkezik, a püspök mindenkinek kiadja a parancsot, hogy minél közelebbről fenyegeti őket az ellenség, annál eltökéltebben imádkozzanak, az isteni kegyelemtől kérjenek büntetlenséget vétkeikért, könyörögjenek, hogy bocsásson meg nekik, ragadja ki őket az emberi viszontagságok közül. Az utasítást végrehajtják; mindent betölt a jajveszékelés és a zokogás. Amikor pedig Kölnhöz érkeznek, az ellenség, amely a Rajna két partját megszállta, azonnal körülfogja a szent sereget, és hagyja, hogy partra szálljon. Orsolya a keresztes zászlóval elsőként pattan a földre, utána a püspök a vőlegénnyel, aztán a többi hajó fúrja orrát a partba, a lányok versengve szöknek ki, mintha nem vértanúságra, hanem lakodalomba volnának hivatalosak. (80) A főpap végignéz rajtuk, majd így szól: Repüljetek, boldog lelkek, vessétek le a törékeny testet! Te pedig, jóságos és mindenható Jézus Krisztus, akinek vezetésével idejutottunk, fogadd híveidet, és bocsásd be országodba kegyelemmel a tieid lelkét, mert mindig benned reménykedtünk. Ez még el sem hangzott, amikor Julius, a hunok kapitánya, a keresztes zászlótól felbőszülve a megbeszélés szerint ráront a szüzekre, és ugyanolyan vadsággal tombol az asszonykák, mint a férfiak között. Senki sem áll ellent; a többség térdre borulva odahajtja a nyakát, kezét istenhez az égre emeli, lelkét a kegyes szellemeknek ajánlja; néhányan ülve, csukott szemmel várják a végzetet, sokan pirongatással bőszítik a bérgyilkosokat, és önként ajánlják magukat a szerteszét dühöngőknek, irigylik is a már megholtakat, mint akik az ő helyükbe tolakodtak; egyesek ide-oda futnak, nehogy túléljék a mészárlást, mások, akik az első rohamra nem estek el, a haldoklókért imádkoznak, és mindegyikük epedve várja az áldott véget. (85) Julius egy darabig nézi Cirjéket, majd nekiront a püspöki öltözetnek, aztán a többi atya között dühöngenek. A csapat közepén Orsolya áll bátran, a keresztes zászlót magasra tartva, buzgón imádkozik övéiért, és várja gyilkosát. A szűzi légiók mészárlása mintegy négy órán keresztül tartott, mialatt Orsolya néhányadmagával mintegy testőri védelem alatt álldogált, és az istentől várta a sorát. És akkor Julius, akit a hunok Gyulának szólítottak, miután a menyasszony szeme láttára megölte Aetheriust, aki a vértanúság kedvéért minden harciasságáról letett, az öldökléssel mintegy betelve, távolról odakiált a lánynak, hogy legyen nyugodt, mert méltóságteljes báját látva menyasszonyává teszi őt. Erre az azt feleli, hogy szüzességét, amelyet Jézus Krisztusnak ajánlott fel, sem pogány kutyának, sem bősz ellenségnek nem engedi megbecsteleníteni. A támadó feldühödik a gúnyolódástól, és a bátor visszautasítás után a szűzi keblet nyíllal keresztülüti, ő pedig előrebukik a keresztes zászlóval, amelyet még halálában is erősen szorít, és lelkét az angyalok karjai közé bocsátja. (90) A tizenegyezerből egyedül Cordula szűz maradt meg, aki ez éjjelen félelmében a hajófenékbe bújt, majd másnap kimászott, és hogy a mártíromságot el ne kerülje, a dühöngő zsarnok halálos csapással sújtotta. Őt nem a többiekkel együtt iktatták az istennők közé, mert nem ugyanazon a napon ölték meg, mint azokat, hanem sokkal később egy szent szűznek jelent meg álmában, és megkérte, hogy az ő nevében jelentse a papi testületnek, hogy őt a tizenegyezer szűz ünnepét követő napon tiszteljék. Vannak ugyan évkönyvek, amelyek mindeme eseményt Anterus pápasága és Maximus császársága idejére teszik, azonban az időrend nem igazolja ezt. Helyesebben vélekednek azok, akik úgy hagyományozzák, hogy Marcianus császársága alatt, az üdvösség 352. évében történt, hiszen a hunok és a gótok jóval Constantinus után garázdálkodtak. Testüket Kölnben helyezték el a városi kápolnában. Amikor egy lelkész, aki imádta őket, az egyik szűz testét elkérte, és ájtatoskodás céljából az ő templomába szállították át, hajnali mise közben ez a szűz testet öltött, és az egész papi testület szeme láttára méltóságteljesen visszament a főoltárhoz. A lelkész odasietett a sírhoz, de az eltemetett szüzet nem találta ott. (95) Oltáruknál számtalan hívő tett fogadalmat, a templom ajtószárnyaira hálaadó táblácskákat szögeztek ki. Volt egy német tisztelőjük, aki súlyos betegségben szenvedett, ezt az egyik alvás közben meglátogatta, és kioktatta, hogy ha tizenegyezer miatyánkot mond, halála óráján ugyanannyi szűz segítségét és pártfogását fogja élvezni, mely ígéret az ember kimúlásakor be is teljesült.

Attila tehát, az isten ostora, sokak számára üdvösségre, még többnek büntetésre, önmagának pedig vesztére született. A Galliákat egészen, Germániát a legnagyobb részben feldúlta, csak a Rajna torkolatai között álló Utrecht menekült meg az isteni Szervác püspök pártfogása révén, aki odahagyta Tongerent, melyet nem tudott a hunok kezéből kiragadni, és bazilikájának kincseit Utrechtbe szállította át. E szent férfiúról bámulatos csodatetteket beszélnek. Mert valahányszor misét mutattak be neki, a templom teteje megnyílván, az első éjszakai őrváltástól hajnalig egy magas lángoszlop függött alá az égből az ő sírjáig, amit nemcsak a városbeliek láttak tisztán, hanem a szomszédok és a távolabbiak is, és ez olyan imádatot keltett iránta, hogy a legnagyobb tisztelettel illették, és az istenek sorába iktatták; a templom közepén elhelyezett sírját sohasem lehetett befedni. (100) És bár így a szabad ég alatt voltak kénytelenek misézni és áldozni, az istentiszteletet mégsem akadályozta soha eső, jég, hó, vihar.

A hun időkben tündöklött Genovéva szűz is, az életszentség nem közönséges példája. Amikor a fentebb már említett boldog Germanus Lupusszal Britanniába ment, imádkozás céljából betért a speyeri templomba, ahol a polgárok nagy tömege sereglett elébe, és amikor meglátta ezt a leányt, odakiáltott a szüleinek, hogy mi a neve. Felelték, hogy Genovéva, mire ő: Ó, boldog szűz, akinek kegyelméből oly sokan fogják elnyerni az örök boldogság jutalmát! Majd rászólt, hogy lépjen közelebb, aztán megkérdezte, hogy szeretné-e Jézus Krisztusnak szentelni magát és szeplőtelen maradni. A lány azonnal rávágta, hogy mást sem kíván jobban. Germanus leakasztott a nyakából egy keresztet ábrázoló rézpénzt, és e dolog emlékezetére átnyújtotta neki, hogy e medál mindennap figyelmeztesse őt arra, hogy az istennek ajánlotta magát; megtiltotta, hogy nyakán és ujján aranyat, ezüstöt, követ, gyöngyöt viseljen. (105) Germanus és Lupus távozása után néhány hónappal anyja misére indult, őt pedig otthon akarta hagyni, mire felzokogott: Hát én nem tarthatom meg Germanusnak Krisztusban adott ígéretemet, és nem látogathatom megváltóm házát? Inkább meghalok, inkább megtagadom az anyai parancsot, mint hogy szent és üdvös fogadalmamat megszegjem. Szüléje dühbe gurult, és egy jó nagy pofont kent le csemetéjének, mire azon nyomban megvakult. Majdnem kilenc hónapig viselte a vakság büntetését. Minden az eszébe jutott, amit Germanus megjövendölt, és erősen gyötörte a lelkifurdalás. Aztán egy napon megkéri leányát, hogy szemének megmosására hozzon neki kútvizet. A szófogadó szűz elmegy a kúthoz, belehajol, hogy vizet merítsen, eközben eszébe jut anyja szenvedése, amelynek okát önmagában látja, keserves sírásra fakad, és kéri az istent, hogy adja vissza annak a szeme világát, ne tegye őt anyja vakságának okozójává, hogy megismerhesse hatalmas és kegyelmes istenségének jóságát. (110) A kimert vizet megáldja a kereszt jelével, átnyújtja szülőjének, aki azt áhítattal fogadja, és amikor odaérinti a szeméhez, annak világa azonnal visszatér. Néhány nappal később két társnőjével történetesen egy püspök elé került, hogy megáldozzon; harmadikként állt a sorban, de a pap így szólt: Engedjétek előre az utolsót, mert az ég rendelésére ő részesül elsőként a szentségben. Miután a szülei meghaltak, Párizsba költözött, a lyoni Galliába, ahol testét gyakran oly súlyos bénulás gyötörte, hogy három napon keresztül szinte holtnak látszott, csak az arca vöröslőit, amikor pedig ez állapotból magához tért, azt állította, hogy az alvilágiak között járt, meglátogatta a boldogok mezejét meg a gonoszok bűnhődésének a helyét. Amikor Attila Párizs környékét mindenfelé súlyos háborúval zaklatta, a polgárok a város pusztulásától tartva vagyonukat biztosabb szomszédos városokba akarták átmenteni. Genovéva fölkeresi az asszonyokat, kéri, menjenek a férfiakhoz, és figyelmeztessék őket, hogy ne vigyék el a holmijukat; mert a szomszédos területet a hunok mind fel fogják dúlni, Párizs kifosztását és felgyújtását pedig meg lehet előzni virrasztással és imádkozással; így hát férjeiket beszéljék le a szándékukról, forduljanak valamennyien isten segítségéhez, hiszen Párizs a jóságos és mindenható Jézus Krisztus pártfogása alatt áll, és ennél nagyobb biztonságot kigondolni sem lehet. (115) E beszédre sokan megugatják, álprófétanak kiáltják ki, mások azt mondják, hogy csak locsog, és meg kell kövezni, vagy belehajítani a Szajnába. Ő azonban nem akarja cserbenhagyni a köz javát, és még állhatatosabban állítja és hajtogatja, hogy a várost ájtatos könyörgéssel kell megvédeni, az államot a szellemek megengesztelése teszi igazán biztossá. Eközben Auxerre-ből odaérkezik egy pap, aki a piac közepén felolvassa az isteni Germanus végrendeletét, és közhírré teszi, hogy Genovévát az isten már az anyja méhében kiválasztotta. Germanus dicsérő szavait nyilvánosan ismertetik; erre a rosszhiszemű tömeg zavarodottan távozik. Attila kemény támadását, amelyet a hunok már a legközelebbié terveznek, a jámbor szűz szentséges könyörgéssel eltávoztatja, és miközben Párizs környéke elpusztul, a város érintetlen marad. Megállapítható ebből, hogy a veszedelmes időkben mily nagy értéke van a szent szavú könyörgésnek. Mert hiszen, ha a baj az isten haragjából támad, a szellemek megengesztelésével minden lecsendesül. De kövessük nyomon szigorú életmódját és csodatételeit. (120) Életének tizenötödik és ötvenedik éve között megelégedett árpakenyérrel és babbal, kenyeret kétszer evett egy héten, ilyen böjtöt tartott, vágyait sohasem enyhítette, testét koplalással sanyargatta. Ötvenes éveiben a püspökök parancsára az árpakenyér mellett tejet és halat is fogyasztott, nehogy úgy lássék, mintha tudatosan siettetné a halálát. Nagy áhítattal látogatta a Vicus Catulliacust, ahol az isteni Dénest halállal sújtották, és egy bazilikát is szentelt neki. Azzal a kéréssel kereste fel a papi testületet, hogy gyűjtött pénzből emeljenek neki templomot, azonban részben a szegénységre, részben a mész hiányára hivatkoztak. Mire ő az istenség sugallatára így szólt: Menjetek ki a városi hídhoz, kérlek, és mondjátok el nekem, hogy mit hallottatok. Ezek kimentek a piacra, és ott álldogáltak, hogy hallanak-e valamit, hát íme, két arra járó kanász beszélget, az egyik: Ahogy elkóborolt disznóm nyomát követtem, egy óriási mészégető kemencére bukkantam. Én, feleli a másik, ugyanígy az erdőben. A meghökkent papok elbeszélik a szűznek, amit hallottak, ő pedig örömében elsírja magát. (125) Miután a polgárokkal közölték ezt, az összegyűjtött pénzből nagyszerű templomot emeltek, és Dénesnek szentelték. A bazilika építése közben isteni csodák történtek. Egyszer történetesen elfogyott az ácsok itala, ő felvett egy korsót, és ahogy az istenséghez fohászkodva a kereszt jelével megáldotta, máris telten nyújtotta át a munkásoknak, és aztán újra meg újra hasonlóképpen megtelvén, az istenség a munka befejeztéig kielégítette azok szomjúságát. Egy szombaton hajnali kakasszókor az isteni Dénes bazilikájába indul, de az elöl vitt fáklya kialszik, a kíséreteben levő szüzek megijednek, hogy éjszaka valami gyalázatban vagy ijedelemben lesz részük, ő elkéri a fáklyát, és amint szentséges kezébe veszi, az azonnal lángra lobban, később pedig a gyengélkedők elé tartva sok embert meggyógyított. Egy asszony, aki az ő lábbelijét ellopta, azonnal megvakult, amikor azonban bocsánatot kért, szeme világát visszanyerte. Hilderik frank király, aki a szűznek nagy tisztelője volt, meg akart büntetni egy sereg bűnözőt, de megtudta, hogy Genovéva közben akar járni értük, erre gyorsan bezáratta a várkaput, hogy bejutását megakadályozza. (130) Ő azonban a király eljárásának ismeretében sem késlekedett, hanem felkereste őt, a kaput kezével megérintve nyomban kinyitotta; majd odaállt a király elé, és e csoda hatása alatt valamennyi elítéltnek egyszeriben kegyelmet nyert. Dénes templomában közreműködésével sok ördöngös gyógyult meg; azt mondják, hogy boldog Simeon a legnagyobb tisztelettel köszöntötte őt, és nagyon-nagyon kérte, hogy imádkozás közben néha emlékezzék meg róla. Vízkereszttől nagycsütörtökig bezárkózott a cellájába, hogy akadálytalanul tudjon imádkozni és elmélkedni az istenről, egy lány odament az ajtajához, és a hasadékon bekukucskált, hogy vajon mit csinál, mire azonnal megvakult, miután azonban a negyvennapos böjtöt megtartotta, az ő közbenjárása révén szeme világát visszanyerte. Mikor Tours városban a pannóniai származású isteni Márton templomában imádkozott, egy zenészt, akit megszállt az ördög, megszabadított. Meaux környékén a kitörő vihar az összes gabonát letarolta és az egész környéket elpusztította, egyedül az övé maradt érintetlen. Nyolcvan évig élt, és olyan szentséggel fényeskedett, hogy égi sugallatra előre látta a jövendőt, mindenféle betegséget gyógyított. Január harmadik nonaeján vitetett az istenek közé. (135) Én pedig kész örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy leírjam az isteni pannóniai Mártonnak, ha nem is életrajzát, de érdemeit, mert a hun viharból sok embert az ő szelleme mentett ki, és nehogy úgy lássék, mintha a pannon történetben a pannóniaiak legnagyobb dicsőségéről hallgatnék.

Severus azt mondja, hogy Márton a pannóniai Sabaria városkában született, Paviában nevelkedett, magas rangú, bár nem igaz hitű szülőktől származott. Az apja katonai tribunus volt; ő maga gyermekkorától először Constantius, majd Julianus császár alatt katonáskodott, jóllehet akarata ellenére, mert kölyökkorától a jóságos és mindenható Krisztus zsoldjában szeretett volna szolgálni. De amikor császári parancsra a veteránok fiainak be kellett állniuk a seregbe, őt erővel hadi szolgálatra kényszerítették. Bajtársai iránt csodálatosan jó, hallatlanul kedves volt, türelme és embersége páratlan. Megkeresztelkedése előtt három évig katonáskodott, mely idő alatt mindent a legnagyobb jámborsággal művelt, úgyhogy zsoldjából a napi élelmen kívül semmit sem tartott meg magának. (140) Amiens kapujánál dühöngő télben egy ruhátlan szegény láttán köpenyét kardjával kettévágta, és ráterítette. A következő éjjelen álmában feltűnt előtte a megváltó Krisztus, azzal a ruhadarabbal takarva, amelyet ő a didergő koldusnak jószívűen odaadott, és így szólt: A hitben újonc Márton ezzel a ruhával takart be engem. 18 éves korában részesült a keresztségben. Amikor a barbárok elözönlötték a Galliákat, Julianus sereget gyűjtött, és Worms városánál a katonáknak pénzt meg ajándékot osztott, ő a fizetséget meg az ajándékot visszautasította, és a császár fenyegetésére sem változtatta meg a szándékát, mert meg akarta tartani azt a jogát, hogy nemesebb szolgálatot vállalhasson. Mihelyt a földi katonaságtól megszabadult, azonnal fölkereste a szent életű Hiláriusz poitiers-i püspököt, aki exorcistává tette őt; álombéli intésre felkereste a szüleit; útközben egy rablót megtérített a hitre és a jámbor életre. Amikor Milánó mellett haladt el, emberi alakban egy démon jelent meg neki, akit szent igével elűzött. Anyját az igaz hitre térítette, műveletlen és faragatlan apjáról lemondott. Midőn az ariánus eretnekség szinte az egész niyricumot megfertőzte, és a beszennyezett papi testületben szónokoltak, őt nyilvánosan megvesszőzték és gyalázattal illették. (145) Itáliába visszatérve megtudta, hogy Hiláriuszt az eretnekek száműzték, ekkor Milánóban megállt, és egy kolostort alapított magának. Innen Auxentiusnak, az ariánusok főnökének pártja elüldözte, Albengo-szigetre húzódott, ahol gyökereken és füveken tengette az életét; tapasztalatlanságában gyakran evett hunyort, azonban a méreg ártalmát imádsággal tápláló erővé változtatta. Amikor Hiláriusz lehetőséget kapott a visszatérésre, Rómában találkozni szeretett volna vele, de mert nem találta, a nyomába eredt; az szívélyesen fogadta, és a város közelében egy kolostort alapított magának. Egy hitújonc felkereste őt, hogy tanítványai között nevelkedjék, majd távollétében meghalt, ő pedig hazatérve életre keltette. Lupicinus Honoratus szolgáját, aki kötéllel vetett véget az életének, feltámasztotta a halálból. Végül akarata ellenére mégkapta a tours-i püspökséget. Püspöksége idején a tömeg ellene támadt, mire a harmadik mérföldkőnél keresett egy magányos helyet, amelyet egy oldalról hegység, más oldalról a Loire folyó kerített be, és csak egyetlen, szűk úton volt elérhető. (150) Itt a vele levő nyolcvan pappal kollégiumot állított fel, s megtiltotta nekik a hús és a bor fogyasztását. A kényelmes ruhát bűnnek tartotta; teveszőr inget szokott viselni. Kolostora közelében volt egy hely, amelyet az emberek tévedésből szentnek tartottak, ezt felkereste, megtisztította, és profán hellyé nyilvánította. Egy rabló dacos és megátalkodott kísértetét rákényszerítette, hogy nyilvánosan megszólaljon. Ledöntött egy ősi oltárt, és a népet megszabadította a babonás tévelygéstől. Egy faluban lerombolt egy igen régi templomot, majd a szomszédos fenyőhöz ment, és a pap meg a hitetlen tömeg tiltakozása ellenére kivágta; a fa feléje dőlt, ő rezzenéstelenül állt, várva, hogy lezuhanjon, és amikor az nagy recsegéssel ledőlt, csupán az üdvösség jelével félrehárította, mely csoda révén igaz hitre térítette a tömeget. Midőn Aquitániában még kevés ember, mondhatni senki sem hallotta Krisztus nevét, Gallia zömét megvilágította az igaz hittel, a régi pogányságot kiirtotta, mindenfelé szent templomokat alapított. Tűzvészeket sokszor fékezett meg. Egy Libourne nevű faluban le akarta bontatni a pogány templomot, az istentelen tömeg azonban gyalázattal elkergette. Isten segítségéért fohászkodott, majd visszament két angyallal, az ősi épületet ledöntötte, a bálványokat mindenki szeme láttára összetörte, mely látványra az egész sokaság megtért az igaz hitre. (155) A haeduusok falujában a pogány tömeg tiltakozása ellenére lerontott egy ősi szentélyt, hogy hamis hitüktől megszabadítsa őket, sokan kivont karddal rontottak rá, akiket csodaképpen visszavert és isteni erővel legyőzött. Trierben egy súlyos bénasággal gyötrődő lányt kigyógyított. Tetradius helytartói tisztviselő szolgáját megszabadította a belé bújt ördögtől. Ugyanezen városban egy szakácsból is kiűzte a démonokat. Párizsba érkezve a kapunál szembetalálkozott egy leprással, akit a tömeg szeme előtt egyetlen csókkal megtisztított. Arborius leányát, akit negyednapos hideglelés gyötört, egy levéllel meggyógyította. Vezeklőövének bojtja, ha hittel érintették, számos betegséget űzött el. Paulinust, akinek a szemét nád szúrta ki, fájdalmától megváltotta. Márton egy létráról lepottyanva sok sérülést szenvedett, a következő éjjelen egy angyal összetört testének kék foltjait gyógyító kenőccsel kente be, úgyhogy másnap már semmi fájdalmat sem érzett. Midőn a bősz természetű, a polgárháborúban aratott győzelemtől elkapatott Maximus császárt több püspök fölkereste, és a fejedelem körüli szolgai hízelgéssel megbélyegezte magát, egyedül Márton őrizte meg az apostoli méltóságot, ő ugyanis, ha valakiért kénytelen volt kérni valamit a királytól, inkább parancsolt neki, mint könyörgött. (160) A fejedelem lakomára szóló meghívását visszautasította, mondván, hogy nem lehet asztaltársa annak, aki két császárt fosztott meg, egyet országától, egyet életétől. Maximus azzal mentegetőzött, hogy az uralmat nem önként vette fel, hanem a katonák erőltették rá a feladatot, hogy az országot fegyverrel védje meg, és ezt nem tartja ellentétesnek az isten akaratával, hiszen hihetetlen sikerrel szerezte meg a győzelmet, ellenségei közül pedig senki sem halt meg másképp, mint csatában, erre megbékélt vele és engedett. A meghívásra megjelent a császár ebédjén, amelyen az igazságszerető Aevodius konzul és helytartó is részt vett; Maximus utasítására a szolga serleget nyújtott neki, hogy majd az ő jobbjából vegye át azt, Márton ivott, majd egyik papjának adta át, mintha senkit sem tartana annál méltóbbnak arra, hogy utána igyék; az asztaltársak nem ok nélkül csodálkoztak ezen. Maximusnak előre megmondta, hogy ha terve szerint elmegy Itáliába, hogy Valentinianusszal megütközzék, az első összecsapásban győzelmet szerez, de rövid idő múlva meghal, amit az események menete igazolt is, amennyiben Valentínianus az első ütközetből megfutott, egy év múlva pedig erejét összeszedve Aquileia falai között elfogta és megölte Maximust. Tudni való, hogy Mártont angyalok társaságában látták, az ördögökkel viszont többször megküzdött; tudniillik az ő szeme elől nem tudtak elrejtőzni, Mártont nagyon gyakran zaklatták zsivajgásukkal, mert ármányaikkal nem tudták becsapni. (165) Az ördögök minden szemfényvesztését meghiúsította. Volt egy Anatolius nevű ifjú, valójában álruhás ördög, aki szerzetesnek adva ki magát alázatosságot és ártatlanságot színlelt, és lebeszélte a szerzeteseket arról, hogy Mártonnak hitelt adjanak, azt állította, hogy istentől angyalok révén egy fehér palástot kapott, ezt Márton szentsége leleplezte. Egy éjszaka az ördög Krisztus képében jelent meg Márton előtt, ő megcsúfolta, és az füstként szállt el. Beszédében igen-igen komoly és hallatlanul méltóságteljes volt, az írás problémáinak fejtegetésében roppant szenvedélyes, hatásos, készséges és fürge; isteni alázat világolt benne. Amely napon a nagy tudású Severust fogadta, a saját kezével vitt neki vizet, és estére megmosta a lábát. Gondolatai mindig az ég felé törtek, önmérséklete hallatlan, állhatatossága hihetetlen, mértékletessége ritka volt, és egy pillanatra sem pihent az isten művében. Egyetlen óra és perc sem telt el, amelyet ne töltött volna imával vagy olvasással. Senkit sem ítélt meg, és senkit sem kárhoztatott. Sértésre nem emlékezett, sőt, minden bántalmat elfeledve állandóan lobogott az isteni és emberi jóságtól. Sohasem látták haragosnak, indulatosnak, bánatosnak vagy vidámnak. Mindig egy és ugyanazon arcot mutatott, melyen valami égi kiegyensúlyozottság áradt el. Száján nem volt más, mint Krisztus, szívében csak jóság, békesség, könyörület és szeretet. (170) Aki tehát nem hiszi, hogy szent volt és méltán került az istenek közé, az nem lehet más, mint pogány és szentségtelen. Cellájában üldögélve sohasem használt karosszéket, hanem megelégedett egy ócska háromlábú sámlival. A fagyoskodó szegényt, aki köpenye alá bújt, titokban betak