1. Elmúlt volt már a nyár, a tél következett,
    Zöld öltözetéből erdő levetkezett,
    Nőstényéről az hím madár feledkezett,
    Telelő fészkére a fecske érkezett.

2. De ragyagott a nap vidám fényességgel,
    Ha fodorodott is néha a víz jéggel.
    Reggel volt az üdő, kedvezett friss éggel,
    Midőn megindulok minap olyan véggel:

3. Hogy sétálni menjek, búmat felejteni,
    Amelyben nem kis részt kezdettem érzeni.
    Az üdő, amint kezd megént térengeni,
    Mihez kelljen nyúlni, s mit lesz jobb kezdeni.

4. Volt közel egy erdő tornyos nagy halmokkal
    És azok tetején ülő kőszálokkal,
    Kiknek öble hangzik gyakor szózatokkal,
    Melyben Echo lakik, s ő felel azokkal.

5. Odaérvén, hatja sűrő jaj fülemet.
    Véltem, hogy most is az csalogat engemet,
    De beljebb érkezvén, teli ott szememet
    Venus ábrázatja, s rémíti szívemet.

6. Sűrőn folyó könyve áztatja orcáját,
    Meg is hervasztotta az annak rózsáját,
    Majd halálos gyászhoz rendelte ruháját,
    Keserves jajának bővíti lármáját.

7. Azmég távulb vala, ki volt, nem tudhattam,
    Hogy Galathea sír, inkább gondolhattam,
    Achysnak esetén; midőn ráakadtam,
    Véletlen látásán ugyan megborzadtam.

8. Midőn pedig közelb győvén, észrevettem,
    Látván kesergését, mi lelte, kérdettem.
    Nagyot sóhajt s mondja: Jaj, jaj, elvesztettem
    Egyetlenegyemet, de fel nem lelhettem,

9. Noha e környéket már mind felkerestem,
    S hogy inkább felleljem, titkoson is lestem.
    Az hosszas járásban elbágyadott testem,
    De kévánt nyomában mindeddig sem estem.

10. Ezt hallván, véltem azt: Adonist jajgatja,
      Kinek szerencsétlen lévén vadászatja,
      Midőn hálóira vadakat hajtatja,
      Egy rágyüvő vadkan rútul elszaggatja.

11. Ezt pediglen Venus felettébb szerette,
      Maga halálaként esetét érzette,
      Kihez képest elmém méltán ítélhette:
      Azt kesergi most is, és hal, vész érette.

12. Szerelmes gyermekem (így szól ő azonban),
      Cupido veszett el, kiért bús gondomban
      Majd éppen elfogyván, nincs már hatalmomban,
      Hogy továbbmehessek ily bágyadt voltomban.

13. Hanem téged kérlek, megszánván ügyemet,
      Indulj meg, keresd fel édes gyermekemet,
      Meglelvén hozd hozzám, ím, adom kezemet,
      Megfizetek, s veszed másként is kedvemet.

14. Ezt hallván, felelek alázatossággal:
      Értettem dolgodat nagy szomorúsággal,
      S nem gondolnék semmi terhes fáradsággal,
      Hagyásodra mennék mindjárt gyarsasággal.

15. De minthogy nem tudom, Cupido ki legyen,
      Ha feltalálom is, előttem elmegyen:
      Mert meg nem ösmérem sem téren, sem hegyen,
      Mást keress, ki néked ebben kedvet tegyen.

16. Kedvetlen hallja ezt s a fejét csáválja,
      Mondván, hogy én azt nem ösmérem, csudálja,
      Kikről ösmérhető, jeleit számlálja,
      Kér megént: menjek el, és magát ajánlja

17. Így szólván: Cupido híres-nevezetes
      Széles e világon, soknál kellemetes,
      Egyedül te vagy oly remete szerzetes,
      Hogy vele nem voltál eddig ösmeretes.

18. Gyenge vala Paris akkor idejében,
      Mikor neveltetett az Ida hegyében,
      De már akkor is volt ösmeretségében
      Fiamnak, s érzette nyilát is szívében.

19. Piramusnak sem volt még mohos orcája,
      Anékül virágzott annak szép rózsája,
      Mikor gyújtogatta Cupido fáklyája,
      S ösmérte, mi légyen ottmaradt szikrája.

20. Te pedig, úgy látom, pelyhezni kezdettél,
      Az gyermeki üdőn már általvitettél,
      Csudálom, anéköl eddig miként lettél,
      Hogy te is fiammal meg nem ösmérkedtél.

21. De ám az úgy légyen, hogy még nem ösméred,
      Megmondom jeleit, kikrűl, ha eléred,
      Megtudhatod, hogy ő; magad megdicséred,
      Ha meghozod, azért lész minemű béred.

22. Lángszínnel egyvelölt barna ábrázatja,
      Mint a zajos tenger habzó gondolatja,
      Szemét, mint mennyköves villám, úgy forgatja,
      Ambróziamézből áll pedig szózatja.

23. Fűzettetett válla kétfelől tollakkal,
      Tegez van oldalán, az rakva nyilakkal,
      Világ nagyobb részét holdítja azokkal,
      Kiket megsért pedig, gyötri sok kénokkal.

24. Bízvást megindulhatsz akarmely helyekre,
      Csak függeszd elmédet e mondott jelekre,
      Ha meghozod pedig, vigyázván ezekre,
      Jól fizetek, mondom a nagy istenekre.

25. Ne csudáld (én néki ilyen választ tettem),
      Hogy fiaddal eddig meg nem ösmérkedtem,
      Mert azelőtt Phoebus mellett nevelkedtem,
      Onnét elszakadván Mars szolgája lettem.

26. Azoknak szoktam volt nyargalni pályáját,
      Hogy a célhoz érvén, vehessem pálmáját,
      Pallasnak tanultam forgatni szablyáját,
      Gondolni sem tudtam Cupido csidáját.

27. Ily bús voltában is ezen mosolyoda,
      S mintegy bosszonkodva, megfelelvén monda:
      Mégsem veszed észre, Cupido kicsoda?
      Tudnod kell: mind Phoebus, mind Mars holdul oda.

28. Tudja Phoebus, mint járt a Daphne nimfával,
      Aszerént Mavors is velem, Cypriával,
      Amikor sebhetvén ezeket nyilával,
      Megösmértette volt Cupido magával.

29. Látván, hogy neheztel, szememet rávetem,
      Fogadom: hagyását hogy már elkövetem,
      Elmegyek és fiát, azhol fellelhetem,
      Megfogom, ha lehet, és hozzávezetem.

30. Fel is övedzem ott mindjárt ágyékomat,
      Másképpen is úthoz készítem magamat,
      És kezemhez vévén felvonott íjamat,
      Megindulok s híven követem utamat.

31. Az szomszéd erdőkön mikor általmegyek,
      Következnek mélyebb völgyek, magosb hegyek,
      Kik között, nem tudom, utat merre vegyek,
      Eltévedvén, mondom: itten már mit tegyek?

32. Mint tudatlan hajós, mikor kél tengerre,
      Várom, hogy találnék út-tudó emberre.
      Kiáltok azonban, kelljen mennem merre?
      Kin zendül az erdő, és azt mondja: erre.

33. Azmelyen magamban ugyan megújulok,
      És honnét az szó gyön, afelé indulok,
      De senkit nem látván, ottan megbúsulok,
      Azhová mentem volt, onnét megfordulok.

34. Egy oldalon által veszek fel más utat,
      Érek ott egy völgyben frissen csurgó kutat,
      Melynek tiszta vize szép kristálszínt mutat,
      Nem látni fényében annak semmi rútat.

35. Csakhogy bő folyamja amint csörögdögél,
      Úgy tetszik, az alatt valaki nyögdögél,
      Vize is majd mintegy seb-ízre verdögél,
      Mint mikor a síró szemből könyv esdögél.

36. Mely nékem láttatván valamely Fátumnak,
      Nem engedek ottan nyugalmat lábamnak,
      Általhágom bércét a szomszéd halomnak,
      Noha rende ellen elcélzott utamnak.

37. Hallok csördegelni ottan is egy forrást,
      És én is afelé fordítom a járást,
      De annak fényében látok már zavarást,
      S egy árva virágot mellette mindjárást.

38. Azki noha nyári levelét hullatta,
      De amint kóróját az Eurus mozgatta,
      Úgy tetszik, annak is jaj hallik alatta,
      És hogy éltét ott is valaki fogyatta.

39. Nem lehetett néznem ezt is csudálatlan,
      Gondolván, veszett ott valamely ártatlan.
      Továbbmegyek azért onnét is váratlan,
      De nagy tévelygéssel, mint ottan járatlan.

40. Köhentek azonban, amelyre hangzást tén
      Az erdő, és azon szívem újulást vén,
      S mondom: itten vajan a felelő ki lén?
      Az Echo szól erre, és azt mondja, hogy: én.

41. Most veszem eszemben, ez csalt meg feljebb is,
      Ha szovát fogadom, vezet ő beljebb is
      Az vadon erdőben; lészen jobb s könnyebb is
      Innét visszátérnem, ha szintén messzebb is.

42. Szebb is, mondja Echo, erre így felelvén,
      Noha lassan értem szavát csonka nyelvén.
      De a szebb s jobb utat magam is kedvelvén,
      Azt kezdem keresni, visszamendegelvén.

43. De arra most sincsen bizonyos vezérem,
      Tévelygek sokáig, és az Istent kérem:
      Vezessen ki onnét; végre el is érem
      Az járt utat, s lész ott valami kis térem.

44. Azkin egy zsombokra lehajtom fejemet,
      Hogy megnyugosztaljam ott fáradt testemet,
      De abban kevéssé tölthettem kedvemet,
      Erős jajszó hatván csakhamar fülemet.

45. Kire felébredvén, nézek ide s tova,
      Látok ott egy ifjat, nem tudom, kicsoda,
      S vele lévő kénja honnét szaporoda,
      De van mindkét lábán keserves kaloda.

46. Látok azonkívöl egy nyilat mellyében
      És lobogó tüzet attól vett sebében,
      Mely nagy fájdalommal kénozza szívében.
      Így szól, amint lehet, fáradt erejében:

47. Akarki légy, akit én most itt szemlélek,
      Segíts, ha segíthetsz, mert csak alig élek.
      Jobb is volna, hogyha elhadna a lélek,
      Jöjj közelebb hozzám, majd többet beszélek.

48. Irtózom elsőben oda közelb menni.
      Közelítek végre, s kezdek ily szót tenni:
      Néked e nagy veszélyt honnan kellett venni,
      Melyben ily veszetten látlak téged lenni.

49. Monda: Az Cupido, amaz tegzes gyermek,
      Akinek tüzétől vannak a szerelmek,
      Oka, hogy kénzanak ezek a gyötrelmek,
      Kik majd el is nyelnek mint halálos vermek.

50. Cupidót említvén, neki ily szót tettem:
      Én pedig szintén őutána eredtem,
      De útját nem tudván, eddig tévelygettem.
      Igen akarom, hogy veled szemben lettem.

51. Mert őtet nevezvén kénaid okának,
      Nem kétlem, tudhatod helyét szállásának,
      És nékem oly rendét mondhatod útjának,
      Mely jó zsinóra lesz feltalálásának.

52. Kénaidat pedig nézem keservesen,
      Látván, égő szíved lobog mely sebesen,
      És segítenélek azonban szívesen,
      Csak tudnám, orvosod ki és hol lehessen.

53. Nehéz (úgymond) nékem tőled segíttetnem,
      Ámbár elébb azért nagy könyörgést tettem,
      Mert e nagy kénokban akiért vettettem,
      Távul vagyon tőlem, nem lehet mellettem.

54. Egy szüzet hozott volt Cupido előmben,
      Melynek képe alig tűnhete szememben,
      Tüzes nyilát lövé mindjárást szívemben,
      De magát mindeddig sem adá kezemben.

55. Mindjárt elvette az szép szabadságomat,
      Keserves békóval láncolta lábamat,
      Neveli azolta naponként kénomat,
      Nem engedvén mástúl meggyógyulásomat.

56. Elidegenedett az pedig éntőlem,
      Ha feléje megyek, elmegyen előlem,
      De ki nem oltatik nagy tüze belőlem,
      Mely miatt halált hall rövid nap felőlem.

57. Többeket is rontott Cupido, sokakat,
      Ezeknek okozván szörnyű halálokat,
      Amazoknak pedig iszonyú kénokat,
      Azkiknek retteghetd te is példájokat.

58. Azhol az erdőkön elébb tévelygettél,
      Azmely eseteket ott észrevehettél,
      Mind ő azok oka, jó, hogy elgyöhettél
      Onnét te is, és ott tőrben nem rekedtél.

59. Echo is, aki ott néked választ ada,
      Csakhamar, hogy ennek kezében akada,
      Képtelen tüzében maga elszárada,
      Teste kővé lévén, csak szava marada.

60. Narcissus is veszett rendetlen tüzében,
      Mely is maga képét egy forrás vizében
      Meglátán, bolondul esik szerelmében,
      Elfogyatja magát magáért vesztében.

61. Egyik forrás, azhol nem régen mentél el,
      Ez volt; s ugyanakkor zavarodott volt fel,
      Amikor Narcissus amellett veszett el,
      S azért kiált most is ott Echo alá s fel.

62. Az más forrás is ott nem másért fakadott,
      Hanem hogy Caunustúl Biblis elmaradott,
      Azért halván, veszvén, könyve megáradott,
      Melynek özönében éppen elolvadott.

63. Onnét tetszik most is sósnak ő ízlése,
      Hogy sós könyvekből lett annak eredése;
      Azért hallatik úgy folyamja csörgése,
      Mintha volna ottan valaki nyögése.

64. Az gonosz Cupido munkái ezek is,
      Ő vala gyilkosa gyenge Phillisnek is.
      Azkiket ő ronta, vannak egyebek is,
      Legközelb rontója lész én éltemnek is.

65. Hogy sokat ne szóljak: a kerek ég alatt
      Cupido mézénél nincs veszélyesb falat.
      Akit megkerülhet, ez mindent megcsalat,
      Mert annak ízével sok mérget bényalat.

66. Nem okoz más senki, mint ez, annyi jajszót,
      Nincs senki közülök, kiket nyilára rótt,
      Ha megsebesíti, hogy róla mondjon jót,
      Ő kiáltat mostan velem is sok jaj s óht.

67. Kihez képest mondom: tőled nagy bátorság,
      Hogy őtet keresed, vagy inkább bolondság.
      Hidd el: temleccé lész a kedves szabadság,
      Ha őtet követed, s ér sok nyomorúság.

68. Ha többel nem gondolsz, látod én kénomat,
      Akik közt majd ejtem kétségben magamat.
      Ah, ha megfordítni lehetne dolgomat,
      Higgyed, elkerülném ösmért hóhéromat.

69. Nem lehet (így szólok ezekre) mást tennem,
      Kell, amit fogadtam, emberének lennem,
      Vagy élet, vagy halál, szükség addig mennem,
      Míg valahol lehet őtet elölvennem.

70. Felel: Lássad, hogyha keresed vesztedet,
      De félő, megbánod vakmerőségedet,
      Ha elmégy, afelé intézd menésedet,
      Amint az út viszen a hegyre tégedet.

71. Amikor érkezel annak a bércére,
      Hallasz bő ohajtást onnét nem messzére,
      Oda kell tartanod, találsz ott végtére,
      Akik igazítnak Cupido helyére.

72. Elbúcsúzom tőle, esetét könyvezvén,
      Sietek, lábamnak semmit sem engedvén,
      Azonban az mondott tetőre érkezvén
      Megállok, pihenni ottan igyekezvén.

73. Hol le is bocsátom egy hontra magamat,
      Nyugszom is, de tartom azon nagy gondomat,
      Miként találhassam oly kalahuzomat,
      Aki rendben vegye tévelygő utamat.

74. Erős ropaj hatja azonban fülemet,
      Egy gémszarvast látok (felvetvén szememet)
      A völgyből felgyűni, ragadom tegzemet
      S azzal együtt máris felvont idegemet,

75. És sietek azzal ellene mentemben.
      De szegény Acteon fordulván eszemben,
      Vadászatja hozta mely veszedelemben,
      Megállok, megtérek elébbi helyemben.

76. Nem bízom magamat (mondom) szerencsére,
      Netalán találjak Diana lesére,
      És történvén, vetnem szememet testére,
      Ne adjon engem is ebek ebédjére.

77. Azt is bánom már, amit magamra vettem,
      De végbe kell vinnem, mivelhogy szót tettem.
      Irtózom is tőle, amiként értettem
      Most Cupido dolgát, kit nem remélhettem.

78. Mikor így beszélek s búsulok magamban,
      Mind megyek és tovább haladok utamban,
      Alig várván, véget mint érek dolgomban,
      Szapora jajt hallok csak közel azonban.

79. Noha ezen szívem magában megretten,
      De beljebb ballagok, valamit ád Isten,
      Érek egy mély völgyre és látom, hogy ketten
      Fetrengenek ottan igen megesetten.

80. Onnét tovább menvén: vagyon nagyobb sereg,
      Azki ott szertelen kénokban kesereg,
      Némely láncokon függ, s a földön fentereg,
      Némely nagy kénokban fel s alá tekereg.

81. Ez selyemzsinórral hurkolja gégéjét,
      Amaz (a szerelem elvévén elméjét)
      Maga veri által tőrével veséjét,
      Úgy adja Plutónak ifjúság zsengéjét.

82. Ki nagy tüzet rakott s állott közepében,
      Nagy ropogással ég, repedez testében,
      Amíg szólhat, szitkos átok van nyelvében,
      Cupidót átkozván ily veszedelmében.

83. Ki mély kutat keres, magát abban veti,
      Ki a megemésztő könyvezést követi,
      Annak tengerében életét temeti,
      Ki mérges itallal magát emészteti.

84. Némely pedig szívét veszi ki mellyéből,
      Haragosan marja azt kénja mérgéből;
      Némely mindent öldöz, s tűzláng gyön szeméből,
      Mely mind Cupidónak van dühödtségéből.

85. Azmikor ezeket rettegve szemlélem,
      Ezt Phedrának, amazt Elisának vélem,
      Az harmadik Tysbe lehet, úgy ítélem,
      Szörnyű veszeteket csak nézni is félem.

86. Ezek amennyi jajt tesznek s átkozódást,
      Adhat akarkinek szörnyű iszonyodást.
      Hallok a többi közt egy panaszolkodást
      Rettenetes jajjal és ilyen szóadást:

87. Kérlek, győj közelébb s hallgass panaszimra,
      Vesd ide szemedet, tekints kénaimra,
      Lásd: mennyi darázs gyűlt s bögöly tagjaimra,
      És lehetnek azok mely nagy fájdalmimra.

88. Köttettem egy fához, hogy el ne mehessek,
      És hogy jót magammal tovább ne tehessek,
      Sőt minden bogarak ebédje lehessek,
      Azoknak kiszopott véremmel fizessek.

89. Jaj, jaj! erre nem más, csak Cupido hozott,
      Amíg meg nem ejtett, szépen hazudozott,
      Amikor tőrében ejtett az átkozott,
      Minden ígért méze méreggé változott.

90. Megvallom, ezeket hallom kedvetlenül,
      De úgysem megyek el tőle kérdetlenül,
      Mondom: Mi okbúl járt ily szerencsétlenül?
      Hallád (mond), ki rontott nagy reméletlenül.

91. Mert még nem is kezdett orcám pelyhesedni,
      Amikor ő hozzám gyöve incselkedni,
      Hogy megcsal, nem tudván arrúl elmélkedni,
      Édes beszédének kezdettem engedni.

92. Azonban amelyet én nem is vélhettem,
      Egy nyilat lő belém, melytől sebesedtem,
      Onnét vett kénomban sokáig sínlettem,
      S alig hogy a halál prédája nem lettem.

93. Megsebhetvén pedig, tűlem elröpüle,
      Mint galambverő ölyv, prédáján örüle;
      De megtére megént s rajtam könyörüle,
      Sebem sérelmére kedves írt törüle.

94. Mert mutat egy nimfát, kit nevez Cliónak,
      Mondván dicsírettel nagy rendből valónak.
      Tartom azt hattyúnak én is, nem hollónak,
      És tetszett az nékem mind szépnek, mind jónak.

95. Volt is azon, amit méltán szerethettem
      És gyógyulásomra hasznosnak vélhettem,
      Azt én Cupidótúl két kézzel is vettem,
      Véle mindenképpen mert megelégedtem.

96. Itt Cupido vadász vala, én szarvasa,
      Meg is hatott igen nyila hegyes vasa,
      De szép Clio lévén annak dictamnusa,
      Gyógyító kútfeje és kedves orvosa:

97. Meggyógyula attúl minden sebem mérge,
      Nem maradott rajta semmi eves kérge,
      Szívemnek sem vala tovább maró férge,
      A régi kénoknak szakadt éppen vége.

98. Általkötvén egymást karjaink láncával,
      Mint a foglalkozó gerlice társával,
      Frissítvén orcánkat csókok harmatjával,
      Töltöttük üdőnket szívünk nyugalmával.

99. Nem volt tovább semmi gyötrelme szívemnek,
      Köd nékül ragyogott szép fénye egemnek,
      Eleget tett Clio mindenben kedvemnek,
      Szerencsés napjait mondhattam éltemnek.

100. Parisnak Helenát nem irigyelhettem,
        Didónál Aeneást víg szemmel nézhettem,
        Mert édes Cliómmal én megelégedtem,
        Akivel kedvemet teljesen tölthettem.

101. Ő volt minden kedvem, örömem, szerencsém,
        Kedves ráróm, sólymom, galambom, gerlicém,
        Szép Helenám, Tysbém, Didóm, Euridicém,
        Minden kévánt jókkal rakatott szelencém.

102. De a Cupidónak irigy természete
        Szép egyességünkben tovább nem nézhete,
        Hanem véletlenül megkülönböztete.
        Őt ellopta tőlem, engem ide vete.

103. Hová tehette el, azt most sem tudhatom,
        De én mindazolta így nyomorgattatom,
        Kénaim sokságát, jaj, ki nem mondhatom,
        Kik miatt életem majd-majd elfogyatom.

104. Kányája nem szerez több ként Titiusnak,
        Hegyről visszagyövő köve Sisiphusnak,
        Szája előtt futó vize Tantalusnak,
        Mint nékem Cupido, kisfia Venusnak.

105. Zokogó siralma megkötvén nyelvében,
        Nem mehete ennél tovább beszédében,
        Csak ohajt, könyveket szaporít szemében,
        Úgy epeszti magát ily veszett igyében.

106. Kit könyvezés nékül én sem szemlélhettem,
        Azt mindazonáltal tőle is kérdettem:
        Hol légyen Cupido?, kit hogy említettem,
        Szólt ugyan valamit, de mit, nem érthettem.

107. Hanem minthogy fejét rázza kérdésemre,
        Azt adja, nem kétlem, azzal értésemre,
        Hogy lészen nékem is az veszedelmemre,
        Ha Cupidót hozom ösmeretségemre.

108. Továbbmenvén, hatja fülemet újabb jaj,
        Mely úgy gyű elsőben, csak mint egy zengő raj.
        Végre ugyan sikolt, mint gályát rontó zaj,
        Akit hallván, feláll fejemen minden haj.

109. Oda a másik völgy csak egy kis futtatás,
        Onnét szaporodik a szörnyű jajgatás.
        Eddig is szívemben lévén kénos hatás
        Itt a sok keserves panasz s jaj-hallgatás.

110. Azmint mentem azért, fordultam másfelé,
        De a felvett útban alig léptem belé,
        Hogy ott is fülemet nagy sikoltás telé
        És a vigyázásra szememet emelé.

111. Látván, gyű egy asszony jajgató futással,
        Mocskolja személyét sűrő karcolással,
        Haját tépi, s vagyon iszonyú morgással,
        Szidalmazván férjét rút átkozódással.

112. Vele van kisfia, tulajdon magzatja,
        Megdühödt mérgében szegényt, azt faggatja,
        Apró darabokra végtére szaggatja,
        És amerre megyen, az úton hullatja.

113. Nem messze utána kirántott tőrével
        Férje siet, dúl s fúl, s tajtékzik mérgével,
        Esküszik az égre nagy erős hitével:
        Elérvén megöli tulajdon kezével.

114. Akad gyermekének azonban testére,
        Mellyel annál nagyobb méreg forr szívére,
        De sokszor állván meg annak nézésére,
        Jut amaz azalatt egy sűrő cserére.

115. Azhol nyomát vesztvén, jóllehet kergeti,
        De héjában fárad, mert el nem érheti,
        Nehéz, hogy bosszúját rajta nem töltheti,
        Ebben pedig okul mind Cupidót veti.

116. Amazt Medaeának, ezt Jasonnak véltem,
        Hogy félreállanék, hasznosbnak ítéltem,
        Mert ha reám talál, engem ront meg, féltem,
        És akkor magamban ily formán beszéltem:

117. Bánom már Venusnak tett fogadásomat,
        Mert hátra kell vonnom ott adott szavamat,
        De hogysem bolondul vesztenem magamat,
        Jobb megváltoztatnom tanáccsal dolgomat.

118. Az oly fogadásnak ártalmas kötele,
        Melynek megállása sok veszéllyel tele,
        Azki Cupidóval szövetségre kele,
        Mint vesztette magát, ím, sok annak jele.

119. Ha lehetett volna ezt elébb értenem,
        Nemhogy kellett volna ily úthoz kezdenem,
        Magamnak ennyi bajt, félelmet szerzenem,
        Jobb lett volna Venust meg sem tekéntenem.

120. Ím, mind csak jajt mondnak itt a völgyek, hegyek,
        És engem követnek, valamelyre megyek,
        Kik között, nem tudom, utat merre vegyek,
        Hogy szörnyűségektűl ezeknek ment legyek.

121. Tovább már Cupido nékem nem kellene,
        Minthogy ennyi panasz s átok van ellene,
        S félő, hogy engem is aszerént vesztene.
        Csak volna oly, aki tőle megmentene.

122. Nincs reményem máshoz, hanem Dianához,
        A tiszta életnek kegyes asszonyához,
        Ha itt közel lészen, lát szorgos dolgához
        Régi szolgájának, s veszi azt magához.

1. Így szólván azonban jó köz földet mérek,
    Bízom, több hasonló gonoszt már nem érek,
    De a bércrűl mihelyt az más völgyre térek,
    Sokat látok ott is, kiknek kén a bérek.

2. Ezek is Cupido zsoldosi valának,
    Átkozzák hópénzét sírva tárházának,
    S jajgatják profontját kénos táborának,
    Mely miatt keserves életre jutának.

3. Ezek pedig állnak sokféle nemekbűl:
    Fejedelmi, grófi, úri emberekbűl,
    Nemesi, várasi, vitézlő rendekbűl,
    Pór, paraszt, szabó, szőcs és egyéb céhekbűl.

4. Azkik között vagyon iszonyú versengés,
    Orcákon, nyakakon sűrőn eső pengés,
    Egymás lába alatt szapora fetrengés,
    S azok echójátúl az erdőn sok zengés.

5. Az egeket éri panasza sokaknak,
    Halált, veszedelmet kévánnak magoknak,
    Irtózás hallása szertelen átkoknak
    És Istent bosszontó sokféle szitkoknak.

6. Házasság kötele tartaná ezeket,
    De megvesztegették szép szövetségeket,
    Mert rútúl zavarta Cupido élteket,
    Idegen tüzekkel lobbantván szíveket.

7. Egyik a másikat öldözi szertelen,
    Minden menti pedig magát, hogy bűntelen,
    Azmint veszekednek egymással képtelen,
    Cupidót átkozván mindenek szűntelen.

8. Az elsők rendiből egy, nem kis lármában
    Azt kiáltja: Ment volt király udvarában,
    És onnét megtérvén egy nem vélt órában,
    Komornyikját kapja az maga ágyában.

9. Mond a másik: Nagyobb az én rövidségem,
    Mert nem régen történt vala betegségem,
    S azmíg helyreállott abbúl egészségem,
    Borbélyom alá dőlt sokszor feleségem.

10. Egy pedig nagy jajjal így szóla közülök:
      Én pedig a minap vadászni készülök,
      Azonban titkoson ágyamhoz kerülök,
      Az törpét kapom ott, kin majd elszédülök.

11. Így szól amaz: Mentem minap jószágomban,
      Azhol végetérvén csakhamar dolgomban,
      Mikor visszágyőnék véletlen házamban,
      Egy nagy béreslegént találok ágyamban.

12. Ez így mond: Magam is szégyenlem dolgomat,
      Minap, amíg írtam deliberatomat,
      Hazaküldöttem volt a fő deákomat,
      Hogy utánam hozná némely írásomat.

13. Addig mulatozott oda azonközben,
      Hogy ott ő is indul az asszonnyal pörben,
      Deliberative esnek végre ölben,
      És az ágyra dőlvén, merülnek ott többen.

14. Némely magamagát azzal kesergeti,
      Hogy amíg ő másutt más dolgát sürgeti,
      Az allegatiót hosszan beszélgeti,
      Addig az ágyára honn magát más veti.

15. Azki nem tészen ott hosszú exceptiót,
      Meritumon kezdi az allegatiót,
      Mihelt megérti az deliberatiót,
      Végzi asszonyomon az executiót.

16. Kalmár is panaszol íródeákjára,
      Asszonyának firkál pargamenájára,
      Noha nem bízta azt az ő pennájára,
      Mert nem azért vette, hogy adja vásárra.

17. Bíró uram későn gyön meg a tanácsból,
      Kiment már a drabant a hátulsó házból,
      Mely csak most ugrott fel a paplonos ágyból,
      Amikor jelt adtak néki a tornácból.

18. Pál mester is soká mulatoz a céhben,
      Nem éri a kompánt a belső pincében,
      Hol a gazdasszonnyal ketten a setétben
      Régen kóstolgatják, mi van az iccében.

19. Hadnagy uram is elkésett a táboron,
      Amije itthon volt, mind elkölt a boron,
      Minthogy a menyecske sokat jár a poron,
      Azzal kellett mosni a torkát olykoron.

20. Azonban nem mervén hálni magányosan,
      Más mellé dőlt sokszor, s bátrabb volt párosan,
      De járt hadnagy uram annyiban hasznosan,
      Hogy a lapos hasát találta púposan.

21. Melyeket amikor ezek megértenek,
      Az feleségekkel, csuda, mint feddenek,
      Végre öszvekapván rút harcot kezdenek,
      Nagy rikótásoktúl az utcák zengenek.

22. Amaz urára vet, ez feleségére,
      Ki-ki elég okot talál mentségére,
      Sok mocskokat hánnak egymásnak szemére,
      Mely van mindkettőnek böcstelenségére.

23. Azonban ez amazt kezdi korbácsolni
      És hajánál fogvást a földön hurcolni,
      Az ezt torhát-hányó nyelvével mocskolni,
      Végre haját tépni s körmével karcolni.

24. Az többi is mível hasonló dolgokat,
      Sőt ezeknél sokkal nagyobb gonoszokat.
      Félrevetnek minden más gondolatokat,
      Halálos bosszúra tekéllik magokat.

25. Némely mérges borral pohárat tölteti,
      Kedves köszönettel azt megszínelteti,
      És a felesége kezében ejteti,
      S mondja: Igya meg azt, ha őtet szereti.

26. Ez pedig méreggel étkét trágyáltatja
      S annak készületit úgy alkalmaztatja,
      Légyen az asszonynak az kedves falatja,
      Tudván, hogy így száját inkább megcsalhatja.

27. Amaz, hogy dolgának lármája ne legyen,
      Titkon a borbéllyal oly végzésre megyen,
      Asszonya jobb kezén érvágást úgy tegyen,
      Hogy azáltal lelke végpihenést vegyen.

28. Némely azt végezi pedig kocsisával,
      Készüljön fel régen nyugvó hat lovával,
      Légyen a csatlós is készen hintójával,
      És menjen sétálni kényes asszonyával.

29. Maga amaz szeles gyermeklóra üljön,
      Megvárván, alatta amíg meghevüljön,
      Azután a mezőközépre kerüljön,
      Hogy a vetéseknek az asszony örüljön.

30. És ott (így szól néki) sújtsd meg jól lovadat,
      S tudom, hogy földre vet, oltalmazd magadat,
      Ne bánd, ha megütöd valamely tagodat,
      Megadom én azért duplán jutalmodat.

31. Ereszd szabadosan akkor a lovakat,
      Járjanak egyaránt völgyeket, halmokat,
      Hurcolják veszélyre lator asszonyokat,
      Hogy ne lássak véle több kénos napokat.

32. Van oly, aki meghitt molnárát hívatja,
      Amelynek elsőben más dolgát adatja,
      Végre szíve titkos kénját megmutatja,
      És azt megesketvén, ily formán oktatja:

33. Holnap a malomban fog az asszony menni,
      Minthogy minden helyen jelen akar lenni,
      Csalókát kell ottan lába alá tenni,
      Hulljon az árokban, ne siesd kivenni.

34. Hanem fuss fel s alá, nagy jajt szaporítván,
      Hogy őtet azonban az víz elborítván,
      És a kerekeknek alája szorítván
      Vesszen oda, senki meg nem szabadítván.

35. Némely vigyáz pedig háborgó üdőre,
      Tüzes villámokkal egyvelült felyhőre,
      Akkor mégyen vele sétálni mezőre,
      Agyonveri, s fogja halálát mennykőre.

36. Amaz hamarb utat vész ebben magának,
      Mihelt nyilván tudja vétkét a kurvának,
      Szekérre tétetvén küldi az atyjának,
      Nem kell tovább néki; tartsa meg magának.

37. Ez pediglen tettén maga megragadja,
      Hogy a kertre vigye, inasának adja,
      Az is ura szavát híven megfogadja,
      Többet nem gyön visszá, oda azt úgy hagyja.

38. Azhonnét származnak szörnyű veszedelmek,
      Egymás alá ásott sok árkok és vermek,
      Éjjeli, nappali szüntelen félelmek,
      És elmét aggasztó kegyetlen gyötrelmek.

39. Így a nőstény rend is sok panaszát hányja,
      És azt bosszúlani mérgesen kévánja,
      Azmit feltett, arra magát reászánja,
      És végben is viszi, ámbár azt megbánja.

40. Ez megutált urát sokképpen leseti,
      Esküszik, hogy vagy így, vagy úgy megöleti.
      Sokfelé hánt tőrét el sem kerülheti,
      Hanem vett bosszúját halállal fizeti.

41. Amaz gyilkosokat fogad az házára,
      Legjobban aluván, rohannak ágyára,
      Ott darabolják fel, s vetik az utcára,
      Reggel felvirradván, sokak csudájára.

42. Ez vendégséget üt, s urát jól tartatja,
      Végre lefektetvén titkon megfojtatja,
      Reggel halva lelvén, lármásan jajgatja,
      Hogy a bor ölte meg, reá azt fogatja.

43. Urát az másokhoz küldi mulatságban,
      És mikor víg lévén ott a jó lakásban,
      Éjjel hazamenne senkit nem bántásban,
      Általvereti azt egy utcahajlásban.

44. Némelyek keresnek néző tudósokat
      És megaranyozván elsőben azokat,
      Varázslások után veszik tanácsokat,
      Miképpen hozhassák veszélyre urokat.

45. Ezt a veszedelem várja a mezőben,
      Amannak az halál hány tőrt az erdőben,
      Ki étszakán retteg, ki minden üdőben,
      Ez a kertben vész el, amaz az szőlőben.

46. Másképpen is vannak itt sok versengések,
      Szívet irtóztató iszonyú feddések,
      Különb-különbféle sok szemrevetések
      És onnét származó ütések s verések.

47. Ez hányja urának alacson nemzetét,
      S az ő oldalához illetlen termetét,
      Az feleségének szabados életét
      És helyette máson kapó természetét.

48. Amaz az urának koros idejére,
      Az fára hágáshoz körmetlen kezére,
      Ez annak parasztos együgyűségére
      Panaszol, és udvartalan erkölcsére.

49. Felesége lassú, az azon sír s ohajt,
      Ez azt bánja, hogy gyars, és oda is béhajt,
      Hová nem kellene, s szerez azzal nagy bajt
      Gyanós elméjének, és gyakran mérges jajt.

50. Ez igen otthonos, azon panaszkodik,
      Amaz, hogy kikapó, azért sopánkodik,
      Némely meddősége kárán szomorkodik,
      Ez, hogy igen tenész, amiatt bánkodik.

51. Azt hányja szemére némelyik férjének,
      Mi hasznát veheti deli termetének,
      Sok külső jószága, belső értékének,
      Ha az nincs, ami kell leginkább kedvének.

52. Szolgálóját köti némely az urához,
      Némely gyanakodik jobbágy leányához,
      Vagy gyakran feljáró majorosnéjához,
      S akarmely jövevény cégéres kurvához.

53. Némely pedig nem lép oly alacsonságra,
      Hanem kéván dőlni paplonosabb ágyra,
      Az maga asszonyát veszi barátságra,
      És jut az urával onnét sógorságra.

54. Az cigány test is jó viszont némelyeknek,
      Egyaránt elmetszik, amit hol szelhetnek,
      Azt kiáltja nyelve bús feleségeknek,
      Nem kevés mocskára házaséleteknek.

55. Rettenetes dolog, kit ezek indítnak,
      Mennyi szitkot, átkot egymásra hárítnak,
      És mint dühödt ebek, mérgekben ordítnak,
      Vélnéd, majd mind eget s poklot felfordítnak.

56. Melybűl rút háború indul életekben,
      És vannak amiatt nagy veszedelmekben,
      Cupidót okozzák pedig mindezekben,
      Ő csinál ily szörnyű zúrzavart szívekben.

57. Átkozva említi minden ennek nevét,
      Valaki kóstolja nyalánksága levét,
      És érzi szívében kénnal forró hevét,
      Szerencsésb hívénél, azki ellene vét.

58. Van gondja Echónak a szomszéd hegyekben,
      Nem állhat meg nyelve a feleletekben,
      De nincs semmi öröm, vigasság ezekben,
      Iszonyú jaj hallik minden szögletekben.

59. Azkik majd elveszik nékem is eszemet,
      És szörnyű kétségre szorítják szívemet,
      Búsulván, mint mentsem azoktúl fejemet,
      Hogy őrizőm légyen, kérem Istenemet.

60. Szemléltem azelőtt amely eseteket,
      Azoknak is félve néztem mint-léteket,
      Látván tüzek miatt nagy veszedelmeket,
      De azoknál inkább rettegem ezeket.

61. Mert azokat véltem majd csak példázatnak,
      És mint Morphaeustól származott fajzatnak,
      De ezek mint való dolgok, úgy láttatnak,
      S bizonyos-létekkel méltán irtóztatnak.

62. Azok másképpen is mind hajdaniságok,
      S elmében álomként gyűlt iszonyúságok,
      De ezek mind mai dolgok és újságok,
      Kiknek nyilvánvaló igaz valóságok.

63. Mintha ösmérnék is köztök némelyeket,
      És azért is nézem félve veszélyeket,
      Megindulok, hogy elhaladjam helyeket,
      Hol ezek szertelen mívelik ezeket.

64. Mennék, de lábaim nehezen bírhatnak,
      S másként is ösmérem magamat lankadtnak,
      Azonban némelyek indulni láttatnak,
      És úgy tetszik, hogy énutánam hágatnak.

65. Azmelyet ott én is nem veszek tréfára,
      Erővel is fogom lábamat munkára,
      Sietek az hegynek túlsó oldalára
      S által is rándulok oda nemsokára.

66. És minthogy hirtelen megyek nyakra-főre,
      Hogy ott megpihenjek, leülök egy kőre,
      Gyakorta tekéntvén visszá a tetőre,
      Nem gyün-é utánam valaki űzőre.

67. Azonközben én is felvonom íjamat,
      És úgy helyheztetem abban kész nyilamat,
      Hogyha ki reám gyön, ne hagyjam magamat,
      Hanem álljam azzal szükséges harcomat.

68. De senkit nem látok érkezni ellenem,
      Azkivel kellene viadalt kezdenem,
      Megindulok azért, mihelt megpihenem,
      Mondván, te légy velem tovább is, Istenem.

69. És megyek, noha már lábaim nehezek,
      De meg kellvén lenni, nékik nem kedvezek,
      Cupidóhoz utat tovább nem kérdezek,
      Mert szörnyűségétűl most is ijedezek.

70. Az kalahuzságot bízom szerencsére,
      És a velem lévő Úr vezérlésére,
      Az legmagosb bércnek érvén tetejére,
      Honnét mindenfelé láthatni messzére.

71. Midőn ide s tova jártatom szememet,
      Tovább merre kelljen vennem menésemet,
      Újabb félsz találja megénten szívemet,
      Mely mint hideglelés, úgy fogja testemet.

72. Van szép vadasliget csak általellenben,
      Onnét gyövő zengés ütközik fülemben,
      De hogy egy szeléndek akad ott szememben,
      Azon megvidulok háborult szívemben.

73. Mert tegzes asszonya a tiszta életnek
      Vadász ott, gondolom, s övéi lehetnek
      Az sajdított ebek, melyek a ligetnek
      Vizsgálván útjait, fel s alá ügetnek.

74. Minden terhe lehull, úgy tetszik, vállamnak,
      Helyreáll ereje elfáradt lábamnak,
      Mihelt jelét látom kévánt asszonyomnak,
      És onnét minden jót ígérek magamnak.

75. Szaporán is megyek ott a liget felé,
      Azmelynek útjában alig lépek belé,
      Hogy kévánt látása szemeimet telé,
      És azzal bús szívem nagy örömét lelé.

76. Az fák között mint nap tündöklik orcája,
      Öve mellé vagyon aggatva ruhája,
      Seregel körüle nimfáinak nyája,
      És ragyag oldalán aranyas puzdrája.

77. Két-két szeléndek van majd minden nimfánál,
      Ki-ki azzal vigyáz rendelt állásánál.
      Egy pár vadászdárdát hagyott Thaliánál,
      Melyekkel maradna maga oldalánál.

78. Hogyha valamely vad ő lesére menne,
      És az ellen a nyíl elégetlen lenne,
      Ahelyett kezében akkor dárdát venne,
      És halálos sebet rajta azzal tenne.

79. Hallok hátam megett nagy zúgást azonban,
      Hátranézvén, csak elijedek magamban,
      Mert látom Cupidót úgy győni inamban,
      Mintha mindjárt rakná testemet halomban.

80. Ki légyen, elsőben meg nem ösmérhettem,
      Azután azmikor jól megtekéntettem,
      A mondott jelekrűl könnyen észrevettem,
      Megvallom, nyilátúl igen megijedtem.

81. Mert tudom már, mennyi ként szokott szerzeni,
      És kévánván attúl magamat őrzeni,
      Hogy ne nehezteljen tőle megmenteni,
      Kezdek Dianának azért könyörgeni.

82. Mondván: Saturnusnak kedves onokája,
      Az tiszta életnek asszonya s példája,
      Ne engedd, hogy sértsen Cupido csidája,
      És legyek vérszopó kezének prédája.

83. Ím, nyomomban vagyon, ezennel el is ér,
      És mint ölyv galambot, majd elbír, s földre vér,
      Bús fejem ellene oltalmat tőled kér,
      Ha te meg nem mented, nyavalyás veszni tér.

84. Azelőtt felőle én semmit sem tudtam,
      De minekutána Venusra akadtam,
      És hogy felkeresem, azaránt szót adtam,
      Azolta dolgain sokszor felborzadtam.

85. Vannak mindenfelé irtóztató jelek,
      Kiket tőrében fog, minként bánik velek,
      Hogy elkerülhessem, régen járok s kelek,
      De más menedékhelyt kívüled nem lelek.

86. Kérlek azért, segíts, mert ím, mindjárt meglő,
      Tudod pedig magad, mely istentelen ő,
      Nincs nála kegyelem, mert szíve kemény kő,
      És annak öröme kegyetlenkedve nő.

87. Minthogy régen vagyok kötelességedben,
      És kévántam lenni mindenkor kedvedben,
      Sok temijént hántam áldozó tüzedben,
      Van is nagy reményem te segítségedben.

88. Többet mondok vala, de az Venus fia
      Csattogtatja szárnyát, peng kezében íja,
      Felhúzott nyilával szívem bajra híja,
      Sőt ostromlja is már és erősen víja.

89. Hogy holduljak néki, reám szörnyen kiált,
      Mondván, kit meg nem bírt, még olyra nem talált,
      Veszett nyila miatt, aki ellene állt.
      Ha kedvet nem teszek néki, hoz rám halált.

90. Úgy tetszett, hogy sért is már nyila szívemben,
      És tüzét is mintha érzeném mellyemben,
      De az istenasszony, állván vele szemben,
      Az fogja pártomat ily szoros igyemben.

91. Mondván: Te vérszopó, hamis, szárnyas gyermek,
      Akitől származnak ezer veszedelmek,
      Hogy mérsz idegyőni, hol semmi fertelmek
      Nincsenek, és téged néző gaz szerelmek,

92. Hanem pályája ez a tiszta életnek.
      Nincs ott néked közöd, hol engem követnek,
      Takarodjál azért oda, hol szeretnek,
      Mert itt ilyen rossznak zsoldot nem fizetnek.

93. Így szólván, kész íját ragadja hirtelen,
      Mondja megént, innét távozzál, szemtelen,
      Mert nem kedves itten az ily istentelen,
      Másképpen megemészt fegyverem szertelen.

94. Vetette volt is már nyilát idegében,
      Hogy semmivé tegye haragja mérgében,
      De látván Cupido, hogy ez jár bőrében,
      Elillant és siet maga seregében.

95. Én pedig Diana lábához borulok,
      Köszönöm, általa hogy megszabadulok,
      Esküszöm, így többször meg nem bolondulok,
      És vesztemre bogár után nem indulok.

96. Nem kévánom soha Cupidót ösmérnem,
      Annak moslékjában szívemet kevernem,
      E szűz asszonyt fogom örökké tisztelnem,
      S a tiszta életnek ruháját viselnem.

97. Mond erre Diana: Azt jól cselekedted,
      Menedékhelyedet hogy nálam szerzetted,
      Tovább is kész leszek felkelnem melletted,
      És Venus fiával bajt vínom éretted.

98. De igen nagy dolgot tettél fel magadban,
      Hogy szűz életet élsz egész világodban,
      Aligha megállhatsz e fogadásodban,
      És változás nem ér azon szándékodban.

99. Látom, Cupidótúl igen megijedtél,
      Méltán is, mert attúl szorosan űzettél.
      Onnét lett, hogy ilyen nagy fogadást tettél,
      De annak kezétől már megmenekedtél.

100. Azmit cselekedtél megrémült voltodbúl,
        Minthogy nem esett az kész akaratodbúl,
        Mentté lehetsz akkor tett fogadásodbúl,
        Ha ki akarod azt vetni a nyakadbúl.

101. Bizony, drága dolog az igaz szüzesség,
        S nincsen e világon ennél szebb ékesség,
        De szükséges ahhoz nagy tekéletesség,
        Kit nehezen tehet a töredékenség.

102. Így szólván kézen fog, s vélem beljebb mégyen,
        Ne félj (úgymond), tovább oly bántásod légyen,
        Az hamis Cupido hogy rabjának tégyen,
        De ládd-é, kik ülnek ama dombon négyen.

103. Mutat ott négy nimfát a fák árnyékában
        Kedvesen nyugodni egy domb oldalában,
        Melyek a hálóknak felvonatásában
        Valának azelőtt nem keves munkában.

104. S mond: Néked szántam én azoknak egyikét,
        Több volt, de elvették immár némelyikét.
        Vizsgálja meg szemed (szabad) mindenyikét,
        Meg nem tartom tőled, vedd akarmelyikét.

105. Minthogy ezek nőttek magam seregében,
        Ösmérem, hogy ki-ki szelíd erkölcsében,
        És nincs semmi korom tiszta életében,
        Szüzesség laurusa lévén a fejében.

106. Azkivel mikor jutsz igaz szeretetben,
        Az házasságbéli istenes szerzetben,
        Lészen úgy is részed a tiszta életben,
        Az szemérmességet tartván őrizetben.

107. Nem lész semmi köze hozzád Cupidónak,
        Kitehetd a szűrit, mint oly vérszopónak,
        Életedet mondhatd kedvedre folyónak,
        S az Vesta szüzekhez közel hasonlónak.

108. Fogadásodnak is teszesz így eleget,
        Az lehetetlenség terhe sem veszteget,
        Mert az a szüzesség, kit elméd feszeget,
        Mint a romló földet, illet inkább eget.

109. Azért tanácsosabb ezt így mértékelni,
        Fogadásodnak is részszerént betelni,
        Mint elbírhatatlan nagy igát viselni,
        És gyalázatosan az alól kikelni.

110. Ezekre meghajtom alázva fejemet,
        Mutatom (noha nem akarom hitemet
        Megszegnem) ebben is nagy engedelmemet,
        És vetem a mondott szüzekre szememet.

111. De alig veszem fel azok cirkálását,
        Úgy tetszik: testemnek csuda változását,
        Cupidónak pedig mellettem állását
        Érzem megént, s annak újabb ostromlását.

112. Azkitűl amikor kezdenék borzadni,
        És a fázás után szaporán izzadni,
        Mond Diana: Ennek honnét kell támadni,
        Hogy ilyen hirtelen kezdettél bágyadni?

113. Nyavalyámnak okát megbeszélem neki,
        Mondván: Ah, szűz asszony! Tovább nem lész senki,
        Tett fogadásombúl mely engem vegyen ki,
        Mint azt megmásoljam, jobb, lelkem menjen ki.

114. Tudom ugyan, nincsen az tehetségemben,
        Hogy magam ereje felvállalt terhemben
        Elég legyen: hanem van erős hitemben,
        Hogy te megsegítesz én gyengeségemben.

115. És amire adtam szabadon magamat,
        Bétölthetem abban úgy fogadásomat,
        Hogy végig megtartsam én tisztaságomat,
        Ezaránt leginkább rád bízván dolgomat.

116. Azmég így beszélek, vizsgálja szememet,
        Hihető, hogy onnét tudhassa szívemet.
        Közelebb áll végre, és fogván kezemet,
        Kezd ily kegyes szókkal illetni engemet:

117. Ó, istenes szándék, nagy tekéletesség!
        Vagyon ugyan ebben sokféle nehézség:
        Hogy amint feltetted, a drága szüzesség
        Maga virágjában legyen végig épség.

118. Mert van az életben annak sok próbája,
        Nagy ellenségeknek tátatván rá szája,
        De ha végbenmegyen tövises pályája,
        Nehéz futásának kedves lesz pálmája.

119. Így szólván, kiáltják: Az liget aljában
        Az ebek akadtak egy szarvas nyomában,
        Azért jól vigyázzon ki-ki állásában,
        Kire nézve ő is áll maga sorában.

120. Minthogy pedig a vad mifelénk szalada,
        És ezzel beszédünk ottan megszakada,
        Hogy azt béfejezzük, továbbra halada,
        Diana nékem is két agarat ada.

121. Kiket hagyásaként fogok is kezemre,
        Azhova küld, állok azokkal helyemre,
        Mond: Fegyelmezz, kérlek, adandó jelemre,
        Ha a vad találna győni én lesemre.

122. Maga szokott íját ragadja kezében,
        Mellyel alig állhat bé leső helyében,
        Hogy nagy ropaj esik közel ellenében,
        Az sűrő gaz között az erdő szélében.

123. Azhonnét egy szarvas ugrik ki sebesen,
        Azmelynek szarvai ágaznak szélesen,
        Diana lesére tartván egyenesen,
        Várja az szűz asszony nyilára szívesen.

124. Azmelyet régen tart készen idegében,
        És azt megcsappontván, akad gégéjében.
        Ragad másikat is hertelen kezében,
        És annak a vasa hat a veséjében.

125. Int azonban reám, látván a jeleket,
        Utánabocsátom én is az ebeket.
        Oly sebesen menni mondhatom ezeket,
        Mintha rárószárnyak viselnék testeket.

126. Lesznek is csakhamar a szarvas inában,
        De egy törzsök akad a Dromas lábában
        (Ez volt egyik neve), és az hamarjában
        Kificamlik lába gyars fordulásában.

127. A másik a szarvast tovább is inalja,
        Valamikor éri, mindenkor megfalja,
        És Phigalia is a lármát meghallja,
        S megkerüli, hogy úgy a vadat megcsalja.

128. De megfordul és tér megént Dianára,
        Ki is készen várván felhúzott nyilára,
        Úgy lövi, hogy fordul mindjárt oldalára,
        De felvervén magát, kel megént lábára.

129. Siet az erdőnek sűrőbb oldalában,
        Melynek fel sem lelnék sok ágabogában,
        Ha egy szagló vizsla végtére nyomában
        Nem akadna ottan sok futosásában.

130. Ennek hajtására ímhol gyön Thalia,
        Kezén van Melampus, mérges Alce fia,
        Annak pórázosa a fene Harpia,
        Kik, mint sebes szelek, úgy szoktak futnia.

131. És az szarvas után sietnek szaporán,
        Elmarad a Tacskó, s nyomozza csak porán,
        Az agarak pedig utolérik korán,
        És sebet is tésznek annak a tomporán.

132. De hogy elejthessék, szerit nem tehetik,
        Hanem az oldalrúl a völgyre kergetik,
        És minden helyekrűl eleit vétetik,
        Végre hálóban vesz, addig térengetik.

133. Ott is pedig magát erősen viseli:
        Ezt halálra rúgja, amazt megökleli,
        Szaggatja az hálót, haragját neveli,
        S itt ki bénaságát, ki vakságát leli.

134. Szólítván fegyvere viselő nimfáját,
        Ragadja Diana azonban dárdáját,
        Azzal veri által végre szíve táját,
        És úgy bocsátja ki utolsó páráját.

135. El sem végezhetik itt a komédiát,
        Hallják kiáltani szaporán Thaliát,
        Diana vonja fel újonnan kézíját,
        Vegye maga mellé Melampust s Harpiát.

136. Mert rettenetes kan nem messze érkezik,
        Ki némely ebekkel máris ellenkezik.
        Ója minden magát, mert kihez férkezik,
        Félő, hogy halálos baja következik.

137. Eloszlunk csakhamar és állunk rendekben,
        Ki más helyre, ki az elébbi lesekben.
        Azonközben a kan, lévén már sebekben,
        Szörnyű dolgot mível a szomszéd berekben.

138. Végre legközelebb jut az én lesemhez,
        Honnét nem kevés félsz ütközik szívemhez.
        Bízom mindazáltal jó egy pár ebemhez,
        Kit Diana adott újonnan kezemhez.

139. Bocsátom is hamar ellene azokat,
        De semmiben hajtja rárohanásokat,
        Tajtékzó mérgében szaggat nagy hantokat,
        És tész mindenfelé erős csapásokat,

140. Kikkel az ebeket messze veti tőle.
        Valamerre fordul, foly a vér belőle,
        Megvallom, örömest elmennék előle,
        Mert csak szólani is félelem felőle.

141. De nincsen ebben mód, kell lennem helyemben,
        Akin nem kevessé búsulok szívemben,
        Vigasztalásomra jut végre eszemben,
        Hogy a vitéz asszony van csak ellenemben.

142. És ha az megmentett Cupido nyilátúl,
        Megment a kannak is mérges agyarátúl.
        Siet is az felém egy leomlott fátúl,
        Az rámgyövő vadat megkerülvén hátul.

143. És az ebeinek eleiben adja,
        Látván, hogy irtózom, megsegít, fogadja.
        Harpia Melampust hamar elhaladja,
        És elérvén a kant, nyakszirton ragadja.

144. Azonban társa is utána érkezik,
        Az orrához kapdos, s ottan ellenkezik,
        De fordulván a vad, farához férkezik,
        És erős fogai majd földhöz szögezik.

145. Felkél ugyan onnét, s szemben szökik véle,
        De úgy vágja a kan, hogy kiomlik béle,
        Azmelyet Diana fájlalva szemléle,
        Mert kedves ebe volt, és tovább nem éle.

146. Láttatik Harpia szemlélni könyvesen,
        Hogy pórázos társa vesz ily keservesen,
        S ugrik bal fülére a vadnak sebesen,
        És azt megragadván rángatja mérgesen.

147. Az jobb fülét pedig erős Tharon kapja,
        Párductól származott ennek a nagyapja,
        Küzdik az erős vad, hogy onnét lecsapja,
        De az is nem enged, s mérgesen harapja.

148. Azkik pedig az én kezemen valának,
        Azoknak egyikét híják Liciskának,
        Az inát kapdossa az első lábának,
        Az más sertéivel küszködik hátának.

149. Harpalos érkezik hátulsó inára,
        Könnyű Alce pedig ugrik a hátára,
        Veszi Hyale is azonban nyilára,
        Arányozván azzal gyenge horpaszára.

150. Által is lövi azt kéttollú nyilával,
        Láncsát kap Diana, s azt hozza magával,
        Hogy általszögezze szigonyos vasával,
        Ne csináljon több kárt mérges agyarával.

151. Ide s tova hányja most is az ebeket,
        De nem vetheti el az két szeléndeket,
        Kik erősen tartván, megállják helyeket,
        Jóllehet azok is vettek már sebeket.

152. Hányja a tajtékot, dúl-fúlván dühösen,
        Az tartó ebekkel küszködik mérgesen,
        De nem engedtetik, hogy továbbmehessen,
        Az sebesült ebek sírnak keservesen.

153. Itt Hilactor jajgat elvágott inával,
        Amott Melampus sír levágott állával,
        Innet Leucon hever öszvetört farával,
        Fentereg túl Tigris, Harpia társával.

154. Azalatt Diana kürteit fúvatja,
        Az egész ebeit mind öszvehívatja,
        Azok seregével azt körülfogatja,
        De úgy is a nagy kant nehezen bírhatja.

155. Feltűri karjait, ezt látván, végtére,
        És köntöse hosszát aggatja övére,
        Maga megyen rajta, s úgy veszi kezére,
        Hogy láncsája vasa hat éppen szívére.

156. Hirtelen belőle azt ki sem vonhatja,
        Ott pedig az üdőt nem hosszabbíthatja,
        Mert magát a bús vad szaporán rángatja,
        Ha megszabadulhat, őt is megronthatja.

157. Hanem felvont íját ragadván markában,
        Három mérges nyilat bocsát ágyékában,
        Kik megszelédítik végre vadságában,
        S ugyanott megdöglik az ebek szájában.

158. Az erimantusi kan jut itt eszemben,
        Amikor Hercules jutott azzal szemben,
        Lehetett élete mely veszedelemben,
        Míg meg nem ölte azt nagy győzedelemben.

159. Gyön Adonisnak is elmémre esete,
        Mikor a vadaknak hálókat vettete,
        Az rágyövő kannak semmit nem tehete,
        Néki pedig romla amiatt élete.

160. Amíg pedig dolga így foly e nagy vadnak,
        Addig a hálókban többek is akadnak.
        Az hálós mesterek kiket eléadnak,
        Szép vadászatokon mindnyájan vigadnak.

161. Egy halomban hordják minden prédájokat,
        Porbúl, sárbúl, vérbűl kimossák magokat.
        Helyreegyengetik bomlott ruhájokat,
        Úgy sereglik végre vitéz asszonyokat.

162. Azkik között én is mikor állok rendben,
        Meglátván Diana, mosolyog szememben
        És kérdi kedvesen: Vagyon-é kedvemben,
        Hogy tovább is legyek vele egy seregben?

163. Alázatossággal szavára felelek:
        Nékem ott kedvesek mind nyarak, mind telek,
        Valahol, asszonyom, néked kedvet lelek,
        Veled nagy örömest együtt járok s kelek.

164. Mond: Vége vagyon most itt mulatságomnak,
        Akarom, hogy adtad magadat társomnak,
        És hogy szárnya alá álltál palástomnak,
        Ezután is hasznát veszed oltalmomnak.

165. Így beszélvén, íme, kit nem remélt senki,
        Az völgybűl egy sebes medve verődik ki.
        Kit látván, fegyverét s ebét kapja ki-ki,
        És őket Diana hamar rendeli ki.

166. Ez nem kis félelmet vezet seregünkben,
        Mivelhogy nem vagyunk már kellő rendünkben.
        Mindazáltal újabb felkészületünkben,
        Azmint hamar lehet, beállunk helyünkben.

167. Egy kis szellő járta akkor az ligetet,
        Amelytűl a vérszag onnét felvétetett,
        Azhol az kegyetlen nagy kan megöletett,
        És az a medvének orrában vitetett.

168. Azelőtt láttatott ballagni csendesen,
        De azt megérezvén, felfortyan mérgesen,
        És a két lábára állván egyenesen,
        Szaglál mindenfelé és vigyáz szemesen.

169. Az vert vadak halma jutván látásában,
        Annál inkább dúl-fúl, s felforr haragjában,
        Hányja, veti magát csapongó útjában,
        Végre Dianának jut szomszédságában.

170. Azmely vévén magát egy nagy omlott fához
        És felvont kézíját fogván pofájához,
        Úgy arányoz azzal a szíve tájához,
        Hogy röpülő nyila jut éppen tárgyához.

171. És az a tolláig mégyen oldalában,
        Más nyilat is fordít azalatt íjában,
        Mely is idegének erős csapásában
        Érkezik csakhamar az első nyomában.

172. Az vad sebeibűl ezeket kikapja,
        Mint teli hordónak kivétetvén csapja,
        Úgy foly vére, akin magát is harapja,
        Talám ugyan érzi, hogy e lész végnapja.

173. Hányja, veti magát annál dühösebben,
        Megnyílt oldalábúl mennél sebesebben
        Indul vére, s érzi sebeit mélyebben,
        De már Diana is vagyon szemesebben.

174. Azért újonnan is fordítja puzdráját,
        Idegében veti megént tollas fáját.
        Úgy célozza azzal hevedere táját,
        Hogy ott is nem vallja lövése hibáját.

175. Hanem egyenesen hat a nyíl szívéhez,
        Noha erő kellett temérdek bőréhez,
        És az nagyobb özönt ad folyó véréhez,
        S abbúl következő haragja mérgéhez.

176. Mert akarmihez fér, ront az mindeneket,
        Tördeli a fákat, hányja a köveket,
        Teszen iszonyító rút bömböléseket,
        És egy helyből másban szörnyű szökéseket.

177. Azmellyel közelít megént Dianához,
        Kit látván, ő is kap újonnan nyilához,
        S úgy arányozza azt a medve hasához,
        Hogy vasa tüdőjét szögezi májához.

178. De az erős állat győzetlen testében
        Így sem dől el, hanem forr mégis mérgében.
        Diana nyilat vet megént idegében,
        S azt hirtelenséggel lövi a fejében,

179. Mellyel unikornist csinál a medvéből,
        De kirántja az azt hamar a fejéből,
        Pozdorjára töri haragja mérgéből,
        Azonközben tovább mozdulván helyéből.

180. Eddig tilalmazta Diana másoknak
        A lövést, engedi most már mindnyájoknak.
        Csattogni kezd hamar idege íjaknak,
        És sűrő zápora indul gyars nyilaknak.

181. Azkiknek egyike jut az bal szemében,
        Az másika akad jobb füle tövében,
        Kikre (noha immár fetrengett vérében)
        Felugrik és indít nagy morgást mérgében.

182. És most is Diana felé kezd mozdulni,
        És ez is ellene fegyveréhez nyúlni,
        De Rhamis találván szemében fordulni,
        Eltér onnét s ehhez kezd tőle indulni.

183. Mely céloz nyilával veséje tájára,
        De egy ág-bog vagyon nagy akadályára,
        Mert az szintén akkor percen kézíjára,
        Mikor kelne abbúl gyars nyila szárnyára.

184. És az félrecsapván aránzott helyétűl,
        Nyakában nem messze akad a fejétűl,
        Ismenisnek jobban gyön a nyíl kezétűl,
        Mert az rajta általhat a tüdőjétűl.

185. Phiale felett egy herjóka levege,
        Mert vala a napnak még akkor melege,
        Arra vetvén szemét, kézíja billege,
        Félrerúgá nyilát amiatt idege.

186. Azért noha célzott azzal oldalához,
        De elvétvén útját, jut csak a farához,
        Kit látván, hirtelen kap újabb nyilához,
        De az sem vitetik aránzott tárgyához.

187. Mert egy rothadt fára talált volt állani,
        Midőn szintén lőne, le kezd az romlani,
        S azzal célozása rendi megbomlani,
        És a nyíl útjából bal felé hajlani.

188. Akad oldalában ott egy kőrösfának.
        Bánja hibázását a nimfa nyilának,
        Idegét újonnan vonja fel íjának,
        Veszi megént célul a medvét magának.

189. Ezt látván Diana, biztatva szól néki,
        Kihez képest nyilát ő is úgy veti ki,
        Hogy egy oldalán bé, a máson megyen ki,
        Ennél erősb lövést nem tett még itt senki.

190. Azmelynek helyén is kezd vére csurgani
        A vadnak, s maga is jobban tántorgani,
        Hol erre, hol arra dőlöngve forgani,
        És azonban így is mérgesen morgani.

191. Az ebek is eddig pórázon tartattak,
        De most már ezek is mind elbocsáttattak,
        Mintha szárnyok volna, győni úgy láttattak,
        Mikor a vad felé azok bocsáttattak.

192. Labros a többinél hamarább érkezett,
        Még azok elgyöttek, meg is ellenkezett,
        De minthogy a bús vad most is veszélyt vezet,
        Nem kedve szerént fog végre vele kezet.

193. Az könnyű ebeknek ez volt kalahuza.
        Megkapván a medve, maga alá húzza,
        Fejétől a bőrit a farkáig nyúzza,
        S öszvetörik benne mind mája, mind zúza.

194. Azután Harpalos és Alce jutának,
        Tartóztatás nékül a vadnak kapának,
        Rángatja mindkettő lompját bal inának,
        De hogy levonhassák, vele nem bírának.

195. Ezeket pórázra fogni nem kelletett,
        Anékül mindkettő szabadon lehetett,
        Ám látta a vadat, de rá nem sietett,
        Szoktatásbúl vévén ilyen természetet.

196. Sőt huszítás nélkül helybűl meg sem mozdult,
        Hanem ki-ki szótúl várt, s azután indult.
        Az futásban pedig sólyomszárnyakat dúlt,
        És amikor kellett, mint gyars szellő fordult.

197. Kik a medvére is villámásként gyöttek,
        Az inain sűrő falásokat töttek,
        Vele, hogy levonják, erősen küzdöttek,
        De azzal győzelmet erején nem vöttek.

198. Hanem Nape s Tigris utánok érkezvén
        S azok is mardosni az jobb inát kezdvén,
        És a több ebek is reáfelesedvén,
        Levonják, végtére elerőtlenedvén.

199. Tészen az ebekhez erős csapásokat,
        De vigyázván, mind elkerülik azokat.
        Tanult ebek, tudják viselni magokat,
        Többször is próbálván hasonló dolgokat.

200. Ezt mindazonáltal annak köszönhetik,
        Hogy a medvét a sok sebek szédelgetik,
        És immár lábai gyengén viselhetik
        Azok ellen, akik halálra kergetik.

201. Diana hánta már nyilait tegzében,
        Azok helyett láncsát viselvén kezében,
        Az ebeknek ugrik azzal seregében,
        És nyeléig tolja a vadnak testében.

202. Mely nagy roppanással oldalát meghatja,
        És szigonya élét benne megforgatja.
        Nagyot hortyant a vad, magát megrángatja,
        És végre a sok seb éltét elfogyatja.

203. Akkor azt a nimfák köröskörül állják,
        És majd hihetetlen nagy voltát csudálják,
        Azonban a sebek helyeit vizsgálják,
        És azoknak számát két húsznak találják.

204. Kikbűl végre kezdik szedni a nyilakat,
        És megtisztogatván a vérbűl azokat,
        Megtöltik újonnan ürült puzdrájokat,
        Hogy ejtsenek velek másszor is vadakat.

205. Noha nehéz szerit tenni némelyeknek,
        Az csontokban hatván szigonya hegyeknek,
        Nem is lehet másként kigyőni ezeknek,
        Hanem odahadván vasait nyeleknek.

206. Vagyon ott nem messze egy régi keresztút,
        Amellett zöld pázsit, s azon szép forráskút,
        Folyamja az völgyön alá csörögve fut,
        Az vadtúl elmenvén Diana ahhoz jut.

207. És megtelepedvén annak lefolytában,
        Vadásztársaival a zöld fák aljában,
        Hogy pihenést vegyen hosszas munkájában,
        Kit tett a vadaknak izzasztó harcában.

208. Perzsiában mívelt zombok volt zsebében,
        Azt keresi elé és veszi kezében.
        Megmeríti a friss forrásnak vizében,
        És jól ereszt abbúl szomjú gégéjében.

209. Hol minekutána kevessé pihennek,
        Jó kedve érkezik végtére mindennek,
        Egymást nevettető beszédekre mennek,
        Szaporán zeng nyelve hol annak, hol ennek.

210. Eléhoznak sok szép hajdani dolgokat,
        Acteon esetét, más vadászatokat,
        Adonis mint leste a fene vadakat,
        És vesztette magát, kergetvén azokat;

211. Az rézlábú szarvast Maenalus hegyében,
        A prédáló nagy kant Phocis mezejében,
        A fene oroszlyánt Nemea berkében
        Mint győzte Hercules híres erejében;

212. Dido mint vadászott Anchises fiával,
        A mezőre vivén egykor ő magával,
        Ott a szarvasoknak harcolván nyájával,
        Ki hányat ejtett el azokbúl nyilával.

213. Öszve lévén immár a több ebek szedve,
        Mihelt megszelédült s elesett a medve,
        Többnek Aldinánál nem volt megengedve,
        Hogy tovább az erdőn járjon elszéledve.

214. Ez a szűz asszonynak legkedvesb vizslája,
        Melynek ha szaglása után csahol szája,
        Hogy ott vad ne legyen, nincs annak hibája,
        És abban van most is mutatott példája.

215. Mert addig fityeréz gyars futosásával,
        Hogy egy fácán nyomát veszi fel orrával,
        Akiről midőn jelt ád csaholásával,
        Talpra áll Diana kézben vett íjával.

216. Azonban az ebnek közelb jutására
        Fel is kél a fácán és száll ott egy fára,
        Kit látván Diana, nyilat fog íjára
        S hozzálő, de egy ág van akadályára.

217. Azmely miatt bánja, hogy történt hibálni,
        De a fácán kezdvén a vizslát csudálni,
        Arra nézvén, a fán vigyázatlan állni,
        Bízik, más lövése jobban fog szolgálni.

218. Fordít is más nyilat hamar idegében,
        Mely egyenesen jut a madár begyében,
        És azzal a fárúl jól le sem estében
        Kapja az eb, s viszi asszonya kezében.

219. Azki kedves ebét kezdi törülgetni,
        Amely hű, amely jó, bőven beszéleni,
        Azonban a madarat is nézegetni,
        Az miből, miként lett, végre emlegetni.

220. Mondván: Azkik dolgát ennek nem tudjátok,
        Megbeszélem, méltó, hogy meghallgassátok,
        És ráfegyelmezvén, meg is tanuljátok,
        Ki légyen Cupido, onnét is lássátok.

1. Az athenasbéli Pandion királynak
    Progne s Philomela leányi valának,
    Kik közül az elsőt jedzi el magának
    Tereus, akkori ura Thráciának.

2. Mellyel nem mint Paris görög Helenával,
    Más ágyátúl elvont ragadományával,
    Hanem ül hajóra úgy, mint sajátjával,
    S törvény szerént való kedves mátkájával.

3. Viszi a tengeren gazdag országában,
    Hol ki-ki öltözik menyegző ruhában,
    Fogadják mindenek örvendő pompában,
    Vígan helyheztetvén királyi házában.

4. Noha Juno, Hymen onnét kirekedtek,
    Alecto, Megaera vannak ott helyettek,
    És a menyasszonynak ágyat ők vetettek,
    Úgy a nyoszolyók is ugyanazok lettek;

5. És hálóházaknak nemcsak a tetején,
    De minden szögletén, utolján s elején
    Sok bagoly üvöltött lefektek idején,
    Melyből sok gonosz is tölt mindkettő fején.

6. Akkor mindazáltal éltek szép napokat,
    Boldogoknak bízvást mondhatták magokat,
    Igaz szeretetben folytatván dolgokat,
    Semmi kénos búra nem adtak okokat.

7. Lesz Progne méhének azonban rajzatja,
    Azt maga Tereus Itisnek hívatja,
    Születése napján nagy kedvét mutatja,
    És azt esztendőnként ünnepül tartatja.

8. Azmelyre mindenkor gazdagon készülnek,
    Országábúl mindenfelé öszvegyűlnek,
    És a nevekedő gyermeknek örülnek,
    S az király kedvében azzal részesülnek.

9. Azonban egynéhány esztendő elmúlván,
    Atyjára s öccsére elméje fordulván,
    S hogy azokat régen nem látta, búsulván,
    Így kezd szólni Progne, urához fordulván:

10. Szép szerelmem, ne vedd unva kérésemet,
      Sőt ha ítélsz arra méltónak engemet,
      Ne nehezteld abban tölteni kedvemet,
      Hogy atyám házához engedd menésemet.

11. Régen van, miolta onnét elhozattam,
      Te szolgálatodra, édesem, adattam,
      Vajon, nem nehéz-é, te magadra hadtam,
      Hogy édesatyámat eddig nem láthattam?

12. Kedves öcsém mint van, aztat sem tudhatom,
      Kiknek személyeket mihelyet láthatom,
      Magamot kevéssé velek mulathatom,
      Visszagyövök hozzád, Istenre fogadom.

13. Avagy ne neheztelj magad odamenni,
      Amellyel is nékem nagy kedvet fogsz tenni,
      Mert fogok általad bizonyos hírt venni,
      Mint hagyod azokat, mint találod lenni.

14. De kérlek, elhozzad Philomelát veled,
      El se győj anékül; nagy kedvemet leled,
      Kévántam személyét ha ideemeled,
      Ennek, remélem is, hogy gondját viseled.

15. Azmikor Tereus ezeket meghallja,
      Méltót kéván Progne, maga is megvallja,
      De azt, hogy ő menjen oda, nem javallja,
      Mert a tenger útját sok veszély nyargalja.

16. Azhol a szelek is hamar megindulnak
      És az evezőknek ellene fordulnak,
      Amely miatt azok veszélyre szorulnak,
      S az ellenségek is sok gályát feldúlnak.

17. Hanem maga megyen atyja látására
      És kedves öccsének elhozatására.
      Csak viseljen gondot azonban magára
      Ő otthon, és várja haza nemsokára.

18. Hajóit csakhamar el is készítteti,
      Szárnyas vitorláit szélnek ereszteti,
      Megindul és útját arra rendelteti,
      Azmerre Athenast hamarább érheti.

19. Van előjáróban két könnyű sajkája,
      Azon színes néppel négy úri szolgája,
      Kiktűl eléretvén Pandion hazája,
      Hírül adják, hogy gyön Tereus hozzája.

20. Indul Pandionnak ezen nagy vígsága,
      Főnixként frissülni láttatik aggsága,
      Mikor éri ilyen kedves hír újsága,
      És ezzel csakhamar megtelik országa.

21. Érkezését hallván mindenek örülnek,
      Az szomszéd helyekbűl sokan öszvegyűlnek,
      Miképpen köszöntsék, szorgosan készülnek,
      Hogy hamar láthassák, arra majd repülnek.

22. Elgyön híre után maga nemsokára,
      De hamarb jut ipa a tenger partjára,
      Ott várván szívesen, vigyáz hajójára,
      S mihelt elérkezik, siet áldására.

23. Kézfogások közben öszveölelkeznek,
      Hogy egymást láthatják, szíből örvendeznek,
      Végre ki mint vagyon, arrúl értekeznek,
      Prognérűl mindketten sűrőn emlekeznek.

24. Tereus köszönti az apját szavával,
      Az kérdezi, miként hadta kisfiával?
      Várta azokat is nagy kévánságával,
      És sajnálja, hogy el nem hozta magával.

25. Philomela fel van öltözve ékesen,
      Hercegi formára, gazdagon, kincsesen,
      Kleopátra ha volt akkor oly fényesen,
      Mikor vendégelte Pompéust kedvesen.

26. Égnek nyaka, mellye sok drágakövekkel,
      Aszerént kezei köves perecekkel,
      Gyertyákat gyújtonak ragyagó fényekkel,
      Miként a csillagok éjjeli tüzekkel.

27. Hány függők fénlenek füle cifrájában,
      Annyi falu s váras van azok árában.
      A gyűrőket, akik ragyognak ujjában,
      Nehéz mérsékelni böcsök nagy voltában.

28. Fodorult hajában szedtek rendes ráncot,
      Rengő bokrétái melyben járnak táncot,
      Visel a dereka szép gyémántos láncot,
      S azt különbeztető sokféle zománcot.

29. Az sok cifra rajta majd ugyan lángozik,
      Különb-különb színre, mint Iris, változik,
      Mint rózsa, amely szép szaggal virágozik,
      Ámbrás öltözeti jobban illatozik.

30. De mégis szebb maga, hogysem ruházatja,
      Valamelyre fordul vidám ábrázatja,
      Mint a felkelő nap, a homályt oszlatja,
      Aki ezt szemléli, nincs annak bánatja.

31. Játsznak szemeiben gyémánt ragyogványok,
      Ajakán ingonak kláris szivárványok,
      Viselik beszédét ékes tudományok,
      Olyak a kezei, mint fejír márványok.

32. Orcája rózsáskert, liliom homloka,
      Mint a sugár cédrus, oly karcsú dereka,
      Alabastrum oltárt mutat fejér nyaka,
      Azhol az van, nincsen ott soha étszaka.

33. Mely is eleiben kigyön sógorának,
      Áll a felső részén a tenger partjának,
      Mikor a fövenyrűl oda feljutának,
      Illő köszönetet ennek is adának.

34. Kit fogad rendesen meghajtott térdjével,
      S azzal majd a földig bocsátott kezével,
      Amelyen megakad Tereus szemével,
      És gyúlni kezd szíve nem remélt tüzével.

35. Mert annak személyét alig szemlélhette,
      Hogy Cupido (lévén már régen mellette)
      Mint ejtse meg, tőrét utánavetette,
      És készített tüzét szívében hintette.

36. Kitűl, mint a szikra, esvén puskaporban,
      Úgy hirtelenséggel Tereus fellobban,
      És az hovatovább mind gerjed nagyobban,
      Mintha több-több olaj dőlne rá újobban.

37. Nem bírhat tüzének emésztő langjával,
      Mit míveljen tovább, küszködik magával.
      Mondja, ostromlani fogja szép szavával,
      És nagy ígéretű sok ajánlásával.

38. Vagy pedig erővel hajóra ülteti,
      Kedve töltésére azon elviteti,
      Priamus fiának példáját követi,
      Magánál haddal is azt megőrizheti.

39. Pandion azonban megindul vejével,
      Az városban viszi azt minden népével,
      Azalatt Titán is tüzes szekerével
      Az tengerre szállván, elhalad fényével.

40. Az vacsorálásnak érkezik órája,
      Meg is teríttetik a király táblája,
      Hogy feltálaljanak, lót-fut sok szolgája,
      Sietvén szorgosul szakácsok munkája.

41. Ezalatt Tereus Progne köszöntését
      Beszéli bővebben és szíves kérését;
      Mondván, nem is kétli atyja kedvezését
      És kévánt öccsének odaeresztését.

42. Kihez magának is az Philomelának
      Lévén kedve, nyakán csüggedez atyjának,
      És sűrő csókot ad mindkét orcájának,
      Hogy kedvezzen abban sógora szavának.

43. Az pediglen, mennél inkább ég szívében,
      Annál serényb munkás annak eszközében:
      Philomelát miként vehesse kezében,
      Azki semmit sem tud rádühödt tüzében.

44. Azért ő is megént újítja kérelmét:
      Vehesse atyjának azaránt kegyelmét,
      Hogy az elmenésre adja engedelmét,
      Melyre rá is bírja atyai szerelmét.

45. Mint légyen Tereus, maga sem tudhatja,
      Minthogy a szerelem eszét elfogyatja,
      Látván, hogy a leány atyját csókolgatja,
      Mond: Vajha én volnék most ennek az atyja!

46. És azok a rózsák reám ragadnának,
      Jupiter! Mely boldog napjaim volnának!
      Úgy tetszik, mind azon nektárral folynának,
      És minden üdőben frissen újulnának.

47. Azonban felhozták (mondják) az étkeket,
      Félrehagyják arra nézve beszédeket,
      Az asztalhoz mennek és fogván székeket,
      Leülnek, amiként rendelik helyeket.

48. Esznek és említnek sok jeles dolgokat,
      Tréfával egyvelült kedves játékokat,
      Maga Pandion is újítván azokat,
      Hogy úgy nagyobb kedvvel mulassák magokat.

49. Sok szép köszönetek közöttök kerülnek,
      Azoknak pohari szaporán ürülnek,
      Végre a jó bortúl jól meg is hevülnek,
      Vígan vannak, s kezdett kedvekben épülnek.

50. De bár vigasztalná lantja Orpheusnak,
      Úgy sem lenne csendes kedve Tereusnak,
      Mert nincs szívén annyi kénja Titiusnak,
      Mint ennek, égetvén azt fia Venusnak.

51. Mely miatt elméje nem lehet csendesen,
      Törődik, tüzének kedvet mint tehessen,
      Látván, kell maradni itt attúl üresen,
      Arrúl gondolkodik, el miként mehessen.

52. Színel ugyan ő is jó kedvet magának,
      Hogy ne szomorítsa víg voltát ipának.
      De epesztvén tüze szerelem lángjának,
      Marja szívét férge titkos mordságának.

53. Atyja étkeinek nincs annyi falatja,
      Leányát elméjén amennyit forgatja,
      Utána szemeit, mint sas, úgy jártatja,
      Hol az éh gyomornak prédáját láthatja.

54. Nézi szemét, száját, ajakát, kezeit,
      Nyakát, szemöldökét, homlokát, szemeit,
      Orcáját s több tagját s azok szép rendeit,
      Gerjedő szívének mint annyi tüzeit.

55. Azonban felkelvén, asztaltúl elmennek,
      Lévén kész szállása és ágya mindennek,
      Másnapra virradva, midőn felserkennek,
      Nagy tüzeket gyújtnak Neptunus istennek.

56. Végtére, udvarló látogatásában
      Béköszön Tereus a szűznek házában,
      Kit varrója mellett találván munkában,
      Midőn tekéntene annak formájában,

57. Mond: Pallasnak vala hasonló varrása,
      Melyért Arachnának lett felakadása.
      Kin jóllehet vala nem kis pirulása,
      Tetszik mindazáltal meglátogatása.

58. Bocsánatot kér az játszó beszédérűl,
      És közelebb ülvén elébbi helyérűl,
      Újonnan Prognénak szól üzenetérűl
      És hosszú beszédet kezd annak rendérűl.

59. Számlálja: elgyövén, kérte mely szívesen,
      Hogy ne mulatozzon, de hazasiessen.
      Szükség azért: abban már módot keressen,
      Fogadása szerént haza mint mehessen.

60. Végre a sógorság színes köntösében
      Addig megyen vele bízott beszédében,
      Hogy a gyenge leánt ülteti ölében,
      Nem tudván az, mi van ennek a szívében.

61. Sok ajánlásokat tészen szavaihoz,
      Alkalmatosságot keres csókjaihoz,
      Miképpen férhessen azok rózsáihoz,
      Lop is egyet-kettőt, jutván ajakihoz.

62. Bátrabb akar vala itt Tereus lenni,
      De fél, ha a madár meg talál rettenni,
      Ijedtében annyi földre fog az menni,
      Hogy lehetetlen lész onnét elévenni.

63. Noha nagy küzdéssel, de magát meggyőzi,
      S dühödt szerelmét csak szívében főzi,
      Melynek igen általverte fejét gőzi,
      És már annak mérgét nehezen előzi.

64. Azért Philomelát inkább kéri szépen,
      Légyen atyja előtt azon mindenképpen,
      Hogy harmadnap alatt elkészítse éppen,
      És arrúl válaszát vegye ki végképpen.

65. Két úri fraucimer volt elébb mellettek,
      De kimentek, midőn magán beszélgettek,
      Azonban Pandion futtatván érettek,
      Parancsolatjára mindketten siettek.

66. Mely is indulások idejét forgatja,
      Kérdezi, mi abban veje akaratja?
      Mondja az: Továbbra már nem halaszthatja,
      Hogy múlasson pedig, azon kéri atyja.

67. Mond Philomela is: Ha én is elmegyek,
      Kérlek, úti áldást tőled hamar vegyek,
      Hogy kedvet nénémnek annál elébb tegyek,
      És tőle meggyővén, megént nálad legyek.

68. El sem megyek inkább, hogysem itt késtessem,
      Mert, ím, elfogy a nyár, s oda úgy vitessem,
      Hogy a vad szelektől ottan rekesztessem,
      S kedves személyedtűl annyira elessem.

69. Szerelmes nénémnek látogatására
      Kedvvel megyek ugyan szíves hívására;
      De úgy, hogy meggyöjjek onnét nemsokára,
      Én édesatyámnak vigasztalására.

70. Hogy pedig elbocsáss, arra mégis kérlek,
      Hadd lássam, mint vagyon; kivel ha beszélek,
      Elhidd, hogy mellette sokat nem henyélek,
      Hanem hozzád hazasietek, ha élek.

71. Jóllehet nehezen esik elmenések,
      De győzvén Pandiont sok szíves kérések,
      Elbocsátja, légyen csak addig késések,
      Azmíg végbenmehet úti készülések.

72. Azmelyhez mindketten fognak is szívesen.
      Amaz, hogy nénjéhez hamarébb mehessen
      És onnét atyjához meg visszagyöhessen.
      Ez, dühödt tüzének eleget tehessen.

73. Melynek lángja mostan sem szűnik szívében,
      Sőt mindenkor újul gerjedezésében,
      Mintha több-több olaj töltetnék tüzében,
      Valamikor fordul a leány eszében.

74. Elszökött az álom azolta szemétűl,
      Az nyugadalom is elállott szívétűl.
      És minden mulatság búcsút vett kedvétűl,
      Miolta ily igen ég dühödt tüzétűl.

75. Öszveszereztetnek azonban mindenek,
      Úti szükségekhez valamik kelletnek.
      Elgyövén az üdő, melyen elmenjenek,
      Bélépnek atyjokhoz, hogy búcsút vegyenek.

76. Azki velek együtt felkelvén házábúl,
      Az partig késéri fényes udvarábúl.
      Sok szép beszéd szakad atyai szájábúl,
      Kikbűl tanulhatnak, mint annyi példábúl.

77. Már a parthoz jutván. Mond nékik végtére:
      Ím, mindkettőtöknek szorgos kérésére
      Philomelát tőlem (jóllehet messzére)
      Elbocsátom nénje megtekéntésére.

78. De minthogy tudjátok én öregségemet
      És őbenne lenni legnagyobb kedvemet,
      Ha meg nem akartok sérteni engemet,
      Ott ne késlessétek kedves gyermekemet.

79. Esküszik Tereus, nem lészen másképpen,
      Azmint most elviszi, úgy meghozza szépen,
      És bételjesíti fogadását épen,
      De méreg lappang itt a mézzel kent lépen.

80. Nagy keserve indul itt Philomelának,
      Szokatlan özöne könyvei árjának,
      Látván elmaradtát már édesapjának,
      Mintha ugyan tudná rossz végét útjának.

81. Csókokat is veszen szemei árjához,
      És kúcsolván magát jajgatva atyjához,
      Szaporán raggatja mindkét orcájához,
      És azután sírva indul az gályához.

82. Megfordul onnét is, apját nem hagyhatja,
      Az nyakára borul, nagy jajjal siratja.
      Búcsúzik, de szavát nem magyarázhatja,
      Az sűrő zokogás nyelvét tartóztatja.

83. Atyja is aszerént borul leányára,
      És sok könyves csókot aggat orcájára.
      Tereus érkezik közben utoljára,
      S ő viszi atyjátúl osztán hajójára.

84. Vannak mind a ketten nehéz keservekben,
      Minthogy nem érzenek semmi jót szívekben,
      Mond Pandion: Azki lakik az egekben,
      Az áldjon, s veletek legyen mindenekben.

85. Hajóját azelőtt már elkészítette,
      Az vasmacskákat is régen felszedette,
      Azért Philomelát mihelt felvehette,
      Azt Tereus mindjárt szélnek eresztette.

86. Örül, hogy elege lett ebben kedvének,
      Van nagy tapsolása öszvevert kezének,
      Tartja azt dolgában nagy szerencséjének,
      Hogy egy hajóra ült okával tüzének.

87. Úgy hiszi, hogy amit feltett szándékában,
      Elkövetheti azt szabadon útjában,
      Lévén Philomela most birodalmában,
      Nem lészen, ki tegyen akadályt dolgában.

88. Kedvelt személyérűl szemét le nem veti,
      Valamelyre fordul, mindenütt követi,
      Bízik, amit akar, vele azt teheti,
      Mint sas, ha prédáját körmében veheti.

89. Azonban mivelhogy szaporán eveznek
      És a vitorláknak szelek is kedveznek,
      Az tengeren által amint igyekeznek,
      Tereus földére úgy hamar érkeznek.

90. Azholott csak közel egy setét berekben
      Van nagy óv épület, osztva sok részekben,
      Viszi Philomelát Tereus ezekben,
      És ottan hordozván, rekeszti egyikben.

91. Hol a gyenge leány megijed magában
      És nagy reszketéssel van minden tagjában,
      Látván, hogy nem kedves nénjének házában,
      Hanem hozattatott latrok barlangjában.

92. Alig áll lábain szörnyű félelmében,
      Halálszín öltözik rózsás személyében,
      Nagy folyó patakok áradnak szemében,
      Melyeknek elfogyhat, mint Biblis, vizében.

93. Mert jól látja dolgát, hogy veszélyben forog,
      Vagyon méltó oka, kin szíve háborog,
      És kinek gőzétűl bús feje tántorog,
      Mert akad a torkán az mézzel kent horog.

94. Kit látván Tereus, kérve kezd dolgához,
      Nagy ígéreteket tészen szép szavához,
      Könyörög, hajoljon ő kévánságához,
      Tegyen kedvet néki, s bocsássa magához.

95. Melyből támad annál nagyobb ijedsége,
      És indul szívének veszélyesb kétsége.
      Mond: Ah, légyen inkább életemnek vége,
      Mint kévánságodnak teljen szörnyűsége.

96. Ezt hallván Tereus, esik vele ölben,
      Vélvén, hogy így kedvét töltheti könnyebben,
      Húzza, vonja szegényt annál dühödtebben,
      Oltalmazza magát mennél erősebben.

97. Négyszer veri földre, négyszer kel onnét fel,
      Gyenge kezeivel amit követhet el
      Maga oltalmában semmit sem múlat el,
      De a nagy erőtűl végre nyomatik el.

98. Mint az elvert galamb az ölyvnek lábában,
      Vagy az elkapott juh farkasnak szájában,
      Úgy forog nyavalyás sógora markában,
      És hever lábánál a földnek porában.

99. Nincs más, kit híhasson ott segedelmére,
      Magát kéri édesatyjára s nénjére,
      Az nagy istenekre, s azok félelmére,
      Szánja meg, ne járjon undok fertelmére.

100. De a fene tigrist nem engesztelheti,
        Azmit eltekélett, azt el is követi,
        És az gyenge szüzet addig hányja s veti,
        Ledőlti végtére és megförtözteti.

101. Amellyel fél halál szakad életére,
        S mint nyúl, aki kerül a sasnak körmére
        És kiverekedik onnét szerencsére,
        Úgy reszket, s nehezen gyön megént eszére.

102. Megeszmélvén magát, van szörnyű bánatja,
        Haját öszvetépi, ruháját szaggatja,
        Karcolja orcáját, könyveit folytatja,
        Keserves esetét lármásan jajgatja.

103. Kúcsolja kezeit gyakorta fejére,
        És újabb-újabb jajt szaporít nyelvére.
        Nem látván más eszközt bosszú-űzésére,
        Tereust ily szókkal illeti végtére:

104. Ó, te kegyetlen, vad, átkozott bestia,
        Megdühödt szeléndek, vérszopó Harpia,
        Pokol fenekéből származott Furia,
        Ki nem szántál engem így megrontania.

105. Tehát sem atyámnak sok szíves kérelme,
        Sem nénémnek hozzád való nagy szerelme,
        Sem én szüzességem, sem Isten félelme
        Nem visel tégedet, rút, fertelmes elme!

106. Így állottad-é meg (ah, hamis!) hitedet,
        Házasságodbéli kötelességedet,
        Így böcsülötted-é jó feleségedet,
        Ki most is ohajtva vár haza tégedet?

107. Engemet (ó, lator!), ím, kurváddá tettél,
        Magával nénémmel meg nem elégedtél,
        Hanem énnékem is, ím, férjemmé lettél!
        Ó, kegyetlen! Miért inkább meg nem öltél?

108. Készb is voltam volna (hidd el) halált vennem,
        Csak lehetett volna akkor arra mennem,
        Mint édes nénémnek ágya mocska lennem,
        Szép szüzességemet rút szeplőssé tennem.

109. Mert elmaradt volna tőlem úgy a vétek.
        Irgalmatlan Párkák! ah, holott késétek,
        Életem fonalát hogy el nem metszétek?
        És nékem ezekre jutnom engedétek!

110. De ha az istenek a szörnyűségeket
        Látják, látják is jól, és ha erejeket
        Tartod valaminek, s velem mindeneket
        Itt el nem vesztettem, megbánod ezeket.

111. Félreteszek minden szemérmetességet,
        Kikiáltom a nagy istentelenséget,
        Barmokat illető rút fertelmességet,
        Mihelt találhatok ahhoz elégséget.

112. Ha emberek közé magamot vehetem,
        Mit míveltél velem, azoknak hirdetem,
        Erdők barlangiban hogyha rekesztetem,
        Ott azt a köveknek s fáknak emlegetem.

113. Bosszulják azok is szörnyű esetemet,
        Onnét az egekre fordítom szememet.
        Ha ott Isten vagyon, szán az is engemet,
        És bosszút áll értem, felvévén igyemet.

114. Tereus ezt hallván, változik színében,
        Félelem és harag harcol a szívében,
        Győzi ez azt, s nagyobb lángot kap tüzében,
        Megkapja a leánt, leveri mérgében.

115. Hol megént újabb jajt kezd szaporítani,
        Azzal együtt sűrő könyvet indítani,
        És édesatyjához gyakran kiáltani:
        Ilyen feneképpen ne hagyja rontani.

116. Azki ha láthatná szerencsétlenségét
        Kedves leányának s annak szörnyűségét,
        Adná is örömest kévánt segítségét,
        S bosszulná vejének istentelenségét.

117. Azonban Tereus fegyverét ragadja,
        Mely alá a leány nyakát maga adja,
        Hogy elmészárolja, mind kéri, mind hagyja,
        De ebben hóhéra szavát nem fogadja,

118. Hanem megkötözi, s megnyomja térdével,
        És mikor az vele harcolna nyelvével,
        Azt a küzdés között megkapja kezével,
        S tövbűl metszi ki éles fegyverével.

119. Hempereg nyavalyás a földön vérében
        És rebeg valamit hörgő gégéjében,
        De hogy beszélhessen, nincs tehetségében,
        Mivelhogy megcsonkult szóló eszközében.

120. Leszelt nyelve pedig a földhöz üttetvén,
        Miképpen a kígyó farka elmetszetvén,
        Ugrik ide s tova, nyugtát nem lelhetvén,
        Úgy szökdöcsél az is, fel s alá vettetvén.

121. Számlálja azonban Progne a heteket.
        És midőn oly számmal találja ezeket,
        Hogy haza kell várni már az elmenteket,
        Szívesen óhajtja megérkezéseket.

122. Mint maga Tereus, híre gyarsabban jár,
        Előre gyön, s mondja: Nem messze vagyon már,
        Melyet Progne annál nyughatatlanbul vár,
        Sokszor mondván: Eddig se késett volna bár.

123. Azután maga is elgyütt nemsokára,
        Progne nagy örömmel siet látására.
        Kérdi: hol van öccse; melyrűl tett szavára
        Ölt színes bánatot hirtelen magára.

124. És azt erőszakos könyvvel egyvelítvén,
        Képmutató jaját szaporán bővítvén,
        Azok között nevét zokogva említvén
        Mondja: Megholt, az út elerőtlenítvén.

125. Kit Progne elhivén színes keservérűl,
        Indít nagy jajgatást ezt hallván öccsérűl,
        Rút homályra megyen napja szép fényérűl,
        Cifra öltözetit szaggatja testérűl.

126. Ahelyett öltözik szomorú ruhában,
        Van szeme könyvének szokatlan árjában,
        Sok népeket gyűjtet gyászos udvarában,
        És gazdag tort tartat halotti pompában.

127. Szánja kedves öccsét, szánja édesatyját,
        Azki ha megérti annak állapotját,
        Tudja, hogy neveli iszonyú bánatját,
        És jól általlátja annak is fajzatját.

128. Azalatt az üdő eljár folyásában,
        És annak is telnek esztendők dolgában,
        Hogy Philomela van kénos fogságában,
        Noha immár sebe meggyógyult szájában.

129. Mindazáltal magát most is keseríti,
        Vagy inkább siralmát mindenkor bővíti.
        Nem szólhat. Balsorsát csak szívvel említi
        És akkor szemeit könyvekben meríti.

130. Elmenne örömest, de nem engedtetik,
        Mert amely magányos helyben rekesztetik,
        Magas kősziklákkal az körülvétetik
        És ajtaja erős zárral őriztetik.

131. Esetérűl szegény panaszra sem mehet,
        Mert elmetszett nyelvén csak egy szót sem vehet,
        Azmely bús szívének mely keserves lehet,
        Arrúl ítéletet akarki is tehet.

132. De végre elméjét mindaddig forgatja,
        Nénjének tudtára dolgát mint adhatja,
        Az szorgalmatosság eszközét mutatja,
        Azmely által titkát napfényre hozhatja.

133. Fejír gyolcsot, veres selymet kér magának,
        Kikkel gyenge kezét adja oly munkának,
        Mely épen kivarrja mintlétét dolgának,
        S hogy nénjének vigye, adja egy szolgának,

134. Azkit jelek által mivelhogy kér szépen,
        És az is szemléli sorsát szánásképpen,
        Kezéhez viszi azt igazán és épen,
        Kit olvasván Progne, változik sokképpen.

135. Elhal a dolognak értvén szörnyűségét,
        Megeszmélvén magát, nagy keserűségét
        Nem tudja, mint kezdje s mint öntse ki mérgét,
        És bosszulja ura istentelenségét.

136. Hol halál, hol tűzláng látszik személyében
        És mennyköves villám szikrázik szemében,
        Reszkettető méreg forr minden erében,
        És attúl hol fázik, hol hevül testében.

137. Kész mind gonoszt, mind jót egyaránt mívelni,
        Csak abban kedvének lehessen betelni,
        Nagy feneséget kezd mint tigris mívelni
        És szörnyű dolgokra férje ellen kelni.

138. Szívét a bosszúság akinek hordozza,
        Nincs semmi tekéntet, mely meghatározza,
        Nyughatatlankodik, s magát is kénozza,
        Míg feltett szándékát végére nem hozza.

139. Olyan üdő talált éppen akkor lenni,
        Kin Bacchusnak szoktak áldozatot tenni
        És sok csengő-bengő ruhákat felvenni,
        Azokban éjenként farsanglásra menni.

140. Felkészül Progne is egy éjjel másokkal,
        Felöltözik ahhoz illő szerszámokkal,
        Keríti homlokát borostyánágakkal,
        Kirohan házábúl nagy kiáltásokkal.

141. Az bosszúság mérge viselvén szívében,
        Kétszigonyú láncsát hordoz a kezében,
        Mint a kölykeveszett oroszlyán mérgében,
        Úgy futos fel s alá boros seregében.

142. És a farsanglásnak végtére színével
        Oda is berohan üvöltő népével,
        Hol öccse kesereg epedő szívével;
        Kiragadja onnét, felvert temlecével.

143. És hogy ezzel cégért ne tegyen dolgában,
        Öltözteti azt is farsangos ruhában,
        És úgy egyvelítvén serege számában,
        Azok közt beviszi maga udvarában.

144. Magányos szállásra ottan helyhezteti,
        Farsangos ruháját vele letéteti,
        Ráborul azonban, sírva ölelgeti,
        Az pedig a földrűl szemét fel sem veti.

145. Mert mintha ellene dühödött férjének
        Akartva tett volna eleget kedvének,
        Úgy gyújtván orcáját tüze szemérmének,
        Nem mert tekénteni szemében nénjének.

146. Hogy pedig az rajta esett erőszakkal,
        Meg nem beszélhetvén azt néma ajakkal,
        Eleiben adja mutató ujjakkal,
        Égre, földre teként, s bizonyít azokkal.

147. Áradnak könyvei özönként szemében,
        Úgy, hogy majd elmerül azok tengerében,
        Azkit látván Progne, majd elhal szívében
        És ilyen szókra kel keserves mérgében:

148. Nincsen ebben semmi haszna a sírásnak,
        Más útját kell lelni a bosszúállásnak.
        Azt pedig végezni nem engedem másnak,
        Hanem teszem abban magamat munkásnak.

149. Azért avagy házát égetem nyakában,
        S temetem magát is annak az hamvában,
        Vagy oly vesztő mérget teszek italjában,
        Hogy magát is marja attúl vett kénjában.

150. Vagy mind fülét, orrát, ajakát nyelvével
        És tégedet megförtöztető testével
        Elmetszem, estednek megfizetésével,
        Nyomorogjon osztán böcstelen éltével.

151. Avagy mindenestül feldaraboltatom,
        Ebek ebédére azután adatom,
        Vagy pedig a tenger vizében hordatom,
        És ott a halakat vele jól tartatom.

152. Nehezek mindezek, s adják nagy gondomat,
        Nem tudom, mely úton kezdjem el dolgomat,
        De hidd el, amire rászántam magamat,
        Vagy így, vagy úgy végben viszem szándékomat.

153. Volt már fia, Itis futosó korában,
        Midőn anyja azon fáradna magában,
        Mit indítson tovább elkezdett dolgában,
        Kedves üdvözléssel béköszön házában.

154. Azki mihelt akad anyjának szemében,
        Meg kezd halványodni az mindjárt színében,
        S mondja, hogy ez éppen atyja személyében,
        És felforr ellene onnét vett tüzében.

155. S alighogy ugyan ott nyakon nem ragadja,
        És az atyja helyett halálnak nem adja.
        De végre haragját akkor abbanhagyja,
        S úgy látszik, hogy fiát kedvesen fogadja.

156. Mert az magát nála sokképpen kelleti,
        Gyermeki dolgait frissen beszélgeti.
        Mondja, édesanyját mely igen szereti,
        Jár-kel körülette, s csókkal is illeti.

157. Kin kezdett volt az is enyhődni mérgében
        S anyai kegyesség indulni szívében.
        De azonban öccse fordulván eszében,
        Újabb olaj omlik azáltal tüzében.

158. És fiárúl szemét fordítván öccsére,
        Mond: Ím, mely szép szókat veszen az nyelvére,
        Ez pediglen néma, nem szólhat kedvére.
        Ah, vajon ki hozta e veszélyt fejére?

159. Teként itten megént a játszó fiára
        (Azki szintén akkor csügged a nyakára),
        S mondja ismét: Fajzott éppen az atyjára,
        Szerelmes öccsének dühödt hóhérára.

160. Azonban mint tigris felfalt prédájával
        Szalad az erdőkön, úgy ez kisfiával.
        (Azt karon ragadván) nagy dühödt voltával
        Egy álhelyre rohan csak Philomelával.

161. Ugrálva kezd menni a gyermek mellette,
        Hogy játékra viszi mert azt remélette,
        Végre veszedelmét mikor észrevette,
        Jaj, jaj! kiáltani szaporán kezdette.

162. Azmikor érkezik mészárló helyére,
        Ott nagyobb feneség érkezik szívére,
        Mert gyermeke haját tekeri kezére,
        Annál fogva vonja ott azt egy tőkére.

163. Azhol mikor fejét elvágni kévánja,
        Az gyenge kezeit eleiben hányja,
        S mondja: Anyám! Anyám! De az meg nem szánja,
        Sőt hogy ezzel eddig késett, azt is bánja.

164. Nem kelletett ottan több csapásnak lenni,
        Csak eggyel is könnyű annak fejét venni,
        Melyet Philomela látván már meglenni,
        Hogy azt felragadja, siet odamenni.

165. És azt félretévén, több részét testének,
        Még meg sem hűltében éltető vérének
        Felrombolja Progne, s az célja kedvének,
        Hogy abbúl főzessen ebédet férjének.

166. Azmint ezt feltette, úgy el is követi,
        Fiának a testét főzeti, sütteti.
        Kővé vált a szíve, hogy nem érezheti
        Ennek szörnyűségét s megcselekedheti.

167. Telik az egész vár a sültek gőzével,
        Forgalódik Progne színlett örömével
        Ura körül, s mondja: mai ebédével
        Vígan tartja, Bacchus emlekezetével,

168. Mert akkor is tartott annak ünneplése.
        Hogy pedig úgy jobban lehessen végzése
        Progne szándékának, és kedve telése,
        Mond: Az én házamnak ez régi szerzése,

169. Hogy asztalhoz ülnöd ma kell csak magadnak,
        Ebédedrűl azért mások elmaradnak.
        De így is vígan légy, ha azok vigadnak,
        Azkik most Bacchusnak áldozatot adnak.

170. Az étket azonban Progne elhozatja,
        Kit maga készített, azt is feladatja,
        Hogy egyék belőle, úgy alkalmaztatja,
        Várván, mint megy végben feltett akaratja.

171. Magányosan is ül királyi székében,
        S jól eszik Tereus akkor ebédében.
        Maga testét hányván a maga bélében.
        Jut azonban Itis, a fia, eszében.

172. S mondja: Híják ide édes gyermekemet,
        Hogy bővítsem vele kezdett örömemet.
        Azonban töltsék meg egyik sellyegemet,
        Hogy nevelje az is mai örömemet.

173. Ezt így értvén Progne, változik színében,
        És tétovázni kezd habzó elméjében.
        De meggyőzi magát végre félelmében
        S így szól, bátran nézve urának szemében:

174. Azkiért küldöttél, ó, te istentelen!
        Szemed előtt forgott eddig is szüntelen,
        Miolta leültél, volt mindenkor jelen,
        Hogy észre nem veszed, vagy-é oly szemtelen?

175. Kit hallván Tereus, néz ide, néz oda,
        S minthogy senkit nem lát, mondja: Ez micsoda?
        Melyre Progne farkas módon mosolyoda,
        És Itis fejéért gyarsan futamoda.

176. Melyet elé is hoz, mihelt felveheti,
        És azt az asztalra eleiben veti.
        Mond: a többi után azt is megeheti,
        És hogy fia itten vagyon, elhiheti.

177. Azmelyen Tereus megrémül szívében,
        És felháborodik az étel bélében,
        Ükrődni kezd, de az nem áll erejében,
        Hogy kiadja, ami nincs gyomra kedvében.

178. Teszi nagy lármáját hirtelen dolgának,
        Sikolt, kiált, nincsen vége sok szitkának.
        Halált, veszélyt kéván átkokkal magának,
        Hogy lett koporsója maga kisfiának.

179. Azonban fel s alá futosván mérgében,
        Kapja az asztalrúl hancsárját kezében,
        És Prognének kezdi ütni gégéjében,
        Hogy azáltal tegyen véget életében.

180. Úgy Philomelát is (lévén már hírével,
        Hogy az is ott vagyon) megölje nénjével,
        De az isteneknek ritka kegyelmével
        Így menekedék meg ki-ki életével:

181. Hogy Progne, urának ugyan keze között
        Fecske ábrázatban hirtelen öltözött,
        És szárnyára kelvén, onnan elköltözött,
        Azhol nem fél tőle, oly helyre röjtözött.

182. Azhol az hancsárral torka megsértetett,
        Megösmérszik most is, mert jele tétetett.
        Azmint akkor viselt gyászos öltözetet,
        Úgy jár most is, s mutat bánatos életet.

183. Az Philomelábúl filemüle lészen,
        Némasága helyett bő szózatot vészen,
        Kivel az sok kedves zengéseket tészen,
        Elmetszetett nyelve megtére egészen.

184. Kis Itis sem megyen feledékenségben,
        Minthogy felfőzetett ő az vendégségben,
        Hogy ott azután is legyen kedvességben,
        Fácánnyá változik, s így megy dolga végben.

185. Tereus rút, büdösdadukká tétetik,
        Fertelmes élete most is ösmértetik.
        Az istenek a bűnt ostrom alá vetik,
        Aki jót cselekszik, áldással fizetik.

186. Koronája helyett boglya nő fejének,
        Cifrája megmarad noha köntösének,
        De rút változása van lakóhelyének,
        Mert ahelyett ganéj adatik fészkének.

187. Rút, büdös hulladék ennek étele is,
        Nem csuda, mert ocsmány vala élete is.
        Mint mocskosult tőle Progne szűz öccse is,
        Tudjátok; érdemes volt ennél többre is.

188. Errűl a poéták ekként fabulálnak,
        Azmelyek sok elmés lelemént formálnak,
        De az históriák más módon traktálnak,
        Akiknek dolgai valóságbúl állnak.

189. Tudniillik, mikor a fia húsával
        Jóllakott Tereus, teli tölt hasával,
        És az lévén néki végre tudásával,
        Halálra kergetné Prognét hancsárával.

190. Az akkor előtte elébb áll öccsével,
        Mint a könnyű madár szárnya erejével,
        Hamar a tengerre kap gyors menésével
        És onnét atyjához jut kévánt szelével.

191. Azhol is mindkettő gyászolja nagy estét,
        De ottan könnyebben viseli keresztét.
        Tereus ezeknek űzvén pedig vesztét,
        Egy rút pervátában veszti maga testét.

192. Ezek a fácánrúl fordultak eszemben,
        Melyet elébb ada Aldina kezemben,
        Mondom, hogy utána ne haljon veremben,
        Minden óva légyen Cupidóval szemben.

193. Tereusnak is lett abból veszedelme,
        Hogy vakul viselvén a szunnyadó elme,
        Nem vala az ellen illendő figyelme,
        Szabadon hordozta rendetlen szerelme.

194. Innét történt osztán Philomelának is
        Nagy esete, s mocska tisztaságának is,
        Rettenetessége Progne dolgának is,
        S rút felmészárlása gyenge fiának is.

195. Azmint megbeszéltem bőven mindezeket,
        Szükség: felnyissátok ti is szemeteket,
        Meg ne lopja Venus fia szíveteket,
        Jaj lesz, ha tőrében ejthet benneteket.

1. Diana ezeket midőn beszélgeti,
    Udvarló nimfáit rendre tekéngeti,
    És végre azok közt szemét reám veti,
    S méltatlanságomat ily szóval illeti:

2. Láttam, beszédemet vigyázva hallgattad.
    Hihető, magadban akkor azt forgattad.
    Jól esett, Cupidót hogy eltávozhattad
    És tőle magadat megoltalmazhattad.

3. Mert ha estél volna annak a kezében,
    Nem volnál most magad szabad tetszésében,
    Hanem nyomorganál az ő temlecében,
    Úgy kénozna, amint állana kedvében.

4. Nem is lett volna az, higgyed, egyébképpen,
    Ha megfoghat vala, mert noha ő szépen
    Hízelkedik néha, de a mézes lépen
    Méregre csal, s azzal veszélyre hoz éppen.

5. Tovább nem mehete így kezdett szavában,
    Meg kelle állani nyelvének szájában,
    Mert jut szárnyainak nagy csattogásában
    Véletlen egy ráró éppen állásában.

6. Azmely egy galambot hajtogat sebesen,
    És érdeklik is már körmei mérgesen.
    Diana ölében csap az egyenesen,
    És oda röjtözik szegény félelmesen.

7. Kiknek én amikor hallom rezzenését,
    Érezem szívemnek nem kis rémülését:
    Vélvén Cupidónak megént érkezését,
    És ellenem újabb viadalt-kezdését.

8. Futni is kezdtem volt, de vévén eszemben,
    Hogy a galamb, nem én, van veszedelemben,
    Eszmélem magamat, megtérek helyemben,
    Kit látván Diana, tekénget szememben.

9. Azalatt a ráró onnét eltértében,
    Egy jegenyefának száll a tetejében.
    Diana nyilat vet hamar idegében,
    Hogy lelője, de az nincs keze ügyében.

10. Mert egy ágbog hajlott arányozására,
      És amíg találhat helyesb állására,
      Az vigyázó madár kel addig szárnyára
      És röpül a magos egeknek tájára.

11. Kit látván, leteszi kézíját nyilával.
      Hozzám fordul osztán, s így illet szavával:
      Látlak vala lenni félelmes orcával
      Az űző madárnak ide jutásával.

12. Nem véltem, hogy olyan gyenge szíved lenne,
      Kit a szélzúgás is félelemre venne;
      Egy toll rezzenése szaladóvá tenne,
      És amely az árnyéktúl is megrettenne.

13. Melyet hallván, érzem nem kevés tüzemet,
      És az fellobbantja egész személyemet,
      Fel sem merem vetni a földrűl szememet,
      Adom mindazáltal ily feleletemet:

14. Azmely nyúl jut egyszer a sasnak körmében,
      Az a kányának is fél rezzenésében.
      Úgy, ki a tengernek volt veszedelmében,
      Csak egy köz víznek is retteg a szélében.

15. Azmely juh szabadul az farkas torkátúl,
      Nem távozik messze az másszor aklátúl,
      Megijedvén szegény elébbi sorsátúl,
      Oltalmazza magát újabb romlásátúl.

16. Icarus, vajha még egyszer felkelhetne,
      Oly közel a Naphoz menni nem sietne,
      Olvadó szárnyához más utat keresne,
      Hogy a tengerekbe újonnan ne veszne.

17. Phaeton is másként rendelné dolgait,
      Nem kévánná tovább az atyja lovait,
      Tudatlanul járni az egek útjait,
      Ha megújíthatná élete napjait.

18. Minthogy Cupidótúl én is megijedtem,
      Kitűl elébb (láttad), miképpen űzettem,
      S kevés héja volt, hogy prédája nem lettem,
      Tenéked köszönöm, hogy megmenekedtem.

19. Nem lehetett volna szabadulnom másként,
      Tudom pedig, mennyi jajt okoz ő és ként,
      Mert láttam rabjait veszni seregenként,
      Kik nagy átkot tesznek ellene fejenként.

20. S azok veszett voltát néztem irtózással,
      Hajam is felállott rajta borzadással,
      Gyötrődnek kénokban mely nagy jajgatással
      És szívet rettentő sok átkozódással.

21. Minden szidja, nem mond jót senki felőle,
      Minthogy minden gonosz származik belőle,
      Jó, hogy elgyöhettem általad előle,
      S megmenekedhettem veszély nékül tőle.

22. Ne csudáld azért, hogy elébb a rárónak
      Érkezésén láttál majd elszaladónak,
      Mert véltem azt lenni megént Cupidónak,
      Újabb veszedelmet ellenem hozónak.

23. Minthogy az érkezett nem várt gyarsasággal,
      Ki volt, nem lehetett tudnom hamarsággal.
      Lett pedig gyövése hasonlatossággal,
      Mint Venus fiának, ki jár mordélysággal.

24. Többet szólok vala magam mentségére,
      De vigyázván a szűz asszony személyére,
      Úgy tetszett, hogy talám nem lészen kedvére
      A hosszas szó, azért nem nyújtom messzére.

25. Hanem abbanhagyván, borulok lábához,
      Ajánlom magamat mégis oltalmához.
      Kit látván, lehajol ő is szolgájához,
      Felemel, s ily szókat veszen ajakához:

26. Mentened magadat ennyire nem szükség,
      Tudom anékül is, mint lett az ijedség,
      Az én szóm volt pedig csak bízott nevetség,
      Azért ne is érjen semmi kedvetlenség.

27. Mert nem fogyatkozol jóakaratomban,
      Úgy te is, mint mások az én táboromban,
      Csak amit feltettél, tartsd jó oltalomban
      A tiszta életet, s ne vedd unalomban.

28. Errűl ugyan feljebb eleget szólottam,
      És hogy nehéz dolog, bőven megmondottam.
      Azt mindazonáltal én is jovallottam,
      Minthogy arra buzgó kedvedet hallottam.

29. Sőt meg is dicsértem cselekedetedet,
      Hogy a tisztaságra adtad életedet,
      És most is boldognak mondalak tégedet,
      Ha megtartod arra mostan vett kedvedet.

30. De minthogy beszédünk akkor megszakada,
      És béfejezete továbbra halada,
      Vegyük mostan elé, ami elmarada,
      Amikor az üdő abban módot ada.

31. Azon kezdem pedig én most is felvenni
      A dolgot, hogy amit fel kezdettél tenni,
      Nagy dücsőség annak útján végigmenni,
      Nagy kisebbség pedig megesettnek lenni.

32. Azért, minthogy annak rögös az ösvénye,
      És leszen lábadnak ott sok sérteménye,
      Hogysem megcsüggedjen szívednek reménye,
      S kövesse dolgodnak azt rút eseménye,

33. Még most is jobb arrúl másként gondolkodnod,
      Amíg üdőd vagyon, s olyban munkálkodnod,
      Amelyben lehessen végig megnyugodnod,
      Ne kelljen a megbánt dolgon szomorkodnod.

34. Azmint azelőtt is azt megbeszélettem,
      Szemed eleiben négy szép szüzet tettem,
      Amelyeket minthogy magam neveltettem,
      Azokat tenéked méltán dicsírhettem.

35. Hogy akit közülök kedvellesz magadnak,
      Elvehetd azt bízvást örökös társodnak,
      És csak egyedül azt tartván sajátodnak,
      Rész szerént eleget tész fogadásodnak.

36. Mondom ugyan most is, drága a szüzesség,
      Nem ér azzal semmi jó feleségesség,
      De minthogy amabban vagyon sok nehézség,
      Inkább hajol ehhez a testi gyöngeség.

37. Ez is tenész pedig elég kedvességet,
      Mert kinek az Isten ad jó feleséget,
      Minden dolgaiban talál könnyebbséget
      És szerez szívének sok gyönyörűséget.

38. Ha a kedvetlen tél fergeteges ege
      Háborítja, s annak fagylaló hidege,
      Kedvese testének ha éri melege,
      Óhajtott tüzében lész mindjárt elege.

39. Ha az izzasztó nyár heve háborgatja,
      Annak unalmát is azonnal múlatja,
      Árnyékos ölében ő magát nyugtatja,
      S ott a hűs csókoknak frissíti harmatja.

40. Kedvindító szava bánatját kergeti,
      Biztató beszéde kárát felejteti,
      Ha haragra indul, addig édesgeti,
      Hogy szép kérelmével arrúl is elveti.

41. Szükségét segíti nagy szíves készséggel,
      Ha mikor az Isten látja betegséggel,
      Sürög körülötte igaz serénységgel
      És kedvét keresi minden tehetséggel.

42. Másként is a földnek legékesb állatja
      Az asszonyi rendnek kedves állapatja.
      Mint a felkelő nap, olyan ábrázatja,
      És azt akarki is szeretve láthatja.

43. Szép szemöldökének hajlott szivárványa,
      Azalatt mosolygó szeme ragyagványa,
      Hatható villámit valamelyre hányja,
      Annak társaságát méltó hogy kévánja.

44. Gyenge lilioma fejír homlokának,
      Szép alabástroma ölelő nyakának,
      Egyenes cédrusa karcsú derekának,
      Mosolygó klárisa piros ajakának.

45. Kedves rendben szedett testének állása,
      Méltóságviselő vidám indulása,
      Hajnal hasadását képző mosolygása,
      Múzsákkal érkező nyelvének szólása.

46. Szép fejír serege rendes fogainak,
      Mely van zárja alatt kedves ajakinak,
      S azok közt mértékelt hangja szavainak,
      Elűző eszközi az szű bánatinak.

47. Többet mond vala még, de azt nem várhattam,
      Mert csak ezeket is nehezen hallgattam,
      Úgy tetszvén, hogy újabb hideggel borzadtam,
      És hogy megént Venus fiára akadtam.

48. Azért el sem hagyván beszédét végezni,
      Mondom: Nem akarom ezeket érteni,
      Hanem azon kérlek, siess megmenteni
      Cupidótúl, akit itt kezdek érzeni.

49. Ez nem amaz ráró tollának zúgása,
      Hanem Venus fia szárnya csattogása.
      Hallván ezt Diana, lén gyars felugrása,
      Hogy pártomat fogja és mellém állása.

50. Mond haraggal: Itt vagy megént, te szemtelen,
      Távozzál, mert mindjárt megrontlak szertelen,
      Bocsát is egy nyilat ellene hirtelen,
      De hibál, és lészen lövése helytelen.

51. Mást fog azért, és azt veti idegében,
      S forrván a vér benne haragja mérgében,
      Inti: vagy térjen meg maga seregében,
      Vagy szomorú véget vegyen itt éltében.

52. Kit hallván Cupido, szárnyát megfordítja,
      És félvén Dianát, ostromát tágítja.
      Szívemet azalól megént szabadítja,
      Rabjaihoz mégyen, s kénjait újítja.

53. Hálát adok itt is a szabadítónak,
      Ezután se hagyjon (kérem) Cupidónak,
      Maga seregében tartson udvarlónak,
      S az tiszta életet holtig gyakorlónak.

54. Azmely aránt, azmit magamban feltettem,
      El sem állok attúl, eddig is vétettem,
      Hogy én a szüzekre szememet vetettem,
      Mert újabb próbája azok miatt lettem.

55. Nem engede tovább Diana szólanom,
      Mond ő: Magamnak is meg kell azt vallanom,
      Nem kellett volna a nőszést javallanom,
      S a mondott szüzeket néked ajánlanom.

56. Mert azzal találtam talám cselekedni,
      Hogy Cupido megént kezdett incselkedni.
      De nem kell elmédnek azon megcsüggedni,
      Mert a hit próbával szokott nevelkedni.

57. Én híveim közé ki akar állani,
      Egyiknek sem szoktam én azt javallani,
      Hogy hirtelenkedjen, mert szokott hajlani
      Az éretlen dolog, és hamar romlani.

58. A magányos élet kellő tisztaságban,
      Hidd el, nem épülhet habahurgyaságban,
      Üdős tanáccsal jut az állandóságban,
      Minthogy azt sok próba éri e világban.

59. Azért adom nem csak egyszer értésedre
      Ezeket, hogy tudjad jól tenni szívedre,
      Vegyed a kettőbűl melyiket kezedre,
      Vigyázván leginkább itt üdvösségedre.

60. Mert gyakran megbánást nemz a hirtelenség,
      Azt pedig követni szokta böcstelenség.
      Hosszas tanáccsal jó az eltekélettség,
      És az olyaténban lesz örvendetes vég.

61. Azmint pedig elébb feltett szándékodat,
      Úgy dicsérem most is az aránt dolgodat,
      Látván abban erős állandóságodat,
      És kévánom nyertes pályafutásodat.

62. De minthogy Cupido így már ellenséged,
      Miatta tovább sem lészen csendességed.
      Kévántatik azért olyan serénységed
      Ellene, hogy fel ne prédáljon az téged.

63. Jelen valál elébb én vadászatomon,
      Láttad, a veríték mint folyt homlokomon.
      Hogy jól menjek által elkezdett dolgomon,
      Semmi megkímélést nem tettem magamon.

64. Az vadak ellenem mérgesen siettek
      És feneségekben mindent elkövettek,
      Főképpen amidőn már megsebesedtek,
      De kezdett munkámtúl el nem ijesztettek.

65. Hanem azok ellen úgy bajnakoskodtam
      Együtt társaimmal, hogy meg is bírhattam.
      Noha ahhoz nehéz munkával jutottam,
      De még végben nem ment, azt nem tágítottam.

66. Három vad volt, kikkel szemben kellett lennem
      (Szarvas, kan és medve) s viadalra mennem.
      Magad láttad, miket volt szükséges tennem,
      Amíg győzedelmet lehetett ott vennem.

67. Cupido neked is három fene vaddal
      (Mely test, világ, ördög), igen gonosz haddal
      Fog ellened kelni, elhitesd magaddal,
      De csak vigyázz, lészen az diadalmaddal.

68. Harcot pedig én is nemcsak magam tettem,
      Hanem segedelmet másoktúl is vettem.
      Valál nimfáimmal te is körülettem,
      És az ebeim is harcoltak mellettem.

69. A jó hit, reménség, isteni félelem,
      Szeretet, böjt, szegényt tápláló kegyelem,
      A szíves könyörgés s tűrő engedelem
      Az te oltalmodra derék segedelem.

70. Úgy a mértékletes élet és igazság,
      Erősség, kegyesség s az alázatosság,
      Okosság több jókkal és állhatatosság
      Lesz melletted erős segítő társaság.

71. Csak ezek serege soha el ne hagyjon,
      Hanem oldaladnál szüntelen maradjon,
      Ne félj, az ellenség keze elragadjon,
      És kótyavetyére harácsolva adjon.

72. Mindenikét tarthatd azt egy szeléndeknek,
      És mint énmellettem harcoló szüzeknek,
      Amíg veled leszen serege ezeknek,
      Port rúghatsz szemekben az ellenségeknek,

73. De ha azok tőled távozni találnak,
      Minden diadalmid veszteségre válnak,
      Esküdt ellenségid a nyakadra állnak,
      S minden javaidbúl rútul felprédálnak.

74. Tiszta életedet éri rút feslettség,
      Jó híred s nevedet mocskos böcstelenség,
      Melyen nagy kacajt fog ütni az ellenség,
      És rút kudarcot vall az kezdett szüzesség.

75. Én ugyan melletted tovább is felkelek,
      Minthogy hozzám gyöttél, rád gondot viselek,
      El nem vetnek tőled semmi forgószelek,
      Oltalmazásodban amég módot lelek.

76. Csakhogy, amint mondám, magad is légy készen,
      Hogyha az ellenség megént próbát tészen,
      Vigyázva találjon, amely ha úgy lészen,
      Amint most, akkor is szégyenvallást vészen.

77. Hivalkodva soha az üdőt ne töltsed,
      Annak minden pontját uzsorásan költsed,
      Hogy az nyereségnek ruháját felöltsed
      És ellenségedet csúfolva üvöltsed.

78. Mert a hivalkodás ördögnek párnája.
      Amely valakinek tétetik alája,
      Megszűn annak tovább érdemes munkája,
      És bűnöknek fészke lész minden órája.

79. Ez pedig leginkább a tiszta életnek
      Hány lest. El is higgyed: kevesen lehetnek,
      Ennek maszlagjában valakik ehetnek,
      Hogy ocsmány moslékra végre nem vitetnek.

80. Aegystust mi vitte házasságtörésre?
      Az, hogy adta magát a rút henyélésre,
      Ha volt volna gondja a dologűzésre,
      Nem jutott volna ily mocsokban esésre.

81. Hyppolitust, noha még gyenge korában,
      Forgatta Cupido sokféle próbában:
      Mint vehette volna maga hatalmában,
      És vethette volna igáját nyakában.

82. De nem találtatván soha henyélésben,
      Minthogy volt mindenkor vadászatűzésben,
      Nem adatott módja az lesre vévésben,
      Menekedett tőle a tisztán élésben.

83. Az mostohaanyja szerette képtelen,
      Reágerjedt tüze lévén oly szemtelen,
      Hogy valahova ment, követte szüntelen,
      Cupido mívelvén ezt, az istentelen.

84. Végre nyavalyásnak nem lévén mit tenni,
      Az undok bűn előtt tovább kelle menni.
      Hozzám gyövén, én sem restelltem bévenni,
      És Cupido ellen pártfogója lenni.

85. Hol az anyjának is szabadult tüzétűl
      És Cupidónak is ment lett idegétűl,
      Mivelhogy a restség távozott testétűl,
      Akinek sok gonosz árad kútfejétűl.

86. Te is, amíg elébb szünetlen munkában
      Voltál az vadaknak izzasztó harcában,
      Cupidónak addig újabb ostromában
      Nem juttál, volt szíved csendes nyugalmában.

87. Hanem amikor már itt megtelepedtél,
      Letett munkád után nyugadalmat vettél,
      Avagy hogy úgy szóljak, henyélni kezdettél,
      Akkor ütött reád, s ostroma úgy lettél.

88. Ez az istentelen nagy bátorságában
      És sokakot győző magahitt voltában
      Az én nyájamat is venné ostromában,
      Ha nem találtatnék mindenkor munkában.

89. Mert az Phoebussal is tudott szembenszállni
      És az Jupitert is meg merte próbálni.
      Valaki ellene nem szokott strázsálni,
      Annak győzésére tud utat találni.

90. De az én seregem minthogy szüntelenül
      Járja az erdőket, és kíméletlenül
      Fárad az munkában, s hivalkodva nem ül,
      Próbálja azokat nyereségtelenül.

91. Békét is hagy néki. Ott teszi próbáját,
      Hol a henyélésnek látja pozdorjáját,
      Minthogy abban hamar vetheti szikráját
      És fellobbanthatja azzal szíve táját.

92. Hol a tunyaságnak elbomlik párnája,
      Cupidónak is megalszik ott fáklyája.
      A tiszta életnek van szabad pályája,
      És várja céljánál érdemes pálmája.

93. Arra tedd hát minden igyekezetedet,
      Hogy a tunyaság el ne nyomja testedet,
      S fel ne verje azzal Cupido szívedet,
      És ne tegyen rabbá végre is tégedet.

94. Így kerüld rút rühét a rossz társoknak is,
      Bélpoklos fekélyét a bordélyoknak is,
      Ragadó mirigyét borcsiszároknak is,
      Meg ne fogjon mérge téged azoknak is.

95. Állván színe előtt földrevetett szemmel,
      Hallgatom szavait csendes fegyelemmel
      És azokra én is nagy engedelemmel
      Kezdem beszédemet ilyen értelemmel:

96. Amint mondám, tudom dolgait azoknak,
      Kik Cupido céhét kévánták magoknak,
      Irtózva hallottam jaját nagy kénoknak
      És szívet rettentő iszonyú átkoknak.

97. Itt elészámlálok megént mindeneket,
      Akkori utamban láttam amelyeket,
      Irtózásra méltó szörnyű eseteket,
      Ezer halált hozó nagy veszedelmeket.

98. Mondom osztán: És tetőled is értettem,
      Mint bánt Tereussal, el nem felejtettem.
      Mint magam sérelmét, majd akként érzettem
      Philoméla sorsát, és meg is könyveztem.

99. Az pedig engem is csak meg nem ragada,
      S alig hogy nem lettem hálóban vert vada,
      És hogy tőle éltem békével marada,
      Arra segedelmet te irgalmad ada.

100. Magad is láttad jól, kergetett miképpen,
        És hogy már prédája leszek vala éppen.
        Te mentél meg tőle, kit köszönök szépen,
        Veszek vala másként, mint madár a lépen.

101. Nem kell azért nékem semmi szövetsége,
        A tiszta életnek minthogy ellensége.
        Pedig hogy lett tőle éltemnek mentsége,
        Az te oltalmadbúl lévén segítsége.

102. Senki szemöldöke, szeme, nyaka, szája,
        Ajaka, dereka, homloka, orcája,
        Kincse, sok jószága, nemzete, hazája,
        Esküszöm, engemet nem holdít hozzája.

103. Azért mást keressen Cupido helyettem,
        Mert a tisztaságot amint megszerettem,
        Úgy azt elkövetni holtomig kezdettem,
        És megtartására erős hitet tettem.

104. Azmikre intettél ennek őrzésében,
        Marad az szolgádnak emlekezetében;
        S úgy vigyáz azokra teljes életében,
        Hogy felfogott dolga ne szegjen kezében.

105. A gonosz társaság kacér bordélyokkal,
        A hivalkodás is a dőzslő torkokkal
        Távoznak, nem lakom egy portán azokkal,
        Mint a szép életet rútító mocskokkal.

106. Köszönöm pediglen most is intésedet,
        Annyival is inkább nagy segedelmedet.
        Könyörgök, tovább is tartsd rajtam kezedet
        És engedjed laknom kedves seregedet.

107. Elébb kiszárodnak a tenger vizei,
        Szántófölddé lesznek azoknak helyei,
        Térségre hajlanak Carpatus hegyei,
        Dér helyett a tűznek fagylalnak hevei,

108. Hogysem elfelejtem velem jótétedet.
        Magasztalom, áldom örökké nevedet,
        Oltárodon soha nem hagyom tüzedet
        Megaludni, s abban égő temjényedet.

109. Ezeket végezvén, mond nagy biztatással:
        Ne legyek tovább is semmi búsulással,
        Viseli gondomat kellő vigyázással,
        Akit is köszönök nagy hálaadással.

110. Letért volt már Titán az égnek bércérűl,
        Nyugot felé indult felkelő részérűl,
        Itatni készülvén delelőhelyérűl,
        Le akart szállani tüzes szekerérűl.

111. Eous és Phlegon nyeríteni kezdnek,
        Hogy majd-majd kifogó helyekre érkeznek.
        Hámjoknak terhéből ottan levetkeznek
        És víg legeléssel magoknak kedveznek.

112. Látván majd eltűnni a Napnak orcáját,
        Hesperus kezdi felemelni fáklyáját.
        Lehozza a hegyrűl Tytirus is nyáját,
        Közelíti minden munkás házatáját.

113. Azért Diana is fel kezd már készülni,
        Eloszlott nimfáit öszve hagyja gyűlni,
        Amíg éppen a Nap el nem fog merülni,
        Addig akar ő is helyében béülni.

114. A galambot tette volt keceléjében,
        Felveszi már azt is, és fogja kezében,
        Kezdi törülgetni tollának mentében,
        És ily szókra fakad játszó beszédében:

115. Ez szegény, kit az éh ráró megkergetett,
        Ím, most is rettegve vészen lélegzetet,
        Jóllehet azolta már megpihenhetett,
        Hihető, hogy igen ijedett lehetett.

116. Csak az hollótúl is fog ez immár félni,
        És ahol azt látja, nem mér bátran élni.
        Nem kell azért (rám néz) téged megítélni,
        Rárót Cupidónak hogy találtad vélni.

117. Akin midőn látná megpirulásomat,
        Reám borul és mond: Ne bánd játékomat,
        Azzal mutatom meg szíves jóvoltomat,
        Hogy bocsátom veled ezekre magamat.

118. Másképpen ennyiben (hidd) nem ereszkedném,
        Tőlem távozásod hamarébb engedném,
        Hogy így innét én is elébb menekedném,
        Veled mulattomban ha nem gyönyörködném.

119. De noha nem voltál ösméretségemben,
        Mindazáltal mihelt akadál szememben,
        S tiszta életedet vehettem eszemben,
        Annyira visellek azolta szívemben,

120. Hogy kész vagyok veled minden jókat tennem,
        És nehéz lészen már nálad nékül lennem.
        De minthogy szükséges innét továbbmennem,
        Búcsút kell (megölel itt) már tőled vennem.

121. Ezzel a galambot bocsátja kezemben,
        Fogjam és vegyem azt gondviselésemben.
        Valamikor pedig az fordul szememben,
        Azt tartsam mindenkor emlekezetemben:

122. Hogy a galamb szelíd, kegyes, alázatos,
        Tiszta, gyars, vigyázó, hű és szorgalmatos.
        Nem csapodár, hanem igaz, állhatatos,
        És hogy ahhoz legyek én is hasonlatos.

123. Azmit adott pedig előmben rendesen,
        Tartsam ahhoz magam, vigyázzak szemesen
        Ellenségem ellen, éljek istenesen,
        Hogy életem végig maradjon csendesen.

124. Hallom én ezeket másképpen örömmel,
        De hogy elhagy tőle, azt nagy gyötrelemmel
        Érzi szívem, s vagyok könnyben merült szemmel,
        És fordulok hozzá ilyen kérelemmel:

125. Alázatossággal borulok lábadhoz,
        Ne vess meg: ha egyszer fogadtál magadhoz,
        Tarts melletted, azért gyöttem udvarodhoz,
        Hogy köteles legyek ott szolgálatodhoz.

126. Vala nagy örömem: hogy maradok veled,
        De azt bús szívemrűl most immár leszeled,
        Hogy nem-kellésemről van kiadott jeled,
        Ezt, ó, kegyes asszony, velem mért míveled?

127. Nem bocsátván tovább kezdett kérelmemben,
        Mond: Feljegyeztetett már neved könyvemben.
        Akarhol légy, lészesz gondviselésemben,
        S meg nem fogyatkozol kész segedelmemben.

128. Messzérűl is rajtad úgy tartom szememet,
        Hogy ösmérd mindenkor melletted létemet,
        Mert éppen magadhoz kapcsoltad szívemet,
        Melynek hitelére (fogd) adom kezemet.

129. Ezek közt kedvesen együvé hajolánk,
        És az búcsúzásban egymást megcsókolánk,
        Azután sok áldást mondva eloszolánk,
        Így folytak dolgaink, amíg együtt valánk.

130. Ő a bércre fordul sétáló lépéssel,
        Követi serege kedves csehegéssel.
        Én a völgyre térvén, megyek sietéssel,
        Hogy hamar lehetnék onnét kitéréssel.

131. Ki is verekedem, de igen sokára,
        Elvétvén az utat, jutok utoljára
        Hosszú kerengéssel az erdő aljára,
        S elébbi utamnak akadok nyomára.

132. Azkin lábaimat gyarsabban szedhetem,
        Bízom is, helyemet hogy majd elérhetem,
        De a talált utat jól fel sem vehetem,
        Hogy Cupido anyját szememmel illetem.

133. Mely egy keresztútrúl szapora hágással
        Jütt előmben, de most nem oly jajgatással,
        Mint azelőtt, hanem jókedvű járással.
        Megszólít, megállat ily tudakozással:

134. Hol mulattál eddig? eleget vártalak.
        Hová lehettél el? sokat vigyáztalak.
        Búsultam is rajtad, hogy nem láthattalak,
        Akarom, véletlen hogy itt találtalak.

135. Adom értésedre: Légy már vesztegséggel,
        Ne keresd fiamat, mely sok nyereséggel
        Megtért immár hozzám, és nagy dücsőséggel,
        De nem csudálhatom azt én elégséggel,

136. Hogy te ezúttal is reá nem akadtál,
        És rabjai közül te is elmaradtál,
        Hogy az én kértemre pedig szót fogadtál,
        Megfizetek, noha semmit sem hozhattál.

137. Mondom: Te semmivel nékem nem tartozol,
        Azt veszem kedvesen, ha tőlem távozol.
        Távozzál is, velem mert nem barátkozol,
        Nem is jársz pedig jól, ha itt várakozol.

138. Mert az én asszonyom lész mindjárt nyomomban,
        És ha nem távozol te innét azonban,
        S akadályoskodol ennékem utamban,
        Ugyanitt testedet majd rakja halomban.

139. Ha tudhattam volna elébb is azokat
        A szűirtóztató iszonyú dolgokat,
        Kikkel a te fiad nyomorgat sokakat,
        És ő híveinek fizeti zsoldokat:

140. Egy lépést se tettem volna kérésedre,
        De nem tudtam, és úgy mentem beszédedre.
        Mindazáltal így sem leve az kedvedre,
        Noha kerültem volt sokféle lesedre.

141. Az volt célja orcád színes keservének,
        Hogy látván záporát szemeid könyvének,
        Megszánjalak, s fiad felkeresésének
        Vállaljam fel terhét, s hozzád vitelének.

142. Azt keresvén, engem ő tárgyának venne,
        Meglőne és kévánt prédájának tenne,
        De nem hagyá Isten, hogy ez végbenmenne,
        S ilyen vérszopónak szívem rabja lenne.

143. Mert a szűz Diana felkele mellettem,
        Elkergeté rólam, és tőle ment lettem.
        Ez pedig tovább is megharcol érettem,
        Minthogy fizetését már én is felvettem.

144. Nevem is fel vagyon jegyezve könyvében,
        Adtam dolgaimat gondviselésében.
        Azért, hogy véletlen ne akadj kezében,
        Menj tovább, mert nem vagy, jól tudod, kedvében.

145. Az szűz asszony nevét mikor említettem,
        Megpirult, megindult, s én is elébb mentem,
        És minthogy késő volt, helyemben siettem.
        Be is setétedett, még odaérhettem.

146. Hol is a szűz asszonyt szaporán áldottam.
        A fáradság után végre elnyugodtam.
        Elhagyom, pályámat tovább mint futottam,
        Legyen elég, amit ezekrűl mondottam.

1. Fel volt sátorozva az éj setétsége,
    Noha csillaginak ragyogványok ége,
    Titkos volt az idő s volt nagy csendessége,
    Nappali dolognak szakadt volt mind vége.

2. Nyugodott az erdő a sok faszálokkal,
    A vizek is folytak lassúbb zúgásokkal,
    Az Echo sem zengett sok kiáltásokkal,
    Magam is lenyugvám végtére másokkal.

3. Álom jő szememre ledűlvén ágyomban,
    Már csak elmém vigyáz nyugovó tagomban,
    Úgy tetszik ennékem mélységes álmomban,
    Hogy Nimfákkal Múzsák jőnek be házomban.

4. Ennél hegedű van s táncnótákat pendít,
    Amannál citera s hárfa s dob, kit zendít,
    Orgona, trombita sok füleket rendít,
    Azonban Thalia táncot roppal indít.

5. Ennek lant, hegedű, virgina kezében,
    Amannak nagy öröm buzog a szívében,
    Vagyon csevegéssel ki-ki beszédében,
    Sok lauruskoszorút visel a fejében.

6. Clio, Calliope énekelve jőnek,
    Nimfáknak szép nyája víg táncokat tőnek,
    Egymástúl szép nyájas kérdéseket vőnek,
    Végre énhozzám is ily beszéddel lőnek:

7. Kelj fel te is mindjárt, velünk örömet végy,
    Bajt, szomorúságot bús szívedrűl letégy,
    E mi seregünkben mivelünk együtt légy,
    Számos bánatidban már vajon s meddig mégy?

8. Nem tudván a dolgot, de miért? kérdettem,
    Kit megbeszélének, s én is megértettem,
    Amelyet azelőtt elmémben sem vettem,
    Hogy ne szomorkodjam, tőlök megintettem.

9. Mondának hát nékem: Vedd írópennádat,
    Ha ambrózia is, ne kíméld tentádat,
    Ne resteld követni egy kevés munkádat,
    Vedd rendben, mint illik, kevéssé Múzsádat.

10. Hogy e szókat hallám, álmombúl felkelék,
      Kimenvén ajtómon, ragyogást szemlélék,
      Mellyel mindkét szemem annyira bételék,
      Hogy annak látásán majd ugyan elhűlék.

11. Mert Apollo készen vára áldásával,
      Házam előtt állván szép ragyogásával,
      Mondván: Ím, e dolog légyen vígságával
      Szívednek nem remélt kedves újságával.

12. Jöjj le Heliconrúl, s írjad le versekkel,
      Pluto mint gyulladott s égett szerelmekkel,
      És Proserpináért volt mennyi tüzekkel,
      Írogatván, mulasd magadat ezekkel.

13. Miként Proserpinát Pluto elragadta,
      Őmagát erővel férjül neki adta,
      Emez nagy sírással napjait fogyatta,
      És anyja is, Ceres, mely sokat jajgatta.

14. Hagyd el tehát, Múzsám, a nagy bágyadtságot,
      Kedvezvén magadnak, keress szabadságot,
      Parnassus hegyérűl szállj le s vigasságot
      Indíts, vesd el tőled a szomorúságot!

1. Pokolbeli Pluto régen felindula,
    Több istenek ellen haragra buzdula,
    Mint méhek a kasbúl, népével zúdula,
    Hogy harcot tennének, csak ki nem tódula.

2. Mivel maga volt csak, kinek felesége
    Istenek közt nem volt, semmi segítsége,
    Noha Cupidótúl szertelenül ége,
    Mégis szerelmének nem volt semmi vége.

3. Már sok esztendőket egyedül múlatott,
    Páratlanul élvén, senki nem adatott
    Nekie kedvesül, s csak maga hagyatott,
    És amely pokolban királyul záratott.

4. Gondolkodik végre: Hát csak magam lészek,
    Kinek párosságban nincsen semmi részek?
    Hogysem ez így légyen, inkább harcot tészek,
    S azután magamnak feleséget vészek.

5. Így osztán az engem tart mint sajátjának,
    Szíve szerint való kedves mátkájának,
    Nevezni is fognak továbbra atyának,
    Ha gyimölcsét látom annak harmatjának.

6. Ekként gondolkodva öszvegyülekeznek
    Erebus lakosi mind felfegyverkeznek,
    Mindenfelől a rút Furiák érkeznek,
    Pokol fenekérűl harcra igyekeznek.

7. A Jupiter ellen kívántak mind menni,
    Viadalt, vérontást igyekeztek tenni,
    Méreggel s haraggal kezd is ki-ki lenni,
    S már szándékában is Pluto reménleni.

8. Kevésbe is múlt el, hogy ki nem csődültek,
    És a setétséget, melyben régen ültek,
    El nem hagyták; amint voltak, elkészültek,
    Ment volna is végben, s meg sem is rémültek.

9. Titán és Aegeon, kit megkötöztetett
    Jupiter láncokkal és oda vettetett,
    Haragos Plutótúl mind eleresztetett,
    És hogy harcra menjen, ki-ki siettetett.

10. Kik mihelyt e dolgot meg kezdék érteni,
      A nap világára készek voltak menni,
      És hogy pihenjenek, kis nyugovást venni,
      De Párkák a Plutót kezdék meginteni.

11. Lachesis kiálta: Mire igyekezel,
      Ó, király, és vajon kire fegyverkezel?
      Hogy te rabjaiddal ekként szövetkezel,
      Meglásd, az harcban is vélek mint érkezel.

12. A nagy setétségnek régi fejedelme,
      Mi izgat ezekre és micsoda elme?
      Ezt nem javallhatja, kinek van értelme,
      Mi lelt, hogy most vagyon szívednek kegyelme?

13. Ez helybűl ha veled ez lelkek kimennek,
      Tudd meg, semmi harcot érted nem kezdenek,
      És mihelyt tágulást magokban érzenek,
      Azon lesznek, miként testben férkezzenek.

14. Ekként természetnek elrontod szokását,
      Királyi voltodnak széles országlását,
      Miáltalunk vészed most is annak jussát,
      Mert mi nyújtjuk s vágjuk el élet folyását.

15. Tedd le azért, kérünk, ezt a szándékodat,
      Meg ne fuvaltassad harcra trombitádat,
      Rakasd el helyére kiforgatt zászlódat,
      Mért is eresztenéd el e sok foglyodat.

16. Inkább Jupiternek jelentsd szükségedet,
      Számláld elő néki minden ínségedet,
      Hogy adja meg kívánt jó feleségedet,
      Mi azért így kérjük erre felségedet.

17. Alig hajlott szíve ezen kérésekre,
      És a Furiáknak nem volt e’ kedvekre.
      Végre parancsolja: Üljenek helyekre,
      Rakják le a fegyvert kellő idejekre.

18. Miként a Boreas fagylaló szelével
      Ha felzúdul, hajt s ront mindent erejével,
      Tengert s az erdőket, mezőket kedvével
      Nyargalja és rontja veszett idejével;

19. Mígnem az Aeolus parancsolatjára,
      Ki szelek istene, engedő szavára
      Vissza nem tér, s nagy zárt vetvén ajtajára,
      Hogy tovább ne zúgjon szabad szakállára:

20. Így a Plutónak is nagy megindulása
      Enyhődött s hirtelen leve elmúlása,
      Másként e világnak lett volna dúlása,
      A szokott rendeknek visszafordulása.

21. Mercuriust végre, ez parancsolatja,
      Hívják, ki is röpül, menését logatja,
      A levegőeget vágja és szaggatja,
      Hogy hamar tudhassa, Pluto mért hívatja.

22. Eljött Mercurius öltözve szárnyosan,
      Kígyós vesszejével, kit forgat módosan,
      Sisak a fejében, cifrázva tollasan,
      Jelen volta zengést indított hangosan.

23. Ki istene vala posták- s követeknek,
      És vigyáz rendire a feleleteknek,
      Ugyanis régiek az ilyeténeknek
      Vették hasznát hamar s az izeneteknek.

24. Bárdolatlan székben ekkor Pluto ülvén,
      Setét, szomorú ég fejét környülvévén,
      Kezében vesszeje irgalmatlan lévén,
      Végre mindenek közt csendesülést tévén.

25. Cocytus vizének siralmas folyása,
      A Cerberusoknak szörnyű ugatása
      Csendesült Styxnek is mérges zuhogása,
      Égő Phlegethonnak úgy tüzes mozgása.

26. Szóla azért Pluto: Te, ki unokája
      Vagy a nagy Atlasnak s istenek postája,
      Magadnak lehet csak hatalmas munkája,
      Jelenteni másnak, kinek mi hibája.

27. Szabad vagy házokban menni isteneknek,
      Mint a földieknek, úgy mennyeieknek,
      Menj hirtelen, rontván erejét szeleknek,
      S vidd akaratomat az égbélieknek!

28. Kevély Jupiternek mondd akaratomat:
      Hát így rontja nékem minden szándékomat,
      Rabság alá zárta szép szabadságomat,
      Meglássa, hogy ezért indítom harcomat.

29. Öccséhez tart ő ily nagy kegyetlenséget,
      Kitűl elragadta az égi szépséget,
      Azonban szabados venni feleséget,
      De ezzel nem tud ő mégis elégséget.

30. A napnak világa tőlem eltiltatott,
      Minden szabadságom pokolban záratott,
      Égi lakásom is messze elhagyatott,
      Kiért szemem sokszor könyveket hullatott.

31. De ami legnagyobb, tőlem eltiltotta,
      S kedves feleségem még ki nem mutatta,
      Szívemet eziránt nagy búra juttatta,
      És hogy adna, eddig szívem nem biztatta.

32. Ő penig kevélyen bírja az egeket,
      Kire megharagszik, lövell mennyköveket,
      Emellett magának hoz feleségeket,
      Környülötte rendel csillagzó fényeket.

33. Amphitrite, a szép Néreus leánya,
      Ki szebb, mint erdőknek sűrű borostyánja,
      Vele fejér hattyúk s mezők tulipánja
      Nem ér, Neptunusnak lett ragadománya.

34. Jupiter a Junót tartja szívesének,
      Úgy szép Latonát és Cerest kedvesének,
      Kiket majd mint lopva tett volt édesének,
      S többeknek is kedvek szerint mind esének.

35. És így fiainak számok messze nyúlnak,
      Körülötte renddel szépen udvarolnak,
      Parancsolatjára mindjárást indulnak,
      Kiknek is már számok ezereket dúlnak.

36. Én pedig egyedül, szomorúan hálok,
      Fiakat s lyányokat egyet sem számlálok,
      Bút, szomorúságot óránként találok,
      Hogy engem szánnának, nincs kegyelem nálok.

37. A páros világban nincsen semmi részem,
      Egyedül s társatlan kenyeremet észem,
      De meglássa, ezért végbosszúmat tészem,
      Pokol fenekérűl népem harcra vészem.

38. Erebusnak minden ajtajit megnyitom,
      Régi setétségre nap fényét borítom,
      Az egész világot vérrel megrútítom,
      E kedvem céljával szívemet újítom.

39. Ha ugyan megveti ezen kérésemet,
      Ellene fordítom mérges seregemet,
      Fogja tapasztalni haragos kezemet,
      Elmehetsz, vidd néki mind e beszédemet.

40. Hogy e szókat hallá, követe indula,
      Szárnyaival minden szeleket megdúla,
      Kit látván Jupiter, rajta megvidula,
      De a Mercurius ily szókra mozdula:

41. Atyádfia, Pluto engemet hivata,
      És neked mondanom ily szókat hagyata,
      Másképpen haragja engem is meghata,
      Hogy izeneteit a fülem hallgatta.

42. Hogy rendelj nékie személyt, kit szeressen,
      És kit feleségül magának vehessen,
      Másképpen a dolog eshetik terhesen,
      Mert minden hadával volt már fegyveresen.

43. Röviden a dolgot Jupiter értette,
      Ki is szívét néki valóban sértette,
      Gondolkodásokra bölcs elméjét tette,
      De végre ő magát megcsendesítette.

44. Mert Ceresnek vala egy magzatja, oly szép,
      Hogy a világon is nem volt oly rendes kép,
      Szerette ezt minden rendű s nemzetű nép,
      Azért gondolattal Jupiter ehhez lép.

45. Ceresnek nem vala ennél több magzatja,
      De ennek az egynek volt oly ábrázatja,
      Mint mikor a szép nap az homályt oszlatja,
      És azt akarki is kedvesen láthatja.

46. Fekete szép szeme, szép piros orcája,
      Nem felette sovány, sem kövér pofája,
      Ábrázatja kerek, szép kicsinded szája,
      Koszorúban kötött aranyszínű haja.

47. Nem felette magos, szép karcsú állása,
      Majd egy rózsát terem gyönyörű szólása,
      Violákat nevel mindenütt járása,
      Igazgyönggyel rakott dereka hajlása.

48. Aranyszínű palást vállait béfedte,
      Mellye kerületit klárissal fűzette,
      Karcsú derekához karjait felvette,
      Gyakran mosolygásra ajakait szedte.

49. Ezt szülvén a Ceres meddűen maradott,
      De boldog anyának valóban mondatott,
      Mert egy leányának oly szépséget adott,
      Hogy ezerekben is fel nem találtatott.

50. Ezt Proserpinának hívta a nevérűl,
      Ki kárát anyjának több nem szülésérűl
      Betöltötte vala, s kedves élésérűl
      Anyjának is gondja volt nevelésérűl.

51. Ezt tartja, táplálja, s ezt hordja szívében,
      Errűl gondolkodik teljes életében,
      Mint nagy féltő javát zárta elméjében,
      Egyetlen egy lyánya lévén csak kedvében.

52. Fel is nőtt az leány szép szüzességében,
      És mikor már volna kellő idejében,
      Mindenek kívánnak lennie kedvében,
      Ki-ki tartván őtet magának szívében.

53. Királyok s főrendek a leányt kéretik,
      Mindenek szívesen személyét szeretik,
      De ez a szerencse egytűl sem éretik,
      Sőt üres válasszal sok visszatéretik.

54. Mars talám jobb volna paizsos karjával,
      Phoebus még illendőbb lehetne íjával,
      Mars a Rhodopénak szép ajándékával
      Biztatja, Phoebus is Amyclas szavával.

55. Itt Latona maga kéreti menyének,
      S már minden kívánja jövendő férjének.
      Nem tetszik szépsége senki személyének,
      Ezért is kétséges pontja idejének.

56. Nem tetszik Ceresnek senki szolgálása,
      Ajándéka, szava, maga ajánlása,
      Mert mások példáján vagyon tanulása,
      Leányátúl is nincs semmi tágulása.

57. De féltvén, valaki tőle elragadja,
      Azután nagy búnak azért magát adja,
      Még az egeket is érette elhagyja,
      És a földön hova rejtse, már azt tudja.

58. Trinacria sziget vala elméjében.
      Olaszország része volt ez idejében,
      De tenger és a szél veszett erejében
      Különszakasztotta zsíros mezejében.

59. Noha teljességgel el nem borította,
      Mert hegyekkel öblét öszveszorította,
      És midőn a víztűl megint tágította,
      Jupiter híg sárját ismét szárította.

60. És lött kies földdé hegyes tartománya,
      Tengerbűl kitetsző fénlő ragyogványa,
      Noha volt azelőtt víz ragadománya,
      De már most földeknek mintegy tulipánja.

61. Benne szőlőhegye a szép Pachinusnak,
      Kedves gyümölcstermő hegye Pelorusnak,
      És vadászó bérce friss Lilibaeusnak,
      Itt veszett népe is régen Gaetulusnak.

62. A több hegyek között Aetna nevekedett,
      Kirűl Enceladus régen törekedett,
      Vitéz népeivel harcra fegyverkedett,
      S az égben lakókra szörnyen fenekedett.

63. Mennykővel Jupiter akit meglövellett,
      Úgy hogy más világra többé nem lehellett,
      Tovább néki semmi kevélység nem kellett,
      És ugyanez hegyben temetése is lett.

64. Most is, megholt tagját mikor emelgeti,
      Sok tüzes köveit égre Aetna veti,
      De életre magát onnan nem veheti
      És mérges haragját el nem követheti.

65. Rút gőzölgésekkel a napfényt rútítja
      S annak tiszta voltát meghomályosítja,
      Kénköves tüzeit sokfelé hagyítja,
      És a föld jóságát gyakran károsítja.

66. Ennek tetejére menést nem tehetni,
      Hanem felső részét csak szemmel nézhetni,
      Lehet penig mérges voltát retteghetni,
      És mellette gyakran halált is vélhetni.

67. Mindazáltal zöld fák oldalát borítják,
      Benne Enceladust a kínok szorítják,
      És csak ideig is jaját nem tágítják,
      Sőt óránként alább meg alább taszítják.

68. Tüzet okád, követ hány ki haragjában,
      És bátor szép zöldség légyen oldalában,
      De ember nem lehet itt semmi munkában,
      Mert másként üttetnék Erebus torkában.

69. Egyéb része penig e földnek kövérség,
      Virágozó, fénlő és csupa kiesség,
      Azért itt rejtetett el ama kegyesség,
      Proserpina, ki is volt tiszta szüzesség.

70. Ezt midőn az anyja ide elrejtette,
      Magát gyors szeleknek hátára ültette,
      Onnan Phrygiában mindjárt útját vette,
      Semmi veszélyektűl lyányát nem féltette.

71. Midőn már végképpen el akarna menni,
      Tudván, ott leányát nem lehet félteni,
      Azért végbúcsúját földtűl kezdé venni,
      És ahhoz ily kedves beszédeket tenni:

72. Ó! te, kedvem szerint való föld s tartomány,
      Egészséggel ritka példájú csinálmány,
      A bölcs istenektűl kigondolt találmány,
      Kívánom, hogy ne légy elveszendő s sovány.

73. Tégedet az égnél jobbnak ítéltelek,
      Lyányom őrzésére erősbnek véltelek,
      Az isteneknél is jól megdicsértelek,
      S minden földek felett magamnak kértelek.

74. Bízom is magzatom gondviselésedre,
      Takargasd s védelmezd, kérlek az hitedre,
      Nekem pedig gondom lészen érdemedre,
      Viselj reá gondot, bízom hűségedre.

75. Jutalmad peniglen előttem nagy lészen,
      Senki ugaridon több szántást nem tészen,
      Mert önként virágzol s lesz gyümölcsöd készen,
      És így rólad ki-ki termést ingyen vészen.

76. Ezt mondván, indula, sebesen mentében
      Érkezik is hamar az Ida hegyében,
      Mely mivel híres hegy és a tetejében
      Temploma Ceresnek készült ő nevében.

77. Ez Gargarának is másként neveztetik,
      Sűrű fenyőfákkal halma rekesztetik,
      Sok szép madárszókkal megörvendeztetik,
      Nagy ordításokkal Ceres tiszteltetik.

78. De mihelt a Ceres hozzájok érkezett,
      Coribantesekkel öszveszövetkezett,
      Köztök békességet s csendességet szerzett,
      Nagy vigasság melybűl rájok következett.

79. Csendesült a sok nép imádkozásoktúl,
      És Cerest kesergő nagy ordításoktúl,
      Trombiták és dobok hangos zúgásoktúl
      Megszűntek mások is fárodozásoktúl.

80. A mindent szemlélő Jupiter ezt látván,
      Hogy a szűz Cerestűl messze elhagyatván,
      Nincsen, ki segítse, egyedül maradván,
      Mint ejtse tőrében, errűl gondolkodván.

81. Venusnak végtére Jupiter ő maga
      Megjelenti, miben vagyon gondos dolga,
      Általa Cupido, kéri, légyen szolga,
      Aki hagyására mindjárt jelen forga.

82. Ez én akaratom, hogy Proserpinára,
      Úgy a pokolbéli Plutóra magára
      Lődd nyiladat, s essék a szívek tájára,
      Bátor soknak legyen szíve fájdalmára.

83. Mert ez akaratom, s régen fel is tettem,
      Noha nálad nélkül ezt el nem követtem,
      Megvallom, a szüzet másoktúl féltettem,
      Azért most tisztedet kövesd el érettem.

84. Másként régen izgat Clotho s a Lachesis,
      Így szívesen kért volt hosszú éltű Themis,
      Hogy Plutónak essék szép Proserpina is,
      Szívemnek peniglen ez akaratja is.

85. Azért most ideje, menj Siciliában,
      Az régiektűl hítt szép Trinacriában,
      Mivel Proserpina maga van házában,
      Az anyja pediglen elment Phrygiában.

86. Gerjeszd fel a szívét égő szerelmekkel,
      Mint szoktál mívelni velem s mindenekkel,
      Kínozzad meg őtet háborgó elmékkel,
      Így a szeretetet lobbantsd fel ezekkel.

87. Márpenig a Venus megjárta Erebust,
      Maga mellé vévén a ragyogó Phaebust,
      De ott nézvén széllyel, látott volt ő csak búst,
      Koldust a királlyal és szegénnyel a dúst.

88. Hol Pluto szívében nyilát bebocsátá,
      Ki szomorú szívét annyira meghatá,
      Hogy a szerelemtűl magát sem bírhatá,
      Mert kit kedvelhetne, ottan nem láthatá.

89. Végezvén ott dolgát, Venus gyorsíttatik,
      Hogy Proserpinához menjen, indíttatik,
      Pallas más szüzekkel melléje adatik,
      Mintha ellenségre menne, úgy láttatik.

90. És mint a sebes szél a gyors fuvallásban,
      Olyak lőnek ezek a nagy utazásban,
      Van is Sicilia már tőlök látásban,
      Hol szép Proserpina vagyon elhagyásban.

91. Ott van építtetve Ceres erős háza,
      Fejér kívül-belől s cifrázattal máza,
      Ki ezt megszemléli, többé nem gyalázza,
      Erős épületit meg Eurus sem rázza.

92. Cyclops társaival ezt úgy építette,
      Falait vasakkal környülkerítette,
      Vas-, acélajtókkal úgy erősítette,
      Hogy győzhetetlennek minden ítélhette.

93. Oly erős dologgal semmit nem épített
      Pyrachmon és Sterops, mint ezt elkészített,
      Szelek zúgásinak maga ellent vetett,
      Égetett téglákbúl öszveszerkesztetett.

94. Tornácát elefántcsonttal színeltette,
      Rézgerenda padját megerősítette,
      Magos hejazatját oszlopokra tette,
      Fénlő bádogokkal megékesítette.

95. Ebben Proserpina van mulatozással,
      Zengő énekléssel, hol penig varrással.
      Csak anyjáért lévén ott várakozással,
      Kívánja személyét nagy sóhajtozással.

96. Gondolja anyjának visszafordulását,
      Azért is készíti szaporán varrását,
      Hogy ezzel tisztelje kívánt meglátását,
      Varrván patyolatra ilyen formálását:

97. Négy elementumok rendre formáltattak,
      Istenek lakási mind kivarrattattak,
      Menny és a mély pokol kettészakasztattak,
      Mindenek kétfelé miként választattak.

98. Minden könnyű dolog feljebb emelkedett,
      Középrészre nehéz dolog ülepedett,
      A vékony s tiszta ég miként fényesedett,
      A közép póluson mint járt és vitetett.

99. A tenger folyván, föld függve varratott,
      Színes sok selymekkel kettészakasztatott,
      Minden csillag fénlő varrással gyújtatott,
      Vizek folyásihoz fejér szín adatott.

100. Vizek magos partja gyöngyökkel fűzetett,
        Az habok mint hajtják egymást, színeltetett,
        Mint árad, mint apad, ez is kitetetett,
        S gyenge kezeivel mind elkészíttetett.

101. És a kőszálakhoz habok mint üttetnek,
        Egymástúl az habok miként kergettetnek,
        Vélnéd, a vizekkel zöld kákák vitetnek,
        Gyenge kis tőjével rendre kitétetnek.

102. Világ öt plágáit már elkészítgette,
        Közép plágát veres színnel öltögette,
        A Napnak hévségét közte rejtegette,
        Ezzel melegségét annak jelengette.

103. Több részeit penig csuda eszességgel
        Mérsékelve varrta, hideget hévséggel,
        Nyarat ősszel s telet tavaszi szépséggel,
        Elkészítette volt ritka mesterséggel.

104. Végre a mély poklot setétes selymével
        Akarja már varrni, de bágyad kezével,
        És mintha fátuma volna már hírével,
        Oly unalommal fog hozzá, s nincs kedvével.

105. Mindazáltal üvegszínnel a mellyékét,
        És Oceanusnak mély vize környékét,
        Varrogatja lápos, híg sáros semlyékét,
        Végre intézgeti a pokol mélységét.

106. De mikoron immár hozzá kezde fogni,
        Ajtaja történék néki csikorogni,
        Megnyíla, és Venus kezde mosolyogni,
        És több társaival előtte forogni.

107. Ő is kezdett dolgát félre kezdé tenni,
        A nem várt dolgokon pirulásban lenni,
        És udvarlásokat ugyan szégyenleni,
        Nem tudván, szándékok mire fogna menni.

108. Orcája pirosult, mosolyog ajaka,
        Egymást rakosgatván hajlik szép dereka,
        Ég, tüzesül s villog sima szép homloka,
        Azonban setétül s gyászos az étszaka.

109. Elment volt a szép Nap és annak helyében
        Hesperus érkezett ragyogva fényében,
        Pluto penig égvén szerelem tüzében,
        Szicília felé utaza mérgében.

110. És midőn Jupiter parancsolatjára
        Pluto indult vala sebesen útjára,
        Alecto s Megaera, nagy akaratjára
        Elkészültek, s ők is jöttek szabadjára.

111. Aethon, Nycteus és Alastor jövének,
        Nagy sebességekkel ott jelen levének,
        Holnapi prédának nagyon örülének,
        És az ajtó előtt várva sereglének.

1. Még a Nap szép fényét homály borította,
    Setétszín palástját hozzászorította,
    Álnok Venus titkát magában tartotta,
    Másoknak is azt kimondani tiltotta.

2. Hanem Proserpinát inti, hogy mennének
    Kertben, s ott rózsákbúl bokrétát kötnének,
    És mulatozással egymás közt lennének,
    Reggeli szellőtűl vidulást vennének.

3. El is indulának és más szép szüzek is,
    Vélek együtt mennek a Naidesek is,
    Szép sereg ez együtt, igen kedvesek is,
    Egymáshoz hasonlók, tiszták, szívesek is.

4. Virágos kertéhez hogy közelítének,
    Melynek Henna neve, s odaérkezének,
    Egy völgyben mindnyájan letelepedének,
    És az isteneknek ekként könyörgének:

5. Venus csak magában súgja imádságát,
    Kéri a Jupitert, hogy vett fáradságát
    Teljesítse néki szíve vidámságát,
    S adja meg Plutónak minden kívánságát.

6. Proserpina penig Zephyrust unszolja,
    Szíves könyörgésit hogy mindjárást hallja,
    S ezen kívánságát most meg se gátolja,
    Hanem sietséggel kertét megfuvallja.

7. Mondván: Te, szép tavasz megvidámítója,
    Kedves fuvallással kertem újítója,
    Ne légy most szívemnek megszomorítója,
    De szép virágim’ légy harmatosítója.

8. Tekints e Nimfáknak gyülekezetire,
    A nagy isteneknek szép csemetéire,
    Kik kívántak jőni kertem nézésire,
    Újítsd hát virágim ezek tetszésire.

9. Most légy jelen s kedvezz, áldásod szármozzon,
    Hogy minden szálocska gyönggyel harmatozzon,
    Rózsám és violám sűrűn nyilatkozzon,
    Szívem e Nimfákkal ekként vigadozzon.

10. És kertemre Hybla hegye irigykedjen,
      Minden kertin kertem győzödelmeskedjen,
      S többé szépségivel másnál ne kérkedjen,
      Tedd ezt velem, hogy így híred nevekedjen.

11. Minden szép szagokat tömjénerdejébűl
      A Panchajának, és Hydaspes vizébűl
      Hozz elő, sőt világ mind a négy részébűl,
      Úgy szagosítsd kertem azoknak szelébűl:

12. Hogy kedves virágim szépeknek vélhessük,
      Isteni szaglásra jóknak ítélhessük,
      Gyenge ujjainkkal kedvünkre szedhessük,
      Szűz koszorúinkat azokbúl fűzhessük.

13. Ezt mondván, Zephyrus szárnyait indítá,
      Gyöngyös harmatokkal kertét béborítá,
      Nagy illatozással virágit újítá,
      Kedves fuvallással egészen vidítá.

14. Vérszín futja színét a teljes rózsáknak,
      Édes színe látszik bokros violáknak,
      Királyi gyöngye van itt minden száloknak,
      Narcissus-, liliom- és tulipányoknak.

15. Sokszínű szegfüvek harmattal újultak,
      Egyéb virágokat szagokkal megdúltak,
      Valahol Zephyrus ereji fordultak,
      Ott még a szép fák is terjedéshez nyúltak.

16. Örvendező nyája Nimfák seregének,
      Mikor már e kertben kedvesen menének,
      Illő dicséretet egyenként tevének,
      Csudálván sok voltát virágok színének.

17. Kéri Proserpina, hogy a virágokban
      Szedjenek s törjenek a kedves ágokban,
      Viduljanak tőlök származó szagokban,
      Nedvesítsék lábok, járván harmatokban.

18. Menjetek, társaim, úgy mond, az utakon,
      Míg az harmat látszik a szép virágokon,
      Míg a Nap melege nem lesz az ágokon,
      Menjetek s kapjatok itt az újságokon.

19. Sőt például mégyen Proserpina köztök,
      Mert szaggat kezében (s mondja: már nem győztök)
      Sietve, jobb, ti is koszorúkat fűztök,
      S ahhoz bokrétákat öszvekötve tűztök.

20. Ezen szavaira Nimfák indulának,
      Seregbűl mint méhek, széllyelzúdulának,
      A kert virágiban sokat eldúlának,
      Akiknek szagoktúl ugyan vidulának.

21. Ennek liliom van szép fejér kezében,
      Amannak viola kékül kötejében,
      Rózsás koszorú van emennek fejében,
      Amaz majoránnát szaggat zöld színében.

22. Hyacintot szed itt, de amott tulipánt,
      Narcissust és egyéb kertbéli ragyogvánt,
      Ki szagos füveket, ki penig borostyánt.
      Színeseket, mert ott nem talált halovánt.

23. És midőn a szüzek ekképpen mulatnak,
      Ímé, nem vélt nagy szók őtőlök hallatnak,
      Futnak széllyel s tőlök virágok hullatnak,
      És mint tornyok, öszvedűlnie láttatnak.

24. Mert Pluto sebesen jött volt seregével,
      Pokolbéli lelkek iszonyú népével,
      Föld alatt készített úta rejtekével,
      És az isteneknek rendelt erejével.

25. Végre a szüzektűl midőn láttatának,
      Proserpinát magát hagyván, elfutának,
      De mérges Furiák hozzája jutának,
      És hogy Proserpina, szörnyen kiáltának.

26. Emez kéri őket a nagy istenekre,
      Ő szüzességére s azok félelmekre,
      Szűnjenek meg tőle s menjenek helyekre.
      Meg sem hallják, inkább vetik szekerekre.

27. Meghízott Plutónak szíve e prédával,
      A tiszta életű szűz Proserpinával,
      Mint mikor oroszlány ragadományával
      Sikolt, s készül menni nagy dühös voltával,

28. És a fogott prédát körmében szorítja,
      Másnak azt kivenni könnyen nem tágítja,
      Egyebek haragját semminek alítja,
      De szomorú szívét inkább vidámítja.

29. Elérkezett ugyan Pallas oltalmára,
      Pluto szándékának nagy akadályára
      És Proserpinának vigasztalására,
      S ily pirongató szót vészen ajakára:

30. Hagyj békét, mit akarsz, világnak rontója?
      Mi izgat és mi kell, szívünk bosszontója!
      A rendes szokásnak ma lettél bontója,
      Az igaz hűséges vérnek kiontója.

31. Menj helyedre, hogy mersz itt prédálást tenni,
      Ez ocsmány lelkekkel itt té s tova menni,
      Nem lehet e szüzet tenéked elvenni,
      És veled Pokolban őnékie lenni.

32. Ímhol e Furiák, szabad vagy azokkal,
      Nem vigadol, higgyed, e gyenge tagokkal,
      Nem is öleled ezt fertelmes karokkal,
      De mi közöd van itt a világiakkal?

33. Elég légyen néked a setét étszaka,
      Hidd el, meg nem csókol e szűznek ajaka,
      Sem hozzád nem hajol cédrusi dereka,
      Mert undokságoknak vagy éppen mosléka.

34. De micsoda közi élőknek holtakkal,
      Mért is jöttél hozzánk szokatlan lábokkal?
      Menj el, nem illeted ezt büdös csókokkal
      És szívet fonnyasztó rossz, becstelen szókkal.

35. Ezt mondván, fegyverét hirtelen ragadja,
      Ha szavát ezekben mentül nem fogadja,
      És szép Proserpinát szabadon nem hadja,
      Vérit is kiontván, az ebeknek adja.

36. Pluto is ezekre haragját indítja,
      És harcra a népet mindjárt bátorítja,
      De Jupiter Pallast végtére szólítja,
      Hagyjon békét néki, s ezzel elfordítja.

37. Mondván: Az istenek ezt mind így akarták,
      Mert már Plutót magát régtűl fogva tarták,
      És majd mint egy foglyot Pokolban bezárták,
      Ez jó szerencséjét véle együtt várták.

38. Ezzel leereszti Pallas is jobb karját,
      Melyben tartotta volt nehéz terhű fáját,
      Igyekezvén azzal ütni szíve táját,
      Azután keserves szókra nyitja száját:

39. Emlékezzél réá, ó, mindenek atyja,
      Hogy most ezt engedvén szíved akaratja,
      Pluto által kedved ezt elragadtatja,
      Meglásd ezután már néped mint fogyatja.

40. Sőt ellened fog ez már mindenben lenni,
      Pártoltságot s bosszút, károkat fog tenni,
      Ezután is, aki fog néki tetszeni,
      Szabad lesz magának feleségül venni.

41. Egyenlő országod lesz vele mindenben,
      Mindent, amit akar, cselekeszik szemben,
      De ha most engedted volna őt kezemben,
      Megcsúfoltam volna szándékát mérgemben.

42. Azonközben penig szörnyű kiáltással
      Proserpinát viszik, aki jajgatással
      Siratja esetét sűrű könnyhullással,
      S keservében vagyon ily átkozódással:

43. Mért nem hántál réám tüzes ménköveket,
      Ó, Jupiter Atyám, minden veszélyeket,
      Mintsem rámbocsátod e szörnyű lelkeket,
      Éltemben nem reménlt jajos eseteket.

44. E lelkek kezekben adni így akartál,
      Világ szép fényérűl setétségben zártál,
      Avagy csak ezeknek prédájoknak tartál,
      És veszedelmemre szép kertembe vártál.

45. Ó, nincsen kegyesség atyai szívedben,
      Hús helyett kemény kő hever a mellyedben,
      Nincs könyörülőség isteni elmédben,
      Hogy engem eresztél e veszedelmekben.

46. Rám atyai szíved tám haragítottam?
      Hiszem, vétkeimmel nem háborítottam,
      Ellened Phlegraként én nem harcoltattam,
      Hogy rút lelkek közé tőled számláltattam.

47. Vétkeim nem tudom, mégis fogollyá tett,
      A mély Erebusba Plutónak bévetett,
      Nem atyai szív ez, hogy így keserített,
      Ó, szerencsétlenség, mely erre vezetett.

48. Jaj, mely haszontalan már énnekem élnem,
      Mert nem lehet ezt a dolgot felcserélnem,
      Bárcsak azt lehetne bizonnyal reménlnem,
      Hogy édesanyámmal lehet még beszélnem.

49. Jaj, mely nehéz lesz már tűrnöm rabságomat,
      Mert nem szemlélhetem ott édesanyámat,
      Jól tudom jövendő nyomorúságomat,
      Nem is reménlhetem szabadulásomat.

50. Tőled szabadítóm most nem találkozik,
      Mert én édesanyám távol vigadozik.
      Jaj, ez hamis világ dolga így változik,
      Bolond, aki ebben élni kívánkozik.

51. Szerencsések mások, kiket így ragadtak,
      Mert ily állapotra, mint engem, nem adtak,
      Ha csak napfénnyel is élnie hagyattak,
      S minden mulatságot tőlök nem tagadtak.

52. De szép szüzességem, jaj, odalészen már,
      Életemnél amely nékem szívesebb kár,
      Azonban világot láthatnék egyszer bár,
      De nincs ott napfény, sőt felhő, eső, víz, sár.

53. Vitetem fogolynak, ó, boldogtalanság,
      Oly helyre, azholott szemérem, tisztaság,
      Vigasság, mulatság nincsen világosság,
      Hanem setét tömlöc s keserítő fogság.

54. Átkozott virágim, melyeket szaggattam,
      Venus tanácslási, kiket megfogadtam,
      Szép kertemben véle, jaj!, hogy sétálgattam,
      Virágim szépével miért kínálgattam!

55. Anyám, édesanyám, siess oltalmára
      Kedves leányodnak szabadulására,
      Ne gondolj oltárod- s az Ida halmára,
      Sőt siess magzatod vigasztalására.

56. Végső veszély jutott kedves életemre,
      Undok lelkek jöttek nagy veszedelmemre,
      Kiktűl szabadíts meg s jöjj el védelmemre,
      Hogy ne lehessenek becstelenségemre.

57. Tovább nem szólhata könyves keservében,
      Könyvei sem folytak siralmas szemében,
      Meghervadott s elholt gyenge személyében,
      Elesett ereje minden tetemében.

58. Ily keserves volta Plutót is lágyítá
      És kegyetlen szívét mintegy szomorítá,
      Ő is kesergését magában újítá,
      Végre a leányhoz szavát így indítá.

59. Vasszín kendőjével megtörli orcáját,
      Mondván: Ne sirassa elhagyott hazáját,
      Ne tépje, szaggassa aranyszínű haját,
      Epesztvén őmagát s nevelvén nagy baját.

60. Szűnjél siralmadtúl s magadat ezekkel
      Ne fogyasd, ne terheld szörnyű félelmekkel,
      Engem se szomoríts, kérlek, keservekkel,
      Magadat se rontsad szokatlan terhekkel.

61. Nem illik, szerelmem, teneked siratnod
      Magadat s mostani sorsodon fogyatnod,
      Drága személyedet szertelen szaggatnod,
      Hanem jövendőt kell elmédben forgatnod.

62. Nagyobb méltóságod lészen s becsületed,
      Félelmekkel magad miért ijesztgeted,
      Mint itt, nem úgy lészen ott kedves életed,
      Hidd el, s ne is légyen ebben semmi kéted.

63. Méltatlanul, tudd meg, férjeddé nem lettem,
      Én is Saturnustúl régenten születtem,
      Az egész világnak urává tetettem,
      Méltó vagy hát hozzám, te, kit kedvellettem.

64. Ne hidd, hogy elhagytad világát a Napnak,
      Más fényét ládd nálunk Nap-, Hold- és csillagnak,
      Új formáját látod ottan a világnak,
      Melynek szép világát ítéled tisztábbnak.

65. Az Elysiumnak gyönyörű szép helyét
      Bámulva szemléled harmatos mezejét,
      A kedves aratás aranyos idejét
      Megláthatd és annak zöldellő erdejét.

66. Sőt annak lakói mely jók és kegyesek,
      Jámborok, tiszták és mely szerelmetesek,
      Egymáshoz igazak és mely hűségesek,
      Meglátod, hozzád is lésznek mely szívesek.

67. Sőt égbélieknek mely egyszer adatott,
      Az nálunk vég nélkül eddig megtartatott,
      Ott a sok szagos fű úgy harmatoztatott,
      Hogy éppen ezáltal minden újulhatott.

68. Jobb ott a Zephyrus, egészségesebb is,
      Virágok soksága sokkal ékesebb is,
      Szüntelen virágzók, földünk díszesebb is,
      Rózsaszál ott fénlő pirosb, színesebb is.

69. Úgyhogy Henna kerted szebbeket nem hozott,
      Csak szó, azkit mások mondnak, hogy átkozott
      A mi földünk, inkább ő nem fogyatkozott,
      Hanem csendességet mindenkor okozott.

70. Árnyékos fák ága szüntelen zöldellő,
      Kik alatt viszontag játszik a friss szellő,
      Úgyhogy az hévségben mindenkor hűselő,
      Ezt így látván, lészen tőled is kedvelő.

71. Sokféle gyümölccsel az ősz kedveskedik,
      Aranyszín almákkal ugyan színeskedik,
      Ért szőlőfürtökkel földünk díszeskedik,
      Mindenféle jókkal, tudd meg, ékeskedik.

72. Csak keveset szólok noha jóságárúl,
      A sok szép virágok harmatos ágárúl,
      Maga lesz bizonság előtted magárúl,
      Vesd el hát szívedet szomorúságárúl.

73. Valami az égtűl itt befoglaltatik,
      Valami a földtűl van és tápláltatik,
      Valami tengertűl s víztűl formáltatik,
      Folyó s álló tóban ami találtatik:

74. Mindazok tenéked birtokodban jőnek,
      És kik a nap alatt leheletet vőnek,
      Még az hatalmak is, kik királyok lőnek,
      Tégedet végtére ismérnek mint főnek.

75. Király, fejedelem, szegény, kapás, koldus,
      Szántóvető, cséplő, gazdag, hatalmas, dús,
      Szárnyad alá jőnek, mért lehetsz mégis bús,
      Ott is vigasztalhat a ragyogó Phaebus.

76. Minden rendet halál egyenlővé tészen,
      Ki-ki érdemeért tőled átkot vészen,
      Udvari cseléded ottan bőven lészen,
      Kik hűséggel néked szolgálnak is készen.

77. Hogy ezeket mondá szapora menéssel
      Lovai menének sebes ügetéssel,
      Úgyhogy nemsokára e nagy sietéssel
      Pokolhoz érének majd mint röpüléssel.

78. Pokolbéli lelkek mind öszvejövének,
      Hozott menyasszonynak igen örülének,
      S annak nézésére szaporán menének,
      Áldásokat néki fejenként tevének.

79. Maga Pluto mégyen elöl termetesen,
      Utána a leányt vezetik csendesen,
      Oly gyenge lépéssel mehetett s kedvesen
      Psyché, kit Cupido fogadott szívesen.

80. Ezt látván Phlegeton, tüzes folyásokkal
      Feljebb nevekedett s folyt lángozásokkal,
      Sokan elejekbe nagy térdhajtásokkal 
      Mennek, és fogadják őket áldásokkal.

81. Az Elysiumnak leányi rózsákkal
      Proserpinát környülfogják virágokkal,
      Az asszonyi rend is nagy biztató szókkal
      Vigasztalja, s ki-ki hűsíti ágokkal.

82. Megsárgult tartomány vala nagy vígságban,
      Az megholt nemzetség evésben, ivásban,
      És az árnyéklelkek lakodalmazásban
      Valának szertelen nagy kiáltozásban.

83. A mély Erebusnak nyögési megszűntek,
      Önként az elébbi szennyek széppé tűntek,
      És hogy az örökké úgy lészen, örültek,
      Azért víg táncokra mindnyájan kerültek.

84. Ixiont kereke szapora forgással
      Nem kínozza mostan keserves mozgással,
      Nem is forog rajta nagy átkozódással,
      Mert szűnt mostan kínja, s van vigadozással.

85. Fösvény Tantalus is nagy szomjúságában
      Ajakáig érő víznek folyásában
      Most bőven ihatik és kívánságában
      Almáját kaphatja szép pirosságában.

86. Forgó kerekérűl megszabadították
      Ixiont, kínjábúl most már kioldották,
      Tantalust is innya szabadon hagyatták,
      Almáját előle el is nem ragadták.

87. Titiusnak is most tagja megadatik,
      Kilenc dűlő földön feküdni hagyatik,
      Szíve rágásárúl kányája vonatik,
      A vigadók közé szaporán hívatik.

88. Az Eumenidesek poharokat tartják,
      Kikkel Erebusnak lakóit itatják,
      Égő fáklyájokat rendre gyújtogatják,
      Kikkel setét lelkek magokat újítják.

89. A Cocytus vize téjjel habosodott,
      Úgy a Styx vize is csendességet adott,
      Mások ártalmára meg nem háborodott,
      Elapadt, lassan folyt és meg nem áradott.

90. Az földön az halál ide s tova nem járt,
      Senki halottjáért nem kiáltott volt kárt,
      Charon is lelkeket rév partjánál nem várt.
      Tiszta volt az idő, nem gázolt senki sárt.

91. A vizeken járók ekkor nem merültek,
      A vitézek közül senkit meg nem öltek,
      A terhes asszonyok bátorsággal szültek,
      Kedves életeken mindenek örültek.

92. Azonban napfénye az Elysiumnak
      Elenyészett vala, midőn e fátumnak
      Dolga így foly vala, és az étszakának
      Setét superlátját vonák sátorának.

93. Csillagokkal tarkállt az ég szélessége,
      Kiknek tüzeivel mindenfelé ége,
      Mely vetett ágyoknak vala ékessége,
      Mert ragadott ahhoz az egeknek vége.

94. Azért e királyi vetett nyoszolyához
      Proserpinát viszik, lásson nyugalmához,
      Vetkeztetvén tészik Pluto oldalához,
      Noha rendetlen és nem illendő ahhoz.

95. Midőn azért őket így öszvefektették
      S drága superláttal környülkerítették,
      Égő szövétnekét melléhelyheztették,
      Jókívánságokat rájok így vetették:

96. A nagy Jupiternek veje s unokája,
      Kinek kedvünk szerint esett e munkája,
      Együtt szemeteknek légyen álmocskája,
      Élteteknek kedvvel folyjon hajócskája.

97. Öszveölelkezve legyetek csendesen,
      Egymásrúl csókokat szedjetek édesen,
      Végre aludjatok pihegve s kedvesen,
      Nektek akadályul senki ne lehessen.

98. Legyetek szerencsés hosszú éltetekkel,
      Tündöklők, mint a Nap, ragyogó fényekkel,
      Egymásnak örülvén hűséges szívekkel,
      Égjetek Venustúl gyújtatott tüzekkel!

99. Már boldog magzatja királyunknak lészen,
      Melyen nagy vígságot minden népe vészen,
      Újabb isteni mag köztünk számot tészen,
      Melynek szolgálnia vagyunk mi mind készen.

100. Kedves unokákat Ceresnek adjatok,
        Minden bút, bánatot messzire hadjatok,
        Ceresnek kedvében végig maradjatok,
        Elmegyünk dolgunkra, no hát, vigadjatok!

1. Azonközben Ceres maga Phrygiában,
    Az Ida hegyének setét barlangjában
    Vala kedve szerint vigadozásában,
    Mert veszedelmet nem reménlt leányában.

2. Mindazáltal végre szívét rettentették
    Sok rossz képzelések elméjét sértették,
    Étszaka is álmát szemérűl elvették,
    Proserpina iránt nagy gondokra tették.

3. Mert néha hegyes tőr álmában sértette,
    Olykor setét gyászban magát öltöztette,
    Sokszor leányáért siralmát öntötte,
    Bágyadt karjaira fejét hajtva tette.

4. Többi között egy szép laurus nevekedett
    Álmában, mely zöld volt, magos s kiterjedett,
    Ez a szűz ágyátúl díszesen eredett,
    És a szép ég felé menni törekedett.

5. De ennek a felsőbb ága letöretett,
    És a porban, szennyben úgy békevertetett,
    Hogy e’ senki által meg nem töröltetett,
    Hanem zöldségével mintegy elvettetett.

6. Kérdezte ezt Ceres: Ah, micsoda nagy kár,
    Hogy e szép zöld ágot így mocskolja por, sár,
    Ki ezt letördelte, lett volna esze bár,
    Mert elszárad e fa és fonnyad is immár.

7. Dryadesek erre zokogva mondották,
    Hogy a pokolbéli Furiák rontották,
    Kétélű bárdokkal ágátúl fosztották,
    Mivégre, minékünk tudtunkra nem adták.

8. Erre Ceres felkél, álmát messze hadja,
    Nem jónak a jele, ezt bizonnyal tudja,
    De viszont szemeit nagy álomnak adja,
    És lyányának dolgát ily formán álmodja.

9. Hát Proserpinája van nagy fogságában,
    Magános, setétes helyben és magában,
    Csak nyög és kesereg szíve nagy kínjában,
    Mert nehéz lánca függ kötözve nyakában.

10. Nincs oly állapotban, mint mikor Aetnához
      Vitetett, akkor volt hasonló rózsához,
      Vagy a szép tavasznak nyílt tulipánjához,
      Elesett most színe, s nem hasonló ahhoz.

11. Aranyszínű haja megszemetesedett,
      Ragyogó két szeme már setétesedett,
      Gyenge két orcája, aki színesedett,
      Megsárgult, elavult s nem is teljesedett.

12. Karmazsinszínt adó kedves két ajaka,
      Koromtúl és füsttűl mint viaszportéka,
      Elveszett s meggörbült keskeny szép dereka,
      Mert fogságban vagyon s lecsüggedt a nyaka.

13. Azért midőn őtet sok kétsége után
      Leányának lenni mindenképpen látván,
      Nagy fájdalom és bú már szívére hatván,
      Leányát szólítja ekképpen zokogván:

14. Kicsoda az oka ennyi veszélyednek,
      Honnan esett mocska rendes személyednek?
      Nem adhatom erre okát érdemednek,
      Hogy e rút tömlöcöt rendelték helyednek.

15. Kinek vagyon rajtam ily kegyetlensége,
      Hogy lyányomra jött e sok veszély ínsége?
      Ah, kinek lehetett ő nagy ellensége,
      Hogy fogságra jutott fejedelemsége?

16. Mért, hogy e nagy vasak közé helyheztették?
      Gyenge szép karjait így megkötöztették,
      Szabados világát ekként rekesztették,
      Nincs kegyelem nálak, hogy ezt cselekedték.

17. Te vagy-e magzatom, édes Proserpinám,
      Vagy csak álmodozom veled, majoránnám?
      Te vagy-e, kit látok, gyenge szűz Dianám?
      Bátor ez úgy lenne, azt szívbűl kívánnám.

18. Proserpina felel: Ó, nagy kegyetlenség
      Lakozik mellyedben, szív helett keménség.
      Elfoglalt téged már a feledékenség,
      Nem érzed, hogy fogyat régen az ellenség.

19. Tehát édesanyám, így elfelejtettél,
      Elmédbűl még akkor mindjárt kivetettél,
      Mikor a nagy Aetna hegye mellé tettél,
      S a Siciliában engem elrejtettél.

20. Itt vagyok, egyetlenegy szép Proserpinád,
      Jöjj el, s bárcsak egyszer segedelmed adnád,
      E vasláncok közül éltem szabadítnád,
      Phrygiai táncod érettem elhagynád.

21. Emlekezzél reá, nékem anyám lettél,
      Azért tigrisektűl, hiszem, nem születtél,
      Sem sárkány tejétűl fel nem neveltettél,
      Mert, szentséges Ceres, hát elfelejtettél.

22. De tudom, anyai szív vagyon mellyedben,
      Szabadíts hát, mivel bízom érdemedben,
      Mint azelőtt, most is tarts, kérlek, kedvedben,
      E nagy kínaimon indulj fel szívedben!

23. Tőled kedves éltem ha szabadíttatik,
      A világra menni talám hagyattatik,
      Mindazáltal, hogy ha meg nem adattatik,
      Könnyebb lesz, személyed ha tőlem láttatik.

24. Jöjj hát, édesanyám, látogatásomra,
      Ha módod nem lesz is szabadulásomra,
      De jelenléted lesz vigasztalásomra,
      S fáradtságim után megnyugovásomra.

25. E szavait hallván, álmában karjait
      A láncra kinyújtja gyenge szép ujjait
      Édesanyja, s érzi magában bajait,
      Mert nem enged a vas, s kiáltja jajait.

26. És mivel a láncot már megmozdította,
      Hogy megoldja, lyányát mellyel vidította,
      De csengő zörgésit a vas indította,
      Akin felébrede s álmát tágította.

27. Elmúla látása, kin vala vígságban,
      Rész szerint, hogy álma nem lett valóságban,
      De ezért kesereg nagy szomorúságban,
      Hogy Proserpina nincs véle társoságban.

28. Azért barlangjában magát megállítá,
      A minden istenek anyját, megszólítá
      Cybelét, és magát hozzája szállítá,
      Elmenetelérűl ekképpen tanítá:

29. Tovább Phrygiában nem jó mulatásom,
      Kedves leányomtúl messze távozásom,
      Mert felőle nincsen jó álmodozásom,
      Azért menten lészen hozzáutazásom.

30. Bátor a Cyclopsok házát építették,
      És azt oszlopokkal megerősítették,
      De ezzel elmémet nem csendesítették,
      Sőt szívemet inkább félelmesbbé tették.

31. Mert ennek az háznak rendes készülete,
      Cifrázattal teljes minden épülete,
      Nagy magos kőfallal rakott kerülete,
      És jó darab földön fekvő területe,

32. Nem titkossá, inkább híressé teheti,
      És az hír szárnyára azt hamar veheti,
      Féltő kincsem tovább nem fedezgetheti,
      Sőt megesett voltát minden nevetheti.

33. Trinacria őtet nem oltalmazhatja,
      Mert közönséges hely (e bú szívem hatja),
      Mindeneknél híres, ki-ki ezt tudhatja,
      S onnat kedves lyányom el is ragadhatja.

34. Más helyet keresek, e’ szívem szándéka,
      Amely akarkinek nem lesz akadéka,
      Odamenetelre lészen tartaléka,
      Nem tréfál meg többé szerencse játéka.

35. Enceladusnak is másként tetemitűl,
      Az Aetna hegyének rontó köveitűl,
      Annak keservesen nyögő tüzeitűl
      Őrzöm leányomat minden veszélyitűl.

36. De ami legnagyobb, gyakran rettentenek
      Képzelésim és rút álmaim intenek,
      Sok rossz dolgok gyakran előmbe tűntenek,
      Melyek gondolkodást elmémbe hintenek.

37. Sőt egy napja sincsen, mely tőlem úgy menne,
      Hogy rossz jövendelést felőle ne tenne.
      Adná ugyan Isten, hogy az úgy ne lenne,
      Sőt látván személyét, telne kedvem benne.

38. Sokszor aranyszáli gyenge szép hajamnak
      Önként hullnak alá, s piros ajakamnak
      Rózsája változik sárgára, s nyakamnak
      Legörbedése van egyenes derkamnak.

39. A vér gyakran foly ki mindkét csecseimbűl,
      Akaratom ellen könny jő szemeimbűl,
      Amelyek a magam ítéleteimbűl
      Nem jónak jelei, tudom kezeimbűl.

40. Amidőn kezeim gyakorta mellyemet
      Akaratom nélkül ütik személyemet,
      Azért illő, mindjárt lássam meg helyemet,
      Holott elrejtettem édes gyermekemet.

41. Ez is elég jele, mert ha a sípokat
      Fúvom, halálosan zengik a nótákat,
      És ha igyekezem verni a dobokat,
      Keservesen adják vissza az hangokat.

42. Ah, kétséges vagyok, hogy Proserpinámmal
      Szóljak már valaha szép szűz Dianámmal,
      Tőlem elmaradott s hagyatott árvámmal,
      Minden rózsák felett szebb majoránnámmal.

43. Félek, hogy mindezek igazak légyenek,
      Hosszú mulatásim károkat tégyenek,
      Azért a gyors szelek hátokra végyenek,
      És szép leányomnak házáig vigyenek.

44. Ezt hallván Cybele, monda: Bár úgy légyen,
      Hogy Zephyrus szele tégedet felvégyen,
      A Jupiter penig szerencséssé tégyen,
      Hogy ne érjen bú, kár, szomorúság s szégyen.

45. Ezek után Ceres útára indula,
      Menésével minden szeleket megdúla,
      Sicilia felé sebesen fordula,
      Hol nagy szomorúság szívére tódula.

46. Midőn már utazna, sokképpen változik,
      Proserpina iránt hogyha csalatkozik,
      Ezen hányja eszét, ezen gondolkozik,
      Ezen bús, szomorú, ezen siránkozik.

47. Ezt hordja szívében, ezen fekszik le s kél,
      Minden dolgaiban iszonyodik és fél,
      Elcsüggedt, s örömet dolgában nem reménl,
      Mert édes magzatja talám eddig sem él.

48. Mint az madár, aki nagy bátorságára
      Gyenge fészkit rakja a fáknak ágára,
      Csirkéit neveli ott kívánságára,
      Sokszor eledelért tőlök kél szárnyára;

49. Míg penig az anyjok eledelekért jár,
      Gondolkodik szörnyen, ha nem érte-é kár
      Fiait, mivel most vagyon zöldellő nyár,
      Jár-kél az utazó s rájok akadott már,

50. Vagy penig a fészkit a szél levetette,
      Kígyó vagy más őket eddig mind megette,
      Így Ceres is magát nagy gondokra tette,
      S Proserpinájáért könyveit ejtette.

51. Végre elérkezék őrzetlen házához,
      Megijede mindjárt s gondolkozásához
      Több bajt tészen, s osztán mégyen ajtajához,
      De az is nyitva áll, nincs vigyázás ahhoz.

52. Siralmas udvara vala hallgatásban,
      Mindene rendetlen, szörnyű pusztulásban,
      Nincs egy is, ki volna örömkiáltásban
      És őtet kedvesen fogadó szólásban.

53. Ezen megszaggatá tündöklő ruháját,
      Gyásszal borítá bé szomorú orcáját,
      Öszverontá s tépé kalászos szép haját,
      Könnyhullással mondja siralmas nótáját.

54. De midőn továbblép, elhűl félelmében,
      Áradatt könyvei meggyűlnek szemében,
      Melyek ugyan folynak nagy bő özönében,
      Szava, léledzeti megállnak nyelvében.

55. Minden tetemei vannak reszketéssel,
      Tovább nem is léphet siralmas menéssel,
      Mert Proserpinája hol volt énekléssel,
      Annak ajtaja van mind berekesztéssel.

56. De meggyőzi végre magát keservében,
      Felnyitja ajtajit gyenge erejében,
      De ismét változik s elhala szívében,
      Mert megcsalatkozik itt is reményében.

57. Midőn leányának csak helyét találja,
      Üres és elpusztult rejtekit járkálja,
      Melyek miatt szívét nem kevés bú állja,
      Nincs is, eseteit ki előszámlálja.

58. Nézi végre öszvehajtott varrócskáját,
      Itt is megesméri félben tett munkáját,
      Selyemszálát, tőjit s gyenge ollócskáját,
      S nézegeti azon készült formácskáját.

59. Amely része penig varratlan maradott,
      Régi pókhálótúl az öszveragadott.
      Mond: Szentségtörő pók, nemhogy siralmadat
      Tetted volna ezen szíves bánatodat.

60. Inkább undok nyállal becstelenítetted
      Ez isteni munkát s díszetlenné tetted,
      Miért Proserpinám munkáját követted?
      Átkozott légy azért, hogy ezt cselekedted!

61. Siratja s az vásznat illeti csókokkal,
      Morzsolja ujjait s van keserves szókkal.
      Epeszti a szívét könnyhullatásokkal,
      Magát alig bírja bágyodott tagokkal.

62. Még nyoszolyáját is mind megszemlélgeti,
      Azhol ülni szokott, gyorsan keresgeti,
      Puszta ágyát látván, jaját eresztgeti,
      Egyetlenegy lyányát igen kesergeti.

63. Tovább midőn menne végső rejtekében,
      Hát lyánya dajkája tűnik a szemében,
      Electrának hívtak kit nevezetében,
      Thetis asszony szülte eztet idejében.

64. Ez volt hű dajkája a Proserpinának,
      Szentelte volt éltét a szűz Dianának,
      Viselte is gondját, miképpen magának,
      Hűséggel követte hagyásit szavának.

65. Ölében gyakorta még kisded korában
      Szoktatta volt őtet, s az hagyott órában
      Vitte Jupiternek díszes udvarában,
      Sokszor játszott véle a földnek porában.

66. Ez volt anyja helyett jó oltalmazója,
      Társa, őrizője és vigasztalója,
      Nagy esetinek is vala gyászolója,
      És Proserpinának szíves fájlolója.

67. Bánatiban őszült haját kiszaggatta,
      Gyásszal rejtekének falait raggatta,
      Magát a leányért gondokkal faggatta,
      Szörnyű eseteit keserven jajgatta.

68. Ezt látván a Ceres, végre megszólítá,
      Keserves lépéssel magát megállítá,
      Ágyábúl Electrát a földre szállítá,
      Ilyen beszédeit hozzája indítá:

69. Micsoda nagy veszély, amelyet szemlélek,
      Melyek miatt bennem alig van a lélek,
      Proserpinám nincsen, s nála nélkül élek,
      Melyért szörnyű halált már magamnak vélek.

70. Ez iszonyú nagy kárt fejemre ki hozta?
      Nagy mértékben bút és bánatot rám oszta,
      Kedves leányomtúl amidőn megfoszta.
      Ah, szerencsétlenség, ki ezt így okozta.

71. Vajon király-e az, ki ezt cselekedte,
      Hírem nélkül kedves leányom elvette,
      Az égben lakik-e, hogy ezt merészlette,
      És hogy Jupiternek tüzét nem érzette?

72. Talám inkább Typhon régi rabságábúl,
      Inarime hegynek nehéz fogságábúl
      Kiszabadult, és ő balgatagságábúl
      Rontá leányomat nagy dühös voltábúl?

73. Vagy égő bércei Vesevus hegyének
      Olták el világát leányom éltének,
      S eddig fújja a szél hamvát tetemének?
      Ah, gonosz szerencse, s ah, mit mívelének!

74. Vagy a szomszéd Aetna hegye borította,
      Tüzes köveivel megháborította?
      Enceladust onnat el-kiszorította,
      Ő lehet, ki szívem megszomorította?

75. Vagy Aegeon viszont jött vissza éltére,
      Megnőtt ötven feje száz számú kezére,
      Régen igyekezett ez a nap fényére,
      Ő hozhatott veszélyt lyányom személyére?

76. Ah, kedves gyermekem most vajon s hol vagyon?
      Hol vagynak őrzői, kik őrizték nagyon?
      Ennyi ellenségi verhették is agyon,
      Ki volt oly bátor, ki téged elragadjon?

77. Cyanea hol vagy, aki felfogadtad
      Leányom őrzését, s erre hited adtad?
      Megcsaltál s hűséged álnokul elhadtad,
      Erős bizodalmam tőlem megtagadtad.

78. Syrének is titkon leányom megcsalták,
      Megőrizésében rendeket nem állták,
      Noha esküvéssel magokra vállalták,
      De személyem akkor ők csak megcsúfolták.

79. Ez-e az hitetek, s csak így őriztétek,
      Elragadni kedves lyányom engedtétek,
      Másnak drága kincsét így becsülöttétek,
      Holtig való gyászra szívem ejtettétek.

80. Ezt hallván a dajka, elhal a szívében,
      Leesik a földre bágyadt erejében,
      Mint a viasz, sárgul s halovány színében,
      Végső halált kíván érni életében.

81. Hallgat s gondolkodik, okát mint adhassa,
      Ceres is unszolja, hogy szavát hallhassa,
      Melybűl leányának dolgát megtudhassa,
      S még egyszer, ha lehet, megszabadíthassa.

82. Mond azért a dajka: Akiket számláltál,
      Veszélyed okául egyet sem találtál,
      Az istenasszonyok, kiket nem gondoltál,
      Leányod rontói (tőlök távol álltál).

83. Kiket vélhettünk volt jóakaróinknak,
      Azokat számlálhatd-e megrontóinknak?
      Atyafinak kiket tartál, bántóinknak
      Tudhatd most, mindnyájan szomorítóinknak.

84. Ez ház mindenkor volt kívánt csendességben,
      Leányod itthon ült velünk békességben,
      Mosolygó, játszó és víg volt egészségben,
      Nem volt köztünk harag, voltunk egyességben.

85. Sőt a Proserpina parancsolatidra
      Vigyázott, és gondot viselt hagyásidra,
      És midőn őtőle mentél útaidra,
      Eljárt varrásában hagyott munkáidra.

86. Több társimmal együtt velem mulatozott,
      Szép beszélgetésink meg nem fogyatkozott,
      Együtt aludt s együtt velünk játszadozott,
      Míg Jupiter néki veszélyt nem okozott.

87. Egykor a napvilág midőn setétüle,
      Hesperus helyette az egeken üle,
      Maga penig a nagy tengerben merüle,
      A nappali munka kevéssé enyhüle.

88. Házunkban a Venus béjöve másokkal,
      Őt követő Phaebus és Pallas társokkal,
      Fedezte titkait holmi áldásokkal,
      Tiszteltek is minket itten-hálásokkal.

89. Mutatta volt magát színes örömekkel,
      Vígságát színelte nagy nevetésekkel,
      Leányt környülvette ölelgetésekkel,
      Édesgette öccse nevezgetésekkel.

90. Kérdezett téged is, mondván: Hiszem, nagy kár,
      Hogy szép leányátúl anyja ily messze jár,
      Itten-lételünkben jelen lett volna bár,
      Vidított volna meg a mennyei nektár.

91. Nem tartottunk tőle, véltük Dianának,
      Mert annak fegyvere és ruházatjának
      Formája volt rajta, és a Minervának
      Dolgait beszélte a Proserpinának.

92. Szíveket sebhető nyilait eltette,
      Paizsos fegyverét előttünk felvette,
      Álnoksága hogy van, senki nem vélhette,
      Nyájas beszédirűl meg nem ítélhette.

93. A Siciliának zsíros mezejérűl,
      A Lilybaeusnak ékes erdejérűl,
      Kérdezkedik végre Aetna tetejérűl,
      És annak kirontó, tüzes erejérűl.

94. A Proserpinának Hennáját gyalázza,
      Okos ravaszsággal virágit alázza,
      Mondván, kis hideg is rózsáit megrázza,
      És így elhervadhat azoknak szép máza.

95. Az hely kiességit kezdi tudakozni,
      Azt mintha nem tudná, monda: Fogyatkozni
      Szokott termésével e föld, és okozni
      Kezdi nagy szűkséggel s érte sóhajtkozni.

96. Nem hiszi, hogy a tél virágit meghadja,
      S annak kinyílásit a tavasz is adja.
      Minden zöldségeit elébb elragadja,
      Méghogy aratás is volna itt, tagadja.

97. A gyenge vesszőcskék a tél hidegétűl,
      Hóhalmokat rakó rút fermetegétűl
      Elvesznek, s nem jőnek tavasz melegétűl
      Bimbózásra, tartván ártalmas egétűl.

98. Monda Proserpina: Sőt inkább kiesség
      E föld minden része szentség és díszesség,
      Virági kedvesek, gyümölcse édesség,
      Lakói jók, tiszták és merő kegyesség.

99. Ezt hallván, nagy kacajt indíta szavára,
      Talám szabad lészen menni látására
      Holnap reggel, úgy mond: Nem kis csudájára
      Eshetik, s ha úgy van, vidámítására.

100. Elhiteti végre, de én nagy sírással
        Kérem Proserpinát bő könnyhullatással,
        Hogy ne menjen vélek, menjenek bár mással,
        Mondám: Ne örüljön e társolkodással.

101. Azért a Phosphorus midőn felébrede,
        Világával a kék égen elterjede,
        A setét étszaka melytűl elszélede,
        Ő is a Nimfákkal utának erede.

102. Bízván Nimfáinak számos seregében,
        Nem tudván, mi vagyon Venus idegében,
        Rossz dolog lesz ennek tovább a végében,
        Kit titkolt a Venus szíve rejtekében.

103. Végre érkezének leányod kertében,
        Sokat leszedének virágok szépében,
        Reggel volt az idő, s harmatok gyöngyében
        Újult minden virág sokféle színében.

104. Rózsák, tulipányok harmattal újultak,
        Virágok bimbói nyílásokhoz nyúltak,
        Különb-különb színek szemekben fordultak,
        Kikben Venus s Nimfák eleget eldúltak.

105. De minekutána a Nap fényessége
        Feljebb emelkedett, ím nagy setétsége
        Jöve fel az égnek, s annak ékessége
        Elmúlt, kin Nimfáknak volt nagy ijedsége.

106. Félelem, kiáltás a nagy ijedséggel
        Nimfák seregében jöve sietséggel,
        Érkezének szarvas állatok készséggel,
        Akik ordítának nagy éktelenséggel.

107. Köztök sebesen egy szekér vezettetett,
        De ki volt kocsisa, meg nem esmertetett,
        Akár halálthozó melegség lehetett,
        Akár maga a nagy Halál érkezhetett.

108. Azért Proserpinát ezek megragadták,
        Széltibe szaladó Nimfái elhadták,
        Ily szörnyűségektűl nem oltalmazhatták,
        Kik lettenek légyen, eddig nem tudhatták.

109. Elmenvén, rút sárszínt viráginkon hadtak,
        Utának szép folyóvizeink száradtak,
        Mezőnk füveire vasszíneket adtak,
        Minden újultságot tőlünk megtagadtak.

110. Megsárgultak minden díszes fagyalfáink,
        Elmúltak s megholtak piros szép rózsáink,
        Liliom s viola szép virágocskáink
        Lecsüggedtek, s vesztek színes szép almáink.

111. Meglévén az eset, elmúlt a setétség,
        Helyére jött amaz nappali fényesség,
        De környülvett viszont bágyosztó ijedség,
        Mert Proserpina nincs, a tiszta szüzesség.

112. Istenasszonyok is, mint megesküvének,
        Házunkhoz azután soha nem jövének,
        Ily nagy gyalázatot fejünkön tevének,
        Ők azok, kik nékünk hóhérink levének.

113. Végre az esetnek helyeit szemléltük,
        Szomorú dolgaink egymás közt beszéltük,
        A kertnek közepén Cyaneát leltük,
        Meglátván, elsőben, hogy alszik, ítéltük.

114. Hozzá közelb menvén, hát szép virágival
        Környülhintve fekszik megholt tagaival,
        Harmatos cseppeket ereszt ajakival,
        Kiáltjuk: Keljen fel zengő szavaival!

115. Mondom: Mi baj lelte szép, gyenge testedet,
        Szomorú hallgatás kötötte nyelvedet,
        Dérlelő hidegség fagylalta szívedet,
        Siketség dugta bé hangos két füledet?

116. Ő szólhatott volna az eset voltához,
        Mert mindent jól látott és Proserpinához
        Közel állott akkor, kedves asszonyához,
        De néki is Clotho látott halálához.

117. Úgyhogy keservében vizekké változott,
        Leányod esetén annyit siránkozott,
        Melynek folyásitúl lábunk is megázott,
        Míg felette álltunk, messze folyt s távozott.

118. Hajszáli cseppeket hullattak, s karjai
        Folytanak sebesen, zuhogva lábai,
        Vizekkel megtöltek Hennának útai,
        Ekként vízzé váltak siralmas tagai.

119. Több társai penig az Proserpinának
        Ide s tova széllyel mind eloszolának,
        Engem vénségemben házadnál hagyának.
        Ezekben adj hitelt szolgálód szavának!

1. Búsul ezen Ceres gyászos személyében,
    Félelem és harag harcol a mellyében,
    Mint a kölykevesztett párduc veszélyében,
    Ront és szaggat mindent kéntelen éltében.

2. Haraggal van s mégyen a mennyeiekre,
    Előttök fakada mérges beszédekre,
    Mondván: Eresztem ezt ítéletetekre,
    Nem hat-e panaszom bé a szívetekre?

3. Adjátok meg kívánt édes gyermekemet,
    Ne rontsátok tudva régi személyemet,
    Ha nem akarjátok nézni veszélyemet,
    Vigasztaljátok meg gyászos életemet!

4. Hiszem én is holmi víztűl nem születtem,
    Sem Dryadesektűl éltemet nem vettem,
    Hanem Saturnusnak Cybelétűl lettem,
    Hogy így rontátok meg, vajon s mit vétettem?

5. Nincs nálatok igaz törvény, azt mondhatom,
    Hogy igazán éltem, mi hasznát láthatom?
    Venust paráznának lenni jól tudhatom,
    És ha kívánjátok, okát is adhatom.

6. De mi hasznát látom a szép szüzességnek,
    Dianának szentelt tiszta kegyességnek?
    Nem lehetnek azok lakói az égnek,
    Akik életeket tartják díszességnek.

7. Más színe van most az hajdani dolgoknak,
    Nincs szabad folyása a kívánt módoknak,
    Venus parancsol most az akaratoknak,
    Ő tart mindeneket magánál raboknak.

8. Már senki ezután magát szüzességben
    Nem tarthatja éltét tiszta kegyességben,
    Nem marad végiglen egy is meg épségben,
    Dianához hajlott s adott szívességben.

9. Mert Venus ezután azzal szabad lészen:
    Kit akar és kinek, kedvesévé tészen.
    Sokak ellen lészen álnoksága készen,
    De ezért átkot és nem is áldást vészen.

10. Az én magzatom is s de vajon mit vétett?
      Csak kisebb szóval is kit s mivel illetett,
      Hogy személyem elől ennyire vitetett,
      S nem tudom, micsoda rabságban tétetett.

11. Talám szavaival volt nehézségtekre,
      Alkalmatlanságot adott elmétekre,
      Igyekezett járni becstelenségtekre?
      Mondjátok meg okát, kérlek, hitetekre.

12. Trinacria penig messze van hozzátok,
      Ott rejtém leányom, hogy ne bántanátok,
      Puszta helyen lakott, nálatok volt átok,
      Mégis onnan lyányom elvinni hadtátok.

13. Mit használt, magzatom hogy így rejtegettem,
      Égi lakóhelyét földre helyheztettem?
      Még akkor személyét meghíresítettem,
      Titkos szándékomat nyilvánsággá tettem.

14. El nem felejthetem megesett voltomat,
      Sírva múlatom el keserves napomat,
      Vigasztaljátok meg ez állapotomat,
      S értsétek meg eddig tett sok mondásomat.

15. Ezen szavaira amazok hallgattak,
      Jupitertűl szólni mindnyájan tiltattak,
      Hallgattak vagy penig mindnyájan tagadtak,
      És felelet helett néki sírást adtak.

16. Mit tégyen viszontag, látja, dúl-fúlással
      Nem tehet itt semmit ezt s amazt hányással.
      Látván, hogy mindenik vagyon hallgatással,
      Azért kezd hozzájok szólni lágyulással:

17. Engedjetek, kérlek, helyt e szavaimnak,
      Szánjátok siralmát szíves bánatimnak,
      Ha kit megsértettem, ez indulatimnak
      Ne tulajdonítsa mérges haragimnak.

18. Mert csak leányomért vagyok búsulásban,
      Érte előttetek állok udvarlásban,
      Ha mit mondottam volt nagy megindulásban,
      Ne légyek tőletek érte pirulásban.

19. Alázva borulok azért térdetekhez,
      Hadd menjen kérésem be a szívetekhez,
      Örömmel legyetek igaz hívetekhez,
      Proserpinához is, tiszta szüzetekhez.

20. Bár csak állapotját tudnom szabad légyen,
      Bús fejem sorsárúl csak bizonyost végyen,
      Ezt tudni tőletek nékem elég légyen,
      Szolgálótok mindjárt útára elmégyen.

21. Tudjam bizonyosan, micsoda szegénség
      Fogta környül, s rontja minemű ellenség,
      És ha tudni fogom, mely szerencsétlenség
      Követte s fogyatta hol mi kételenség:

22. Örömest szenvedem s azt Fátumnak tudom,
      Magamat kétségre azután nem adom,
      És most előttetek mindjárt felfogadom,
      Hogy leányom viszont vissza nem ragadom.

23. Sőt ha megláthatom, már az elég légyen,
      Osztán ki elvitte, véle bármit tégyen,
      Engemet is együtt oltalmában végyen,
      Ha gyilkosnak mondom, bár kövessen szégyen.

24. Latona, többi közt e dolgot jól tudhatd,
      Mely keserves dolog a szülés, megmondhatd,
      Akik nem próbálták, értésekre adhatd,
      És méltó ügyemet magadra vállalhatd.

25. Két magzatod néked, jóllehet, született,
      Proserpina penig nékem csak maga lett,
      Noha tőlem az is titkon elvétetett,
      Nem keserűség-é ez, tégy ítéletet.

26. Midőn magzatinkat szüljük fájdalmokkal,
      Azután neveljük őket nagy gondokkal,
      Nem vigasztalhatjuk magunkat azokkal,
      Mert elviszik tőlünk rossz indulatokkal.

27. Hogy ezeket mondá, kezde sírásához,
      Egymást futva űző könnyhullatásához,
      Azok közibe tett sóhajtozásához,
      Mert senki nem hajol ő kívánságához.

28. Látja, rabja ki-ki itt az hallgatásnak,
      Mond: Tovább mi haszna van itt a sírásnak?
      Nincs helye az eddig tőlem tett szólásnak,
      Mért is adok időt az itt-múlatásnak?

29. Látom, hogy mindenek elmennek előlem,
      Rossz dolgokat hoznak még ma ki belőlem,
      Ártalmas tanácsot tartottak felőlem,
      Azért távoznak így egyenként mellőlem.

30. No, nékiek többé nem esedezem már,
      Haszontalan dolgom, kérésem nálak sár,
      Előttök állásom mely igen bánom már,
      Hosszú múlatásom felette jajos kár.

31. Jobb, hogy leányomért minden szigeteket
      Feljárok, mély völgy és nagy magos hegyeket,
      Megszemlélek minden széles tengereket,
      Pokol és mennyei záros rejtekeket.

32. Járatlan utakon fárodhatatlanul
      Megyek addig éppen nyugodhatatlanul,
      Míg minden országat számlálhatatlanul
      Nem nézek meg érte, gondolhatatlanul.

33. Órám, nyugodalmam addiglan nem lészen,
      Álmat szemeimre bús szívem nem tészen,
      Míg leányom felől kedves hírt nem vészen,