1. Múzsám, a murányi hegyek tetejérűl,
    Azhol Veselini Ferenc szerelmérűl,
    Szétsi Máriával lett végezésérűl
    Szólottál, a várnak meg is vételérűl,

2. Szállj le, ereszkedjél a tágas térségre,
    Menj által a Tiszán a dinnyés Nyírségre,
    A Szilágyra onnét, és az Erdélységre,
    Lengyel-, Tatár-, Oláhországokra végre.

3. Nézd el mindezekben Keménynek dolgait,
    Szerető szívének állandó lángait,
    Házassága módját, rabságát, hadait,
    Hazája szerelmét, s azért nagy gondjait:

4. Kezdette Annával mint ösméretségét,
    Ki viselte s miként ahhoz követségét,
    Mennyi ellenkezés érte reménségét,
    Míg véle köthette kedves szövetségét.

5. Váltott gyűrőjének lévén megadása,
    Mely sok balszerencsén volt addig forgása,
    Amíg kedveséhez lehetett jutása,
    Nehéz pályájának végződvén futása.

6. A rabság egymástúl őket elszakasztván,
    Mely gondos volt szívek, azt sok bú fárasztván,
    Abbúl a jó Isten várt napot virrasztván,
    Mely kedvesen éltek, egymást nem aggasztván.

7. Édes hazájának mint fáradt dolgában,
    Hogy elővihesse azt kévánt javában,
    Végre a szerencse bal fordulásában
    Mint leve eleste hadakozásában.

8. Feljegyezvén, vegyed ezeket versekre,
    De nem a cirrhai fabulás hegyekre,
    Hanem vesd elmédet a magos egekre,
    Mondván: mennyei Úr, te segíts ezekre.

9. A Lónyai háznak választott virági,
    Mint tavasszal újult zsengéknek újsági,
    Kikre sok szíveknek égnek kívánsági,
    Mert fürtösök rajtok a jóknak soksági.

10. Kedves erkölcsökben hárman nevelkedtek,
      Szemeknek tegzében nyilakat viseltek,
      Mennyi tekintetet, annyi lövést tettek,
      A nézőknek szívén sok sebet ejtettek.

11. Leginkább négy dolgot vizsgál a szeretet:
      Erkölcsöt, értéket, szépséget, nemzetet;
      Ezekkel mindhárom felékesíttetett, 
      Melyekért mindenik méltán is tetszhetett.

12. Három istenasszonyt látnál itt rendében,
      Ha mikor tekéntnél ezek seregében,
      Mint mikor Párisnak az Ida hegyében
      Junó, Pallás, Vénus jöttek elejében.

13. Szemed cirkalmával ha őköt felvennéd,
      Első tekintettel megütközne elméd:
      Itt az aranyalmát melyiknek ítélnéd,
      Arra érdemesnek mind az hármat vélnéd.

14. Ha sok kinccsel Junó Párist hitegette,
      Elmés tudománnyal Pallás édesgette,
      Heléna szerelmét Vénus ígírgette,
      Hogy az aranyalma tartatnék érette:

15. Ez három nimfának nézd el nemességét,
      Találod ezeknek őbennek bővségét:
      Értékét Junónak, Pallás eszességét,
      Helénát ajánló Vénusnak szépségét.

16. Emellett szemérmét a szűz Diánának,
      Életét, erkölcsét szerzetes Vestának,
      Magaviselését gyors Atalantának,
      Szép keze munkáját elmés Arachnának.

17. Szép ez mind az három, s dicsíretes sokban:
      Ezek közt magad is esnél, Páris, gondban,
      Melyet ítéllenéd érdemesnek jobban,
      De Anna nyerné el az almát azonban.

18. Ez a közepsőnek neve, kit mindenben
      Áldott a természet a többinél többen,
      Nemcsak mint Cypriát ábrázolta szebben,
      Hanem Minervaként áldotta is eszben.

19. Mint csendes idején a vak setétségnek,
      Barmokat nyugtató éji csendességnek,
      Jóllehet tüzei a magos kék égnek
      Mindnyájan csillagzó fényességgel égnek;

20. Mégis a Phosphorus, az hajnal-emelő
      A többinél bővebb ragyogvánt viselő:
      Így a víg tavasz is sok virág nevelő,
      De köztök a rózsa kedvesb s elébb kelő.

21. A vadakkal gazdag Délos szigetében,
      Driades szüzeknek nyájas seregében,
      Szép Clio, s Thalia ékes termetében,
      Méltó, hogy Phoebus is vegye szerelmében.

22. Nyilas Diánának mégis delisége
      Felmúlja ezeket termeti s szépsége,
      Miként az ezüstöt arany kedvessége,
      Mindeneknél drágább ára s böcsössége.

23. A smaragd s rubint is fénlik a gyűrőkben,
      Napkeleti gyöngy is az aranyfüggőkben,
      Oly böcsös ragyogvány nincs mégis ezekben,
      Mint fényével játszó adamáskövekben.

24. A Lónyai szüzek hasonlatosképpen,
      Jóllehet mindhárman termettenek szépen,
      De győzi az Anna a többit sokképpen,
      Mint a nimfák között Diána, oly éppen.

25. Zsigmond volt az atyjok, nagyságos nemében,
      Sokat látott, hallott s tanult életében,
      Törvény illett inkább, mint fegyver kezében,
      Tanáccsal sokat ért honja szükségében.

26. Származott az anyjok Varkucs nemzetségbűl,
      Margitnak nevezték ezt a keresztségbűl,
      Nagy nemzet mindkettő, s álló régiségbűl,
      Ahhoz gazdag, s részes sok szép örökségbűl.

27. Melyeket az halál noha leontott már,
      S testbűl kikölt lelkek az egek között jár,
      De szép hírek-nevek, melyben nincs vallott kár,
      Él mostan is köztünk, s tűlünk is áldást vár.

28. Kiknek a leányi gazdag értékekért,
      Jó pálca alatt nőtt kegyes erkölcsökért,
      Idejek, elméjek, nemek s szépségekért
      Kedvesek, s sok szívek lángolnak ezekért.

29. Amikor serdültek arra az időre,
      Amely alkalmatos már a jegygyűrőre,
      Mint az éh madarak a szemes szérőre,
      Úgy járnak az ifjak ezekhez kérőre.

30. Hol a testek vadnak, sasok oda gyűlnek,
      Szapora sürgéssel ott járnak s kerülnek,
      Amely helyek pedig azoktúl ürülnek,
      Oda vagy sohasem, vagy ritkán röpülnek.

31. Ezek háza körül méltán sereglettek,
      Mivelhogy ennyi sok jóval bővölkedtek.
      Azért jó eleve el is jegyeztettek,
      Hajadonságokban soká nem lehettek.

32. Csudálatos Fátum, ritka sok ezrekben,
      Mit Isten eziránt rendelt az egekben:
      Mert ez három szüzek férhezmenésekben
      A vőlegények mind egyenlők nevekben.

33. Az elsőt, amelyet híttak Zsuzsánnának,
      Köti az házasság Bocskai Istvánnak,
      A kezepsőt, akit neveztek Annának,
      Veselényi István jedzi el magának.

34. Margit, ki közöttök ifjabbnak tartatott,
      Telegdi Istvánnak elsőben adatott,
      Az meghalván, soká gyászban nem hagyatott,
      Gróf Csáki Istvánnak azután hozatott.

35. Mikor azért ki-ki kívánt társát leli,
      S azzal az Hymennek magát beszenteli,
      A Veseléni is Annát elemeli,
      Kedves személyével örömét neveli.

36. Zászlósúri nemzet, ezé Hadad vára,
      Igen szép uraság, s nagy ennek az ára,
      Maga is jó ifjú, ahhoz jól is jára,
      Segítvén az egek ily kegyes társára.

37. Szűk a jó feleség, nehéz szerit tenni,
      Hogysem pedig rosszat kárhozatra venni,
      Kaukázus hegyén túl jobb szaladva menni,
      Ott a tigrisekkel egy barlangban lenni.

38. Gazdagság és érték vagyon az atyáktúl,
      De a jó feleség Istentűl magátúl,
      Boldognak mondatik Salamon szájátúl,
      Akinek jó asszony adatik sajátul.

 39. Vagyon, Veselényi, néked részed ebben,
      Szerencsés napjaid folynak életedben,
      Szép asszony társoddal van szíved örömben,
      Éltek is egymáshoz igaz szeretetben.

40. De nézd a mulandó örömnek hívságát,
      Mely hamar eloltja víg napja világát,
      Alig mutatja meg zsengéje újságát,
      Véle termett férge hogy rágja virágát.

41. Amikor kedvesen egymással élnének,
      S tovább is hasonló napokat vélnének,
      A kegyetlen Párkák, ímé, érkezének,
      Nem reméllett sírást Meggyesen szerzének.

42. Van ezek kezében guzslya az életnek,
      Annak fonalszáli onnét eresztetnek,
      Ők nyújtják azokat, s tűlök is metszetnek,
      S általok sok árvák s özvegyek tétetnek.

43. Veseléninek is ollójok élével
      Elmetszik napjait, együtt életével,
      Árván hagyják házát gyászos özvegyével,
      Ki vizeket áraszt, mint Byblis, könyvével.

44. Kesereg halálán szerelmes férjének,
      Követvén példáját árva gerlicének,
      Egy órát sem enged kedves örömének,
      Lévén hű gyászlója társa elestének.

45. Szép szemöldökének, szemeinek íja
      Most víg mosolygással a szívet nem víja,
      Hanem szomorító siralomra híja,
      Szerelme elestét keservesen síja.

46. A piros klárisok, kik ajakán ültek,
      Elébbi mosolygó színekben kékültek,
      Orcáján a rózsák, kik minap örültek,
      Szomorún csüggönek, s hervadásra dűltek.^[1]

47. Kövekkel csillagzó gazdag öltözete,
      Fodorult hajának gyöngyös fürtözete,
      Sok egyéb cifrának munkás készülete
      Letetetett, s nincs most azoknak kelete.

48. Kedves állapotja költ kedvetlen gyászra,
      Nyugodalmas szíve gondos ohajtásra,
      Vígságos beszéde keserves sírásra,
      Csendes elméje is habzó búsulásra.

49. Társa melegével fűlt nyoszolyájának
      Elaludt a szene, nincs tüze magának,
      Hogy örömét gyújtsa bús állapatjának;
      Mord tele érkezett vígságos nyarának.

50. De a jó erkölcsök kedves ruházatja,
      Amely hírét s nevét szépen ragyogtatja,
      A gyásszal sokáig nem aggosztaltatja,
      Most béborult napját megint felhozatja.

51. Az hadadi testnek szomorú torábúl,
      Gyerőmonostori Főnix kél porábúl,
      Mely Veseléninét bús állapotjábúl
      Víg napokra hozza s gyászos siralmábúl.

52. Noha ez is, amint felkél mosolyodva,
      Úgy el fog enyészni megint szomorodva,
      Lész úgy is élete sok búval rakodva,
      A ködbűl fény, s abbúl megint köd fakadva.

1. Azonközben az hír, ki mindenkor kél s jár,
    Kinyílt füllel s szemmel újságokat les s vár,
    Melyre álmot soha az étszaka sem zár,
    Vizsgál mindeneket, tűle titkolják bár.

2. Ólálkodik, vigyáz, nézi a dolgokat,
    Gyön s mégy, nincs nyugalma, keres újságokat,
    Ha miket találhat, felvészi azokat,
    Tölt velek csakhamar sok tartományokat.

3. Függesztvén nyelvének azt is harangjára,
    Mint a nyargaló szél, kél azzal szárnyára,
    Siet, s kezdi adni mindennek tudtára,
    Hogy árván maradott Anna s Hadad vára.

4. Gerendre is bétér erdélyi útjában,
    Aranyas vizének fekszik ez folytában,
    Ez Kemény Jánosnak van birodalmában,
    Mely is özvegységnek borult homályában.

5. A leszálló naptúl pirul vala az ég,
    Elhalada az is, s leve fényében vég,
    De a vak étszaka sátort nem emelt még,
    Csillagok tüze is csak imitt s amott ég.

6. A míves elhadta, jóllehet, munkáját,
    Aklában vezette a pásztor is nyáját,
    Szakács is feladta immár vocsoráját,
    De még nem ágyazza egy is nyoszolyáját.

7. A munkátúl ürült test magát nyugtatja,
    Sétálgat Kemény is, az időt múlatja,
    Özvegyi voltát is, nem kétlem, forgatja,
    Hogy véle így szólván, az hír megállatja:
    
8. Megholt Veseléni, társa annak árva,
    Kinél nem lelsz jobbat, sok földet is járva,
    El vagyon ugyan most minden kedve zárva,
    De megújul megént, nem sok üdőt várva.

9. Megpirosul nyakán a fekete kláris,
    Mert őtet sok helyen emlegetik máris,
    Óhajtván némelyek, mint Helénát Páris,
    Sokat özvegyleni ennek bizony kár is.

10. Kinek kedve hozzá, véle bár ne késsék,
      Hogy az elébb járók tűle el ne vessék,
      Amíg ő köszörül, mások meg ne nyessék,
      Szép is, jó is, van is, amiért ez tessék.

11. Eltűn ezzel az hír, vég lesz beszédében,
      Jut a gyors szerelem amelynek helyében,
      Új tüzet kezd rakni Keménynek mellyében,
      Veseléninére gerjesztvén szívében.

12. De hamar jött lángja nem bírhatja könnyen,
      Mert az okos elme, aki röpül fennyen,
      Fontosan vizsgálja, heve mire menjen,
      Hogy veszedelmes írt szívére ne kenjen.

13. Játsznak ragyagváni a csillagoknak már,
      Megszűnt minden munka, az utazó sem jár,
      Öszveölelkezve nyugszik sok kedves pár,
      Tégedet is, Kemény, nyoszolyád készen vár.

14. Sétál vala mégis, a víz mellett járván,
      A mulató üdőt a setét elzárván,
      Bémégyen azonban, nyugodalmat várván,
      Lefekszik ágyában, de mint özvegy, árván.

15. Hallgat a setét éj csendes füleléssel,
      Nyugosznak az alvók lassú pihegéssel,
      Még a furcsa hír is jár gyengébb lépéssel,
      Mint nappali üdőn, s lassúbb csevegéssel.

16. Ha másképpen álma nem lehet kedvesen,
      Bárcsak nyugodhatnék Kemény is csendesen,
      Nem engedi a gond, hogy ez is lehessen,
      Nyugodalmas álmot szemére vehessen.

17. Alkalmatosságtúl ered a szeretet,
      Az hír az özvegyrűl tén emlékezetet,
      Tetszék a’ Keménynek; Vénus sem késhetett,
      Hogy bővítse tüzét, szívére sietett.

18. Amikor fellobban lángja a szalmának,
      Ha sietve ahhoz többet nem adnának,
      Hirtelen szikrái gyorsan aludnának,
      Hamva szélre kelvén, semmiben múlnának.

19. A szerelem, aki eszköze tüzének,
      Egy tükört függesztett elméje szemének,
      Amely megmutatja rend szerént Keménynek
      Minden állapotját Veseléninének.

20. Melybűl most személyét nézi gondolatja,
      Mosolyog előtte most szép ábrázatja,
      Hűségét, jóságát, eszét most mutatja,
      Egyéb dolgait is ebbűl megláthatja.

21. Amelyekrűl mennél többet gondolkodik,
      Szíve tüze annál jobban gyarapodik,
      Amellett gondja is bővül s szaporodik,
      Mint habok közt hajó, nyughatatlankodik.

22. Nehezedett teste új gondja terhével
      Hogy álmot vehessen, küszködik szemével,
      Erőlteti, s ugyan födi is kezével:
      Szeretne aludni, de nehéz erővel.

23. Sem alszik, sem vigyáz, csak fetreng ágyában,
      Ide s oda fordul, törődik magában.
      Szeret is meg nem is, kétséges dolgában,
      Noha szíve immár forr kezdett lángjában.

24. Mindazáltal sokat küszködik tüzével,
      Sokképpen forgatja a dolgot eszével,
      Itt Vénusnak dolga nincs furcsa elmével,
      Fontolja a dolgok kezdetit végével.

25. Az éji homályok azonban lehullnak,
      Mosolygó orcái hajnalnak újulnak,
      Mint pünkösdi kertek, rózsákkal pirulnak,
      De Kemény gondjai ezekkel sem múlnak.

26. Zeng már minden liget a sok madárszókkal,
      Nyögnek a gerlicék örvös galambokkal,
      Csácsognak a szajkók süvöltő rigókkal,
      A Kemény is felkél ágyábúl azokkal.

27. Vadászásra készül, gondját felejteni,
      Fut a vadászmester ezt megjelenteni
      S annak eszközeit elölkészíteni,
      Akar kedve szerént urának tetszeni.

28. Minthogy még estve is volt kiadott jele,
      Ki-ki rendi szerént idején felkele,
      Kinek úgy volt hagyva, az meg is nyergele,
      A szagló ebeknek ebész is kürtele.

29. Azért mindeneket hamar elkészítnek,
      A kihozott lovak kapálnak s nyerítnek,
      Míg megindul az úr, nagy udvart kerítnek
      Az ifjak, egymás közt sok tréfát említnek.

30. Simon s Ferenc (ezek fiai Keménynek)
      Jó napot mondani atyjokhoz menének:
      De útban találák, azért megtérének,
      S vele együtt ők is lovakra ülének.

31. Keménynek csendesen ballag paripája,
      Két sütéssel jegyes a jobbik pofája,
      Oláhországi ló, amint van formája,
      Játékos zabláját rágdogálja szája.

32. Megvonítja szárát néha kantárának,
      Helyét sem találja táncoló lábának,
      Engedvén azonban vonított szájának,
      Úgy lép, valamiként kell akaratjának.

33. Balfelől Simon van, s mendegél mellette,
      Portán tanult lova egy lábát felvette,
      Mint a könnyű lejtő, s azt megént letette,
      Változtató kényen úgy ugrál előtte.

34. Jobb oldalafelét fia, Ferenc tartja,
      Ez is atyja előtt jó lovát ugratja,
      Szarvas módon szökik, mosolog az atyja,
      Hogy erős ugrását nehezen állhatja.

35. A vadászóhelyhez azonban jutának,
      Jelül a kopóknak kürtököt fúvának,
      Szíj- s selyempórázra ebeket fogának,
      Elsőben is egy párt Ferencnek hozának.

36. Dervis egyik, farka nagy lompot eresztett,
      Törökországi faj, visel kövér testet,
      Társa is ily: híják Besliának eztet,
      Igen szép mindkettő, úszóvan is festett.

37. Kit Simon felfogott, nevezik Delfinnek,
      Tigris egy pórázon lévő társa ennek,
      Szelektűl fajzottak amint ezek mennek,
      Amikor nyúl, avagy őz-űzésre kelnek.

38. Hyláxot, Philaxot maga fogja Kemény,
      Kölyök még mindkettő, van rúlok nagy remény,
      Dicsírettel hozta csak minap egy örmény,
      Párduc korcsa lehet, mint ösmérni körmén.

39. Dorcséval az Agrét egy pórázra fogták,
      Ezeknek az anyját farkassal forgatták,
      Havasalföldébűl nagy hírrel hozatták,
      Hogy kezére fogja, Décseinek adták.

40. Kivel asztalnokja rendelt helyét állja,
      Annak háta holló, párduc pedig málja,
      Csonkák a fülei, az hajtást vizsgálja,
      Ha mi reáfordul, azt meg is próbálja.

41. Liciskának híják, Kurta ennek társa,
      De az ebek között alig vagyon mása,
      Moldvábúl költ, ott is híres volt futása,
      Aki ebben kétes, jóságát majd lássa.

42. A szuszogó Dromást vadászmester fogta,
      A minap egy oláh ezt Váradon lopta,
      Nagyhírű eb vala, de már alább hadta,
      Miolta a róka az orrát megkapta.

43. Ennek pórázosa amaz török Taúz,
      Mely, ha csak gyengén ülsz, lovadrúl is lehúz,
      Sebhely van a nyakán, karcolta volt hejúz,
      Ez után a szakács sok nyulat s őzet nyúz.

44. Mopsust és Coridont adják egy inasnak,
      Ez daru, azt pedig mondhatni ordasnak,
      Szebb az első, látszik a másik korcsasnak,
      Erős is, megfelel bízvást egy farkasnak.

45. A szálkás Harpya a kopár Szárcsával,
      Babos Leopárdnak egy fészkű társával,
      Fejér Hattyú amaz fekete Csókával,
      Amely mint egy vizsla, annyit ér orrával.

46. Együtt a kopókkal szabadoson járnak,
      Az agár-viselők azért rendet állnak,
      Az hajtó ebeknek jeleitűl várnak,
      Ha mi vad elmenne, tartanák azt kárnak.

47. Vigyázz ám, rád a nyúl, azonban kiáltják,
      Kergetik a kopók, Décseire hajtják,
      De csalt vét ott nékik, más felé szalajtják,
      Az asztalnokra tér, ott jól megingatják.

48. Haj, Kurta, haj, Csonka, közel van a csere,
      Térengetik, foly itt egy kis víznek ere,
      Elérik a’ mellett, dicsíretet nyere
      A Kurta, tegnap is aki négyet vere.

49. Fel sem köthetik azt, megént mást találnak,
      Azhol az úrfiak vigyázással állnak,
      Mely után a Tigris és a Delfin válnak,
      Sebes futásokban úgy tetszik, hogy szállnak.

50. Elütik csakhamar, messze nem űzhetik,
      Hogy vigyázzon minden, újonnan hirdetik,
      Egy őzet vernek fel, Keményre kergetik,
      Hol az Hyláx s Philax sűrőn térengetik.

51. Mint a szarvas után amely nyilat lőnek,
      Olyan gyorsasága ennek mindkettőnek,
      Azért noha az őz siet az erdőnek,
      De hamar elérvén, térítik mezőnek.

52. De minthogy még gyengék, véle nem bírának,
      Hogy reá vigyázzon, kiáltja fiának,
      Aki eleiben adja Besliának,
      Amaz könnyű Dervis pórázos társának.

53. Tud ez véle bánni, mert sokszor próbálta,
      Azért gyorsasággal eleiben válta,
      Fordultában (melyre Ferenc is kiálta)
      Hozzá faldok, kapni az inát találta.

54. El is veri ottan együtt a kölykökkel,
      Zeng megént az erdő új cihelésekkel,
      Egy rókát hajtatnak a szagló ebekkel,
      Honnét vetődik ki, vigyázzák szemekkel.

55. De ezt a sűrőbűl ki nem tudják venni,
      Kezd azonban nem várt égropogás lenni,
      Melyre nézve ők is sietnek elmenni,
      A kezdett vadászást más üdőre tenni.

56. Éri sűrű zápor induló útjában,
      Mely megtartóztatja hazajutásában.
      Bokros ott egy nagy fa bőv ágozatjában,
      Az alá áll Kemény, s így sóhajt magában:

57. Szerencsésebb vala Aeneásnak dolga,
      Mikor Karthágónál vadászaton forga,
      Noha őreá is sűrő zápor csorga,
      De semmi az, mert szép Didó ott mosolyga.

58. Ha a nap béborult, ez ott oly ékesség,
      Mely a víg napnál is ragyagóbb fényesség,
      A jeges záportúl ha érné hidegség,
      Ennek szereteti kedves tűz s melegség.

59. Saját kezén vagyon, nem félti ezt mástól,
      Nyugodt, szíve üres minden búsulástól,
      Tágulván az üdő a zápor-hullástól,
      Bémennek, és ott sem válnak el egymástól.

60. Az én dolgom pedig reménség s félelem,
      Akiért sok gonddal szívemet terhelem,
      Esmeretsége sincs, mint kellene, velem,
      Nemhogy volna tőle bizonyosabb jelem.

61. Megvagyon a szándék, mert bizony szeretem,
      S nyughatatlankodik érette életem,
      Mások szeme előtt noha nem tettetem,
      De nem lész egyébé, ha szerit tehetem.

62. Azonban magamat amíg itt mulattam,
      Az ócsó nyulakat és őzet fogattam,
      A drágább dámvadat nemde elmúlattam?
      Akinek árára a szívemet adtam.

63. Az hadadi erdőt nemde meghajtatták?
      Vadak királynéját belőle kifogták?
      Tudom, az ideget arra sokan vonták,
      De a jó istenek talám nékem hadták.

64. A gyors szeretetnek hirtelen tüzével
      Volt mindeddig Kemény habozó elmével,
      Akarta is, nem is, küszködött szívével,
      Elkezdje-e dolgát Veseléninével?

65. Hanem látván, hogy ez Isten sugallása,
      Amint vagyon hozzá szívének vágyása,
      Eltekélli magát: ne késsék, meglássa,
      Miképpen indulhat dolgának folyása.

66. Hazajutván, azért külön helyre megyen,
      Elmélkedik, ebben már többet mit tegyen,
      Titkos tanácsosnak titkához kit vegyen,
      Annához küldendő követe ki legyen?

67. Nem jó cégért kötni titkos szándékokban,
      Mert kis dolog is nagy akadály azokban,
      Fedezik a titkot mennél okosabban,
      Lészen kimenése annál hasznosabban.

68. Némelynek a száját meglakatolhatni,
      De más olyan eszközt viszont találhatni,
      Mellyel annak zárját könnyen felnyithatni,
      S azáltal sok jóbúl sok gonoszt várhatni.

69. Midőn azért ő is ezt jól megfontolja,
      Mint kezdjen dolgához, sok útját gondolja,
      Hogy ne késsék véle, magát is unszolja,
      Némely gondolatja megént meggátolja.

70. Tudja azt, hogy könnyű a nyilat ellőni,
      De nehéz tegzében annak visszajőni,
      Jól meg kell elsőben a dolognak főni,
      Ha úgy tálalják fel, úgy tud haszna nőni.

71. Azon vala első gondja elméjének,
      Mi útját találja dolga kezdésének.
      Nem kis örömére azonban szívének,
      Érkezik levele Veseléninének.

72. Szomorú a levél részérűl Annának,
      Mert temetségére hí megholt urának,
      Meggyes lészen helye szomorú torának,
      De Kemény víg reményt vész ebbűl magának.

73. Mond: Temetségre hívsz, de életre megyek,
      Torra: de oly korra, hogy örömet vegyek,
      Hunt világod helyett új napod én legyek,
      Te nékem, én néked holtig kedvet tegyek.

74. De azt, kire bízza, még el nem rendelte,
      Végre, minthogy annak hívségét ismerte,
      Décsei Bálintnak ezt megjelentette,
      Hogy egyéb ne tudja, lelkére kötötte.

75. Tudván a nagy elme, ki forgott sokakban,
      Az ajándék sokat segít a dolgokban,
      A kenett kerék is mert fordul gyorsabban,
      Úgy nő a plánta is, ha öntözik, jobban.

76. Azért Décseit is, elébb, mint elmenne,
      Biztatja a Kemény, jó reménnyel lenne:
      Isten hazahozván, szép jutalmat venne,
      Ha bízott dolgában kedves véget tenne.

1. Amikor így vadnak dolgai Keménynek,
    Amint személyeért Veseléninének
    Csendes nyugodalma nincs az ő szívének,
    Úgy ég őérette szíve egy személynek.

2. Úri asszony, hívom ezt Censabriának,
    Akit sértvén nyila szerelem íjának,
    Orvosolására attúl vett kínjának
    Mind csak Kemény Jánost óhajtja magának.

3. Hizlalja is szívét nem ösztövér remény,
    Hogy szereti őtet, el is veszi Kemény,
    Bízik, valóság ez, nem múló lelemény,
    Noha éri lábát itt síkos esemény.

4. Örül s dicsekedik dolga jól létével,
    Csinosítja magát teljes erejével,
    Tart gyakran tanácsot tüköre fényével,
    Keménynek miképpen tessék személyével.

5. Vajha mint a főnix, újulttá lehetne,
    Vagy héjábúl mint a kígyó, kimehetne,
    Verdett orcájára gyengébb bőrt vehetne,
    Ennél örömestben, ah, mit mívelhetne?

6. Minden, aki szeret, kívánna szép lenni,
    Hogy annyival inkább tudhatna tetszeni,
    De a múlt szépséget nehéz visszavenni,
    Heléna sem tudta ennek szerit tenni.

7. Az üdő tavaszi rózsáit elszedte,
    Őszi halován szín az orcáját fedte,
    Mindazáltal ezt ő kellő rendben vette,
    Amint a korosság s özvegység engedte.

8. Úgy várja s reméli Kemény jövetelét,
    S azáltal gyászának víg színné lételét,
    Hitet erősítő szerelem-kötelét,
    Ha maga nem gyön is, bízik, küldi jelét.

9. A Kemény szolgái erre okot adnak,
    Kik Censabriánál gyakor ízben vannak,
    Hízelkedvén néki sok biztatást mondnak,
    Melyet hevült szíve remél mind igaznak.

10. Minthogy fösvénykedni nem tud a szeretet,
      Ő is ezek közül soknak jól fizetett,
      Megajándékozott majd minden követet,
      Noha az mindenik csak csaló lehetett.

11. A szeretet mindent könnyen szokott hinni,
      Azért gyakran esik megcsalatást venni,
      Vak ő, miként tudjon vigyázással menni?
      Nem csuda, ha néha verme talál lenni.

12. Amaz szomorú nap elérkezett volt már,
      Melyen sírba-kelést Veselén teste vár,
      Kit a nehéz márvány ezennel el is zár,
      Özvegye könyveit bővéti újabb ár.

13. Sok úri s fő rendnek van gyülekezeti,
      Kik közt Décsei is magát jelengeti,
      De a színt is színnel színli s fedezgeti,
      Vélvén, hogy úgy dolgát jobban végezheti.

14. Azért jött, azt mondja (ily színt ád dolgának),
      Hogy amely örökös jószági Annának
      Eddig zálogképpen másoknál valának,
      Azok kiváltását engedné urának.

15. Sokakban jó eszköz, használ is a színlés,
      Azáltal megyen jól végben minden kímlés,
      Elrontaná útját a kajon irigylés,
      Ha szájjal kergetné, ki mit szívével lés.

16. Szín ugyan itten is a jószág záloga,
      Palástul dolgának kit Décsei foga,
      Erre tanította okos Kemény maga,
      De másképpen ennek valóság a dolga.

17. Mert nemde záloga volt-é Veselénnek
      Kedves társasága Anna személyének?
      Elfolyván napjai szabott idejének,
      Hogy kiváltsa, Isten rendelte Keménynek.

18. Nem múlatja ő is alkalmatosságát,
      Hogy kézhez vehesse ily kedves jószágát,
      Azért sietteti ezt a meghitt szolgát,
      Igaz jussa mellett ne múlassa dolgát.

19. Oszol immár a tor, vannak csak kevesen,
      Décsei a dolgot lesi fegyelmesen,
      Annak jó folyása miképpen lehessen,
      Mi útját találja, kin hozzákezdhessen.

20. Böcsületiben jár, hitelét vesztené,
      Ha kinek mód nélkül azt megjelentené,
      Ha lehetne, olyan eszközit ejtené,
      Annának ezeket maga említené.

21. De nem lehetvén ez így: más utat vészen,
      Egy meghitt szolgával titkos kötést tészen,
      Jól ígérvén néki, ha jó eszköz lészen,
      Amelyért csakhamar vagyon az is készen.

22. Az haszonrúl való reménség ösztene
      Késszé tévén, azért nagy híven elmene,
      S asszonya házában egykor béköszöne,
      Hogy megmondja, amit Décsei üzene.

23. Mint ködben merült hold éjjeli homályban,
      Bánkódik asszonya a gyászos cellában,
      Mely a boldog idő kedvesen folytában
      Oly volt, mint a víg nap virradó korában.

24. Itt Alcyonesnek látnád zokogását,
      Ki a tengereken kesergi ő társát,
      Vagy Galateának sok könnyhullatását,
      Melyekkel siratja szép Acis romlását.

25. Könyöklő kezére fejét eresztette,
      Bánatos orcáját búra csüggesztette,
      Felnéze azonban, s szemét megtörlötte,
      Ott álló szolgáját, mit akar, kérdette.

26. Kinek is keservén gyászos asszonyának
      Szomorodék szíve, könyvei hullának,
      Amelynek árjai míg nem haladának,
      Vala hallgatása félbenfalt szavának.

27. Keseredett szívét meggyőzi azonban,
      De nem ered mindjárt a felvett dologban,
      Másrúl kezdi szavát, marad az titokban,
      Asszonya keserve míg enyhődik jobban.

28. Egyrűl s másrúl is kezd köztök a szó lenni,
      A szolga mindaddig akar ebben menni,
      Míg módját ejthesse azt is elölvenni,
      Asszonya szívére mennél jobban tenni.

29. Megállott volt immár zápora szemének,
      De mint mikor szűnik hullása esőnek,
      Setéte azonban fel van a felyhőnek,
      Olyan állapotja vala személyének.

30. Mindazáltal immár beszél kedvesebben,
      Szolgája is lenni kezdett mérészebben,
      Forgatja beszédét mennél eszesebben,
      Hogy mérgesebb olajt ne öntsön a sebben.

31. Hogy szóljon, ajakát gyakran felemeli,
      S kimondandó szavát már nyelvén viseli,
      Hallgat megént, szívét új félelem teli,
      Tart, asszonya búát hogy ezzel neveli.

32. Hozzáfog újonnan, szóllani most sem mér,
      Mondja már, de arrúl megént másuva tér,
      Kezdi, meg elhagyja, végre vagy veszt, vagy nyér,
      Eltekélli, felvett dolgában véget ér.

33. Így szól: Kár magadat ennyire fogyatnod,
      Hervasztó könyvekkel orcádat folytatnod,
      Csendes tűréssel kell ezeket múlatnod,
      A bús kesergéstűl nem lész semmi hasznod.

34. Alkalmatlanítod sőt ezzel magadat,
      Kérlek, mértékeljed szomorúságodat,
      Ha most kedvetlen köd fedi világodat,
      A jövendő üdő hozza víg napodat.

35. Nem sokáig fagylal az hideg özvegység,
      Elmúlt tüzed helyett hevít más melegség,
      Víg felét találja a mord feletlenség,
      Melyrűl házad körül jár máris követség.

36. Itt vagyon Décsei, szolgája Keménynek,
      Rám bízta summáját ez követségének,
      Van idevont nyila ura idegének,
      Várván biztatását kezdett reményének.

37. Azt üzente: Ne sírj, mivelhogy él urad,
      Mostani gyászodban életed nem marad,
      Elhunt napod fénye ezennel felvirrad,
      Szomorú teledbűl lész vígságos nyarad.

38. Többet mond vala még, de nem engedteték,
      Kelletlen követ volt, jól meg sem hallaték,
      El sem végzé szavát, válasza adaték,
      De ezt nem reménlett erős szók követék.

39. Jó ura halála felejthetetlen kár,
      Nem kíván ösmérni több férfiat ez már,
      Kedves társa után holtig özvegyen jár,
      Décsei jó választ azért hiában vár.

40. Megmondván ezt néki, kedve háborodik,
      Ilyen bal válaszán búsul s gondolkodik,
      Tudván, azon ura mint megszomorodik,
      Ha csalja a remény, melyben bizakodik.

41. Számlálja azonban Kemény a napokat,
      S az temetés körül forgandó dolgokat,
      Forgat elméjében sok gondolatokat,
      Ilyen rendre fűzi némelykor azokat:

42. Most fogják a testet, most viszik, s követik,
      Most teszik a sírban, most immár temetik,
      A gyászos özvegyet most hazavezetik,
      Most készül az ebéd, az asztalt most vetik,

43. Most adják az étket, asztalhoz most ülnek,
      Most a búfelejtő pohárok kerülnek,
      Most az atyafiak az özvegyhez gyűlnek,
      Most búcsúznak tűle, menni most készülnek,

44. Most vagyon Décsei talám szemben véle,
      Most emleget engem, most kér választ tőle,
      Most hajt térdet neki, most gyön el előle,
      Reménlem, maholnap jó hírt hoz felőle.

45. Avagy: minthogy sokan óhajtják szépségét,
      Nemdenem most másnak hallja követségét?
      Sőt talám köti is azzal szövetségét,
      Pusztán hagyja az én szívem reménségét.

46. Gyűlöl késedelmet minthogy a szeretet,
      Tudom, ki-ki féltő dolgával sietett,
      Volt oly, személy szerént ki jelen lehetett,
      Maga, mint a követ, többet végezhetett.

47. A tanácsos elme de nem olyan furcsa,
      Hogy akármi szikra szeretetit gyújtsa,
      Gondolatlan ésszel mindjárt kezét nyújtsa,
      Más, jobb szerencséjét azzal távul sújtsa.

48. Mindazáltal a szű, mint száraz pozdorja,
      A fellobbanásra néha oly hamarja,
      Alig lát valakit, azt máris akarja,
      Hogy megölelésre szoríthassa karja.

49. Az ilyekrűl mennél többet elmélkedik,
      Szíve gondja annál jobban nevelkedik,
      Habzó gondolatja jár s helytelenkedik,
      Bizonyos válasszal míg nem csendesedik.

50. Meg kellene jőni a Décseinek már,
      Kit a vetett napra nyughatatlanul vár,
      Meg is gyön azonban, s az urához béjár,
      De kedvesebb választ hozna magával bár.

51. Külön helyre viszi válaszát hallani,
      Félelmes a követ, alig mér szóllani,
      Szépítné örömest, de meg kell vallani
      Követsége dolgát, mást sem mér mondani.

52. Melyet mikor beszél szomorú ajakkal,
      Hallgatja a Kemény izzadó homlokkal,
      Kezd is háborodni bús gondolatokkal,
      Mindazáltal szíve nem csügged azokkal.

53. Mond: Apadni hagyják a tenger vizeit,
      Úgy szedhetik annak választott gyöngyeit;
      Ha űzik a szelek az éjnek ködeit,
      A csillagoknak is úgy látni tüzeit.

54. Fenn van még zápora kiáradt könyvének,
      Nem oszlott fellyege béborult fényének,
      Kénja sem enyhődött sebhetett szívének,
      Egyéb súlya is ép keserve terhének.

55. Nem csuda, ha még most válasza kedvetlen,
      A bánatos szűnek mert minden kelletlen,
      Az ambrózia is keserű s ízetlen,
      Hogy magaddal nem szólt most, a’ sem illetlen.

56. Megholt ura képe forog elméjében,
      S azzal társalkodott kedve jut eszében,
      Melytűl hogy elesett, félholt életében,
      Nincs semmi más kedvnek még helye szívében.

57. Az üdő ezeket mind alkalmaztatja,
      Keservének árját naponként fogyatja,
      Bús gyásza homályát aszerént oszlatja,
      Végre ennyi gonddal nem aggasztaltatja.

58. Fáradsággal mennek a böcsös jók végben,
      Nehéz indulatján ne essünk kétségben,
      Csak legyünk, Décsei, kellő serénségben,
      Megnyerjük ezt, vagyok én oly reménségben.

59. A rózsabokorrúl vegyünk példát ebben,
      Mely noha öltözött sértő tövisekben,
      De mikor ideje eljön kikeletben,
      Vajon mi virágzik ennél kedvesebben?

60. Noha tövises most Anna válasza is,
      De nyílik idővel annak rózsája is,
      Meglészen munkánknak érdemlett haszna is,
      Csak ezt, nem tágítván, űzzük továbbra is.

61. Aki teljes hittel bízik ő dolgában,
      Ritkán csalatik az ő bizodalmában,
      De nem kell kímélést tenni a munkában,
      Ha akar részt venni reméllett hasznában.

62. Az üdő, a munka segítő mestere
      Minden szerencsének: Páris is úgy nyere,
      Hogy kezdett dolgában resten nem hevere,
      Szép Heléna mellett míg ágyat nem vere.

63. Eredj, szolga, azért pihenj meg utadtúl,
      El kell megént menned egynéhány napon túl,
      Meg sem szűnöm, hidd el, a kezdett dologtúl,
      Míg kívánt válaszom nem lész az asszonytúl.

64. Gyűrőt s hitlevelet ad azért kezében,
      Hogy annál több hitel lenne beszédében,
      Eljár Décsei is ő követségében,
      De csalatik Kemény itt is reményében.

65. Mert most is követét bocsátja üresen,
      Érzi azt Décsei noha keservesen,
      De maga a Kemény szenvedi csendesen,
      Tudván, a szép rózsa hogy terem tövisen.

1. Kényes mulatságit nézd a szerelemnek,
    Amaz szívek-vívó tegzes kis istennek,
    Lángoltatja szívét Annáért Keménnek,
    Anna szíve pedig idegene ennek.

2. Így Censabriával Keményt kedvelteti,
    A Keménnyel viszont ezt nem szeretteti,
    Aki kinek nem kell, azzal sürgetteti,
    Akinek kellene, azt elfelejteti.

3. Mi gyönyörűséged, hogy így bánsz raboddal?
    Fordíts meg íjadat, másként lőj nyiladdal,
    Mit gerjeszted szívét Keménynek Hadaddal,
    Ha nem töltöd kedvét ott való vadaddal?

4. Nincsen még ideje szelídülésének,
    Hadd múljon csak habja háborúlt kedvének,
    Ily kedvetlensége nem lész személyének,
    Megszelédül, s tészen jó választ Keménynek.^[2]

5. Az hirtelen dolgok nemigen állandók,
    Amely hamar lésznek, oly hamar romlandók,
    Kik illő idővel érésre jutandók,
    Azok tartnak, s azok végig maradandók.
    
6. Amely fa a tavasz első nyílására
    S az új verőfénynek múló sugárára
    Bimbózik, s virágot vész mindjárt magára,
    Elfagy, s a gazdának nincs semmi hasznára.

7. A szeretetnek is így idétlensége
    Hamar romlik, s meghűl kezdett melegsége:
    Ha üdős tanácson épül reménsége,
    Jól kezdett dolgának úgy lészen jó vége.

8. Noha sokszor messze esett már céljátúl,
    Nem szűnik Décsei mégis pályájátúl,
    Szorgalmatoskodik, gyön s megy az Annátúl,
    Az sem oly idegen, mint eddig, urátúl.

9. Idővel keservét kezdi enyhíteni,
    Azzal holt urát is lassan felejteni,
    Ahelett szívében Keményt említeni,
    S róla gondolkodván órákat tölteni.

10. Minden állapotját hányja elméjében,
      Láttatik hajolni immár is szívében;
      Mint szomorún ülni a gyásznak ködében,
      Tetszik inkább élni új társa kedvében.

11. Csendes volt elméje, már nyugodni kezdvén,
      De habzást vén megént, új kérők érkezvén,
      Annának tetszeni ki-ki igyekezvén,
      Hogyha a szerencse szolgálna kedvezvén.

12. Volt jó indulatja már Kemény dolgának,
      De megakad itten elméje Annának,
      Újabb tanácsokat kezd adni magának,
      Ezek közül melyet válasszon társának.

13. Ezt talám kedvessé teszi ifjúsága,
      Amazt szeretteti pénze s gazdagsága,
      Ennek termete kell, annak okossága,
      Némelynek nemzete, némelynek jószága.

14. Ugyanis csak egyben ritkán találtatik,
      Különb-különb testben amely jó adatik;
      Ha ki egy dologban kellőnek mondatik,
      Az gyakorta másban földig aláztatik.

15. Ő ugyan tovább is örömest így lenne,
      Elébbi szavaként férhez nem is menne,
      Ily sok jó szerencsét félre de ki tenne!
      Hogy azokbúl egyet választva ne venne.

16. Szüli a szerencsét az alkalmatosság,
      Melynek a tarkóján van sima kopaszság,
      Ha az üstökében nem kap a gyorsaság,
      Nem fogja meg hátul azt semmi okosság.

17. De ily nagy személyek úri seregében,
      Hol ez Páris, amaz Julus személyében,
      Aeneas némelyik, méltó érdemében
      Mindenik, hogy vegye Didó is kedvében.

18. Kit válasszon köztök, kétséges az elme:
      Ennek, amannak is ingerli szerelme,
      Van itt a bús szűnek nem csak kis gyötrelme,
      Melyiknek lehessen méltó győzödelme.

19. Mint mezőt ruházó kedves kikeletben,
      Mikor a virágok nyílnak a kertekben,
      S a Driades szüzek sétálnak ezekben,
      Hogy szagló bokrétát szedjenek kezekben,

20. A kinyílt virágok renddel sereglenek,
      Harmatok gyöngyével kedvesen fénlenek,
      Mosolygó színekkel ugyan ingerlenek,
      S majd mint annyi szemek, magokhoz intenek.

21. Vénus vérébűl nőtt rózsa gyengesége,
      Magadat kedvelő nárcisszus szépsége,
      Phoebus miatt veszett hiácint ékessége,
      Adonis vérén költ tulpán kedvessége,

22. Mindezeknek kedves színnel virágzása,
      Majd mint annyi kedves ajak mosolygása,
      S azáltal magához késztető hívása,
      Mint vasat szerető mágnesnek vonása.

23. Fejír és piros színt egyvelített egyben,
      Szerelmet s szemérmet rekesztett amelyben,
      Ezt vette magára, s ül a rózsa ebben,
      Fitogatja magát, lehet mennél szebben.

24. Magát az hiácint kék színnel mutatja,
      Nem várt változásán láttatik bánatja,
      A szüzek kedveért de ezt elmúlatja,
      Akiknél kedvessé teszi jó illatja.

25. Fejír a nárcisszus, ki veszett magáért,
      Kedves szokott lenni ez is virágáért,
      Tavaszi zsengék közt nyíló újságáért,
      Echo is szenvedett ennek szép voltáért.

26. A teljes violák állanak szép rendben,
      Ki skárlát-, ki bársony-, ki karmazsinszínben,
      Nem utolsó fények ezek is a kertben,
      Színekért, szagokért vannak méltán kedvben.

27. Ezekkel amaz sokszínű tulipányok,
      Mint a napkeletrűl feljött szivárványok,
      Hízelkednek, s sok más kerti ragyagványok:
      Válasszatok köztök, Driades leányok.

28. Többel innét egynél nem szabad elmenni,
      A többit az egyért mind félre kell tenni,
      Tetszik ez, tetszik az, melyet kell elvenni,
      Nehéz azon hamar nyugodt szívvel lenni.

29. Nehéz egy kedveért elhadni sokakat,
      Rózsa, avagy másért a több virágokat,
      Kelletik mindnyájan azok is magokat,
      S kévánnák örömest közleni javokat.

30. Annánál a kérők hasonlatosképpen,
      Miként a virágok, kedveskednek szépen:
      Szíveket is adnak ez Flórának épen,
      Kedvét találhatnák csak valamiképpen.

31. Némely, mint nárcisszus, kedves idejével,
      Ékes, mint tulipán, némely termetével,
      Amaz, mint viola, szeléd erkölcsével,
      Ez, mint bimbós rózsa, gazdag értékével.

32. Van itt jó üdőkor, van gyenge ifjúság,
      Van erő, van érték, van ész, van okosság,
      Van nemzet, van hír s név, van tiszt, van uraság,
      Van minden, valamit kéván az házasság.

33. Vagyon ennyi közül mibűl választani,
      Nem is kell továbbra azt már halasztani,
      Ezeknek egyikét le kell szakasztani,
      S azzal a hunt napot délre virrasztani.

34. Ugyanis legnagyobb terhe a’ gondjának,
      Hogy szorgos létébűl kérői számának
      Nem tudja, melyikét válassza magának,
      Hideg nyoszolyáját hevítő társának.

35. Egy vagy kettő között könnyű a választás,
      De a szaporult szám merő fő-aggasztás,
      Nem lehet hirtelen, kell ahhoz halasztás,
      Míg helyes tanáccsal lészen vég-szakasztás.

36. De elég volt eddig: mondd ki voxodat már,
      A több követekkel Décsei is itt jár,
      Ennyi várására utolsó választ vár,
      Ha üres kosárral bocsátnád, lenne kár.

37. Noha elrendelte már azt elméjében,
      Hogy tovább nem borong özvegység ködében,
      De ez ideig is kétséges szívében,
      Keményt-é, avagy mást fogadjon kedvében.

38. Végre mikor ezek mivoltát vizsgálja,
      Egynek is, másnak is szép böcsit találja,
      Kedvellené ezt is, amazt sem utálja,
      Mindazáltal Keményt elsőnek számlálja.

39. Mellyel elméjének kezd lenni nyugalma,
      Mint gondos Párisnak, szűnik aggodalma:
      El vagyon ítílve már az aranyalma,
      Kemény érdemének mely lészen jutalma.

40. Megvan a választás, már csak alkudni kell,
      Magához Décseit azért hívatja fel,
      Végeznek arrúl is, semmi nem múlik el,
      Kél mind a két részrűl köztök foglaló jel.

41. Vígságos óra ez Kemény bús szívének,
      Mint az híves hajnal az új nap fényének,
      Ez elöljárója kévánt örömének,
      S kedves bételése hosszú reményének.

42. Amaz tüskés csipke, akit emlegetett,
      Szép virágzásával noha nem sietett,
      Remélt zöldellése de már elkezdetett,
      Virágzásának is nem sok időt vetett.

43. A gondos várásnak jutalmát megadja,
      Kedves virágjábúl részetlen nem hagyja,
      Sőt hogy éppen övé lészen, azt fogadja,
      Noha mások előtt ideig tagadja.

44. Décsei ezeket mikor így folytatja,
      A Censabria is dolgát nem múlatja,
      Készen várja Keményt, reményét biztatja,
      Mikor fog eljönni, szaporán tudatja.

45. Örül, s kedves dalát mondja jó reménnyel,
      Biztatja világát ezután jobb fénnyel,
      Rendeli magában: fog élni mely kénnyel,
      Ha, amint reméli, öszvekél Keménnyel.

46. Felvészi mivoltát gyakran személyének,
      Tészi eleiben elméje szemének,
      Nézi minden dolgát minéműségének,
      Újabb-újabb lángot ád ezzel szívének.

47. Úgy szemléli mostan, mintha volna hadban,
      Dicsíri személyét a feltett sisakban,
      S mondja: Achillesnek sem illett ez jobban,
      Mikor forgolódott a görög táborban.

48. Most mintha sétálna: tetszik sétálása,
      Minden lépéséhez van új-új vágyása,
      S mondja: Apollónak ilyen a járása,
      Mikor a Múzsákkal vagyon mulatása.

49. Ha mikor nyugodni gondolja ágyában:
      Titonus személyét ítéli magában,
      Nyughatatlankodik szíve forrójában,
      Míg kedve nem telik reméllett dolgában.

50. Érkezik Décsei azonban urához,
      Szomorú színt vészen titkolt újságához,
      Ohajt, s mond: Ne fárassz már többször Annához,
      Akinek a szíve fajzott kősziklához.

51. Orpheust bocsássad oda követségben,
      Ki tigriseket is hozott szelídségben,
      Ez ha engesztelhet ott a keménységben,
      Másképpen nem mégyen dolgod nála végben.

52. Ennek szele Keményt kezdi halvánítni,
      Eddig vett reményét kétségre szorítni,
      De siet Décsei szavát megfordítni,
      Ura hervadt kedvét jó hírrel újítni.

53. Miként a verőfény változó napokkal,
      Borong néha-néha darab homályokkal,
      De jól el sem hunyik némelykor azokkal,
      Hogy máris felderül újabb világokkal:

54. Néki is, amint jött, bánatja úgy múla,
      Megértvén válaszát, kedve megújula,
      A küldött jelekhez nagy kedvesen nyúla,
      Szíve új örömén színe is pirula.

55. Ilyen állapottal Aeneás lehetett,
      Szép Laviniával mikor kötést vetett,
      Melyet ő is noha óhajtva szeretett,
      De sokat fáradott, míg kedve telhetett.

56. Elfelejtett mindent végső válaszával,
      Nem gondol azelőtt viselt munkájával,
      Haragos Turnusnak gyakor csatájával,
      Sebes testébűl folyt vére patakával.

57. Sőt nagy örömével említi ezeket,
      Kedvesen számlálja az hányott leseket,
      S azokban készített titkos veszélyeket,
      Teste rózsájának mondja a sebeket.

58. Mint az Elisához, ehhez könnyen nem fért,
      Böcsösb volt az ára, minthogy többet is ért,
      Szerette Turnus is, s ontott érette vért,
      Anélkül kezére Aeneásnak sem tért.

59. Elmúl a munkának minden nehézsége,
      A kezdett dolognak ha vagyon jó vége;
      Amint Aeneásnak bétölt reménsége,
      Úgy a Keménnek is nincsen már kétsége.

60. Amit szíve kévánt, azzal kedve tele,
      Fáradozásábúl böcsös haszon kele:
      Mindaddig keresé, hogy szép gyöngyöt lele,
      Nem leszen az másé, vagyon arrúl jele.

1. Beszéli azonban Décsei a dolgot,
    Miolta elkezdte, mennyi karban forgott;
    Eleint az Anna mint búsúlt s szomorgott,
    Végső válaszakor mely víg volt, s mosolygott.

2. Mint volt szemben véle, s dolgát mint folytatta,
    Ki volt eszköz abban, ki által jártatta,
    Mely vad volt elsőben, végre mint bírhatta,
    Mit üzent, mit küldött, mint vagyon, s mint hadta.

3. Mond végre: Nem kár volt ezért a fáradság,
    Mert tetézett abban mindenféle jóság,
    Minden állapotja böcsület s méltóság,
    A földiek között egy istenasszonyság.

4. Nemcsak Hadadig kell az ilyenért menni,
    Hanem méltó érte hadaknak is lenni:
    Járást, nem csak várást, fáradozva tenni,
    Víván, nem csak híván, másoktúl elvenni.

5. Nagy kincs, jól rátekints, el nem kell nyeretni:
    Vért, nem más, ócsóbb bért kell ezért fizetni,
    Tőrrel, hogysem pörrel, érte ellent vetni,
    Ohajtod: óhatod hozzá nem sietni?

6. A tréfás Décsei beszélvén ezeket,
    Mint amikor éri olaj a tüzeket,
    Érez Kemény buzgóbb gerjedezéseket,
    Mutat orcája is lángoló színeket.

7. Forr hevült szívében, s kész azért mindenre,
    Heléna kedveért mint Páris tengerre,
    Kedves életét is játszató fegyverre,
    Tűz, víz, vas és minden más veszedelemre.

 8. Az hű szeretettel egyvelült nemes vér,
    Melynél a böcsület böcsülhetetlen bér,
    Nem tanult rettegni, félve frigyet sem kér,
    Feltészi életét, próbál: vagy veszt, vagy nyér.

9. Nem fegyver a bíró mindazáltal ebben,
    Fordula Keménynek nyert pöre könnyebben,
    Van féltett Annája immár ígíretben,
    Tölt reménye mellett vigadhat örömben.

10. Amaz kedves zálog, amelynek színével
      Kezdette volt dolgát első követével,
      Kezéhez jutand már szép örökségével,
      Melyen gerjed szíve nem köz örömével.

11. Meg van már ígérve, csak kézhez kell venni,
      Hogy a’ se haladjon, siet odamenni,
      Az ilyen dologban árt is restnek lenni,
      Gyakran az halasztás nagy kárt szokott tenni.

12. De gyűrőt mutata Décsei urának,
      Melyet másképpen is mondhatni drágának,
      De minthogy foglaló jele ez Annának,
      Azért tartja Kemény drágább zálogának.

13. Küszködnek kövei az égi tüzekkel,
      Dúlják azokat is ragyogó fényekkel,
      Pompejus ujjai fénlhettek ilyekkel,
      Mikor Kleopátra tartotta gyöngyökkel.

14. Amint kis abroncsa hajlik a gyűrőnek,
      Dombocskája körül, kin a kövek ülnek,
      Rózsák-ábrázoló zománcok kerülnek,
      Mesterséges kézzel amelyek készülnek.

15. Sír a jobbik részén kerekdédségének
      Keserves személye bánatos Thisbének,
      Tőr hatotta szívét, vére foly sebének,
      Elhanyatlott, s vége vagyon életének.

16. A bús Ariádna ohajt a más részen,
      Theseust kesergi, gyakor sírást tészen,
      Kétségben kezd esni, tőrét tartja készen,
      Halálához készül, ha jelen nem lészen.

17. Ezek alatt egy-egy cupressus metszetett,
      Amazok torának cégérül tétetett,
      A gyűrő kereke így ékesíttetett,
      Csudálatos munka, kéván böcsületet.

18. Vala keszkenő is együtt a gyűrővel,
      Ritka munka ez is, böcsös érdemével,
      Aki készítette ezt gyenge kezével,
      Múzsák seregében illik szép mívével.

19. Tyrusi csinálmány ennek patyolatja,
      Melynek egy szeglete Diánát mutatja,
      Fördő nimfáival magát mint mulatja,
      A szegény Acteont szarvasként maratja.

20. Oly elmés munkával formálta ezeket,
      Hogy majd folyni vélnéd a varrott vizeket,
      Görgeni Diána testén a csöppeket,
      Veszett Acteonon nyílni a sebeket.

21. Amint megvarratott a másik szegleti,
      A tegzes Apolló ott Daphnét kergeti,
      Szaporán inalja, de későn érheti,
      Megcsalja a remény, kedvét nem töltheti.

22. Amely por ütődik köztök a futásban,
      Azt is leképzették ebben a munkában,
      Amint ingott hajok a szelek folytában,
      Látszik itt is lenni oly ingadozásban.

23. Az harmadik szeglet Jupitert viseli
      Bikává változván, aki módját leli,
      Hogy Agenor lyányát lopva elemeli,
      Régen várt öröme ezzel kedvét teli.

24. Amint a tengeren szalad prédájával,
      Azhol az habokat érdekli lábával,
      Csak annak helye sincs semmi hibájával,
      Úgy leábrázolta gyenge aranyával.

25. Negyedik szegletén Adonis varratott,
      Kit vadászatjában vadkan elszaggatott,
      Azhol azt formálták, Vénus is jajgat ott,
      Hullatván szemei keserves harmatot.

26. Ennek mestersége nemcsak azt mutatja,
      Adonisért Vénus könyvét mint hullatja,
      Hanem gondos szíve mint érzi s sóhajtja,
      Annak mozgását is elődben adatja.

27. Virágok sok neme keríti ezeket,
      Mesterséges munka osztja leveleket,
      Minerva ha mívelt ezeknél szebbeket,
      Mikor Arachnával próbálták kezeket.

28. Foglaló jelei ezek az Annának,
      Kiket bémutatván Décsei urának,
      Minden egyéb terhe könyhüle gondjának,
      Csak a szembenlétel híja még dolgának.

29. Hogy az is meglégyen teljes örömével,
      Felkészül s megindul egynehány hívével,
      És szaporán menvén posta-szekerével,
      Csakhamar kezet fog Zsibón kedvesével.

30. Mint tüzektűl pirult éjjeli üdőnek,
      Vagy nap sugaritúl sebesült fölhőnek:
      Személye olyan színt vészen mindkettőnek,
      Amikor egymásnak ellenében jőnek.

31. Kedvesen köszönnek meghajlott térdekkel,
      Szájhoz emelt s onnét visszavett kezekkel;
      Házban mennek, vannak kedves beszédekkel,
      Lopogatják egymást oldalló szemekkel.

32. Végre addig mennek az ál-pillogásban,
      Két titkos tekintet ütközik egymásban,
      Hol a szem a szemet találja lopásban,
      Anna gyenge színe kin lén pirulásban.

33. De abbúl személyét hamar rendben vette,
      Minthogy felkölt vala, vendégét ültette,
      Leül; ki a széket fogni segítette,
      Egy a lyányok közül maradt volt mellette.

34. Bátrabb lesz mindkettő, ösmerkedvén jobban,
      Nyájas beszédekkel mulatnak vígabban,
      Közel vagyon tüze, Kemény gyakran lobban,
      Egy levelet hoz bé az inas azonban.

35. Adja asszonyának, hajolva, kezében;
      Ez kitől jött s miért, vészi jól eszében,
      Azért fel sem nyitja, tészi kebelében,
      A kedves titkoknak szokott rejtekében.

36. Levele, mond Kemény, kedves emberednek,
      Hogy öblében rejted édes kebelednek?
      Láng- s rózsaszín itten öszveegyvelednek,
      Az Anna személyén jönni s menni kezdnek.

37. Hallgat ugyan nyelve, de beszél orcája,
      Elárulja, amit titkolna a szája;
      A szemérmességnek piruló rózsája
      Nem szokott titokhoz: sok ennek példája.

38. Oly az, mint a gyenge papirosnak teste,
      Kin innét is látni, ha ki túl mit feste;
      Amely dolgot sokszor a szű elrekeszte,
      Az orcának kulcsa azokhoz ereszte.

39. Jóllehet Anna is hallgat a levélről,
      De ösmérszik titka mutatott jeléről,
      Hirtelen egybengyűlt orcája véréről,
      A belső dolgoknak külső cégéréről.

40. Marad az csak abban, más dolgot kezdenek,
      Amaz zálog felől végre beszéllenek,
      Első követsége mely volt Décseinek,
      Kézhezvételére mely napot tegyenek.

41. Most kévánná Kemény mindjárt kézhez venni,
      Abban hosszú pompát nem akarna tenni,
      Nem tetszik Annának; szükség tovább menni,
      Alkalmatosb móddal kell annak meglenni.

42. Egy-két nap múlhatott, míg együtt valának,
      Első zsengéjében gyengén mulatának,
      Harmadik hajnalra amikor jutának,
      Hogy meginduljanak, készülőt fúvának.

43. Búcsút vesznek azért kedves személyektűl,
      Nehezen válik el a test a lélektűl,
      A megindulásban serénysége restül,
      Elszakadnak végre, de nem mindenestül.

44. Zálogul Keménynek itt marad a szíve,
      Kit ő is Annátúl magával elvive,
      Eljedzett társának ki-ki igaz híve,
      Semmi titkolt rossznak nincs szívekben nyive.

45. Az Censabriának hatván az fülében,
      Hogy Zsibón volt Kemény: csügged reményében,
      Jéggel egyvelített tűz harcol szívében,
      Most izzad, most fázik, változó testében.

46. Remélő szívének oly volt állapatja,
      Mint virág, kit nevel hajnalok harmatja,
      Most ezt ellenkező fergeteg forgatja,
      Mely bízott reményét róla leszaggatja.

47. Kétségben kezd esni, van gyászos orcával,
      Egyvelül könyve is bús ohajtásával,
      Sírni látnád Phillist itt Ariadnával,
      Demophón s Theseus hitek hagyásával.

48. De nem ok itt Kemény, nem lévén hírével,
      Amit hazudoztak szolgái nevével,
      Mint a Demophoón, nem játszott hitével,
      Sőt reá sem gondolt talám elméjével.

49. Most sincs arra gondja, hanem csak Annára,
      Censabria jobban vigyázzon magára,
      Ne higgyen bizonyost akarki szavára,
      Hogy bízott reménye forduljon javára.

50. Fel van még másoknál a dolog fedele,
      Nem tudják, Keménnyel Anna mire kele;
      Kötelességeknek hogy van adott jele,
      Most is a kérőknek jár gyakor levele.

51. Akiket Annának elébb béadának,
      Amikor orcái gyengén pirulának,
      Némely nagy gróf úré azok is valának
      Házasság dolgában, de későn járának.

52. Örömest titkolta volna azt Keménytűl,
      De elárultatott pirult személyétűl,
      Amely meghasadván Kemény kérdésétűl,
      Általlátta titkát talpáig tetétűl.

53. De sajátja már ez: ám akarki jőjön,
      Elrepült a madár, nincsen kihez lőjön,
      Censabriának is más reménye nőjön,
      Már ezekért szíve senkinek ne főjön.

1. Letette volt Márs is harcoló dárdáját,
    Pallás is sisakját s tábori ruháját,
    Olajfaágakkal fűzte bokrétáját,
    Úgy viselte a szép békesség tógáját.

2. Végben minden dolog csendesen mehetett,
    Bacchus általagja nyertesen telhetett,
    Ceres sarlója is kár nélkül metszhetett,
    S bő takarmányibúl nagy hasznot vehetett.

3. Tegzes Diana is sereg nimfáival
    Bátran mulatozott szép vadászatival,
    Töltötte örömét ejtett vadaival,
    Sebesítvén őket tollas nyilaival.

4. Múzsák a Parnassust bátorsággal lakták,
    Apolló leckéjét figyelmmel hallgatták,
    Szép tudományokkal elméjek futtatták,
    S azok közt magokat kedvesen mulatták.

5. Sok göblyeit a Pán szabadon jártatta,
    Egy mezőrűl másra kár nélkül hajtatta,
    Nem lévén kóborlók, senki nem bántotta,
    Melybűl esztendőnkint szép hasznát várhatta.

6. Neptunus haszonnal halászta tavait,
    Triptolemus bőven rakta asztagait,
    Bízvást legeltette Tityrus juhait,
    Aristeus vígan számlálta rajait.

7. Tavaszkor a Chloris bátran kertészkedett,
    Fáradsága után virágokat szedett,
    Kikkel kedvesinek kedvvel kedveskedett,
    Hadi veszélyektűl nem félelmeskedett.

8. Ágyát bátorsággal Hymen is vetette,
    Az új házasokat amelyre fektette,
    Első örömökben kedvesen éltette,
    Márs háborújátúl őket nem féltette.

9. Minden kereskedő s utazó bátran járt,
    Szabados útja volt, nem félt, hogy valljon kárt,
    Fáradozásábúl szép nyereséget várt,
    Hasznával töltötte mind a telet s mind nyárt.

10. Aranyüdő vala, de vassá kezd lenni,
      Mavors is dárdáját fel akarja venni,
      Készíti sisakját Pallás is feltenni,
      Látván, hogy újonnan mezőre kell menni.

11. Romol a békesség, hadak kiáltatnak,
      A kapa s szántóvas heverni hagyatnak,
      Kin Ceres és Bacchus megszomoríttatnak,
      Mert ez kenyér, amaz bor nélkül hagyatnak.

12. Szokott vadászatja múlik Dianának,
      Hallván harsogását Márs trombitájának,
      Annyi bátorságot nem ígír magának,
      Hogy most állja lesét erdők árnyékának.

13. Apolló is félbenhagyja diktálását,
      Változtatni kezdi a Múzsák szállását,
      Tágítja Chloris is a kertek járását,
      Bátorságosb helyen rendeli lakását.

14. Otthagyja Neptunus halászó tanyáját,
      Triptolemus futva hordja gabonáját,
      Szaladva kergeti Tityrus is nyáját,
      Bízvást Aristeus sem tölti tonnáját.

15. Pán göblyeinek sincs szabad legelése,
      Puha Hymennek is délig heverése,
      Az hadak hírére van eszek-veszése,
      Innét oda, s onnét továbbköltözése.

16. Félelmessé lészen a bátorságos út,
      Felverett szekerén lát a kalmár sok bút,
      Mindene prédára s káros zsákmánra jut,
      Az ijedt szegénység egy helybűl másban fut.

17. Hadi készületek mindenütt láttatnak,
      Tábori eszközzel szekerek rakatnak,
      Készíttetnek nyergek, lovak patkoltatnak,
      Páncél, sisak, karvas, paizs forgattatnak.

18. Ki ezeken tisztít, ki kardot köszörül,
      Némely munkálkodik sátorai körül,
      Ez kopját egyenget, amaz puskát törül,
      Ki kedvetlen készül, ki hogy elmegy, örül.

19. Végre a jeladó trombiták harsognak,
      Hogy ki-ki felüljön s induljon, jelt adnak,
      Az eresztett zászlók mezőkben lobognak,
      A sok szép seregek alattok villognak.

20. Erdélynek a színe, sok úr, sok nemesség,
      Királyok nemébűl eredt főemberség,
      Hópénzes katona, sok szabad legénység,
      Magyar, oláh, kurtán, német és székelység.

21. Kardot köt Kemény is, ezek generálja,
      Közikben érkezik, rendeket vizsgálja,
      Noha nem tetteti, de szívét bú állja,
      Anna új szerelmét elhadni sajnálja.

22. A nagy szű s nemes vér magos dolgokra vágy,
      Az haza porában csak heverni nem hágy,
      Alacsonszívű az, s minden dolgában lágy,
      Kit mindenkor nyugtat csak honnjabéli ágy.

23. Szerzik az hírt-nevet idegen helyekben,
      Amelynél drágább kincs nincsen az életben,
      Véget ér az halál mert egyéb mindenben,
      De a’ sem bír azzal, s nem vonja veremben.

24. Elmúlt volna neve együtt életével,
      A világ nem telne most is szép hírével,
      Ha megelégedvén országa szélével,
      Tovább nem ment volna Sándor fegyverével.

25. Az Hannibálnak is, mikor múlt élete,
      Lett volna hírének akkor végezete,
      De külső helyekben sok cselekedete
      Mívelé, hogy most is él emlékezete.

26. Julius magának úgy szerzett hírt s nevet,
      Hogy nem nyelt mindenkor csak római levet,
      Hanem mint egy fárúl másra járó evet,
      Egy, más országban is tűrt hideget s hevet.

27. A nagy Pompejus is, hogy honn nem hevere,
      Hanem sok országon villogott fegyvere,
      Volt triumfusinak sok pompás szekere,
      Akit nem érdemel az honn lakó here.

28. Azért nevezetes Castor, Telamon is, 
      A Penthesilea vitéz amazon is,
      Phrygesek bajnokja, az Agamemnon is,
      Hogy jártak s próbáltak más országokon is.

29. A’ tette Jázont is oly nevezetesnek,
      Szép emlékezetet az ád Herculesnek,
      Hogy máskint híreket tartván setétesnek,
      Sok külső próbákkal tették azt fényesnek.

30. A mi őseink is hajdan Scythiával
      Ha megelégedvén, s annak határával,
      Ki nem jöttek volna onnét Atillával,
      Nem zengne a világ most hírek hangjával.

31. Az hét kapitány is azután kijővén,
      A szép dicsőségre bennek a vér fővén,
      Nyilakat sok külső országokra lővén
      Jártak s költek, azzal örök hírek nővén.

32. Miért híresb Mátyás a több királyoknál?
      Azért, mert nem hevert csak a magyaroknál,
      Hanem sok idegen külső országoknál
      Forgatta fegyverét, próbált s nyert azoknál.

33. A Rákóczi György is ezek példájával
      Az örök hír-névre buzgó vágyásával,
      Nem elégedvén meg saját országával,
      A lengyelek ellen készül táborával.

34. Gazdag fejedelme ez kincses Erdélynek,
      Oly reménséget ád kivágyó szívének,
      Hogy a Lengyelország laurust köt fejének,
      Mellyel nagyobb fénye lész híre s nevének.

35. Gyűjtetvén hadait azért seregekben,
      Amelyeket Kemény veve szép rendekben,
      Maga is Rákóczi öltözik fegyverben,
      Sok úr s főrendekkel érkezik közikben.

36. Kikkel megindulván, jut Lengyelországban,
      Öltöznek utánok sok orcák homályban,
      Kísírik szívekkel őket ohajtásban,
      Félvén veszélyeket az hadi járásban.

37. Van Anna is nehéz szűbéli sebével,
      Éjjel is álmodoz Kemény személyével,
      Amelytűl, jóllehet, elmaradt testével,
      Mindazáltal most is véle van szívével.

38. Kéván minden jókat vitézi fejének,
      Esedez az hamarsarkú szerencsének,
      Jobb részén viselje forgó kerekének,
      Balsorsa ne légyen féltő személyének.

39. Minden fáradsága örömet neveljen,
      Dicsőséggel fénlő hírt-nevet emeljen,
      Hazajővén feje zöld laurust viseljen,
      Nyelve diadalmas peánt énekeljen.

40. Valamit a remény fel tudhat találni,
      Nem múlatja szívét azokkal táplálni,
      Láttatik is gondja néha alábbszállni,
      Bízván, nemsokára örömre fog válni.

41. Viszont (mert kétséges kockája a Mársnak,
      Változandó dolga a véle játszásnak,
      Ha egynek szerencsés, szerencsétlen másnak)
      Ereszti elméjét bús gondolkodásnak.

42. Hol egy, hol más hírek azonban érkeznek,
      Szép diadalmakrúl néha emlékeznek,
      Néha beszélleni ellenkezőt kezdnek,
      Kik felől egymás közt sűrűn értekeznek.

43. Ezek zsibongási nem szűnnek s tágulnak,
      A sok értekezők utcánként tódulnak,
      Ha ki mi szót indít, a’ körül szorulnak,
      Ki öccsén, ki bátyján, ki urán búsulnak.

44. Ekkoráig az hír Proteust követte,
      Sokféle formában változását vette,
      A lengyel dolgokat sokképpen hirdette,
      Szokott csélcsapságát de most félretette.

45. Érkezik sebesen, de sárga orcával,
      Elébb, mint mást mondjon, jajt kiált szájával,
      Mond: meggyött Rákóczi némelyedmagával,
      Odamaradt Kemény, nagyobb rész hadával.

46. Tatárkézben akadt sokszámú népekkel,
      Mellette maradott úri s főrendekkel,
      Sok fő-fő katona, sok közlegényekkel,
      Többinek a földet itatták vérekkel.

47. Megretten az Erdély ezek újságával,
      S a szörnyű veszélynek iszanyúságával,
      Mint a gyors ménykőnek közel csapásával,
      Majd láttatik lenni elhanyatlásával.

48. Megszaggatja magát keserve mérgében,
      Fürtönkint szakadoz haja a kezében,
      Ujjai förtöznek orcája vérében,
      Nagy folyó patakok áradnak szemében.

49. A sok jajkiáltás veri az egeket,
      S mint a földi pára, bővít fellyegeket,
      Akikkel némelyek elmaradt férjeket,
      Némelyek kesergik atyafi véreket.

50. Ez öccsét, az bátyját zakogva könyvezi,
      Kedves társát amaz könyvezve nevezi,
      Rab-é vagy levágták? mindentűl kérdezi,
      Eseteket gyászló ruháját szennyezi.

51. Ily állapotja volt megszállott Trójának,
      S a benne kesergő asszonyok sorsának,
      Kik között az Annát véld Andromachának,
      Az elesett Hector szomorú társának.

52. Noha sokan vesztek a trójaiakban
      Troilussal együtt a fő-fő urakban,
      De nem vallott Trója annyi kárt azokban,
      Mint az Achillestűl leverett Hectorban.

53. Kin noha mindnyájan vadnak búsulással,
      Tudván, lész már dolgok veszélyesb romlással,
      De van Andromacha legnagyobb sírással
      Kedvese elestén, s bővebb könnyhullással.

54. Így noha Erdély is sok kárát siratja,
      De azok közt Keményt leginkább ohajtja,
      Mint Andromachának, oly Anna bánatja,
      Bővebb könyvét, mint ő, senki nem hullatja.

55. Nem bírhatja magát, dől gondos ágyában,
      Fohászkodik, ohajt, kesereg búában,
      Mint árva Alcyon, eped bánatjában,
      S kesergő szívével így beszél magában:

56. Feljebb napom fénye tehát nem mehetett?
      Reménlett örömem csak eddig lehetett?
      Még délre sem méne, s immár estet vetett?
      Ily hamar végzé-e, kit későn kezdetett?

57. Ah, tündér szerencse, ezt csak megmutatád,
      Ösmérnem sem hagyád, csak megkévántatád,
      Alig szemlélhettem, megént elhunyatád,
      Mellyel keservemnek új okát adatád.

58. Ilyen a világnak múló boldogsága,
      Mutatott kedvének kél hamar mordsága,
      Mint a Proteusnak, oly változósága,
      Semmi örömének nincs állandósága.

59. Hamar fergetege a gyors veszélyeknek
      Így rontja zsengéjét az újult kedveknek,
      Feldúlja örömét s prédája szíveknek,
      Nem várt gonoszt tévén helyében ezeknek.

60. Ah! a nemes szűnek forró kivágyása,
      Mint gyertya langjával magát fogyatása,
      A dücsőség után buzgó indulása,
      Azt keresvén nem vélt veszélyben hullása.

61. Nemde jobb lész vala velem együtt lenned,
      A Márs játékára mint tűlem elmenned,
      S annak fordulásán veszedelmet venned,
      Engemet is azzal újabb gyászban tenned?

62. Mely sokszor kívántam tenni esedezést:
      Első kérésemre tennél oly kedvezést,
      Feltett sisakodbúl látnék levetkezést,
      Hadnád más üdőre a felfegyverkezést.

63. De minthogy a dolog járt böcsületedben,
      Hivatalod is azt tartotta tisztedben,
      Nem mertem szóllani el-készületedben,
      Félvén, háborítlak netalám kedvedben.

64. De bár szóltam volna borulván lábadhoz,
      Talám annyi kedved lett volna Annádhoz,
      Hogy nem fogtál volna akkori utadhoz,
      Letévén szablyádat, kit vettél magadhoz.

65. Nem volnál játéka most a szerencsének,
      Nem függnél pórázán a tatár kezének,
      Az én vígságim is le nem köttetnének,
      Hanem szabad szárnyon veled repülnének.

66. De abban egyéb mód akkor nem lehetett,
      Foganatos kérést nyelvem sem tehetett,
      Urad, tiszted s buzgó véred is sürgetett,
      Kik késztetésébűl menned el kelletett.

67. Elmenvén, vártalak teljes reménységgel,
      Hogy Isten meghozván kévánt békességgel,
      Félbenmúlt örömünk lészen teljességgel,
      S kezdett dolgunk minden kívánatos véggel.

68. De a szerencsének nézzed tündérségét,
      Elébbi gyászomnak nem is érém végét,
      Hozá életemnek újabb özvegységét,
      Hervasztván szívemnek újult reménségét.

69. A várt diadalmat váratlan veszteség,
      A remélt örömet nem vélt keserűség,
      A szabad életet rabságbéli ínség
      Követé, s az víg fényt szomorú setétség.

70. Töviset nevele rózsát várt reményem,
      Váratlan étszakát hajnalt nyújtó fényem,
      Elhunya Keményem, elmúla reményem,
      Én minden reményem te valál, Keményem.

71. Kiöntvén keservét ezekkel szívének,
      Csendesül zápora könyvező szemének,
      Kik az első hírrel tódulva jövének,
      Mint tavaszi árja olvadt hó vizének.

72. Noha vagyon szíve nehéz fájdalmával,
      S álmot sem engedő bús aggodalmával,
      Hogy a balszerencse mostoha sorsával
      Így vesze Keménye, nem várt rabságával.

73. De egy szikrácskája maradt reményének,
      Bízik, olyan tüzet hoz még ez szívének,
      Amellyel új langja gerjed örömének,
      És felvirrad napja most elhunt fényének.

74. Csak éljen, ha Kemény esett is fogságban,
      Reménli eszközit a szabadulásban.
      Innét vagyon szíve egy kis újulásban,
      Nem tágít másképpen a búslakodásban.

1. Értekezvén Anna jobban kedvesérűl,
    Véle levő hadak nagy veszedelmérűl,
    Kezdetitűl fogva utolsó végérűl,
    Így szól egy előtte azoknak rendérűl:

2. Jelen forgolódtam mindenütt ezekben,
    Utolsó végeig az első kezdetben,
    Tudom valóságos voltokat mindenben,
    De csak említve is seb újul szívemben.

3. Marpesusi ércnél keményebb szívével,
    Fenébb, mint örményi tigris erkölcsével,
    Aki sebes forrást nem indít szemével,
    Édes nemzetének ily veszedelmével.

4. Szívemnek keserve, mely forr a mellyemben,
    Ohajtásim között nehezít nyelvemben,
    Tartóztat könyvem is, mely árad szememben,
    E szörnyű dologrúl való beszédemben.

5. Tudom, téged is fog újabb seb sérteni,
    Mert látszol könyveket máris készíteni,
    Mindazáltal, minthogy kévánod érteni,
    Kész vagyok azokat elődben tölteni.

6. Kimenvén hazánkbúl sok szép seregekkel,
    Hogy Lengyelországban érkeztünk ezekkel,
    Megszaporodtunk ott idegen népekkel,
    Velünk megegyező kozákkal, svédekkel,

7. Akik velünk együtt biztatják magokat,
    Hogy ád a szerencse szép diadalmokat,
    Vét is első kedve oly martalékokat,
    Akikbűl várhatunk sok kedves dolgokat.

8. Krakkó több helyekkel jut hamar kezünkben,
    Akikkel reményünk öregbül szívünkben,
    Lauruskoszorúkat várunk a fejünkben,
    Szolgálgat a játék első vetésünkben.

9. De a Márs kockáját mikor tovább vetjük,
    Hirtelen vakot hoz, kin szívünk csüggesztjük,
    Kezdett örömünket szaporán felejtjük,
    A bízott reményt is rút kétségben ejtjük.

10. Mert a kozák otthágy, a svéd is elmegyen,
      Csak magunk maradunk: Rákóczi mit tegyen?
      Búsul s tanácskozik, utat merre vegyen,
      Csak kalauza is nincs, aki jó legyen.

11. Tévelygünk sokáig a nagy pusztaságban,
      Elfogy a kenyerünk ürült tarsolyunkban,
      Hetedszaka sincsen mit venni a szánkban,
      Van az egész tábor nagy éhhelhalásban.

12. Szikkad az üres has, a pofák apadnak,
      Béesnek a szemek, az orcák hervadnak,
      Ellankad az erő, az inak szakadnak,
      Minden szíve s kedve elesik az hadnak.

13. Az éhség, bujdosás elnyomorítottak,
      Nem kaphatunk zsákmánt, mert megszorítottak,
      A lengyel seregek mind környül szállottak,
      Minden zsákmányozó utat elállottak.

14. Nincs erőnk, hogy tovább verjünk ellenséget,
      Elfogytunk, viselvén ennyi sok ínséget,
      Ezer a nyavalya, hoz reánk kétséget,
      Azért majd koldulva kérünk békességet.

15. Amellyel mivelhogy ők sem ellenkeznek,
      Annak traktáihoz mindkét részrűl kezdnek,
      A kívánságokon hamar megegyeznek,
      Valamint akarják, velünk úgy végeznek.

16. Reméltük, hogy hátra nincs semmi veszély már,
      De ímé, közöttünk az hír szaporán jár,
      Hogy mint a mezőket elfolyó nagy vízár,
      Bennünket nem messze sok ezer tatár vár.

17. Ezzel veszélyünket látván nevelkedni,
      Megijedünk rajta, s kezdünk kételkedni,
      Ily késő dolgunkban mit kell cselekedni,
      Melyben már a remény sem tud hízelkedni.

18. Kemény esedezni kezd fejedelmének:
      Menjen el előtte a kám erejének
      (Maga volt ez jelen s parancsolt népének),
      Ne várja meg árját hada özönének!

19. Ne bocsássa magát akartva veszélyben,
      Tekéntse hazáját, mely van özvegységben,
      Hogy jó ura felől ne essék kétségben,
      Csak könnyű szerrel is, siessen Erdélyben!

20. Csak ő maradjon meg, s menjen el békével,
      Nem gondol annyira maga veszélyével,
      Ő elmarad a több hadak seregével,
      Valamint fog járni a vak szerencsével.

21. De a fejedelem nem akar elmenni,
      Végig együtt kíván hadaival lenni,
      Mint kisebbséges hírt elmentével venni,
      Készebb böcsösb hírrel életét letenni.

22. Mond: Nemde elbírok még én is egy kopját?
      Avagy megunta-é fejem már sisakját?
      Az én testemnek is vér folyja patakját,
      Elvárom a sorsnak vagy hatját, vagy vakját.

23. Együtt élek, halok kedves vitézimmel,
      Amint ti, én is úgy áldozom véremmel,
      Ha veszek is, inkább vesszek szép híremmel,
      Hogynem megmaradjak böcstelen éltemmel.

24. Fejedelmét Kemény tovább sem tágítja,
      Hogy ne mulatozzon, kérését újítja,
      Mi haszna, ha magát veszélyre szorítja,
      S azzal most is árva honját szomorítja.

25. Ha magát nem szánja, szánja meg hazáját,
      Kinek máris bal szél hajtja vitorláját,
      Ha reá nem vigyáz, s nem őrzi hajóját,
      Félő, nemsokára más tartja kormányát.

26. Noha mint Turnusnak, olyan keménysége,
      Dicsőségre vágyó szíve nemessége,
      Nem ijeszti semmi dolog nehézsége,
      Ha hal is, csak légyen jóhír-szülő vége.

27. De Kemény mindaddig töri sok szavával,
      Nem von végre visszát jó tanácslásával,
      Hanem seregének igen kis számával
      Elmegyen; ott marad Kemény több hadával.

28. Azonban mint felyhő kőesős záporral,
      Kit a forgó Eurus öszvekevert porral,
      Érkezik a tatár oly iszonyú sorral,
      Kit követ sok rabság s halál gyászos torral.

29. Sok az ellenség is, más szükség is rajtunk,
      Akik terhe alatt erőnkben elfottunk,
      Egy régi ó sáncban végtére szorultunk,
      Azhonnét ellenek sok harcot tartottunk.

30. Magunk elszánása vitézekké csinált,
      Szemünk előtt látjuk a rabságot s halált,
      Tudjuk, hogy azokbúl más senki meg nem vált,
      Vitézül elveszést mindenikünk kiált.

31. Fogjuk is a dolgot ellenek markosan,
      Felserkent a veszély, nem vagyunk álmosan,
      Viselvén bennünket vezérünk okosan,
      Vesznek a tatárok miattunk számosan.

32. De látván, erejét tovább nem állhatja,
      Hogy megváltsa népét, a kámnál jártatja,
      Remélvén, azáltal talám megválthatja,
      Feles sarcot ígér, ha elbocsáttatja.

33. Mint régen Curtius letett életével,
      Hogyha hazájának használna vérével,
      Vagy penig rabságra jutandó testével,
      Nem kénálna senkit szegődő bérével,

34. Hanem feláldozná magát hazájáért,
      Mint Iphigenia görögök hadáért;
      De nem várván semmi oly jót haláláért,
      Örömestb sarcolna megmaradásáért.

35. Mézes színt fest a kám szándéka mérgének,
      Kegyes ábrázatot kegyetlen szívének,
      Jó válaszát küldi Kemény kérésének,
      Biztatja: nem lészen bántása népének.

36. Hitit köti ehhez erős esküvéssel,
      Csak menjen ki hozzá Kemény sietéssel,
      Végezzék a dolgot illendő kötéssel,
      Engedtetik útja szabad elmenéssel.

37. Hitelt ád hitinek, mást mit is tehetett?
      Egyéb orvosságot mert nem remélhetett,
      Azért a kám néki amely üdőt vetett,
      Egynehány urakkal arra kisietett.

38. De álnok Syrénnek indult énekére,
      Szépen hízelkedő külső személyére,
      De belölt rút farkat titkoló testére,
      Ki mézes szavával hiteté mérgére.

39. Tökéletlenb tündér ez minden Circénél,
      Változóbb az hite Proteus testénél,
      Hamis Polyphémnek álnokabb szívénél,
      Hazugabb a ravasz Sinon beszédénél.

40. Édes nemzetünknek, jaj! nagy veszedelme,
      Ennek szörnyűségén elbódul az elme,
      Hogy jól kimondhassa, nincs annyi értelme,
      Mint rontá az hamis pogány győzödelme.

41. Bárcsak ki-ki kezén vitézül vesz vala,
      De az hitet adó pogány rútul csala,
      Véletlen ránk jövén, egyszersmind felfala,
      Közülünk harcolva kevés ki meghala.

42. Mert amidőn a kám Keményt tartóztatja,
      A sarcolás dolgát véle traktáltatja,
      Azonban hadait rendekben állatja,
      Nem várt gyorsasággal reánk bocsáttatja:

43. Nagy ordítással jön ellenünk tábora,
      Amely megindulván, égig ér a pora,
      Reánk szórt nyilának temérdek zápora,
      Mint mezőt rontó kő, rajtunk oly szapora.

44. Tíz-tíz jut itt egyre, több talám annál is,
      Számosb fejű sárkány ez a’ Hydránál is,
      Rettenetesb csuda a Geryonnál is,
      Gondot adna, hogyha Hercules volnál is.

45. Nincs köztönk vezérünk, kezd rendünk bomlani,
      A szemény zászlók is tűlünk elhajlani,
      A tatárság mellé véletlen állani,
      Mindenképpen fáradt s éh hadunk romlani.

46. Míg Kemény, Hectorunk lehetett közöttünk,
      Mint a trójaiak, többet cselekedtünk:
      Az halál között is életet kerestünk,
      Mint nyáj pásztor nélkül, most olyakká lettünk.

47. A kám is elfogván tűlünk vezérünköt,
      Pribék szemények is elhagyván rendünköt,
      Győzi a nagy erő fáradt seregünköt,
      Iszonyú romlással felvernek bennünköt.

48. Bíznánk, nincsen kihez; futnánk, nincsen hova;
      Mennénk, nem mehetünk, sem ide, sem tova;
      A veszedelemnek környül áradt tava,
      Nyakunkon a fegyver, nem bocsát sohova.

49. Mint a juhakolban béesett farkasok,
      Kiknek sok éhséggel üresült az hasok,
      Vagy ludak seregét térengető sasok:
      Úgy űznek, kergetnek a tatár nyilasok.

50. Egy s más csuportban is előttök szorulunk,
      Utánunk a veszély, amerre fordulunk,
      Vágnak, fognak, ölnek, kik között jajdulunk,
      Nincs már tovább remény, mindenütt csak hullunk.

51. A magyar anyáknak sok kedves szülötte
      Futkos itt, mert forog veszély körülötte;
      Soknak a tatár kard fejét elütötte,
      A rabszíj kezeit sokaknak kötötte.

52. Mint a metszett bárány halálos sebében,
      Míg nem hűl párája mozogó testében,
      Szánd szép nemzetedet a tatár kezében
      Hasonlatosképpen fetrengni vérében.

53. Mikor már a Mársnak megszűnt áldozatja,
      A megfogottakat a kám nem vágatja,
      Hanem mindeneket prédára osztatja,
      Magokat szomorú rabságra tartatja.

54. Sokat adott ugyan Márs áldozatjára,
      De többet tartott meg tábora hasznára,
      Hogysem az halálnak jutott prédájára,
      Több ment a rabságnak nyomorúságára.

55. Itt volt Erdély színe, s jobb része hadának,
      Az urak és fő-fő rendek virágának,
      Kik Keménnyel együtt oda maradának,
      Hagyván siralmas gyászt az árva hazának.

56. A kám, mikor Keményt magához hívatta,
      Őtet ugyanakkor fogságban adatta,
      Végre sereginket hogy felprédáltatta,
      Hazafelé hadát másnap indíttatta.

57. Jelen voltam eddig vélek mindenekben,
      Akadtam volt én is tatárok kezekben,
      Isten szabadított az elmúlt hetekben:
      Ezt láttam, ezt tudom mondani ezekben.  

58. Mikor a bús Anna ezeket hallgatja,
      Sok formában indult s láttatik bánatja,
      Néha mint ködös nap, olyan ábrázatja,
      Néha homályos hold orcáját mutatja.

59. Tűrheti a többit csendesebb elmével,
      Kedves Keményének de említésével
      Szomorúbb felyhőben borul személyével,
      Szeme is esőzik keservesb könyvével.

60. Mindazáltal most is vagyon oly reménye,
      Hogy adatik végre oly boldog ösvénye,
      Mely által megjöhet még egyszer Keménye,
      Ha más nem, kihozza kincses gyűjteménye.

61. Láttatik is gondját ezzel enyhíteni,
      Noha a szeretet nem tud felejteni,
      De szokott a remény a bún könnyíteni,
      Kétségben elcsüggedt szívet éleszteni.

62. A kedves dolgoknak van sok akadálya,
      Sokféle ellenzés, sok veszély próbálja,
      De ezek ostromát aki végig állja,
      Végre szép nyugalmát s örömét találja.

63. Amaz piros kláris sok habok között nő,
      A sárga arany is sok langban, tűzben fő,
      Sok erős próbákat szenved a drágakő,
      Tisztított fényével míg méltó böcsre jő.

64. Ezek is kedveknek elszakadt láncszemét
      Míg öszveköthetik, s érhetik örömét,
      Noha sok gond sérti addig a bús elmét,
      De vigasság váltja ennek is gyötrelmét.

1. Megindult vala már a kám táborával,
    Meghízott a szíve kövér prédájával,
    Vígan zeng serege hadi nótájával,
    Viszi Keményt s a több rabokat magával.

2. Akinek, jóllehet, kedves szabadsága
    Kedvetlen fogságra, búra vigassága,
    Rabi állapotra kényes urasága,
    Szomorú üdőre költ víg nyájassága:

 3. Mindazáltal amaz nagy Ottó módjára,
    Akit a szerencse vévén bal szárnyára,
    Császári székébűl letőn utoljára,
    Nem csügged elméje ezek ostromára.

4. Sőt a benne lakó nagy szű erejével
    Oly, mint a vidám sas, most is nézésével,
    Harsog a nyelve is nyess beszélésével,
    Biztatván társait sok szép intésével.

5. Maga a tatár kám van ezen csudával,
    Mikor a rab Keményt látja ily orcával,
    Akit egykor szemben-juttatván magával,
    Beszél véle, s tartja sokáig szavával.

6. Vigyázván akkor is méltó személyére,
    Nagy szívet mutató bátor beszédére,
    Kedves rendben szedett termetes testére,
    Fejedelemséggel kénálja végtére.

7. Biztatja, hogy mindjárt béviszi Erdélyben,
    Haza sem megy addig, ezt végzi elsőben,
    A Rákóczy Györgynek ülteti székében,
    Az egész országot bocsátja kezében.

8. De nem hiszen Kemény a Syrén szavának,
    Akinek éneki elébb is csalának,
    Tudja azt is, hogy él ura országának,
    Mely más fejedelmet nem kéván magának.

9. Azért ajánlását a kámnak megveti,
    Melyért ő is erősb fogságban téteti,
    Egy tetves jancsárral együvé kötteti,
    Gondos étszakáit amellett tölteti.

10. Tündér változását nézd a szerencsének,
      Kedves lánca helyett Anna szerelmének
      Mely unalmas békót Keményre vetének,
      Hozzáláncolt dögét rút tatár testének.

11. Ezzel együtt lenni kell vala Annának,
      És gyenge vánkusin nyugtatni ágyának,
      Mellette nyújtózni, nem e rút jancsárnak,
      S érzeni fogait szőke bogarának.

12. Két ölelő karját nyakán általvetni,
      Azoknak láncával hozzája köttetni,
      Gyenge csókjainak harmatján éltetni,
      Nem ez undok testnek tetvével étetni.

13. Az az úri személy, kit sok szű óhajtott,
      A Censabria is magáénak tartott,
      Bízott reményében meddig nem csalatott,
      Mely nem hozzá illő ágyastársra jutott!

14. Elébb, hogysem a kám megindult hadával,
      Az előjáró hír mégyen gyors szárnyával,
      Bétölt mindeneket csácsogó szájával,
      Hogy Kemény Jánost is hozza ő magával.

15. Öszvegyűjti népét Nesterfejírvárnak,
      Aki győzödelmén örülvén a kámnak,
      Lábszíját készítnek most fogott solymának,
      Hogy azzal üdvözlje győzelmét urának.

16. A Szilágyi Mihály viselt ilyet régen,
      Ki szerencséje is forgott sima jégen,
      Diadalmaskodott sokszor ellenségen,
      Nyomorgott végtére rabságos ínségen.

17. Gyűjtnek azért öszve számos míveseket,
      De nem karmazsinnal bánó mestereket,
      Sem selyem- s szkófiom-bocsátó kezeket,
      Hanem vasforgató erős Bronteseket.

18. Melyek mintha jöttek volna az Aetnábúl,
      Vulcánus mívének szennyes barlangjábúl,
      Most is füst gőzölög némelyik szájábúl,
      Hatan állnak elő kovácsok számábúl.

19. Vaspor szennye ülte hízott pofájokat,
      Szenek pozdorjája füstölte nyakokat,
      Sok szikra csípdeste feltűrött karokat,
      Egy-egy pöröly telte béfogott markokat.

20. Ritkult a szakállok csapdozó tüzekkel,
      Éktelen homlokok pörzsöllett szemekkel,
      Orcájok varasult gyakor égésekkel,
      Merő félördögök kormos személyekkel.

21. De mint óriások temérdek tagokkal,
      Hegyeket bírnának emelni vállokkal,
      Labdaként játszonak az üllővasakkal,
      Mindent végbevisznek erős munkájokkal.

22. Száz font vasat adnak kezében ezeknek,
      A Kemény számára melyet készíttetnek,
      Lábára ily gyenge lábszíjat fűzetnek,
      Elkészítésében azok is sietnek.

23. Azért a nagy fúvók kezdenek szelelni,
      Azoknak Eurusa tüzet is nevelni,
      Magát vélnéd itten Vulcánust mívelni,
      Cyclops társaival a pörölt emelni.

24. Felgerjedvén a tűz, a szikrák ropognak,
      Hevül a vas, arrúl a rozsdák pattognak,
      Az erős kovácsok mellettek forognak,
      Kezdett munkájokhoz serénységgel fognak.

25. A fúvó gégéje körül szít ez tüzet,
      Pemete-bojtjával az hint reá vizet,
      A verő pörölyhöz készít némely kezet,
      Fogók szájátúl falt vasat némely vezet.

26. Hajnalszínt mutat már a vas setétsége,
      Megpirosította a tűz melegsége,
      Minden mocska, szennye, rozsdája leége,
      Engedelmeskedik lágyult keménysége.

27. Zúgnak a pörölyök felemelt kezekben,
      Üti ki-ki, lehet mennél erősebben,
      A munka és a tűz hevíti testekben,
      A repülő szikrák dongnak a műhelyben.

28. Hunt a nap: setéte van az étszakának,
      Fényes tüze látszik akármely szikrának,
      Mondanád a műhelyt lángozó Aetnának,
      Azhol a nagy vason ezek kalapálnak.

29. Üstökös csillagot minden ütés csinál,
      Sok ugrosó szikra szökdécsel a kohnál,
      Tüzes lidérceket éjjel ha ki tanál,
      Itt minden fuvallás több szikrát ád annál.

30. Öt részbűl áll a vas, melyet kalapálnak,
      Hajtottak már egyet a jobbik szárának,
      Sűrőn jár a pöröly, majd mást is csinálnak,
      Készül abroncsa is karikák pántjának.

31. Mind az öt darabot már öszvekötötték,
      Suhog rajtok a víz, mellyel megöntötték,
      Vége van a műnek, a pörölyt letötték,
      Izzadt homlokokat s nyakokat törlötték.

32. Közelget a kám is immár a várashoz,
      A várasiak is kezdenek dolgokhoz,
      Minthogy diadalma gazdag prédákat hoz,
      Hogy illő üdvözlést adjanak azokhoz.

33. Megindulnak azért rendelt seregekkel,
      Oldalok szépítő aranyas tegzekkel,
      Más országokbéli szép öltözetekkel,
      Köszöntik a kámot víg üdvözlésekkel.

34. Az üdvözlő sereg amint kétfelé vál,
      Enceladus-forma két tatár elöláll,
      Általöltvén amaz nagy vasat egy tölgyszál,
      Azt viszik, amelynek súlyát érzi a váll.

35. Megszólal itt Arszlán, azoknak agája,
      Földig atlacban van, köves a szablyája,
      Az íja aranyos és annak puzdrája,
      Háta megett nyerít festett paripája.

36. Egész vég patyolat fejét kerítette,
      A derekát öve amint körülvette,
      Az első csomóhoz mindkét kezét szedte,
      Meghajlott derékkal szavát így kezdette:

37. Az híres musurmán nemzet nagy reménye,
      Ki által setétül a kaurok fénye,
      Fénlik, ragyog, terjed Alkorán törvénye,
      Áldott lábaidnak minden ő ösvénye.

38. A nagy Alla, aki visel mindeneket,
      Amint mostan adott szép győzödelmeket,
      Úgy több szerencse is kövesse ezeket,
      Diadalmas híred érje az egeket.

39. Kardod s karod által teljen a török hold,
      Melyhez diadalmad mostan is nagy részt told,
      Ez sok rab sarcával öregbedik a zsold,
      Kiket fogságokbúl sok ezer summa old.

40. Amely jó lovadon magadat forgattad,
      Azoknak nagy számát amikor fogattad,
      S elesett testeknek véreket ontattad,
      A másvilágon is ugráljon alattad.

41. Ezen szöktesd által hídját a Siratnak,
      Ezen járd árnyékát a zöld faágaknak,
      Az hauri leányok kik alatt mulatnak,
      S nyugovó ágyokat néked is mutatnak.

42. Ezen menj udvarhoz amaz nagy Allához,
      Mikor Mahumétet hívatja magához,
      Ültetvén vendégül vetett asztalához,
      Mahumétet ezen kísírjed házához.

43. A kard, amely szolgált most diadalmadra,
      Köttessék akkor is dücső oldaladra,
      Az amennyi rabot adott rabszíjadra,
      Álljon annyi gyermek s lyány szolgálatodra.

44. Nagy győzödelmednek azonban örülvén,
      Leborult orcával elődben kigyövén,
      Most fogott foglyaid nem mind foglyok lévén,
      Azok közt tőrödben sólyom is kerülvén:

45. Ím, ezt a lábszíjat (a vasat mutatja)
      Készítettük néki, erős, megtarthatja,
      Ezt az egész sereg általam nyújtatja,
      Víg idvözlésének jeléül adatja.

46. Alig vala vége követ beszédének,
      Hogy a kám nevével Keményhez menének;
      Ő volt az a sólyom, melyrűl beszélének,
      Kit hogy kifogjonak, sokan sietének.

47. Viszik a lábszíjat (ez száz font vas vala),
      Melyet Brontes hamar Keményhez foglala,
      Kit a kám, mint álnok madarász, úgy csala,
      Mondja: mint ezt érte, mért inkább nem hala?

48. A csörögős lábszíj csörög lábain már,
      A szokatlan sólyom melyben nehezen jár,
      Ily képtelen terhhel hogy vesztegetik, kár,
      E nemes madarat máskint böcsülnék bár.

49. Sugárit szárnyának még minap kiszedték
      A kámnak kányái, mikor körülvették,
      Csapdosó körmökkel seregit sértették,
      S azokkal őtet is rútul mellyesztették.

50. A’ sem vala elég nyomorúságára,
      Hanem ily nagy csörgőt kötének lábára,
      Melyet hogy nem bírhat, tolják taligára,
      Úgy hurcolják Keményt sokak csudájára.

51. Kit mind az hadakban jól viselt dolgokért,
      Ellenségeken vett szép diadalmokért,
      Mind békességbéli nagy szolgálatokért,
      Melyeket hazája mellett tett sokakért:

52. Dücsőség szekerén kellene viselni,
      Zöld laurus-ágakkal homlokát tisztelni,
      Áldozó-napokat nevére szentelni,
      Víg üdvözlésekkel az égig emelni;

53. Az alá, borultán elébbi fényének,
      Hamar kerekei sima tengelyének
      Proteust követő tündér szerencsének,
      Szalmakévékkel tölt taligát tevének.

54. Üdvözlő szók helyett csúf szókkal illetés
      Érdekli füleit, s bosszontó nevetés;
      Ilyen a világi kedv s örvendeztetés:
      Követi azt gyakran nem várt számkivetés.

55. Nincsen oly finnyás kény, s oly kényes finnyásság,
      Akit ne sarkalljon sok tövises gondság,
      Szomszédos egymással szolgálat s uraság,
      A szűr a skarláttal, szabadsággal rabság.

56. Inában van kinek-kinek változása,
      Egy percentés közi, lehet fordulása,
      Nagy állapotjárúl csekélyre szállása,
      Croesusbúl Irussá hirtelen válása.

57. Kedvén sétál a vad s ugrál a ligetben,
      Játszodozva úszik hal is a vizekben,
      Azonban amikor van bízott örömben,
      Ez horgot kap, amaz hull nem vélt veremben.

58. Így sok veszély inal minden boldogságot,
      Ha egy kedves óra fordít vigasságot,
      Más nyújt nem reménlett bút, szomorúságot,
      Szabad élet után tömlöcös fogságot.

59. Kemény is nem régen szabados szárnyon járt,
      Ily mostoha sorsot s balszerencsét nem várt,
      A véletlen eset, aki hoz gyakor kárt,
      Azonban lábára mely nehéz vasat zárt.

60. Akivel érkezvén végre Krím földére,
      Bakcsaszaráiban kám lakóhelyére,
      Sok tátott száj s nyílt szem bámul nézésére,
      A szalmás taligán béjövetelére.

61. Begyűl a várasnak minden szomszédsága,
      A csudáló népnek tolong szorossága,
      Akiktűl nézetik taligás rabsága,
      Melynek volt azelőtt hintós méltósága.

1. A nagy város felett épült egy zsidó vár,
    Amelynek a neve valóságával jár,
    Kalodának híják, kalodául is vár,
    Abban rekesztették a rab Keményt is már.

2. Azhol noha sínlik sok nyomorúságban,
    Ugyanis mi lehet kedves a rabságban?
    De szíve azon van legnagyobb gondságban,
    Hogy maradt Annája újabb árvaságban.

3. Ösmérvén szívének tökéletességét,
    S igaz szeretetet viselő hívségét,
    Nem kétli rabságán nagy keserűségét,
    Tudja, miként érzi szerencsétlenségét.

4. Két hű szeretetben egy szű szokott lenni,
    Ha egy sebesedik, más is sebet venni,
    Ha ez gyógyul, az is fájdalmát letenni,
    Örömre s bánatra mind egyaránt menni.

5. Amíg Kemény János lábát vas szorítja,
    A bánat békója Annát sem tágítja,
    Amint azt rabsága, ezt úgy szomorítja,
    Búsul Kemény, búvát Anna is újítja.

6. Igaz Penelopé volt ily hűségében,
    Bujdosó Ulysses sok veszedelmében,
    Forogván Charybdis, Scylla örvényében,
    Nagy Poliphémusnak s Circének kezében.

7. Valameddig nem tért elhagyott házában,
    Nem volt addig szünet bús ohajtásában,
    Tudván Kemény, hogy ily Anna is búvában,
    Szorgalmatoskodik vigasztalásában.

8. Vajha, mint Vertumnus, volna oly tűnhető,
    Daedalus módjára vagy szárnyat fűzhető,
    A záros fogságbúl azzal kimehető,
    Mint a sebes Eurus, lenne oly siető.

9. Nem tágítná útát, gyorsasággal menne,
    Gondos Annájával míg szemben nem lenne,
    Isten odavivén, nála megpihenne,
    Egyik a másiktúl vigasztalást venne.

10. De lehetetlen ez, nem cselekedheti,
      Bús árváját penig el nem felejtheti,
      Tudván, ennek szívét mennyi bú sebheti,
      Biztató szavával míg nem enyhítheti.

11. Azért ha nem lehet együtt személyével,
      Mely szomorú búnak borult most ködével,
      S nem oszlathatja azt biztató nyelvével,
      Oszlatni akarja írott levelével.

12. Reggel volt az üdő, csillagok elmentek,
      A virradó napnak orcái fénlettek,
      Melyet köszönteni madarak serkentek,
      A szomszéd kertekben zengeni kezdettek,

13. Amikor írása felett elmélkedvén,
      A bal könyökére Kemény ereszkedvén,
      Egy s más gondolat is szívére eredvén,
      Tepreng az ablaknál Annán keseregvén.

14. Tekénget azonban a vár környekére,
      Madarakkal ingó fáknak tetejére,
      S hallgat azoknak is hangos énekére,
      Száll ott egy gerlice egy száraz tőkére.

15. Béestek szemei, a tolla borzadott,
      Lecsügg mindkét szárnya, begye megapadott,
      Klárisos ajaka mint viasz hervadott,
      Karmazsin lába is rútul halványodott.

16. A bal szárnya felé nyakát görbítette,
      Ritka pillantásra könyves szemét vette,
      Szomorú nyögését sok ízben kezdette,
      De keserve miatt végben nem vihette.

17. Lehel nyelvecskéje pihegő szájában,
      Elepedt gégéje száradott torkában,
      Hogy vizet keressen nagy szomjúságában,
      Felkél, amint bírja ereje szárnyában.

18. Ott a szomszédságban vagyon egy forráskút,
      Melynek kristály vize kedves csörgéssel fut,
      A szomjúhozóknak híves kortyokat nyút,
      Tántorgó szárnyával annak vizéhez jut.

19. Meglátván személyét melynek tükörében,
      Bánatjának oka fordula eszében,
      Indult annál nagyobb keserve szívében,
      Nem akara innya szép tiszta vizében.

20. Hanem a kút mellett fakadt egy kis mocsár,
      Amelynek forrását egyvelítette sár,
      S felzavarta csak most egy vízvivő tatár,
      A szomjú gerlice ennek vizéhez jár.

21. Ehhez ereszkedik meghajlott nyakával,
      Még ezt is újonnan zavarja orrával,
      Úgy önti gégéjét annak italjával,
      Egy kertben száll onnét bágyadott szárnyával.

22. Nem láthatja tovább; amíg szemlélhette,
      Valamelyre fordult, szemével követte,
      Hogy társán kesereg, jól általértette,
      Mellyel ő is szívét nehézben sértette.

23. E’ lévén példája (mond) ez én Annámnak,
      Reméntelenségben hagyatott mátkámnak,
      Terhesebb súlyánál minden nyavalyámnak
      Ily szomorú sorsa keserves árvámnak.

24. Mintha őtet látnám, ez bágyadt madarat,
      Melyet az árvaság sok bús gonddal marat,
      Keservesen tölti a víg tavaszt s nyarat,
      Kiken mások kedve bőv örömet arat.

25. Amint a gerlice ül magános ágon,
      A több madarakkal nincs egy társaságon:
      Úgy az én Annám is, mint megunt jószágon,
      Nálam nélkül nem kap a páros világon.

26. Ez nagy bánatjában nyakát görbítette,
      Beesett szemeit könyvben merítette:
      Tudom, az is fejét alácsüggesztette,
      Esőző szemével orcáját hintette.

27. Rendetlen tollai ennek felborzadtak,
      Begyének kinnülő dagályi apadtak:
      Csinos öltözeti annak is változtak,
      Mellyének felemelt vánkosi bomlottak.

28. Ennek hervadása vagyon ajakának,
      Sárgája lett ott is a piros rózsának;
      Ha rekedt gégéje bulikló torkának,
      Ott is megszűnt hangja a vidám nótának.

29. Keserves nyögését ez gyakran újítja,
      Bús óhajtását az soha nem tágítja,
      Ez lecsüggő szárnyát nehezen indítja,
      Az is bús tagjait nem könnyen mozdítja.

30. Ez a tiszta vizet sárral keveríti,
      S elepedett torkát véle úgy öblíti,
      Szokott italát az könyvvel egyelíti,
      Úgy iszik, sorsomat zokogva említi.

31. A madár elmenvén előlem azonban,
      Nem láthatám tovább, lén mi állapotban,
      Talám földre hullott valamely bokorban,
      Ott fetreng nyavalyás halálos bánatban.

32. Így az én Annám is keserűségében
      Nemde elhanyatlott, s nög betegségében,
      Csak addig ne lenne kár egészségében,
      Írandó levelem míg jutna kezében.

33. Némely része elébb készült írásának,
      Hogysem nézte dolgát gerlice gyászának,
      De megállott vala orra pennájának
      Csudáján ez madár ritka példájának.

34. Hozzáfoga azért megént írásához,
      Egy-egy ohajtást ád minden vonásához,
      Egyvelít könyvet is talám téntájához,
      Ily rendű levelet készít Annájához:

35. Sokszor írtam volna, egyszer sem írhattam,
      Bár írtam is, hozzád azt nem bocsáthattam,
      Kedves személyedtűl mert távul szakadtam,
      Az elküldésének módját nem tudhattam.

36. Rab vagyok, tudod azt: nincs szabadságomban,
      Hogy kedvem telhessék minden szándékomban,
      Meghatározott célt vetettek dolgomban,
      Sarkall az őrálló mindenütt inamban.

37. Az egy elme, akit láncra nem vethetni,
      Lábszorító vasat reá nem üthetni,
      Záros tömlöcben is meg nem rekeszthetni,
      Mert acélfalon is által tud sietni, 

38. Szabados csak bennem, annak nincs határa;
      Kámnak sem tilthatja azt őrző tatára,
      Valamikor akar, kelhet a szárnyára,
      Mehet mindenfelé gyors szelek módjára.

39. Csalatom: rab ez is, de nem a tömlöcben,
      Hanem, édes Annám, te lakóhelyedben,
      Annak nálad léte mert nincsen szünetben,
      Veled van mindenkor, s tartod köteledben.

40. Ott udvarol szegény, jóllehet nem látod,
      Tudja, esetemet miképpen ohajtod,
      Azon siránkozó szemedet áztatod,
      Szán, amint érettem magadat fogyatod.

41. Akartalak régen, édesem, inteni,
      Hogy tudnád magadat abban mértékleni,
      Bánatod terhének súlyát enyhíteni,
      Kikkel nem kellene szívedet sérteni.

42. De nem volt több eszköz, mellyel a’ meglégyen,
      Hanem ez írásom most már hozzád mégyen,
      Hogy állapotomrúl bizonyossá tégyen,
      S abból újabb reményt kétes szíved végyen.

43. Nehéz elszakadta eggyé lött két szűnek,
      Kiket a szeretet igaznak tött s hűnek,
      A nádméz is tetszik akkor keserűnek,
      Az ambrózia is aconitum fűnek.

44. De amely keserves ezek elválása,
      Viszont olyan kedves együvé állása,
      Van a kévánt jóknak sok próbáltatása,
      Mint aranynak böcsre tűz által jutása.

45. Keservesen esett, tudod, tudom én is,
      Egymást elhagyásunk, bizony, nem kis kén is,
      Tűrni kell békével, hogyha az így lén is,
      A mostani ködbűl virrad kedves fény is.

46. Élsz te, remélhetek; élek én, remélhetsz;
      Én veled, te velem jövendőben élhetsz;
      Rab vagyok, hogy azzá legyek, már nem félhetsz,
      Hanem rabságombúl szabadulást vélhetsz.

47. Várhatsz: nem retteged elmenetelemet,
      Remélhetd, reméld is megjövetelemet,
      Megtartotta Isten kedvedért éltemet,
      Szabadulásra is felhozza fényemet.

48. Azonban hogy tudjad rabságom miségét,
      Hidd el abban lenni legnagyobb ínségét,
      Hogy tudván miattam szíved epedtségét,
      Azon való búmnak nem tudhatom végét.

49. Másképpen tűrhető nálam az egészség,
      Amint azt engedi a rabságos ínség,
      A szokatlan dolog noha nagy nehézség,
      De elviselteti a kéntelen szükség.

50. A kám rabja vagyok, nagy vasat veretett,
      Amelyet szokatlan lábomra üttetett,
      A város feliben egy vár építtetett,
      Némely társaimmal abban rekesztetett.

51. Őrzenek bennünket erős vigyázással,
      Megkülönböztetvén a rendelt szállással,
      Velem Kornis Ferenc vagyon Nagy Tamással,
      A második szoba rakódott több mással.

52. Azhol sok beszédek erednek közöttünk,
      Néha panaszoljuk: mely véletlen vesztünk,
      Mondván: miért inkább hazánkban nem ültünk;
      Hol ezt kárhoztatjuk, hol amarra vetünk.

53. Kedves házanépét némely emlegeti,
      Anna kell Keménynek, mert ő azt szereti,
      Némely bús elméjét rabságára veti,
      Azon sopánkodik, magát mint mentheti.

54. Amint köz nyavalyánk ez is mindnyájunknak,
      De aki ily igát vetett most nyakunknak,
      Azon Isten fényét felhozza napunknak,
      S mutatja eszközit szabadulásunknak.

55. Untat a kám most is gyakor követséggel,
      Kénál az erdélyi fejedelemséggel,
      Ajánlja készségét minden segítséggel,
      Halasztom a dolgot sokféle mentséggel.

56. Nem kell szövetsége, tudom álnokságát,
      Szép bőrrel fedezi béle poklosságát,
      Ösmérem már ennek tündér ravaszságát,
      Ál, veszélyre csaló, színes barátságát.

57. Mindazáltal tudnám azt is mértékleni,
      Jóakaratjával dolgom segéteni,
      De fejedelmemnek hogysemmint véteni,
      Készebb vagyok itten sok üdőt tölteni.

58. Megírtam nemrégen én azt magának is,
      Nem kétlem, hírével van az országnak is,
      Unszolnak, sürgetnek, kérnek, biztatnak is
      Felvállalására, sőt parancsolnak is.

59. De nem cselekeszem: ád Isten más módot,
      Sarccal toldom inkább tatárnak a zsoldot,
      Kinél a pénz máris sok rabokat oldott,
      Felhozza nékem is az erdélyi holdot.

60. Jóllehet, mindenem költ velem prédára,
      Alig maradt nálam egyéb, tíz pénz ára,
      Hanem a jegygyűrőd sok tatár láttára
      Maradott meg nálam, mely méltó csudára.

61. Amelynek titkában lehet ily értelem:
      Minthogy az a gyűrő volt te adtad jelem,
      Ha azt el nem vitte semmi veszedelem,
      Megtartatol te is, eggyé leszesz velem.

62. Thisbét s Ariadnát mikor rajta nézem,
      Szomorúságokbúl te sorsodat képzem,
      Távul-lételünket, hidd el, én is érzem,
      De el nem mehetek, míg pályám nem végzem.

63. Elhozza idejét az Isten annak is,
      Megnőnek sugári verdett szárnyamnak is,
      Megoldik békója vasas lábomnak is,
      Szemben leszek veled, ha most nem látlak is.

64. Mint kit a tengeren forgat hosszú veszély,
      Óhajtott partjához hozván végre a szél,
      Elfelejt minden bút, s kedves öröme kél,
      A múlt veszélyekrűl örvendezve beszél,

65. Úgy én is számlálni fogom ezt kedvesen,
      Akit most emelnem kelletik terhesen,
      Akkor említése lész örvendetesen,
      Ha most viselése esik keservesen.

66. Ilyen virág terem a vitézi kertben,
      Hol nem gyenge Chloris mulat kényes kedvben,
      Hanem Márs s Bellona kertészkedik ebben,
      S jár a virágszedés sok veszedelemben.

67. Aki felövedzi szíját fegyverének,
      Két végét köti fel az a szerencsének,
      Bizontalan zsoldja Márs fizetésének,
      Miként a játékos kockavetésének.

68. Mint a kedves rózsa sértő tövisekbűl,
      Avagy a pálmaág rárakott terhekbűl,
      Úgy a szép dücsőség nő szenyvedésekbűl,
      Terjed hírem s nevem nékem is ezekbűl.

69. De ha nem lenne is innét más érdemem,
      Csak azt a várt üdőt hozza fel Istenem,
      Melyet személyeddel lehessen töltenem,
      Ha te velem leszesz, megleszen mindenem.

70. Mértékeljed azért keserűségedet,
      Rendetlen bánattal ne epeszd szívedet,
      Higgy, remélj, könyörögj, kérjed Istenedet,
      Megtart engem néked, énnékem tégedet.

71. Ez vala a rendi írott levelének,
      Melyet míg végezett s adott követének,
      A tatárok addig dévánban gyűlének,
      Hogy ő is bémenjen, érette küldének.

72. Szép szerszámos lovat hozának alája,
      Minthogy a vas miatt nem ülhet reája,
      Megoldatik szárát szorító kávája,
      Nesterfejérvári kovácsok munkája.

73. Annak terhét azért levévén lábárúl,
      Felül, s alámégyen a vár piacárúl;
      Toldul sok néző nép mindenik utcárúl,
      Csudálva szemlélik, valamerre járul.

74. Ilyen tekintetet ritkán láttak rabban,
      A szabadult ráró sem néz vidámabban,
      Laususnál a lovat üli módosabban,
      Jóllehet inai töröttek a vasban.

75. A déványos házhoz amikor érkezik,
      Hogy közikben híják, az urak végezik,
      Azért úgy kívánván, ő is béférkezik,
      Azhol egy dologrúl s másrúl is kérdezik.

76. Áll a déván előtt Porusnak módjára,
      Aki Nagy Sándornak jutván fogságára,
      Jóllehet, sok bú s gond gyűlt nyavalyájára,
      De nem gyött változás szíve nagyságára.

77. Bátran szól Sándornak minden kérdésében:
      Hogy rab, s koronája akadt más kezében,
      A’ semmi leesést nem szerez szívében,
      Egyenlő orcát tart mindkét szerencsében.

78. A kemény Kemény is ily állapotjában,
      Mint tengeri kőszál habok csapásában,
      Avagy az erős tölgy szelek ostromában,
      Nem hajol s változik szíve nagy voltában.

79. Amely orcával volt kámmal a mezőben,
      Amikor Erdéllyel kénálta elsőben,
      Most is nemes szíve van azon erőben,
      Ha borult is napja feketébb fölyhőben.

80. Melynek a császár is értvén rabságárúl,
      Egyszersmind rendinek nagy állapotjárúl,
      Egy kapucsi pasát küldött a Portárúl
      Követül a kámhoz ennek a dolgárúl.

81. Minthogy az oly fő rab a császárt illeti,
      Azért Kemény Jánost a kámtúl kéreti,
      Amely végett ő is dévánját gyűjteti,
      Mit míveljen ebben, tanácsra véteti.

82. Arrúl van a trakta ez gyülekezetben,
      Azhová Keményt is hítták seregekben,
      Kezdnek véle bánni végre keményebben,
      Sarcot vetnek reá, s határt szabnak ebben.

83. Százezer tallérra azért erőltetik,
      Nincs egyebet tenni, meg is ígírtetik,
      Azután a várban helyére vitetik,
      Kapucsi pasa is visszáeresztetik.

84. De üresen mégyen, mert Keményt nem adják,
      Hanem amint eddig, kám számára hagyják,
      Sarcát elkészítvén s azt letévén, mondják:
      Rabság kötelébűl azután megoldják.

1. Jut azonban Kemény levele Annához,
    Melyet vévén, elébb emel ajakához,
    Azután kezd annak felszakasztásához,
    Sok szíves ohajtást ád olvasásához.

2. Olvasása után teszi kebelében,
    Veszi megint onnét s forgatja kezében,
    Olvassa újonnan, s olyan személyében,
    Mint a változó nap borongó fényében.

3. Ad különb-különb színt sokféle érzése,
    Hajnallik orcája, ha van örülése,
    Esti homályt mutat szíve kesergése,
    S ezeknek gyakorta van egyveledése.

4. Örülést, bánkódást kever színe egyben,
    Mosolygást, könyvezést látnál itt egy szemben,
    Víg is, s kedvetlen is, derül s borul ködben,
    Gyön s megy a fák között, mert vala a kertben.

5. Tökéletessége igaz hűségének
    Rabságát fájlalva érzi kedvesének,
    Hogy reményét írja menekedésének,
    Ad azzal újulást s örülést szívének.

6. Bánatot amazon, ezen kedvet vészen,
    Az viaszt, ez rózsát orcájára tészen,
    Minden értékével van sarcához készen,
    S tűle ilyen választ a rab Kemény vészen:

7. Mint hervadt tulipán gyöngyét harmatoknak,
    A szomjúhozott föld árját záporoknak,
    Vizét epedt szarvas híves forrásoknak,
    Éh rárók idejét szokott prédájoknak:

8. Úgy vártam, s annál is nagyobb buzgósággal
    Írásodat, s vettem alázatossággal.
    Értem rabságodnak dolgát valósággal,
    Melyen vagyon szívem nagy szomorúsággal.

9. Kétszer esett földre leveled kezembűl,
    Amikor olvastam, kin gondom öregbül,
    Fohászkodom, s gördül könyvem is szemembűl,
    Hogy elesem tűled, jövendölvén ebbűl.

10. Volt már kebelemben, onnét is kihulla,
      Fúj vala sebes szél, az után indula,
      Az egek között jár, kin elmém búsula,
      De mint játszó madár, megint megfordula.

11. Utána futosván kétszer megkerüle,
      Harmad fordulásban ölemben röpüle,
      Honnét eloszlott volt, megint oda gyűle,
      Melynek állapotján a szívem elhűle.

12. De akármint értsem, ez ugyan csak hívság,
      Bizonyosb, mint ezer remény, egy valóság,
      Nő reménnyel, nem fogy, a nyughatatlanság,
      Ha csalatik, annál több a nyomorúság.

13. Mindazáltal könnyebb, ha ember remélhet,
      A keseredett szű mással nem is élhet,
      Addig teng nyavalyás, míg várt jókat vélhet,
      Ha a remény elfogy, a kedv sem épülhet.

14. Az éltet engem is, tűled elmaradván,
      A tatár tőrében véletlen akadván;
      De csak Isten tudja, ha hazaszakadván
      Élhetek-e, többször teveled vigadván.

15. Értvén rabságodnak azonban miségét,
      Úgy érzem sorsodat, mint magam ínségét,
      Írod: mértékeljem szívem epedtségét;
      Meglészen, ha látom rabságodnak végét.

16. Biztatsz, hogy félelmim már távul járjonak,
      Oszoljon az homály, fények virradjonak,
      Rab vagy: ne rettegjek, hogy már elfogjonak,
      Elmentél: nem mégy el, sőt hazavárjonak.

17. Nem féltlek rabságtúl, hanem rabságodban,
      Elmentél, úgy vagyon: de enyves utodban
      Odaragadt lábod, nincs szabadságodban,
      Hogy megjöjj; mi haszna, ha várlak azonban?

18. Engemet reméltetsz, magad vagy kétségben,
      Nékem hajnalt hirdetsz, ülsz magad éjfélben.
      Írod, egészséged tűrhető épségben,
      De mint lehessen az a rabi ínségben?

19. A fejedelemség akarkié legyen,
      Nem irigylem dolgát, akire az megyen,
      Téged a fogságbúl csak Isten kivegyen,
      Sok várásom után én előmben tegyen.

20. Mind elfelejthetni szenvedett károdat;
      Pedig hogy az Isten megtartott magadat,
      Csak felhozza megént szabad világodat,
      Többet ád, s megtölti ürült tárházadat.

21. A gyűrő értelme ha valóság lenne,
      Hogy szakadt örömünk még együvé menne,
      Régi reményünkben kévánt véget tenne,
      Méltó, hogy örökös tiszteletet venne.

22. Ariadna s Thisbe keserves orcája,
      Melyet visel azon gyűrő karikája,
      Méltán lehet árva Annádnak példája,
      Kinek nálad nélkül nincsen víg órája.

23. Szép példákat számlálsz, biztatsz amelyekkel,
      Gyenge rózsát nemző hegyes tövisekkel,
      Pálmafaágakat nevelő terhekkel,
      Adja Isten, teljen reményünk ezekkel.

24. Nincsen semmi szünet az imádkozásban,
      S egeket ostromló szíves ohajtásban,
      Vagy az egyébféle szorgalmaskodásban,
      Mely eszköz lehetne a szabadulásban.

25. Amely vadnak sebét Dictamnus gyógyítja,
      Maga orvoslását az elébb tágítja,
      Hogysem gondját elmém rólad elfordítja,
      Fejedet az Isten míg nem szabadítja.

26. Úgy elveszett kölykét tigris nem sürgeti,
      Mint annak eszközit én gondom kergeti,
      Éjjel sem nyughatik, csak azt emlegeti,
      Annak útja gyepét szegi s feszegeti.

27. Legyen mindenemnek harácsló vására,
      Ócsó böcsre keljen a szép Meggyes vára,
      Csak kiváltásodnak készülhessen ára,
      Hidd el, nem szomorít mindezeknek kára.

28. Készb vagyok éretted mindenemet adnom,
      Egy köz condorában rongyosan maradnom,
      Mint tégedet nehéz fogságodban hadnom,
      S azzal örökképpen tűled elszakadnom.

29. Vagyok én is addig, amíg te, fogságban,
      Hogy ne serénkedném a szabadulásban?
      Együtt sínlem veled a tömlöcös házban,
      Ha nem egyébképpen, szűbeli rabságban.

30. Ha lábamon nincsen, vagyon vas szívemen,
      Erős békó csörög láncolt örömemen,
      Amennyi ínséget tudok Keményemen,
      Annyi bút s nyavalyát higgy lenni fejemen.

31. Az egy kulccsal nyílik vasad lakatjával,
      Egy ajtón szabadul fejed fogságával,
      Egy időben múlik szíved bánatjával,
      Annak egy hajnalban virrad is napjával,

32. Feljövő sugárit melynek ha nézhetem,
      A napot köszöntő pacsirtát követem,
      Üdvözleni kedves személyed sietem,
      Mindezekrűl hitem csak az Úrban vetem.

33. Bővebben üzentem szóval Boros Páltúl,
      Ez levelem vivő hiteles szolgámtúl,
      Kívánom ezekkel a szent Jehovátúl,
      Fogjuk egymás kezét kevés napokon túl.

34. Így írván, levelét adja szolgájának,
      Jutalmát ígíri fáradozásának,
      Ha jól végzi rendit rábízott dolgának,
      Megadván írását Keménynek magának.

35. Kinek már a rabság hosszú s nagy igája,
      S azalatt szenvedett ezer nyavalyája
      Elrongyolta testét, s változott orcája,
      Piros szépségének fordult rút sárgája.

36. Megeresztett haja borította vállát,
      Régen nem irtotta borotva szakállát,
      Rendetlen csemeték nőtték körül állát,
      Ezüst szín festette ezek arany szálát.

37. Bágyadtak karjai, szárai töröttek,
      Mert a nehéz vastúl igen elverődtek,
      Elfogyott ereje, garasi elköltek,
      Bomlott egészsége, ruhái is nyőttek.

38. A nagy szívet s elmét benne nem bírhatta
      A rabságnak terhe, azt nem is bántotta,
      Minden egyéb dolgát rútul változtatta,
      Szokatlan gondokra s kínokra juttatta:

39. Melyen keseredvén bánatos szívében,
      Régi állapotja fordulván eszében,
      A világ hívsága változó kedvében,
      Arrúl ilyen panaszt indít elméjében:

40. Változik az idő, minket is változtat,
      A kedves napoktúl véletlen megfosztat,
      Kedvetlen órákra s bús gondokra osztat,
      Végtére azokhoz halált is ragasztat.

41. Amint a nap fénlik, felderülvén reggel,
      Kél azonban szélvész háborodott éggel,
      Követvén rút zápor mezőt rontó jéggel,
      Reggeli jó kedve lesz szomorú véggel.

42. A tavaszi ég is újít víg szelekkel,
      Ékesül a mező a sok szép füvekkel,
      Rút megavulást ér viszontag ezekkel,
      Mihelt az ősz süti fonnyasztó derekkel.

43. Az emberi élet hasonlatosképpen,
      Az üdők folytával változik sokképpen,
      Mint a kinyílt rózsa, ideig tart szépen,
      Megavul azután s kóróvá lész éppen.

44. A napot folytató kedves mulatságok,
      Szű-örvendeztető vidám nyájasságok,
      Víg napokat űző meghitt barátságok
      Elmúlnak, s követik mord szomorúságok.

45. A gőgös öltözet szennyes gyászra fordul,
      A mosolygó szembűl keserves könyv csordul,
      A vidám tekéntet szomorodik s mordul,
      Az örvendetes szó siralommal jajdul.

46. A gyors lovaglásnak restül serénysége,
      Bágyad az harcoló karnak erőssége,
      A sugár termetnek lankad delisége,
      Sok édes örömnek lész keserű vége.

47. Amaz cédrusforma derekak görbülnek,
      A sima kezeken rút görcsök épülnek,
      A vérfolyós erek dagadnak s kékülnek,
      A szép ábrázatok hervadt ráncban gyűlnek.

48. A kedves orcárúl örömmel szedett csók,
      S azzal egyveledett szerelem-nemző szók,
      Más, egymással közlött sok örvendetes jók
      Kevés öröm után bánatra hanyatlók.

49. Úgy a kérkedékeny nyalka negédesség,
      Újabb-újabb kedvet vadászó kényesség,
      Magahitt dagállyal fuvalkodt kevélység
      Aláztatik, meghűl a bízott reménység.

50. Egyenlő mivolta nem marad semminek,
      Üdő folyásával változnak mindenek,
      Boldog állapotban akik most fénlenek,
      Kedvek múlván, ezer kénokban sínlenek.

51. Amely óra adja világra-létünket,
      A’ kezdi rongyolni mindjárt életünket,
      Úgy láttatik ugyan, hogy nevel bennünket,
      De az mind közelébb mozdítja végünket.

52. Amely üdő elfogy egyszer, a’ meg nem tér,
      Halálunkhoz penig az mind közelebb vér,
      Attúl szabadulást, hidd el, senki nem nyér,
      Vagy elébb, vagy utóbb oda minden elér.

53. Múlnak az esztendők, múlnak a dolgok is,
      Kik most sírban vadnak, éltenek azok is,
      Így elmúlunk mi is, elmúlnak mások is,
      Amint a szegények, úgy a gazdagok is.

54. Az én napjaim is, ím, mint változának,
      Uraság, egészség, szabadság múlának,
      Szegénység, betegség és rabság jutának,
      A’ halál révéhez közel szorítának.

55. Villog is már Cháron talám kormányával,
      Parthoz jővén, hogy ott várjon hajójával,
      Csakhogy a Lachesis késik ollójával,
      Fél holtmáskínt éltem sok nyavalyájával.

56. Nem reméltem volna a boldog üdőben,
      Hogy borulna fényem ilyen rút felyhőben,
      Nem tudja, mire jut, senki jövendőben,
      Ki vélte, merüljek én is ez förtőben.

57. Nehéz kifejtőznöm melynek hínárábúl,
      Ezer semlyékekkel teljes posványábúl,
      Jaj! mely Ariádna igazgatásábúl
      Szabadulok ennek labirintusábúl?

1. Így panaszolkodván világ hívságárúl,
    Maga sorsának is mostohaságárúl,
    Midőn ohajt, hall jajt ott egy kősziklárúl,
    Ez ki lén? mond az: Én; ösmére szavárúl.

2. Az Echo jelent meg, melynek hívására
    Könyökle újonnan az ház ablakára,
    Onnét beszél véle s hallgat válaszára,
    Ha mit jövendölne vigasztalására.

3. Mond: Narcissus heve nemde most is száraszt,
    S eltávozásával új siralmat támaszt,
    Azt keserged? avagy adván jajos választ,
    Azt szánod, hogy engem sok veszély fáraszt? (Echo:) Azt.

4. Szánhatd is azt méltán, mert kénom szünetlen,
    Szerencse bal keze forgat kéméletlen,
    A kénozó tatár nem szán, mert kegyetlen,
    Szíve engesztelhetetlen. (Echo) Telhetetlen.

5. Igenis az, tudom, mert tűlem sokat kér,
    Akinek gőzétűl szédelgő fejem sér,
    Ha el nem készítem, mondja, több kénra vér,
    S így szabad világot zárt napom nem ér. (Echo:) Ér.

6. Vajha érne! és szád igazat mondana,
    Hogy innet valaki engem megoldana,
    Azért nyelvem téged örökké áldana;
    De ki volna az, ki megváltana? (Echo:) Anna.

7. Nincsen is egyébrűl, csak róla reménység,
    Nyomorúságimban hogy volna segítség,
    De minthogy utálást okoz a szegénység,
    Talám benne is megaludt az hűség? (Echo:) Ég.

8. Nem kétlem azt, tudom, mindent mívelendő
    Érettem, valami tűle lehetendő,
    De szívének sebe, mely nagyra gyűlendő,
    Hogy halálos lészen, félendő. (Echo:) Élendő.

9. Ha él is, nyavalyás, él nehéz gondokkal,
    Írtam vala néki az elmúlt napokkal,
    Tudom, rakva szíve aggasztó gondokkal,
    Mint annyi tövises gazokkal. (Echo:) Azokkal.

10. Reménlem, ha postám kezéhez vihette
      Írásom, azokban eddig enyhítette,
      De félek, s nagy gondban vagyok is érette,
      Hogy lett levelemnek eltévedte. (Echo:) Vette.

11. Bár vette is, de a posta későn járván,
      Míg hírét nem hallom, van szívemre zárván
      Sok ezer gondokkal terheltetett márván;
      Hogy értsem, mint vagyon, alig várván. (Echo:) Árván.

12. Bizony árván, minthogy elvesztette társát,
      Melytűl keservesen érzi elválását,
      S újítván, mint Byblis, könyvei forrását,
      Talám most is tészi sírását. (Echo:) Írását.

13. Azt bús szívem régen várta s emlegette,
      De még eddig kedvét véle nem tölthette,
      Sőt arra is, amely levelemet vette,
      Úgy látom, válaszát felejtette. (Echo:) Tette.

14. Ha tette, s vehetem, méltó örvendenem
      Kedves írásának, s azt csókkal üllenem,
      De látom-é magát valaha, Istenem!
      Vagy nála nélkül kell holtig sinlenem? (Echo:) Nem.

15. Sok biztatásokkal ingerlesz remélni,
      A kételkedéstűl meg akarsz kémélni,
      Hogy itt fogyjon éltem, nem kell tehát félni?
      Lehet Annámmal is még beszélni? (Echo:) Élni.

16. Ha az úgy lész, áldlak életem végén is,
      Kérlek, ily biztatást tégy Annám szívén is;
      Elmégyek, már régen elhunt a napfény is,
      És nyugoszik a több rab szegény is. (Echo:) Én is.

17. Ezekkel Echo is felelgetésének,
      Véget vét Kemény is értekezésének,
      Jól feljött volt fénye az Hold személyének,
      Amíg ezek ketten így beszélgetének.

18. Lefekszik azután, s az ágyon elterül,
      Fáradott elméje mély alvásban merül;
      Végre mikor az Hold éjfélkorra derül,
      Szeme eleiben ilyen látás kerül.

19. Mutat álma néki egy cupressus-erdőt,
      Minden örömektűl s vígságoktúl meddőt,
      Abban borongani rút, szomorú üdőt,
      Sok búval s bánattal rakodott esztendőt.

20. Nem vidámítja ezt a nap fényessége,
      Szüntelen ködöknek járja sűrősége,
      Minden részeinek van nagy setétsége,
      A siralmas jajnak nincsen benne vége.

21. Vagyon közepette egy gazos irtovány,
      A füvek levele melyen rút halovány,
      Fövenyes a földe, terméktelen, sovány,
      Emellett kétfelől semlyékes ingovány.

22. Ennek körülötte van az erdőn sok út,
      De ezektűl minden vigasság távul fut,
      Sétálni a jókedv ide soha nem jut,
      Minden rész cikkelye nevel ezeknek bút.

23. Amint az ösvények erre s arra válnak,
      Azok közt semmi más madarak nem szállnak,
      Hanem majd minden fán éji baglyok állnak,
      Halál-jövendölő üvöltést csinálnak.

24. Itt fülemilének hajnalt éneklése
      Nem hirdet, s jó időt pacsirták zengése,
      Nem hallik publikán tréfás csevegése,
      Sem aranyas szárnyú szajkók beszélése.

25. Nyájas gerlicéknek nem gerjed szerelme,
      Nem tanul süvöltő rigóknak fegyelme,
      Nem hajol társához galamb engedelme,
      A víg madaraknak nincs itt semmi neme.

26. Itt a fák árnyéka sem hoz virágokat,
      Violákkal együtt szép liliumokat,
      Hanem büdös börköt, csípő csalánokat,
      Körmös bojtorvánnyal sok egyéb gazokat.

27. Nem sétál itt Páris kedves Helenával,
      Nem hangzik az erdő víg kacagásával,
      Hanem sok bús szűnek zeng jajgatásával,
      Átkokkal egyvelült könyves panaszával.

28. Amint a derék út viszen az erdőben,
      Árva Phyllist látni ottan legelsőben,
      Keserves orcája borult rút fölyhőben,
      Síró szemei is merültek esőben.

29. Mond: Múlt az egy holnap, Demophoon, hol vagy?
      Adott szavaidban kételkedésem nagy,
      Győj meg hited szerént, álnokul el ne hagyj,
      Győj meg, szánd éltemet, az halálra ne adj.

30. Vagyon selyempóráz, van tőr is kezében,
      Nagy eltökéllettség látszik személyében,
      Ha Demophoonnak csalatik hitében,
      Siralmas vég lészen kedves életében.

31. Tovább egy kevessé Ariadna ohajt,
      Átkozza Theseust, hogy ha visszá nem hajt,
      Küszködik szívével, s tart azzal erős bajt,
      Ha meg nem jön, készít ez is halálos jajt.

32. Hányja hozzá való igaz szeretetét,
      Véle sok szükségben jó cselekedetét,
      A Minotaurustúl mint menté életét,
      Csalá mindazáltal, s megmásolá hitét.

33. Ezek ellenében jobb felől fordulván,
      Oenone kesereg gyakorta jajdulván,
      Szép Párist óhajtja, mellőle elhullván,
      Annak szereteti Helénára gyúlván.

34. Beljebb az erdőnek setét árnyékában
      Búskodik Pyramus egy nagy fa aljában,
      Ereszti végtére tőrét ágyékában,
      Tulajdon vérének borul bíborában.

35. Annak szerelmese, Thisbe is oda jár,
      De szép Pyramusát halva találja már,
      Reméllett örömét éri keserves kár,
      Életéhez ő is több virradást nem vár;

36. Hanem csókot adván elesett testének,
      Felemeli véres tőrit édesének,
      Jajgatási között akasztja mellyének,
      Általüti magát, s véget ád éltének.

37. Ennek bús személye és Ariadnának,
      Viselő gyűrőjén van Kemény ujjának,
      Ezt tartja édese kedves zálogának,
      S nemrégen is errűl íra Annájának.

38. Didó sír ezentűl keserűségében,
      Aeneást ohajtja, s búskodik szívében,
      Villog kivont tőre ennek is kezében,
      Halálához készül, üti is mellyében.

39. Ennek szomszédságát Galatea tartja,
      A kedves Acisnak halálát siratja,
      Sok egyebeknek is látszik itt bánatja,
      Ki-ki eltávozott kedvesét ohajtja.

40. Sír Laodamia Protesilausért,
      A rab Hypermnestra kesereg Linusért,
      Ohajt, hal s vesz Phaedra az Hyppolitusért,
      Leanderért Hero és Byblis Caunusért.

41. Amaz irtoványnak szintén közepette
      Egy öreg cupressus magát terjesztette,
      Álmodó elméjét hogy erre vetette,
      Ez alatt Annáját Kemény tekéntette.

42. Amint nagy gyükere a földbűl kigörbült,
      Keserves ügyében bánkódva arra ült,
      Bús ábrázatjára szomorú felyhő gyűlt,
      Bánatos orcáján könyve sűrűn gördült.

43. Szeme most tanácsot nem tart tükörével,
      Nem cirkálja magát most annak fényével,
      Nem gondol ruhája rendetlen szennyével,
      Minden kedves csintúl elesett kedvével.

44. Mint a borongó hold, olyan személyében,
      Hecuba volt ilyen Trója elvesztében,
      Fohászkodási közt nyúl végre zsebében,
      Ott vala egy narancs, azt vészi kezében,

45. Mellyel epedtségét akarván enyhítni,
      S elszáradott ínyét harmatként frissítni,
      Kezdi hivelyébűl kését kifordítni,
      S az narancs-szelésre markában szorítni.

46. Elijede Kemény a kés látásával,
      Phyllis, Didó, Thisbe, Phaedra példájával
      Vélvén, hogy ez is úgy cselekszik magával,
      Mint azok, életek elfogyatásával.

47. Az irtványnak amely posvány van mellette,
      Nőtt egy hantos zsombok annak közepette,
      Amint elméjének az álom tettette,
      Ennek maga Kemény ül vala felette.

48. Hogy biztatására siessen Annának,
      S tartóztassa kését fegyveres markának,
      Hirtelen indulást ada gyors lábának,
      De kezdett lépési mélyen fakadának.

49. Majd éppen elmerül a rút ingoványban,
      Melyet látván Anna, lén gyors felugrásban,
      Siet Kemény felé szapora futásban,
      Elhagyván narancsát, mely vala markában.

50. Mondja, hogy ne féljen, mert majd kivezeti,
      Nyújtja a jobb kezét, de el nem érheti,
      Keszkenője végét végtére béveti,
      Onnét kisegítni az által sieti.

51. Melynek segédével gyön is a part felé,
      Végre hogy kihágjon, lábát felemelé,
      Azonban hirtelen csuszamodás lelé,
      Hátraesik megént, s dől újonnan belé.

52. Melynek ijedsége felköltvén álmábúl,
      Alighogy a földre nem hulla ágyábúl,
      Kivel noha ezek múltak látásábúl,
      De nem magyaráz jót hátrahullásábúl.

53. Az Echo adott volt elébb reménységet,
      Ez az álom viszont fordíta kétséget,
      Melynek példájábúl vél szomorú véget,
      S szaporít szívére az több-több ínséget.

54. Mindazáltal éppen nem fogy reményében,
      Annája válasza csak jusson kezében,
      Viszen új éledést ez megént szívében,
      Csendesíti habját zajdult elméjében.

1. Mikor ezek után harmadnap virrada,
    Jóllehet rút szélvész, nagy zápor támada,
    De miolta Kemény rabságban akada,
    Még ily kedves napot egy üdő sem ada.

2. Követe érkezett, mondják, az Annának,
    Régen várt válaszát hozta írásának,
    Akarja azt adni Keménynek magának,
    Ha módját ejtheti szemben jutásának.

3. Hervadt reményének ez kévánt harmatja,
    Melynek csak híre is nagy kedvét adhatja,
    Hát ha szemben lészen, s levelét láthatja,
    Annál kedvesb jókkal ő magát biztatja.

4. Nem is késik véle, mihelyt megértette,
    Hogy érkezett, mindjárt futtatott érette,
    Ne múlatna, hanem bemenne, kérette,
    Azonban ha győne, gyakorta kérdette.

5. A szíves várásban soha nincs hamarság,
    Kevés üdőcske is sok napi múlatság,
    Alig vala abban fél óra haladság,
    Keménynek csak az is lén nyughatatlanság.

6. A követ, Boros Pál, feljut azonközben,
    Megadja levelét, véle lévén szemben,
    Melyen Kemény szíve noha van örömben,
    Mindazáltal többször telik szeme könyvben.

 7. Örül, hogy levelét vette kedvesének,
    Állhatatosságát érti hűségének,
    Ezer vigasztalást ád azzal szívének,
    Kedves megújulást fáradt reményének.

8. Viszont búsul azért, s keseredik szíve,
    Mert tudja, hogy Anna mennél igazb híve,
    Szívét annyival több kénnak rágja nyive,
    S oly érette, mint a csépeltetett kíve.

9. Mindazáltal súlyosb terheit gondjának
    Elűzi, s reményét neveli dolgának;
    Vévén biztatását s levelét Annának,
    Bízik: felgyön napja szabadulásának.

10. Amely erdőt látott minapi álmában,
      Annája sem marad annak árnyékában,
      Maga sem fog lenni posványa sárában,
      Hanem jut fényének kévánt világában.

11. Sokszor elölvészi, s olvassa írását,
      Hallgatja Pálnak is szóbéli mondását,
      Az igaz Annára mondja sok áldását,
      Írja levelének azonközben mását,

12. Amelyben köszöni tekéletességét,
      Mely nemcsak a nyárnak veszi kiességét,
      Fecskeként kerülvén a tél keménységét,
      De mind a két üdőn megtartja hűségét.

13. Mely nemcsak derültén a víg szerencsének,
      Hanem ködében is háborult kedvének,
      Úgy balnak tenyerén, mint a jobb kezének,
      Állhatatosságát mutatja szívének.^[3]
 
14. Ő penig egyebet a fejér vénségnél,
      Orcát halványító sárga betegségnél,
      Barátság nem tudó komor szegénységnél
      Nem hozhat, s több ehhez hasonló ínségnél.

15. De ez az hű Annát nem idegeníti,
      Szorgalmatosságát sőt inkább segíti,
      Mert a fogság mennél tovább keseríti,
      Tudja, annál jobban rontja, s nem építi.

16. Felvinczi Zsigmonddal azért egyetértvén,
      Szabadulásához szorgosan tekéntvén,
      Szíveskednek, egy az másikat segítvén,
      Az kedves mátkáját, ez jó urát féltvén.

17. Volt ez belső s meghitt szolgája Keménynek,
      A Lengyelországban hogy veszni menének,
      Honn hadta, s rábízta gondját mindenének,
      Hivatalosan is megfelelt tisztének.

18. Nevezetes ember, dicsíretes sokban,
      Mind ura hűségén, mind egyéb dolgokban,
      Serénykedik most is, lehet mennél jobban,
      Hogy szabadulhatna jó ura gyorsabban.

19. Simon és Ferenc is, Kemény két árvája,
      Lót s fut, kinek-kinek nagy abban munkája,
      Mint orvosoltassék atyjok nyavalyája,
      Kit keservesen nyom a rabság igája.

20. Elméjeket errűl soha el nem vetik,
      Búskodó Annával csak azt emlegetik,
      Nagy summa sarcának szerit mint tehetik,
      Annak útját, módját s eszközit kergetik.

21. Sok munkájok után vannak oly hiszemben,
      Hogy lesznek Keménnyel nemsokára szemben,
      Biztattatik ezzel ő maga is Krímben,
      Melyen vajudt kedve kezd lenni jobb színben.

22. Oly korban jut azért végre állapotja,
      Hogy szabadulását óránként várhatja,
      Aminthogy a tatár meg is indíttatja,
      S Magyarország felé Krímbűl kihozatja.

23. Azonban amikor már útban valának,
      S egynéhány mértföldre kifelé jutának,
      Míg a kám megtérne, megállapodának,
      Aki maga s hada Erdélyben dúlának.

24. A révnél láttatott immár Kemény lenni,
      Vélte, az evedzőt majd lehet letenni,
      Több ilyen habokon nem kell általmenni;
      De történék megént újabb gátlást venni.

25. Mert aminthogy Kemény teljes kegyességgel,
      Rabságában is volt soknak segítséggel,
      Gyámolítá őket minden tehetséggel,
      Kik közösök véle a rabi ínséggel.

26. Sok ezer forintig volt kezes ezekért,
      Barcsai Andrásért és Kovács Gergelyért,
      Hasonlatosképpen a Török Istvánért,
      Kik néki gonosszal fizettek a jóért.

27. Mert ezek nem nézvén sem adott hiteket,
      Sem szoros csomójú erős leveleket,
      Amellyel Keménynek kötötték fejeket,
      Egykor csak üresen találják helyeket.

28. Elszöknek mindhárman, hiteket otthagyják,
      Az őrző tatárok mihelyt azt megtudják,
      A Keményt mint kezest értek megragadják,
      Vasban verik, s újabb ínsígekre adják.

29. Rútul vész sok várás által gyűlt reménye,
      Fojtván ezt nem is várt veszély kelevénye,
      Csekélyen volt immár, ott léve örvénye,
      Amelyben merüle felhajnallott fénye.

30. Most fordula visszá amaz rút posványban,
      Amelyben hullott volt minapi álmában,
      Anna keszkenője, mely vala markában,
      Kicsúsza kezébűl, marada a sárban.

31. A jóért ily gonoszt nem tudhatott várni,
      Hogy társai miatt így történjen járni,
      Szabadult lábára újabb vasat zárni,
      Melybűl gyűle gondja megint nagy vízárnyi.

32. Ember ravaszságát ki látja szívében?
      Mely lakik amelynek legbelső részében,
      Mesterebb titkának elfedezésében,
      Mint Circe a testek eltüntetésében.

33. Tudják azt a szemek rendesen titkolni,
      Okosan tanulta azt nyelv palástolni,
      Érti azt az homlok s orca is másolni,
      Mint a szű diktálja, nem úgy tolmácsolni.

34. Nem láttatik senki rossznak külsőképpen,
      Mértékli beszédét, s rendeli oly szépen,
      Színlett szereteti méznek tetszik éppen,
      Noha veszély forog a kirakott lépen.

35. Szája, szeme, nyelve engedelem s hűség,
      Jól rendelt személye böcsület s tisztesség,
      Magakelletése szolgálat s nagy készség,
      Minden külső dolga jót nyútó reménség.

36. Befedett szívének de levonván kérgét,
      Találni az alatt sok gonosznak férgét,
      Iridség, gyűlölség s bosszúságnak mérgét,
      Ál vermek-ásások s praktikák bővségét.

37. Ezeknek is szája ígírt háláadást,
      Hogy meg nem tréfálja, tett arrúl fogadást,
      Praktikált azonban szívek elszakadást,
      A jót tett Keménynek újabb rabság-adást.

38. Mint amely sólyomnak lábszíját lefejtik,
      Hogy tulajdon kényén járjon, eleresztik,
      Örül, de örömét megint búk követik,
      Ha ismét megfogván, a kosárban vetik.

39. Keménynek is vasát aszerint levévén,
      Annak nagy terhétűl szabadossá lévén,
      Vidult vala szíve, de meg visszatévén,
      Keseredik, újabb rabi cipót évén.

40. Már annál hosszabbnak láttatik ínsége,
      Mennél közelébb volt annak kévánt vége,
      Másszor tette rabbá hibált reménsége,
      Csalván társainak nem várt hitlensége.

41. Szánja magát ebben, de az Annát jobban,
      Tudván, szíve mely nagy félelemmel dobban,
      Megértvén, hogy vasát felverték újobban,
      S mint annak előtte, tartják szorosabban.

42. Mely mint Hero, aki partján a tengernek
      Ohajtással várta jöttét Leandernek,
      Sok fogadást mívelt Neptunus istennek,
      Hogy habok ne tiltsák szokott útját ennek.

43. Hetednapon szokott vala hozzá jőni,
      Ha elkésett, kezdett gondja mindjárt nőni,
      Keserves kénokban lángos szíve főni,
      Egy múlt órácska is volt számos üdőnyi.

44. Úgy várván a Keményt elvélt idejére,
      Hogy azzal elkésett, nem jött várt helyére,
      Új genetség fakadt megújult sebére,
      Mely az elébbinél mérgesebb, szívére.

45. Nemcsak hetednapja, hanem sok heti múl,
      Míg véle létének kévánt világa gyúl,
      Személyét köszöntvén, kedves kezéhez nyúl,
      Azonban bánatja bokrosodik s újul.

46. De azzal sem restül szokott serénsége,
      Szorgalmassá tészi tovább is hűsége,
      Nem is tágul addig munkája s ínsége,
      Kemény rabságának míg nem lészen vége.

1. Amikor Keménynek dolga így változik,
    Erdély is azonban füstöt vét s lángozik,
    Mársnak s Vulcánusnak ott a kám áldozik,
    Amelyen a haza ohajt s siránkozik.

2. Mint mikor Phaéton sétálni indula,
    S a nap lovaihoz tudatlanul nyúla,
    Elkapván a lovak, az égbűl lehulla,
    Általa az egész föld rútul meggyúla.

3. Égtek a bevetett mezők termésekkel,
    Égtek a termő fák együtt gyümölcsökkel,
    A szép szőlőhegyek égtek a kertekkel,
    Égett erdő, mező, hegy, völgy nagy tüzekkel;

4. Égett szűz Helicon, szarvas Parnassussal,
    Égett tüzes Aetna, hideg Kaukázussal,
    Égett vizes Ida, magos Olympussal,
    Égett szent Cithéron, árnyékos Pindussal;

5. Égett minden ország, égett szerecsenség,
    Akiknek személye volt elébb fejérség,
    Akkor perzselte el a sütő melegség,
    Azolta oly füstös már ez a nemzetség.

6. Oly most állapotja az égő Erdélynek,
    Akit gyújt üszöge a tatár kezének,
    Az egeket veri lángja nagy tüzének,
    S csak hamva látszik már sok lakóhelyének.

7. Ég falu, ég város, ég templom, kastély s vár,
    Ég minden takarmány, semmivé is lett már,
    Ég az, valaholott a tatár tüze jár,
    Egyenlő sorsban van, éri egyenlő kár.

8. Van az egész haza szörnyű rémülésben,
    Sem öreg, sem kisded nincsen kímélésben,
    Asszony, férfi forog egyenlő veszélyben,
    Kit pórázra fűznek, kit kevernek vérben.

9. A föld, melyet bölcsen festett feketével
    A tudós természet, szép mesterségével,
    Most édes nemzetünk nagy veszedelmével,
    Pirosban öltözött kiontott vérével.

10. Tavasz munkája is, a mezei zöldség,
      Azelőtt a szemnek mely volt gyönyörűség,
      Most a ránézőknek iszanyú szörnyűség,
      A sok elesett test mert rajta sűrűség.

11. Hullatta ezeket a tatár szablyája,
      Akiknek vérével meghízván pofája,
      Minthogy elég volt már felszedett prédája,
      Visszáfordíttatik végre lova szája.

12. Megtér hazájában ragadományával,
      Pórázára fűzött rabok sok számával,
      S azzal tőzsérkedő maga nagy hasznával,
      Felperzselt Erdélynek rút pusztulásával.

13. Azhol Keménynek is léve nem kis kára,
      Sok ő jószági is mert költek prédára,
      A rabló tatárnak tüzére s vasára,
      Nehezben telik ki már váltsága ára.

14. Nem is kevés terhhel toldja ez ínségét,
      Hallván új veszélyben lenni nemzetségét,
      Pusztulni amellett maga örökségét,
      Amelybűl remélte fejének mentségét.

15. Annál inkább csügged ezzel reményében,
      Hogy örökös lészen a tatár kezében,
      Nincs is más biztató szikra a szívében,
      Bízik egyedül csak Anna hűségében.

16. Noha ennyi különb sorssal forgattatik,
      Tovább-tovább nehézb ínségben tartatik,
      Mindazáltal benne az el nem alhatik,
      Amely remény tüze Annátúl gyújtatik.

17. Ezt tartja s reméli oly Ariadnának,
      Ki igaz szánója nyomorúságának,
      Felkeresi kulcsát labirintusának,
      Mely által ajtaja nyíljon rabságának.

18. A Minotaurusnak ez menti szájábúl,
      Úgy, mint a tatárnak kénozó markábúl,
      Ha nem szabadulhat tulajdon javábúl,
      Ez segíti arra maga sajátjábúl.

19. Nem is múl semmi el ennek nagy hűségén,
      Valami állható teljes tehetségén,
      Sem más fáradságán, sem pedig költségén,
      Csak könnyebbíthetne kedvese ínségén.

20. Amint írt volt errűl bőven levelében,
      Ha kell is maradni egy köz köntösében,
      Készebb indítani vásárt mindenében,
      Hogysem őtet hadni a tatár kezében.

21. Azonban a tatár gazdag prédájában,
      Fualkodott szívvel s kérkedő pompában
      Vérszopó hadával jutván hazájában,
      Kevés üdő halad megnyugovásában.

22. Hogy a prédáló kám, mondjam inkább, kánya,
      Ki sok falut s várost éh gyomrában hánya,
      De az olyan lévén, mint égő mészbánya,
      Újabb martalékját immár is kévánja.

23. Kiveti kérőjét erdélyi étkének,
      Minthogy hamar emészt melege belének,
      Új éhsége támad telhetlenségének,
      Ez vérszopó madár gyomra üregének.

24. Mond: kell ezt tölteni a Kemény sarcával,
      Azért légyen készen annak summájával,
      Százezer tallérok megígért számával,
      Ha tovább nem akar csörgeni vasával.

25. Nem is hagyja könnyen, hanem erőlteti,
      Ráéhezett gyomrát míg meg nem töltheti,
      Mondván: ha megadja, úgy elereszteti,
      Ha nem, úgy erősebb fogságban vetteti.

26. Tetszik a szabadság, de szűkült az érték,
      Kopáron maradott, a gyapját lenyérték,
      Sok keserves károk mindenfelől érték,
      Nem telhetik tűle ennyi ezres mérték.

27. Amiolta szenved nehéz rabságában,
      Azolta égetvén s rabolván honjában,
      Ha megígérte is ép állapatjában,
      Már meg nem adhatja puszta mivoltában.

28. Ezzel menti magát Kemény, s több ilyekkel,
      De a kőszívű kám nem gondol ezekkel,
      Kénszeríti gyakor fenyegetésekkel,
      Akarhonnét légyen, lenni annak meg kell.

29. Nehéz ennek bírni kősziklás szívével,
      Aki Marpesusnak keményült ércével,
      Erős Boreásnak hidegült derével,
      Ravaszult a csaló Syrén erkölcsével.

30. Mindazáltal ez is győzeték végtére,
      A törekedőknek gyakor kérelmére,
      Noha tett céljátúl nem méne messzére,
      De ez is Keménynek lén könnyebbségére.

31. Elhagyja az huszat, nyolcvanezerre lép,
      Aki tovább vigye, nincs könyörgés oly szép;
      Kemény is, minthogy unt nála a tatár pép,
      Megígéri, noha nehezen ütő csép.

32. Ha Anna kész erre mindenét veszteni,
      Ő sem akar azért semmit kímélleni,
      Csak magát a kámtúl lehessen menteni,
      Kedves Annájával örömét tölteni.

33. Azért mind Annának szép segítségébűl,
      Mind arra kelendő maga értékébűl,
      Szabadulására vett reménségébűl,
      Megalkuszik, s bízik, kikél ínségébűl.

34. Nyolcvanezer ugyan, kit ígír a kámnak,
      De múlja summáját a százezer számnak
      Azzal együtt, kit ád más sok fő tatárnak,
      Szabadulásában kik eszközül járnak.

35. Végre mikor ezek így végbenmennének,
      A sarc állapotján már megegyezének,
      Elegendő kezest Keménytűl kérének,
      Az ígért ezerek míg letétetnének.

1. Az aranynak a tűz, terh a pálmaágnak,
    Ütés a tűzkőben titkon lakó lángnak,
    Hab a tengereket járó bátorságnak:
    A szükség próbája igaz barátságnak.

2. Igen ritka madár az igaz barátság,
    Melyet el ne űzzön a boldogtalanság;
    Ennek nem utolsó próbája a rabság,
    Megválasztja köve, ki szín, ki valóság.

3. Megszorult Keménynek kívánná szüksége,
    Ha mely barátságnak volna oly hűsége,
    Melytűl felvétetnék sarca kezessége,
    S azáltal lehetne rabságának vége.

4. Ne tartana bár az olyan csalárdságtúl,
    Amely míveltetett Barcsai Andrástúl,
    Közös társainak állhatlanságátúl,
    Mert az igaz hátra nem ugrik szavátúl.

5. Tekéletes Kemény: nincs görbe szavában,
    Egyenes beszéde s igaz mondásában,
    Nem csalatik senki úgy fogadásában,
    Mint ő, amazoknak hitet adásában.

6. Mihne vajda vala ösmeretségében,
    Ki parancsolt akkor Havasalföldében,
    Volt igaz barátság s kegyesség szívében,
    Ez száná meg azért ily nagy szükségében.

7. A tatárnak kezes ez léve érette,
    Másképpen is dolgát sokban segítette,
    Azért vasát a kám róla levétette,
    Tovább tartóztatván nem is késeltette,

8. Hanem késérőket melléje rendelvén,
    Azok lovas száma másfél százra telvén,
    A kám hasznadárja azokat viselvén,
    Megindítja Keményt, véle útra kelvén.

9. Sok rab van Keménnyel, kikkel együtt megyen,
    Oly szándékkal viszi, hogy velek jól tegyen,
    Megszabadulások azoknak is legyen,
    Kit kezességére, kit másként kivegyen.

10. Minthogy a vajdának van kezességében,
      Mennek azért véle Havasalföldében,
      Erősül reménye Keménynek szívében,
      Bízván, hogy már nem hull vissza veszélyében.

11. De a nyavalyáknak bokros az örvénye,
      Ha egy felszabadít, veszt más tekervénye,
      Semlyékes útjának ritka oly ösvénye,
      Kin nincsen a lábnak újabb eseménye.

12. Nem késik a veszély, serény a jövésre,
      Köszvényes a lába, s rest az elmenésre,
      Vészi jövő útját szapora lépésre,
      Elmenvén lel okot sokféle késésre.

13. Kemény inához is gyorsan ragaszkodék,
      De távozásában van késő haladék,
      Már tengere mélyén általverekedék,
      Lesi a partnál is veszélyes akadék.

14. Mert lakóhelyében jutván a vajdának,
      Bátorságos helyen, vélik, hogy volnának,
      Azonban akirűl nem is gondolának,
      Újabb praktikához ellenek fogának.

15. Ok nélkül is okot talál az hamisság,
      Azt végezi azért rólok a tatárság,
      Hogy visszávitessék megént a magyarság,
      Sanyargassa őket az elébbi rabság.

16. De viselvén Kemény érzéken füleket,
      Százszemű Argusnál vigyázóbb szemeket,
      Fegyelme megtudja igyekezeteket,
      Nagy cselekedete előzi ezeket.

17. Mond: Új veszély forog, társaim, körülünk,
      Szabad világunknak hiában örülünk,
      Feljött hajnalocskánk elhalad előlünk,
      Borul ránk helyette elébbi éjfelünk.

18. Hogyha nem vigyázunk szemesen magunkra,
      Azt végezték újabb nyomorúságunkra,
      Hogy visszávigyenek megént rabságunkra,
      A levetett igát adják a nyakunkra.

19. Azok kezét velem együtt ismeritek,
      Újabb kénokra fog, ha el nem veritek,
      Egy eltökéllettség kell itt, ha meritek,
      Talám szabadságtok azáltal nyeritek.

20. Kétes tétovázás s bujkáló félelem
      Nem segít ezekben, sem síró kérelem,
      A vakmerőségé ott a győzedelem,
      Azholott környülvett már a veszedelem.

21. Nincs erősebb erő, mint kit ád a szükség,
      Kicsúszott markunkbúl minden más reménség,
      Ha magunk nem lészünk magunknak segítség,
      Reánk omol megént amaz nehéz ínség.

22. Hogysem velünk kezdjék újabb vásárokat,
      Visszákergessenek megént mint barmokat,
      Vessenek fejünkre nehezebb sarcokat,
      S odavesszünk, meg nem adhatván azokat:

23. Jobb egy eltekéllést bátor szívvel vennünk,
      A veszedelemmel szemtűl szembe lennünk,
      Avagy azt meggyőzvén, rajta általmennünk,
      Szép emlékezetet vagy másképpen tennünk.

24. Ha ugyan vesznünk kell, vesszünk jó hír s névvel,
      Emlékezetünknek örökös éltével;
      De csak fogjuk szívünk megegyezésével,
      Meglátjátok, dolgunk lesz kellő végével.

25. Ha szaporábbak is nálunknál számokbúl,
      Tétovázó szívet ne vegyünk azokbúl,
      Eltekéllettségünk ereje nagyobbul,
      Ők penig rémülnek a nem várt dologbúl.

26. Az hirtelen csapás ha véletlen borít,
      A nagy szívekben is elveszést szaporít,
      Nagyobb erőt is győz, s félelemre szorít,
      Apró pulya öreg óriást tántorít.

27. Nem tudnak ők errűl gondolkodni s vélni,
      Annyival is inkább rá vigyázni s félni,
      Lerakták a fegyvert, úgy kezdtek henyélni,
      Mi veszedelmünkre egymással beszélni.

28. Egy-egy jó dorongot azért készítsetek,
      Azzal fegyverkezvén engem kövessetek,
      Adandó jelemre jól fegyelmezzetek,
      Ha fog kévántatni, férfiak legyetek.

29. Készen volt már akkor fustélya Keménynek,
      Amikor ajaki ily szókra kelének,
      Zendült társai is nem sokat késének,
      Hanem véle együtt felfegyverkezének.

30. Azért ki-ki fogja készített tölgyszálát,
      Indul vélek Kemény, mozgatja az állát,
      Az bajuszát törli, vonítja szakállát,
      Készíti karjait s erősíti vállát.

31. Hercules lehetett ily: buzogányával,
      Amikor Cacusnak buzdult lopásával,
      Sietett ellene forró haragjával,
      Aminémű Kemény, felvett dorongjával.

32. A több rabok gyalog, maga lovon mégyen,
      Inti most is, ki-ki teljes szívvel légyen,
      Ha szükség úgy hozza, emberséget tégyen,
      Hogy azzal magának szabadulást végyen.

33. A ló is serényen lát iramlásához,
      Ad a gyalogság is gyors lépést inához,
      Kik a tatároknak jutván szállásához,
      Bélépnek azoknak parancsolójához.

34. Mérgesítvén szívét bosszúságos oka,
      Haragos Keménynek tekereg a nyaka,
      Lángban áll orcája, izzad az homloka,
      Ilyen szókra fakad azonban ajaka:

35. Tehát újabb veszélyt forraltok ellenünk?
      Ugyan visszá kell-é a rabságra mennünk?
      Avagy nem lehet-é itt már arrúl tennünk,
      Bosszú-adástokért bosszúsággal lennünk?

36. Felemelte vala nehéz terhű fáját,
      Kin az ijedt tatár apasztá pofáját,
      Elejté (dohányos vala) a pipáját,
      Felugrik, s mentséghez készíti a száját.

37. Minden jó végzésre ajánlja készségét,
      Ígéri dolgának kévánatos végét,
      Csendesítse Kemény csak hirtelenségét,
      Adjon helyt szavának, s értse meg mentségét.

38. Benne is az első indulatnak heve
      Buzgó forrójával lágy meleggé leve,
      Enyhődik mérge is, kit hirtelen veve,
      Győzött haragjában mértékelést teve.

39. Gondolván: szándékát hogyha megmíveli,
      Minthogy kezességét a vajda viseli,
      Azt miatta sok kár, s más galiba leli,
      Torkára gyűlt mérgét azért alábbnyeli.

40. Leeresztik azért ők is dorongokat,
      Úgy a tatárok is felvött szándékokat,
      Jó alkura vészik egymással dolgokat,
      A nagyszívű Kemény rémétvén azokat.

41. Anna és Felvinczi gondviselésével,
      A fiainak is serénykedésével,
      Fáradságos, gondos törekedésével
      Elkészült volt sarca már nagyobb részével,

42. Mellyel a vajdánál óhajtva váratott,
      Hová fogságábúl mikoron hozatott,
      Mihelyt rezzenések lecsillapíttatott,
      Negyvenezer tallér mindjárt megadatott.

43. A hátralévő részt amíg letehette,
      Újonnan a vajda lén kezes érette,
      Melynek barátsága sokban segítette,
      Hogy szabadult, egynek ennek köszönhette.

44. Kihozott magával amely szám rabokat,
      Azoknak is maga fizette sarcokat,
      Kornisért ötezer kettős aranyokat
      Adott, másokért is nem kevés százokat.

45. Kik közül sok a jót gonosszal fizette,
      Hálaadás helyett bosszúval illette;
      Ugyanis a világ már erkölcsül vette,
      Ha kitűl jót vészen, gonoszt ád érette.

46. Az híre magánál jut elébb Annához,
      Mivel sok bús gondot vett volt az magához,
      Mint amikor a nap ér virradásához,
      Előtte az homály kezd eloszlásához:

47. Úgy azok oszlani szaporán kezdenek,
      Mihelyt jövésérűl bizonyost értenek,
      A régen várt órák majd-majd feltetszenek,
      Hajnalló egei máris fejérlenek.

48. Feljött Phosphorusa, s a’ szépen fénlik már,
      Érkezvén hajnala, napja sem messze jár,
      Amelyet örömmel s tapsoló szívvel vár,
      Ideje is, telét hogy váltsa egyszer nyár.

49. Alig tér vígsága szívének öblében,
      Mint az újult mező tavasz melegében,
      Oly éledést vészen vidult személyében,
      Mely az hideg búknak hervadt volt derében.

50. Elszakadván láncok kezdett örömeknek,
      Kit a gyűrűváltás ígért volt szíveknek,
      Örülnek, hogy azok már öszveköttetnek,
      Helyekben sok bú s gond gyűlt volt amelyeknek.

51. De mennek már azok, mégyen az árvaság,
      Mégyen a siralom, gond, gyámoltalanság,
      Kétség, magaunás, bánat, szomorúság,
      Ohajtás, panaszlás, kedvetlenség, mordság.

52. Szállonak helyében víg élet, kedvesség,
      Öröm, nyájas beszéd, oltalom, segétség,
      Vidámság, mosolygás, jó kedv, jó reménség,
      Nyugodalom, vígság, sok más gyönyörűség.

53. Hullatja orcája őszi sárgaságát,
      Tavaszi rózsáknak veszi fel virágát,
      Hagyja ajaka is viasz halványságát,
      Ragasztja helyében kláris pirosságát.

54. Nem állják már könyvek megtörült szemeit,
      Indusi gyémántnak látnád ott köveit,
      Kedves ragyogzással játszani fényeit,
      Mosolygások lakják a sírás helyeit.

55. Panaszábúl nyelvét víg szókra emeli,
      Elébb csüggő nyakát magosan viseli,
      Járása sem lassú, hanem serény s deli,
      Vajudt személyét is hízott pofa teli.

56. Nem sír, nem kesereg most Alcyonével,
      A kedves Ceyxnek tengerben vesztével,
      Hanem vígan remél hű Penelopével,
      Hogy majd kezet foghat várt Ulyssesével.

57. Amely általkölt már a nehéz réveken,
      Azoknak tengerén lévő veszélyeken,
      Hogy már elfakadjon, nem fél, több helyeken,
      Amaz álmabéli lékes semlyékeken.

58. Fölszabadul ő is szíve fogságábúl,
      Árvaság tömlöce nyomorúságábúl,
      Ereszt az Istenhez sok áldást szájábúl,
      Hogy kivezette már ezek balsorsábúl.

59. Minden más habjai szűntek elméjének,
      Az egy várás hogy ád még gondot szívének,
      Kevés órácska is tetszik sok üdőnek,
      Egy-két nap holnapnak, s holnap esztendőnek.

60. De közelít Kemény már Hadad várához,
      Majd jut a várás is óhajtott céljához,
      Amelyrűl újabb hír érkezvén Annához,
      Vészen annál bővebb vígságot magához.

61. Nem élt tanácsával régen tükörének,
      De mostan oktatást az ád személyének,
      A’ rendeli csínját öltöző kezének,
      Kévánván tetszeni jövő kedvesének.

62. Kit noha elrongyolt másképpen a rabság,
      S annak kenyeresi, az kén s nyomorúság,
      De a szűvebéli hű állhatatosság,
      Mint annak előtte, mostan is oly nagyság.

63. Mostoha sorsábúl a balszerencsének,
      Nem tudván egyebet hozni édesének,
      Igaz szeretetit hozta meg szívének,
      Kit semmi veszélyek el nem vihetének.

64. Talál Annában is hasonló hűséget,
      Mely a szerencsével nem tart szövetséget,
      S annak forgásával járó tündérséget,
      De állandóképpen tűr minden ínséget.

65. Nem vált el Keménytűl ez a rabságban is,
      Nemcsak a jó időn, de az homályban is,
      Egyenlőséggel volt jobb sorsban s balban is,
      Nem ösmért változást erős próbákban is.

66. Meglátja azonban Keményt ablakárúl,
      Szapora lépéssel lejön grádicsárúl,
      Kévánt személyének eleiben járul,
      Kezét fogván ily szók kelnek ajakárúl:

67. Megjutál valaha hosszú várásomra,
      Megjutál, Keményem, vigasztalásomra,
      Most virrad kedves fény béborult napomra,
      Most támad új élet megholt világomra.

68. Láthatom már régen-kévánt személyedet,
      Hallhatom óhajtott kedves beszédedet,
      Amiolta értem érkező híredet,
      Mint lelkem angyalát, úgy várlak tégedet.

69. Számláltam az üdőt, s minden pontját annak,
      Óhajtott óráim immár jelen vannak,
      Amelyek tégedet énnékem megadnak,
      Azzal minden gondok s bánatok elhadnak.

70. Vala beteg szívem nem könnyű sebekben,
      Rettegett elmém is ezer félelmekben,
      Tudván, forgott élted mély veszedelmekben,
      Áldott az Úr, aki megtartott ezekben.

71. De öröm már a bú, a kén is egészség,
      Vigasság a bánat, napfény a setétség,
      Ki azokban táplált, bétölt a reménység,
      Azok említése lész már gyönyörűség.

72. Menjünk bé! – Megindul véle azonközben,
      A szállásra vivén beszélnek bővebben,
      Mint két árva madár jutván egy fészekben,
      Örülnek egymásnak egyenlő örömben.

73. Beszélgeti Kemény rabsága ínségét,
      Anna azon való nagy keserűségét,
      Egyik a másiknak köszöni hűségét,
      Vigadnak, dolgoknak érvén kévánt végét.

74. Lesz már teljessége félbenmúlt kedveknek,
      Noha súlya után sokféle terheknek,
      De mennél nehezebb volt útja ezeknek,
      Annál örvendetesb lészen ez szíveknek.

75. Amaz kévánt zálog jut Kemény kezéhez,
      Melynek színével nyúlt dolga kezdéséhez,
      Beiktatván magát már mint örökéhez,
      Saját jussa lészen ennek mindenéhez.

76. Gátolta volt útját sok veszély ezeknek:
      A böcsös jók végben könnyen nem mehetnek,
      Sértő tövisek közt a rózsák szedetnek,
      Amelyek azután kedven viseltetnek.

77. Felejtik ezek is nyomorúságokat,
      Mint a parthoz jutó az hányó habokat,
      Hogy segedelmébűl meggyőzték azokat,
      Tésznek az Istennek hálaadásokat.

78. Készül az Hymennek azonban oltára,
      Melynek áldozatja haladt volt sokára,
      De nem múlik tovább, rendeltetik mára,
      Akit Kemény János óhajtással vára.

79. Ezzel hosszú pompát azért nem csinálnak,
      Jelen vagyon a pap, ők is elölállnak,
      Felvett hitek után víg lakásra válnak,
      Amely nap érkezett, azon nap elhálnak.

1. Már a Szentírásként öltözvén egy testben,
    Elválhatatlanok valának éltekben,
    Akit óhajtottak reménlő szívekben,
    Vígságos napokat élvén mindenekben.

2. Ugyanis amihez jutni nehezebben,
    Élhetni jovával gyönyörűségesben,
    Amit munka nélkül kaphatni bővebben,
    Falja az ajak is sokkal ízetlenben.

3. Az híves szellőket izzasztó melegség,
    Italt a szomjúság, a tüzet hidegség,
    Nyugalmat a munka, a napot setétség
    Tészi kedvesekké, az ételt az éhség.

4. A várás az íze úgy a szeretetnek,
    Amelynek virági tövis közt szedetnek,
    A kíméllett kezek ott részt nem vehetnek,
    Mert az istenek is munkára fizetnek.

5. Mene az is végben sok fáradozással,
    Egymásért vajúdó sok szűszakadással,
    S a reméllett parttúl sok elmaradással,
    Amíg ők is öszvekelének egymással.

6. De már eggyé lévén, együtt örvendeznek,
    A múlt fáradságrúl kedven emlékeznek,
    Ha örömök közé mi gondok érkeznek,
    Azok súlyában is egy terhet éreznek.

7. Nem volt a Julia hívebb Pompéjushoz,
    Nem Artemisia az Mausoleushoz,
    Sem a Sulpicia kedves Lentulushoz,
    Sem pedig Alceste ifjú Admétushoz.

8. Cornelia Gracchust jobban nem szerette,
    Hívebben Algya férjét nem követte,
    Mint szívében Anna Keményt helyheztette,
    S azt ez is hasonló szívvel kedvellette.

9. Mint az hajas Sámson álnok Dalilátúl,
    Vagy az aranygyapjas Jázon Medeátúl,
    És a Deiphoebus végre Helenátúl,
    Maga Hercules is az Dejanirátúl:

10. Semmi fortélyt s bosszút Kemény nem szenvedett,
      Anna is miatta meg nem keseredett,
      Igaz szeretetek egyaránt gerjedett,
      Kedves hírek s nevek amellyel terjedett.

11. Víg napjai folynak vala világoknak,
      Melybűl vártak sok jót tovább is magoknak,
      Azonban (ez sorsa a múló dolgoknak)
      Lén keserves vége véletlen azoknak.

12. Tündérségébűl-é csak a szerencsének,
      Jobbrúl balra hamar térő kerekének,
      Vagy az örök Isten bölcs rendelésének
      Végzésébűl esett, hogy ezek így lének.

13. Az hold huszonhatszor alig újulhatott,
      S eloszlott személye megszarvasulhatott,
      Hogy fénlő napokra rút fergeteg hatott,
      Mely minden örömet megént felforgatott.

14. Nyugalmas szíveknek kedv-legelő kényét,
      Sok jövendő jókkal biztató reményét,
      Mint zápor a kertek gyenge veteményét,
      Prédálá újabb bú, s setéteté fényét.

15. Elenyészik napja a víg párosságnak,
      Támad étszakája bús magányosságnak,
      Éri gyásza Annát újabb árvaságnak,
      Mert Kemény válét mond hamar ez világnak.

16. De tovább szólj errűl, Múzsám, kezdj most máshoz,
      A párnás Hymentűl menj sisakos Márshoz,
      Hadd el a palotát, fogj a kinnjáráshoz,
      S nyúlj Keménnyel együtt az hadakozáshoz.

17. Mondd el: hazájával mint kévánt jól tenni,
      Annak oltalmára mely szívesen menni,
      Fegyverfogásának miért kelle lenni,
      S abban mint történék végre halált venni.

18. Amíg Kemény János a rabi ínségben
      Vasban csörgött, s viselt sok nyavalyát Krímben,
      Addig hazája is forgott sok veszélyben,
      Három fejedelmet tisztelvén Erdélyben.

19. Engedelme nélkül minthogy a töröknek
      Rákóczi ellenek ment a lengyeleknek,
      Megparancsoltatik az erdélyieknek,
      Hogy tovább ne tartsák ezt fejedelmeknek.

20. Választatik azért Rédei helyette,
      De azt a Rákóczi soká nem szenvedte,
      Annak útját-módját mindaddig kergette,
      Levont méltóságát hogy megént felvette.

21. Amidőn játékján Márs ostáblájának,
      A törökkel gyakor próbái volnának,
      Vakja kezd fordulni végre kockájának,
      S kára következni kezdett játékának.

22. Jóllehet, a nagy szű ezt könnyen nem hadta,
      Felszedett kockáit valamíg hányhatta,
      De a török erőt végre nem állhatta,
      Vesztett játékával magát is fogyatta.

23. Égvén szíve a szép dicsőség lángjával,
      Hectorként küszködni nem szűnt bajnokával,
      Sokkal is szemben ment kevés szám hadával,
      Mely végre éltének fordula kárával.

24. Megfesté a földet kiontott vérével,
      A gyalui mezőn sebesült testével,
      Azhol sok pogányt ölt tulajdon kezével,
      Maga is elfogyván akkor vett sebével.

25. Barcsainak (kit még Rákóczi éltében
      Választott a török, s tett vala helyében)
      A fejedelemség jut éppen kezében,
      A’ bír az országgal, s parancsol Erdélyben.

26. Az híres Váradnak már szép erőssége,
      Édes nemzetünknek régi öröksége
      Török kéznél vala, s vidéke megége,
      Sok szép szabadságnak lén rabságos vége.

27. Fejérlett a mező már sok tetemekkel,
      Mint a gazdag tarló rakott keresztekkel,
      Hízván sok vad s madár elesett testekkel,
      Kövérült a föld is kifolyott vérekkel.

28. A vizek kristáli kástélyossá lettek,
      Kik tüköri fénnyel azelőtt fénlettek,
      Mert sok vérrel áradt folyásokat vettek,
      S azok zavarival rútul egyveledtek.

29. Rút pusztája vala sok lakóhelyeknek,
      Csak üszöge s hamva lévén már ezeknek,
      Felvévén fuvalmi kiket a szeleknek,
      Majd’ elfogták fényét a tiszta egeknek.

30. Látnád ott is képét Trója veszésének,
      Görögöktűl levert phrygesek testének,
      Hallanád sok jaját azok keservének,
      Akik az ellenség prédái lévének.

31. Látnád sok épület rút elpusztultságát,
      Nemes és paraszt rend felperzselt jószágát,
      Mindenféle nemnek keserves rabságát,
      Mezőket hizlaló holt testek sokságát.

32. Nagy súlyát amellett az adó terhének,
      Amelyet Erdélyre képtelen vetének,
      Minthogy sok helyei prédára kelének,
      Keserves iga ez megmaradt részének.

33. Nem keresztyén anya tején neveltetett,
      Hanem kaukázusi tigristűl született,
      Mellyében szű helyett kemény érc tétetett,
      Aki sírás nélkül ezekre nézhetett.

34. Ily siralmas igyét édes nemzetének
      Látván Kemény, esék nehezen szívének,
      Nem szánná fogyását (mondja) életének,
      Csak azzal használna annak sok sebének.

35. Csak tudná az igát nyakábúl kivetni,
      Kévánt állapotra azáltal vezetni,
      Kész volna érette mindent elkövetni,
      Tűzön, vason, vízen hasznára sietni.

36. Nagyobb szerencséjét annál nem is vélne,
      Sőt boldogbnak magát akkoron ítélne,
      Ha szép szabadságban hazáját szemlélne,
      Melyért minden javát s vérét sem kímélne.

37. Áldozatnak tartná sőt azt kiönteni,
      Édes honja földét azzal meghinteni,
      Csak halálos sebét tudná segéteni,
      S a dühödt ellenség markátúl menteni.

38. Azon nehéz ügyét a romlott hazának,
      Kik nehezen érzék, mások is valának,
      S azt mint segíthetnék, szorgalmaskodának,
      Keresvén eszközét orvosolásának.

39. Mert aki kormányát most tartja kezében,
      Tudják, állhatatlan ingó elméjében,
      Nem tud jól evezni a habos szélvészben,
      Meríti hajóját mind több-több veszélyben.

40. A kellő réh felé nem tudja tartani,
      A több evező is balra kezd rántani,
      Amely a hajónak meg is fog ártani,
      A bennevalókat elkezdi rontani.

41. Arra alkalmatosb eszközt nem remélnek,
      Hanem mind csak Kemény Jánosrúl beszélnek,
      Az állhat ellene (mondják) a veszélynek,
      Kinek özönétűl országostul félnek.

42. Könyörögnek azért: szánja meg hazáját,
      Barcsai kezébűl vegye ki kormányát,
      Minthogy a’ bal felé evezi hajóját,
      Fordítsa jobb útra annak vitorláját.

43. Azért ezektűl is Kemény viseltetvén,
      S az haza szerelme veséjét égetvén,
      Barcsai is nem kis bosszúval illetvén,
      Forr ez is szívében, el nem felejthetvén.

44. Amikor a szívét bosszúság sebheti,
      Annak sebét könnyen el nem felejtheti,
      Megbosszulásának módját ha lelheti,
      Tetézett mértékkel, ha lehet, fizeti.

45. Kezdi ehhez képest fontolni magában,
      Mit tégyen elméje ezeknek dolgában,
      Minthogy sok akadált lát annak útában,
      Sajnálná, ha az ág szakadna markában.

46. Tudja, mennyi veszély közé keveredik,
      Erdélynek dolgában hogyha egyveledik,
      Akiknek árjain míg áltverekedik,
      Elborító habja, félő, nevelkedik.

47. Tudja, meg kell mérni elméje fontjával
      Elébb, mint mozduljon kezdendő dolgával,
      Mit fedezhet s ér bé felvett paizsával,
      S aszerént míg vághat kivont szablyájával.

48. Tudja, csak a’ szokott győzödelmes lenni,
      Aki vállaira oly dolgot kezd venni,
      Melynek dicsírettel lehet végbenmenni,
      Ami lehetetlen, félre kell azt tenni.

49. Mert aki olyhoz nyúl idétlen elmével,
      Akinek nem bírhat végre erejével,
      El szokott nyomatni a dolog terhével,
      Lesz kezdett munkája böcstelen végével.

50. Amely kardot kivon s fog egyszer kezében,
      Ha azt meg nem festi ellenség vérében,
      Gyalázattal mégyen visszá hüvelyében,
      S rozsdát vészen azzal elébbi fényében.

51. A’ penig nem elég, hogy csak fegyvert rántson,
      Csak fenyegetőddzék, másképpen ne bántson,
      Hanem ha elkezdi, tovább is úgy hántson,
      Hogy a böcsületen kudarcot ne váltson.

52. Hivelybűl a kardnak könnyű kijövése,
      De mint a kezdőnek tartaná tetszése,
      Nem lehet mindenkor úgy visszámenése,
      Mert van szándékának sok ellenvetése.

53. Sok kell a nagy dolgok jól elkezdéséhez,
      Eleitűl gyakran kell nézni végéhez,
      Mert azt visszávonni nehéz idegéhez,
      Mely nyilat lőtt egyszer aránzott helyéhez.

54. Aki mihez akar rendesen kezdeni,
      Okát, módját, rendit meg kell tekinteni,
      Eszközét, idejét, helyét is érteni,
      S a kimenetelét leginkább félteni.

55. Az elmés régiség Jupiter fejének
      Tartotta Bellonát, azért szülöttének:
      Hogy nem dagályábúl akárki szívének,
      De az okos főtűl az hadak lennének.

56. Itt penig nemcsak vas, de arany is szükség,
      Mert az hadak lelke a pénzbéli költség:
      Anélkül a népben meghűl a reménség.
      Hol nincs penig remény, nincs ottan vitézség.

57. Mindezek közt azt is bölcsen meggondolja,
      Hogy a török erő útát meggátolja,
      Félő, mint Rákóczit, hogy fel is gázolja,
      Ha annak kedvéhez magát nem csatolja.

58. Ebben nem is ígír más módot magának,
      Hogy tudjon szolgálni a romlott hazának,
      Mely nyög terhe alatt a török igának,
      Hanem ha keresi kedvét a Portának.

59. Hogyha penig annak nem nyeri kegyelmét,
      Római császártúl kéri segedelmét,
      Úgy is elköveti hazája védelmét,
      S amennyire lehet, gyógyítja sérelmét.

60. Általlátja ugyan, ha ez úgy kezd lenni,
      Hatalmas nemzettel kelletik feltenni,
      A Márs játékára kétségesen menni,
      Bizontalan, jót-é, vagy bal véget venni.

61. Mindazáltal minthogy a nemesi vérnek
      Nagyságos szándéki mellyében nem térnek,
      Hanem szabadságosb kirepülést kérnek,
      Míg a dicsőségnek tárgyához nem érnek.

62. Annak heve nem tud semmiben kímélést,
      Ellenségül tartja az álmos henyélést,
      Magának vezérül vévén a remélést,
      Megvét minden veszélyt, s elűzi a félést.

63. A szerencse is azt szokta segíteni,
      Kit akarmi veszély nem tud rémíteni,
      S elcélzott dolgátúl visszátéríteni,
      Hanem bátran szokott ahhoz tekinteni.

64. Ha útja nehéz is, azt sok veszély telvén,
      De honja szerelme szívét ingerelvén,
      Készül oltalmára jó reményt nevelvén,
      Hogy tavaszt is érhet, a telet áltkelvén.

65. Hogy hozzákészüljön, azért eltekéli,
      Azt dicsőségesnek mivelhogy ítéli,
      Honja szolgálatján magát nem kíméli,
      Noha fáradságos, de böcsét reméli.

66. Nem kevés zászlóit azért kiosztatja,
      Azhol hadat talál, gyűjti s fogadtatja,
      Nagy dologra készül, de hogy elbírhatja,
      Hazája szerelme s nagy szíve biztatja.

1. Mikor azért készen vagyon már dolgával,
    Véle egyetértő baráti számával
    Egyeztetvén magát azok tanácsával,
    Megindul, s Erdélyben nyomodik hadával.

2. Megindított útát serényen követi,
    Melyre a szerencse jobb kézzel vezeti,
    Az ellenkező részt győzi s elűzeti,
    Kezdett dolgainak tág útát szegeti.

3. A Barcsai-párton győzödelmeskedik,
    Sok úr s főrend holdul, s engedelmeskedik,
    Hasznos szándékával kevés ellenkedik,
    Véle lévő hada bővül s felesedik.

4. Nánási népe jut legelébb prédára,
    Rendeltetett volt ez Erdély határára,
    Hogy onnét vigyázzon Keménynek útára,
    De ott az őrállás fordula kárára.

5. Mert felverik őket, s té-tova oszlatják,
    Némelyek vérekkel a földet itatják,
    Magát Nánásit is mindaddig forgatják,
    Hogy végre testébűl lelkét kiszakasztják.

6. Az oláhokat is elűzik azonban,
    Kik egészségeket érezvén lábokban,
    Abban bíznak inkább, hogysemmint karokban,
    Szaladnak, de esik így is kár azokban.

7. Nehézben győzhetik meg a drágonokat,
    De azok sem állják sokáig sáncokat,
    Kemény hűségére adják őmagokat,
    Ő is hószám szerént megadja zsoldjokat.

8. Ezek alatt Kemény írat leveleket.
    Int s tudósít arrúl mind főbb s közrendeket,
    Félretegyenek más vélekedéseket,
    Hanem jövésérűl értsék meg ezeket:

9. Hogy nincs egyéb célja elkezdett dolgának,
    Hanem hogy szolgáljon azzal az hazának,
    Csendesítse zaját indult zavarának,
    Mely oka lehetne végső romlásának.

10. A sok félrehúzó visszálkodásokat,
      Külön-külön részre s pártra vonásokat,
      A gonosz hasonlást, mely ront országokat,
      Tétesse le, s hozza jó rendben azokat.

11. Amelyet megértvén, örvendnek sok szívek,
      Akik az hazához és Keményhez hívek,
      De azok szíveknek van forduló nyivek,
      Kiknek Barcsaival van öszveszőtt mívek.

12. Ezek alatt fia, Simon, elöl járván,
      Atyja hagyásában a jó módtúl várván,
      A Betlehem Jánost véletlen megzárván,
      Hagyja fejedelmét nála nélkül, árván.

13. Ebestfalva nevű kastélyban szorítja,
      Vigyázó strázsákkal körösként állítja,
      Madarász Mátyással addig nem tágítja,
      Atyja hűségére amíg nem holdítja.

14. Hozza Hallér Gábort Betlehem Farkas is,
      Nagy ember mindkettő, értékes s okos is,
      Akadnak kezekben ezekkel mások is,
      Kiknek elfogásán bús vala Ákos is.

15. Ezek után Simon Fogarast sürgeti,
      De akkor szándékát végben nem viheti,
      Atyja azonközben tanácsit gyűjteti,
       Dolgának okait kiknek beszélgeti.

16. A köz jó senkinek nem tetszik gonosznak.
      Javallják szándékát, mondják is hasznosnak,
      Azonban a székely szemek sem alusznak,
      Vigyáznak s örülnek a Kemény Jánosnak.

17. Kérdést tésznek tűle: mit cselekedjenek,
      Régen készen várják, már kire menjenek?
      Azt üzeni, addig honn vesztegeljenek,
      Amíg a gyűlésben arrúl nem végzenek.

18. Ezek alatt Ákos szaladt volt Görgényben,
      Kit Kemény vetetvén igen jó őrzésben,
      Maga hadaival szálla bé Régenben,
      Onnét nézi dolgát, miként mehet végben.

19. Végre hitet adván egy a másikának,
      Melyet Bánffi Zsigmond által traktálának,
      Hogy megfejtse titkát ki-ki szándékának,
      Görgény alatt szemben egymással valának.

20. Azhol mindkét részrűl hosszú beszéd lévén,
      Végtére azokban mértékelést vévén,
      Ki-ki elölrakván, ami volt a szívén,
      Megegyeznek, Ákos ily fogadást tévén:

21. Hogy oltalmat nem kér ezután senkitűl,
      Sem török, sem tatár, sem más akarkitűl,
      Feloldja az hazát néki tött hititűl,
      Várand a gyűlésnek kimenetelitűl.

22. Azért az országnak hirdetik gyűlését,
      Hogy ott meghallhassák mindennek tetszését,
      Mint orvosolhassák az haza sérését,
      S kire bízzák annak pálcás vezérlését.

23. Melyrűl a tetszések mikor rendre mennek,
      Azon nyugoszik meg elméje mindennek:
      Az haza istápja adassék Keménynek,
      Ő lehet oltalma, nem Barcsai, ennek.

24. Ugyanis valamit kíván a méltóság,
      Megvagyon Keményben mindenféle jóság:
      Nemzet, érték, érdem, tekéntet, uraság,
      Nemes erkölcs, nagy szű, nagy elme s okultság.

25. Nagy neme megtetszik régi eleirűl,
      Amaz Kemény Simon cselekedetirűl,
      Örökké élendő emlékezetirűl,
      Ír az história bőséggel akirűl.

26. Feláldozta magát az ország javáért,
      Mint régen Curtius Róma váltságáért,
      Vitéz módon holt meg hazája s uráért,
      Az Hunyadi János megmaradásáért.

27. Ha kérded érdemét, s arra elégségét,
      Tekénts el Keménynek mindennéműségét,
      Mostani voltátúl kisded gyermekségét,
      Találod-é vajon megvethetőségét.

28. Alig kelhete ki csecsemős korábúl,
      Mint fiók kerecsen fészke kosárábúl,
      Mindjárt erkölcsének nagyságos voltábúl,
      Ki kezdett röpülni köz dolgok porábúl.

29. Az honn heverésnek nem üle porában,
      Hanem még tizenöt esztendős korában
      Veszen vala zsoldot Márs oskolájában,
      Betlehem Gábornak kelvén udvarában.

30. Azhol az akkori ifjak seregében,
      Vitézség pályája célja űzésében,
      Böcsület-kereső dücsőség kertében,
      Hol nem jutott pálma a restnek kezében,

31. Nálánál markosabb a kardoskodásban,
      Lovaglásban bátrabb, könnyebb az ugrásban,
      Erősebben vető a kopjahányásban,
      Küszködésben keményb, s gyorsabb a futásban,

32. Termetre deliább, elmére fontosabb,
      Urához hűségesb, másokhoz nyájasabb,
      Tettetesb palotán, mezőn katonásabb,
      Nem sok vált sem vígabb, sem barátságosabb.

33. Azután az öreg Rákóczi György mellett
      Szorgalmatoskodott, valamiben kellett,
      Mind ságum, mind tóga a nyakában illett,
      Érette Pallással Vénus gyakran perlett.

34. Az ifjabb Rákóczit szolgálta végtére,
      Főgenerálja volt, s vigyázott tisztére,
      Adott sok győzelmet urának kezére,
      Lauruskoszorúkat szerzett a fejére.

35. Ennek mindháromnak fáradt sok gondjában,
      Mind habos, mind csendes üdőknek foltában,
      Tudja mindazokat, s foglalta magában,
      Akikkel elöl ment az ki-ki dolgában.

36. Úgyhogy tengerében mostani dolgának,
      Ennél alkalmasbat senkit nem tudának,
       Sem méltóságosbat, aki az hazának
      Viselné kormányát habzó hajójának.

37. Erre függesztették szemeket mindenek,
      Ez lészen, remélik, oly földi istenek,
      Melytűl megoltatik veszedelmes szenek,
      Amelynek tüze közt csak alig tengenek.

38. Az haza zavara lecsendesítését,
      S visszálkodásának megegyeztetését,
      Gyermekek, kedvesek s javok megmentését
      Tűle várják, s kévánt napok feljövését.

39. Mindezeket mikor elmésen fontolják,
      A közjóra nézve mindnyájan javallják,
      Fejedelemségre hogy ezt magasztalják,
      Minthogy megérdemli, tiszteljék s urallják.

40. Igen bíznak benne, sok virtusit tudván,
      Enged Barcsai is, most ellent nem mondván,
      De végre sok titkos praktikákhoz fogván,
      Megfizet érette, az árát megadván.

41. Kezdi ezek után az erősségeket
      Egyenként foglalni, akik hűségeket
      Eddig Barcsaihoz tartották s hiteket,
      Most immár Keményhez esketvén ezeket.

42. De Déva s Fogaras könnyen most sem holdul,
      Segítséget titkon a töröktűl koldul,
      Végtére Dévában az eszek megboldul,
      Német a magyarral egymás ellen toldul.

43. A meghasonlottság azért feladatja
      Fogarast, Barcsai András sem tarthatja,
      Mert éri Ákosnak oly parancsolatja,
      Amely mellett Kemény pártjára hajtatja.

44. Ákoson oly okot találnak azonban,
      Amelyért vettetik őtet árestomban,
      Budai Zsigmond is pendíttetik vasban,
      Mert ál praktikáit érték sok dolgokban.

45. Amikor ezeket Kemény így folytatja,
      A Portán is dolgát azalatt jártatja,
      Arrúl vett reménye, ne féljen, biztatja,
      A töröknek tüzét, bízik, megolthatja.

46. Nem is volt a’ messze reméllett végétűl,
      A Portának kévánt választételétűl,
      A romlott hazának hogy egy mételétűl
      Elrontaték dolga, s hulla reményétűl.

47. Budai Péternek lén latorságábúl,
      Hogy így vesze dolga várt állapotjábúl,
      Ki minap elszökvén Erdély országábúl,
      A Portán tekergett, s élt hazugságábúl.

48. Azhol elhiteti sok esküvésével,
      Római császárral hogy őfelségével,
      A törökök ellen tett szövetségével,
      Praktikálna Kemény titkos végzésével.

49. Mellyel rútul rontja a kezdett dolgokat,
      Hazája vesztére gyújt újabb lángokat,
      Mert ebbűl a török lel arra okokat,
      Hogy hozzon Keményre s Erdélyre hadakat.

50. Fogyatkozik Kemény azért reményében,
      A gerjedt Portának engesztelésében,
      Ez aránt bízása szakad a kezében,
      De elkezdett dolgát így sem hagyja félben.

51. Hanem azon Porta engesztelésére,
      Terhes adainak megfizetésére
      Amely pénzt készíttek, azt adják végtére
      Azon török ellen hadak gyűjtésére.

52. Küldik Bánffi Diénest a német császárhoz,
      Folyamván általa kegyelmes voltához,
      Kérik, hogy Erdélynek tekintne dolgához,
      Vállalná fel igyét, s nyúlna oltalmához.

53. Honnét megtérését várják ohajtással,
      De folyván a dolgok ott várakozással,
      Ő sem bocsáttatik gyars válasz-adással,
      Hanem ballag dolga köszvényes járással.

54. „Nil cunctando”, ez volt Pompejus tartása,
      Azért volt sokakon nagy uralkodása:
      A méltóságoknak más mostan szokása,
      „Omnia cunctando”: rákháton járása.

55. Kit szokott sarkallni gyakran ártalmas kár,
      Amíg válaszára Bánffi is Bécsben vár,
      A török ellenség, mely gyorsabb lábon jár,
      Régen készen vagyon, s majd’ Erdélyben kap már.

56. Barcsai Ákosnak meghűlt volt már teste,
      Kit sebeibűl folyt piros vére feste,
      Érdeme szerént lett nem remélt eleste,
      Úgy vette el hasznát, amiként kereste.

57. Adta volt elméjét újabb praktikára,
      Nem nézvén nagy hittel tett fogadására,
      Mellyel ada okot megfogatására,
      S azután véletlen élte fogyására.

58. Budai Zsigmond is éltét már végzette,
      Elméjét ez is sok dolgokra vetette,
      Az haza zavarát kikkel bővítette,
      Melyért úgy fizetett, amint érdemlette.

59. Barcsai András is a szelek folytában,
      Az Amán fájának híves ablakában
      Szellőztette magát gránátnadrágában,
      Erős hitlevele függvén a nyakában.

60. Ez szökött vala el, hitit falban rúgván,
      Keményt rabságában álnokul elhagyván,
      S azt miatta nehéz ínségekre fogván,
      Most fizet érette kötelen inogván.

61. Nincs oly bölcs ravaszság tőrt hányó titkában,
      Aki oly vigyázó lehessen dolgában,
      Hogy végre másoknak készített árkában
      Maga ne kerüljön, s vesszen hálójában.

62. Farka elvágását kígyó nem felejti,
      A megsértődött szű, ha módját ejtheti,
      Duplázott mértékkel bosszúját fizeti:
      Barcsai Andrást is most ez szellőzteti.

1. Azonban amikor ezek így folynának,
    A török hadak is már útban valának,
    Kik minekelőtte Erdélyben jutnának,
    Ilyen módját s rendit halld azok útjának.

2. Ali pasa hada Nándorfejírvárhoz,
    A végekbűl pedig gyűlének Budához,
    Az ott való vezér Izmael pasához,
    Aki nem rákháton lát vala dolgához.

3. Jutának elsőben mintegy ötszáz lóval
    Az esztergamiak válogatott jóval,
    Akarmely helyen is próbára valóval,
    Kik karddal is merik, nem csak vágják szóval.

4. Ösméri ezeket Nyitra, Garam s a Vág,
    Kiknek mellyékére lovok gyakorta hág,
    Fegyverek azoknak faágakat nem rág,
    Hanem embert harap, sokakat le is vág.

5. Maga az Olaj bék ezeket vezette,
    Vállát egy haragos tigris kerítette,
    Fejét igen szép pár nuszttal öleltette,
    Amelynek egy sasszárny kerengett mellette.

6. Fejérkék a lova, úszóvan festették,
    Igen kedves nála, nem régen szerzették,
    Sokat jártak érte, míg szerit tehették,
    Háromszáz arannyal az árát fizették.

7. Ha hallottad hírét amaz Rabló béknek,
    Ki rontó mennyköve vala sok vidéknek,
    Bars, Nyitra vármegye, s verebéli széknek,
    A’ volt néha ura ez paripa kéknek.

8. Appon s Ludán táján ezen raboltatta,
    Vezekénnél magát úgy ezen forgatta,
    A négy Eszterházit mikor levágatta,
    Más próbáiban is ezt hátra nem hadta.

9. Ez akkor békséget viselt Esztergomban,
    A kanizsai tiszt változván azonban,
    Hogy azt elnyerheti, vala oly bízomban,
    Úgy ment a vezérnek ez a ló adomban.

10. A vezér azután a fő tihájának
      Adta ajándékon, s az egy barátjának,
      Az Olaj bék attúl szerzette magának,
      Próbált jóságáért tartja fő lovának.

11. Visel ennek féke kék selyem majcokat,
      Amelyekre fűztek aranyas holdokat,
      Jó távul ejtették egymástúl azokat,
      Tévén rendek közé apró csillagokat.

12. Az inát érdekli szárnya cafragának,
      S majd nyeregig jön fel hossza virágának,
      Archicsóka módra melyet formálának,
      Kék gránát az alja tőzött aranyának.

13. Székesfejérvári sereg gyön ezután,
      Parancsol ezeknek az Ibrahim szultán,
      Igen deli ember, rajta atlackaftán,
      Kit ajándékon vett nemrégen a Portán.

14. Tanult vitéz, forgott mindkét szerencsében,
      Második Aeneás rendes termetében,
      Párducbőr az hátán, tollas bot kezében,
      Három szál darutoll strázsál süvegében.

15. Egy sebhellyel völgyes a jobbik pofája,
      Hol a fülének is vagyon kis csorbája,
      A nagygyőriekkel volt gyakor csatája,
      Ott harapta volt el egy rácnak szablyája.

16. Ez felette híres jó lovaglásárúl,
      Sebest futván másra ugrik egy lovárúl,
      Mint a könnyű evet egy ágra más fárúl,
      Másképpen is híres sok viselt dolgárúl.

17. Serény inú lovát mostan is ugratja,
      Dagasztó inait módosan rángatja,
      Ugrását elhagyván kerékben forgatja,
      Tolla vitorláját a szél hajtogatja.

18. Lengedez hat zászló ennek seregében,
      Az ispaiáké van Mulykó kezében,
      Aki Vácon lakván ifjabb idejében,
      Sok gyermeket lopott Zólyom vármegyében.

19. Győnek a pécsiek a Kara Memhettel,
      Születése szerént dalmata nemzettel,
      Amint most is vagyon oly forma termettel,
      Noha már korcsosult török természettel.

20. Jutott pogánykézben még gyermekkorában,
      A császárnak nőtt fel s tanult udvarában,
      Noha más fegyver is illik a markában,
      De legmesterségesb a nyilak dolgában.

21. Győzi Eurytiont meghúzott íjával,
      Aránzott lövése nem esik híjával,
      Nem röpül a madár oly gyorsan szárnyával,
      Hogy utána lővén, ne sértse nyilával.

22. Sőt megvont idege erős ütésében,
      Amely ellőtt nyila van sebes mentében,
      Azt is ahhoz tanult szép mesterségében
      Elejti más nyíllal utánalőttében.

23. Most is rajta tegze, s az rakva nyilakkal,
      Kalpagát tollazta ráró-sugárakkal,
      Repül a lova is keselyűszárnyokkal,
      Fűzetvén cafraga kétfelől azokkal.

24. Jöhetett ez talám háromszáz szablyával,
      Kalmárokkal többel, hogysem katonával,
      Mindazáltal ki-ki volt jó paripával,
      Nem is aba, hanem böcsösebb ruhával.

25. Ezután a szigetvári had érkezik,
      Agájokat Deli Amhetnek nevezik,
      A szomszéd végházak: ki ez? nem kérdezik,
      Mert azok pázsitján sokat ellenkezik.

26. Igen fenn hajaz ez magahittségében,
      Mint a Mezentius Turnus seregében,
      Sokat bízik karja s kardja erejében,
      Jó lovas, s deli is ahhoz termetében.

27. Gyakorta ellövi csidázó kopjáját,
      Utánaeresztvén tanult lova száját,
      Hozzákapó keze nem vallja hibáját,
      Megkapja mindenkor, mint játszó laptáját.

28. Podolai farkas ugrál a nyakában,
      A szél sólyomszárnyat ingat forgójában,
      Játszván könnyű lován kopja hányásában,
      Repülni láttatik rugaszkodásában.

29. Alatta ugráló lova mind jó s mind szép,
      Módosan megugrik, jól fut, fordul, jár, lép,
      Nincs fogyatkozása, minden tagjában ép,
      Vagyon ábrázatján igaz szerecsen kép.

30. Karmazsinos fékét katonásan szabták,
      Szkófium arannyal habosan varrották,
      Zöld fodor capával nyergét borították,
      Annak kerületit ezüsttel folytatták.

31. A több végbeliek gyűlnek Kanizsára
      Az ott való pasa parancsolatjára,
      Hogy azokkal együtt induljon Budára,
      Kiknek száma telik kétezer szablyára.

32. Mindezek a Mársnak próbált deliái,
      Kiket Zrínieknek oktatták próbái,
      Bélyegezve vadnak sokaknak pofái,
      Csókolták azokat horvátok szablyái.

33. Sok zain s spahia egyéb főrendekkel,
      Agaság-viselő tanult vitézekkel,
      Köntösös, paripás s jó fegyveresekkel
      Gyűlt ide, Recep is jelen van ezekkel.

34. Thessalonica volt ennek az hazája,
      Azhonnét kikelvén, sok helt volt próbája,
      Kandia táján is sok vért nyalt szablyája,
      Itt is már sokakat öklelt kopiája.

35. Nagy erővel bíró csontos termetében,
      Harmincöt esztendős lehet idejében,
      Öccse a pasának, oly is személyében,
      Mint az, de vállasabb nálánál testében.

36. Ez második Cacus erős mivoltában,
      Félmázsás buzogánt perget a markában,
      Nincs oly erős ökör, melyet futásában
      Meg nem tart, ha kaphat annak a farkában.

37. Maga is szög legény, lova is szerecsen,
      Süvegének nusztát őrzi egy kerecsen,
      Nehéz terhű botját hányja negédesen,
      Ropja módos táncát lova is kényesen.

38. Légrádiak híre hozta Kanizsára,
      Mert aki azoknak kél szomszédságára,
      Talál, ha akarja, pályázó társára,
      Csak ne restelkedjen véle a próbára.

39. Megindulván azért a pasa ezekkel,
      Mégyen Buda felé rendes seregekkel,
      Előttök bocsátott szép vezetékekkel,
      S utánok nyomodó terhelt öszvérekkel.

40. Pej lova, akin ül, visel egy kis holdot,
      Jobb csuklójához is fejér-tarkát toldott,
      Magaviselése tart igen szép módot,
      Vett pasaságára ezen első zsoldot.

41. Oly a gyorsasága, mint könnyű szellőnek,
  &n