BIBLIOTHECA HUNGARICA ANTIQUA 38.
A
kísérŐ tanulmányt írta
A 16. század felekezeti vitái gyakran vezettek
gyűlölködéshez. A küzdő felek nem riadtak vissza attól, hogy – miközben
cáfolni igyekeztek vetélytársuk hibásnak vélt nézeteit – aláássák annak emberi
méltóságát, becsületét, megfosszák állásától, vagyonától, személyes
szabadságától, sőt, ha lehet, életétől is. Bajosan igazolhatja ezt a
könyörtelenséget az a körülmény, hogy a vallási türelem ekkor még ismeretlen
volt, és az áldozatok tolerancia-fogalma nemigen különbözött eltipróikétól.[1] Az
acsarkodó felek mégis tiszteletben tartottak bizonyos játékszabályokat: a
hitvitázóknak megvolt a maguk íratlan „párbajkódexe” – vagyis nyelvezete,
tematikája és szertartásrendje –, amit elvileg mindenki tiszteletben tartott.
Ezek a szokások a 16–17. század fordulóján kezdtek eltünedezni, és a többé-kevésbé szabályozott hadakozást egyre inkább a „bellum omnium contra omnes” váltotta fel. A reformáció századából a konfesszionalizmus századába lépve a védősáncaik mögé húzódó felekezetek immár nemcsak külső ellenfeleikkel, hanem kényelmetlenné váló belső ellenzékükkel is igyekeztek leszámolni.
Újfalvi Imrére,[2] az
1602-ben, Debrecenben kiadott református énekeskönyv szerkesztőjére még
halála után száz évvel is úgy emlékeztek a helvét irányt követő
protestánsok, mint „piszkos veszedelem”-re, mivel 1607-től kezdve nyíltan
bírálni merte Hodászi Lukács[3]
tiszántúli püspök „zsarnoki uralmát”, és három egyházmegyére kiterjedő
mozgalmat indított a püspöki hatalom alapjául szolgáló „főpapi tan” ellen.[4] Újfalvi
meghurcoltatásának, megalázásának és meggyötrésének eseményei aligha tartoznak
a magyar református egyház történetének dicsőséges lapjaira. Hodászi
Lukács és hívei elmozdították Újfalvit esperesi hivatalából, erőszakkal
kényszerítették „felforgató” nézeteinek visszavonására, jogellenesen
étlen-szomjan fogva tartották Váradon, „Lukács pap hideg, büdös tömlöcében”,[5] végül
megfosztották lelkészi tisztétől is, hogy mint „paraszt embert” idézhessék
a „református államegyház” megteremtésében érdekelt Báthory Gábor fejedelem
világi bírósága elé, ahol vádlói halálos ítéletet kértek fejére.[6]
Támogatóinak, pártolóinak egykor jelentékeny tábora ekkorra már szétszéledt, és
a szerencsétlen sorsú prédikátor egy szál egyedül várta a halált. A kivégzést
ugyan sikerült elkerülnie, de elmarasztalták, megkorbácsolták, és kezén-lábán
megvasalva a huszti várbörtönbe zárták, ahonnan csak 1614-ben szabadult. Ekkor
az új fejedelem, Bethlen Gábor az életfogytig szóló börtönbüntetést kegyesen
száműzetésre változtatta.[7] A
bujdosóvá lett hajdani prédikátor ezután is hitt önnön igazában, és
reménykedett a büntetés feloldásában. Leginkább a felvidéki lutheránusok
támogatására számíthatott. Megjelent és felszólalt az Ötváros 1615 júniusában
tartott eperjesi synodusán, ahol megígérték neki, hogy közbenjárnak érdekében
az erdélyi fejedelemnél. Nem tudni, mit sikerült elérniük a szepességi
evangélikusoknak, mindenesetre 1616-ban Újfalvi már Erdélyben élt az ottani
unitárius bíró kegyelemkenyerén. További sorsa ismeretlen.[8]
Mindezt olyan embernek
kellett elszenvednie, aki soha semmilyen dogmatikai vagy szertartásbeli
kérdésben nem helyezkedett szembe egyházának hivatalos tanításaival – nem is
illették őt ilyen vádakkal.[9] Az
események hiteles és elfogulatlan feltárását szinte lehetetlenné teszi, hogy
egyetlen okmány vagy levél sem maradt ránk Újfalvi Imrétől, és a
mozgalmára, valamint perére vonatkozó történeti dokumentumokat tendenciózusan
megválogatták és „átformálták”.[10] Ha
fejét vétetni nem is tudták, jó emlékezetét hosszú időre eltörölték:
legjelentősebb alkotásának, énekeskönyvének szellemi tulajdonjogát is
megvonták tőle. 1602 után a „nyavalyás, boldogtalan Imre pap” rossz
hangzású neve lekerült a debreceni énekeskönyvek éléről, és lassan
feledésbe merült.
Ily módon
megállapíthatatlan, és épp ezért örök vita tárgya, hogy voltaképpen mi módon
szerette volna megreformálni Újfalvi a magyar református püspöki szervezetet,
amely ekkor még nem is öltötte fel teljességében később megszilárduló
alakját.[11]
A tiszáninneni kerületben például egészen 1734-ig nem volt
püspök, és a Dunántúlon is fontolgatták a presbiteriális egyházkormányzat
megszervezését.[12]
Nagyon homályosan látjuk csak, hogy milyen visszaéléseket, „abusus”-okat
kifogásolt Újfalvi, s még kevésbé világos az, hogy milyen konkrét
egyházszervezeti változtatásokat javasolt.[13] David
Pareus heidelbergi professzor újabban feldolgozott „szakvéleményének” tükrében
sem állapítható meg több annál, hogy Újfalvi következetesen elutasította az
egyház által gyakorolt világi hatalmat.[14] A
vétkezőket börtönnel, bilinccsel megfenyítő püspököt nevezte a
prédikátor „pápának” és „Antikrisztusnak”: „Babiloni kurvának azért mondottam
Püspök Uromat, hogy az éghez az földet öszveelegyítette” – olvashatjuk világi
perének jegyzőkönyvében.[15] Ebben a
kérdésben Pareus is Újfalvinak adott igazat, hangsúlyozva, hogy „az egyház az
igével köt meg, és nem a test megbüntetése, hanem a lélek megmentése a célja”.
A nagy tekintélyű heidelbergi teológus mindazonáltal helyeselte a
„szerencsétlen zavarkeltő” elítélését.[16]
Többen feltették a kérdést:
vajon konzervatív vagy forradalmi eszmék jegyében lett lázadóvá a debreceni
prédikátor? Korszerű vagy korszerűtlen volt a „püspöki zsarnokság”
ellen folytatott harca? Idejétmúlt idealizmus vagy korát megelőző
radikalizmus volt az, ami benne munkált? Valóban a negyven évvel később
kibontakozó magyar puritánus mozgalom előfutára volt? Presbiteriánus volt?
Vagy egy sajátos „humanista-ellenzéki” álláspont következetes híve? Hol
húzódnak a „haladás” és a „konzervativizmus” határvonalai? Ki tekinthető
ortodoxnak, és ki számít ellenzékinek?[17]
Ezek a kérdések persze csak a 19–20. századi egyháztörténetben
kezdtek komolyan felmerülni,[18] de
megnyugtató választ senki sem adott, nem is adhatott, hiszen az Újfalvi Imre
egyházpolitikai nézeteit hitelesen tükröző dokumentumok – aligha
véletlenül – elvesztek. Szomorú, ám egyáltalán nem szokatlan körülmény, hogy a
vitában alulmaradt fél véleményét kizárólag ellenfeleinek írásaiból
ismerhetjük.[19]
Nem is az egyháztörténészek
szolgáltattak igazságot Újfalvi Imrének, hanem a filológusok. Az 1950-es–60-as
években látványosan megnövekedett az érdeklődés a „lázadó” Újfalvi iránt;
ettől fogva a pedagógia-, a zene- és az irodalomtörténet egyaránt
radikális reformernek, szellemi kiválóságnak, a magyar protestáns humanizmus
egyik legjelentősebb alakjának tartotta az újító szellemű
prédikátort.
Újfalvi Imre irodalmi alkotásai szinte a teljes feledés homályából bukkantak elő. A korábban ismeretlen vagy érdemben soha sem tanulmányozott művek sajnos nem sokkal vittek közelebb szerzőjük nonkonformizmusának megértéséhez, de jelentősen kitágították az Újfalvi műveltségére, intellektuális törekvéseire vonatkozó ismereteket.
Nagy szerencse, mondhatni csoda, hogy fennmaradt nyugat-európai tanulmányútján készült, páratlan eszmei értékű peregrinációs emlékkönyve,[20] és – töredékesen – előkerültek Debrecenben kinyomtatott pedagógiai tárgyú kiadványai is.[21] A legjelentősebb felfedezést Klaniczay Tibor tette, amikor meggyőző logikával bebizonyította: Újfalvi Imre 1602-ben alapjaiban reformálta meg az ún. „debreceni típusú” énekeskönyvet – ám ezt az utókor igyekezett elpalástolni: az idő közben rossz hírbe keveredett szerkesztő nevét nem volt ildomos kapcsolatba hozni a református egyház egyik hivatalos kiadványával. A „megtisztított” és átformált, ún. „Gönci-féle” debreceni énekeskönyvet tévesen tulajdonították Gönci Fabricius György[22] püspöknek, mivel azt Újfalvi Imre szerkesztette. Ha korábban bárki is figyelmesen elolvasta volna Újfalvi Imrének az énekeskönyvhöz írott előszavát, azonnal kiderült volna, hogy a szerző nem csupán bővítgette, „öregbítette” a régi debreceni kancionálét, hanem alapjaiban újította meg azt. Klaniczay tanulmánya alighanem a legméltóbb elégtételt szolgáltatta Újfalvi megtépázott hírnevének: életműve legjelentősebb darabját perelte vissza neki.[23]
A peregrinációs emlékkönyv
és a debreceni nyomtatványok tüzetes vizsgálata lehetővé tette, hogy a
korábbinál sokkal pontosabb képet alkossunk Újfalvi Imre egyedülállóan izgalmas
európai kapcsolatairól és hazai művelődési reformterveiről.
Miként a magyar református értelmiség zöme, Újfalvi
Imre is Luther és Melanchthon városában, Wittenbergben kezdte meg egyetemi
tanulmányait; éppen akkor, 1591 nyarán, amikor a kálvinista tanokat valló
magyar diákság helyzetét rendkívül megnehezítette az a politikai fordulat,
amelyet a – kétségkívül jelentős – református behatolástól tartó ortodox
lutheránusok hajtottak végre Szászországban.[24] A
humanista eszméken nevelkedett – korábban hatalmon lévő –, reformbarát
elit háttérbe szorult, vezetőjüket, a kriptokálvinista hírben álló
Nikolaus Krell kancellárt bebörtönözték, és – tíz évvel később – ki is
végezték. Azokat a diákokat, akik nem voltak hajlandók aláírni a
fundamentalista lutheránusok által szerkesztett Formula Concordiaet,[25]
1592-ben száműzték a wittenbergi egyetemről. Ebben a helyzetben
bízták meg Újfalvi Imrét a wittenbergi magyar bursa vezetésével: neki kellett megtalálni azt az utat, amely
továbbra is – még mintegy 15 évig – módot adott a magyar református diákságnak
a wittenbergi tanulásra.[26]
Újfalvi mindezt csak a magyarországi református egyház elvi és anyagi támogatásával szervezhette meg sikeresen Wittenbergben. Ezért 1592-ben rövid időre hazautazott, és tárgyalt az illetékes egyházi vezetőkkel. A lutheránus többségű Lőcsére is ellátogatott ekkor. Tudjuk, hogy egész pályáját meghatározó kapcsolatokat ápolt az észak-magyarországi melanchthoniánusok kriptokálvinista köreinek legjelentősebb képviselőivel, köztük Thoraconymus Mátyással[27] és Sebastian Ambrosius Lahmmal.[28] Attól kezdve, hogy ismét engedélyezték a magyarok wittenbergi jelenlétét, két éven át Újfalvi viselte a szeniori tisztet,[29] csak ezután indult útjára: 1595-ben iratkozott be rövid időre a tisztán helvét irányú heidelbergi egyetemre.
Ez a kényes és bonyolult
feladatkör – és az ezt magalapozó rugalmas egyházpolitikai eszmerendszer –
szabta meg Újfalvi reformátori alkatát, páratlanul gazdag intellektuális
kapcsolatrendszerét, tájékozódási irányait, miként ez naplószerűen
vezetett album amicorumából kiderül.
Újfalvi peregrinációs
emlékkönyvének feldolgozója, Keserű Bálint nem csupán arra vállalkozott,
hogy meghatározza az album fontosabb bejegyzőit, hanem arra is, hogy az
emlékkönyvben szereplő neves protestáns személyiségek szellemi karaktere
alapján körvonalazza az utazó műveltségét. A tanulmányíró azt is sejteti,
hogy Újfalvi Imre 1595 tavaszán megkezdett nyugat-európai körútjának –
Németország után bejárta Svájcot, Hollandiát, Angliát[30] és
Franciaországot – a puszta ismeretszerzésen és a kapcsolatok ápolásán túl
sajátos egyházpolitikai következményei is lehettek.
Az emlékkönyv birtokosa
wittenbergi évei alatt sorra látogatta azokat az evangélikus értelmiségieket –
köztük Kaspar Peuzert,[31] Philipp
Melanchthon vejét –, akik a felekezeti küzdelmek elmérgesedése ellenére is
Melanchthon vallásbékét hirdető nézeteit vallották, és üldöztetést
szenvedtek az éppen uralomra került lutheránus ortodoxiától. Hollandiai
tanulmányútján pedig olyan kálvinista személyiségekhez jutott el Újfalvi, akik
valamilyen oknál fogva a helvét irányú ortodoxia ellenlábasainak számítottak. A
magyar utazó szinte keletkezésének pillanatában lépett érintkezésbe az alakuló
németalföldi „arminiánus” irányzat legfontosabb képviselőivel, köztük
magával az alapítóval, Jacobus Arminiusszal, de egyúttal felkereste Arminius
későbbi vetélytársát, a konzervatív Franciscus Gomarust is. Az angliai
kapcsolatfelvételek hasonló célzatosságról árulkodnak: úgy tűnik fel, hogy
Újfalvi a szigetországban is igyekezett találkozni a puritánusok ellenfeleinek
számító arminiánusokkal, noha megjegyzendő, hogy a merev gondolkodású puritánok
cambridge-i vezéralakját, William Whitakert is meglátogatta.[32]
Alaposan megindokolt feltevések szerint tehát a magyar peregrinus Európa-szerte
azoknak a barátságát kereste – a szász melanchthoniánusokét, valamint a holland
és angol arminiánusokét –, akik hittek a protestáns felekezetek közti határok
átjárhatóságában és a reformáció eredeti célkitűzéseiben.
Kérdés persze, hogy
beszélhetünk-e a lutheránus és kálvinista ortodoxia humanista ellenzékének
valamiféle – akár csak szellemi – összefogásáról, vagyis egy „Pfalztól és
Németalföldtől Kelet-Európáig húzódó protestáns front”-ról,[33]
amelyhez a „szabadelvű” magyar protestánsok csatlakozhattak volna?
Elvileg talán igen, de a valóságban aligha. Már csak azért sem, mert maga a humanizmus ebben a kései szakaszában sem képviselt speciális vallási vagy morális értékeket: mindkét „táborban” – ortodoxok és ellenzékiek közt egyaránt – szép számmal akadtak humanisták, kivételnek számított, aki nem volt az. Másfelől azért sem, mivel a mindenütt jelenlévő protestáns heterodoxia nem a felekezetek fölöttiség, hanem a szektásodás irányában haladt.[34] A liberális politika és a vallási ellenzék összefogása sehol sem bizonyult tartósnak. Végső soron tehát sem a humanizmus, sem a heterodox ellenzékiség nem szolgálhatott a protestáns egységtörekvések eszmei alapjául.
Mindezt Újfalvi Imre
nemzetközi kapcsolathálózatának elemzésekor is figyelembe kell venni. A
felsorolt hatások „egymagukban Újfalvit se predesztinálták tehát arra, hogy a
merész reformok, majd az eltökélt lázadás útjára lépjen! (…) Nem
mellőzhetjük a konkrét helyzet,
s még a lelki alkat és a lélektani szituáció elemzését se, ha meg
akarjuk érteni, hogy miért és miképpen vált Újfalvi a »késő humanista
típusú heterodoxia« jelentős képviselőjévé” – hangsúlyozza
Keserű Bálint, fokozottan intve arra, hogy a helyzetet a maga
bonyolultságában lássuk.[35]
A peregrinációs album
alapján annyi bizonyosan állítható, hogy Újfalvi Imre azok közé a protestáns
értelmiségiek közé tartozott, akik nem éreztek ellentmondást a következetes
reformáció és a protestáns egység eszméi között. Alighanem érdemes ezt az
aktuális európai gondolatkört kutatni Újfalvi Imre Debrecenben kiadott
munkáiban – beleértve az 1602. évi énekeskönyvet is.
Amilyen lelkesedéssel képviselte Újfalvi a
wittenbergi magyarok tanulmányi ügyeit külföldön, ugyanolyan elszántsággal
vetette bele magát idehaza a református közoktatás fejlesztésébe.[36] Tanári
pályája már nyugat-európai utazásait megelőzően elkezdődött. Sárospatakon
tanult, később (1587-től) ugyanitt segédtanárként működött.[37]
1589-ben a nagybányai iskola rektora lett, ott látogatta meg őt ifjabb
pályatársa, Szenci Molnár Albert, vígan lakva „egy hétig Emericus Uyfalvi
mesterségében”.[38]
Peregrinációjából hazatérve, 1596-ban, a debreceni iskolában kapott tanári
állást.
Sárospataki diákként Szikszai Fabricius Balázs szellemi hatása alá
került. Noha személyes kapcsolatuk nem mutatható ki,[39] Újfalvi
Imre a méltán híres pataki professzort tekintette eszményképének: „Egyebek
között két dolgot csodáltam benne különösen: a tanításban való veleszületett
hatóerőt, és abban az élete utolsó leheletéig való kitartást,
tanítványainak oly nagy csökönyössége és hálátlansága közepette” – jegyezte meg
Újfalvi Imre Szikszai Fabricius szójegyzékéhez írt előszavában, keseregve
a kiváló férfiú műveinek elkallódása miatt.[40]
Szikszai Fabricius volt a
16. századi magyar protestáns humanista irodalom egyik programadója. Kulcsár
Péter feltételezése szerint benne tisztelhetjük Heltai Gáspár könyvkiadói
vállalkozásának „spiritus rectorát”. Nagyralátó művelődési terve a
protestáns szellemű – végső soron vallásos célú – humanista oktatást
kívánta megalapozni. Mindenki számára hasznos kézikönyveket hozott létre vagy
inspirált – ilyen volt például az oktatásban nélkülözhetetlen latin–magyar
szójegyzéke, valamint Heltai Gáspár Chronicája
és Cancionaléja.[41]
Ezt a
művelődési-irodalmi programot szerette volna folytatni, kiteljesíteni
és korszerűsíteni Újfalvi Imre. Amint megkezdte az oktatást Debrecenben,
egymás után kerültek ki művei Rheda Pál nyomtatóműhelyéből.
Gondosan fogalmazott ajánlással, új kézirat felhasználásával, átdolgozva
jelentette meg Szikszai Fabricius Balázs Nomenclaturáját,
azaz szójegyzékét.[42] Admonitiones (Intelmek) címmel tanári
tankönyvet írt a harmadik, vagyis a legalsó osztály oktatói számára, ebben
tette közzé nagy jelentőségű pedagógiai reformterveit.[43] Latin
és magyar szövegű zsoltárokból, himnuszokból és más énekekből álló
iskolai énekeskönyvet bocsátott ki a tanárok és diákok munkájának
megkönnyítésére.[44]
Halotti énekeskönyvet – ún. funebralist
– állított össze, ezzel a temetéseken némi díjazás ellenében éneklő
diákságnak kívánt segítséget nyújtani.[45]
Újfalvi debreceni munkái
nyilvánvalóan egy egységes alkotói elgondolás szülöttei. Érdemes megfigyelni,
hogy tanári tankönyvében a szerző kifejezetten ajánlja egyéb kiadványainak
a használatát, nevezetesen a Szikszai-féle szójegyzéket és a temetési
énekeskönyvet.[46]
Kérdés, mi volt az eszmei háttere és a metodikai alapja Újfalvi
művelődési koncepciójának?
Nem kétséges, hogy a
debreceni rektor nevelési elvei a Melanchthon által képviselt protestáns
humanizmusban, vagyis a Biblia moralitásán átszűrt antikvitásban
gyökereztek. Amikor Újfalvi Szikszai Fabricius Balázst választotta példaképül,
egyúttal hitet tett Melanchthon öröksége mellett is, hiszen Szikszai a
wittenbergi professzor kedvenc tanítványai közé tartozott.[47] Az
Újfalvi szerkesztette iskolai énekeskönyv nyolc eredeti Melanchthon-szöveget is
tartalmaz.[48]
Homérosz, Hésziodosz, Platón, Szókratész, Xenophón, Galénosz, Cicero,
Quintilianus, Vergilius, Ovidius, Terentius, Aulus Gellius nevei és művei
mellett Erasmus Civilitas morum
című írását is tanulmányozásra méltónak tartotta a debreceni pedagógus,[49] aki
Rotterdamban jártakor bemásolta albumába a nagy humanista emlékművének és
szülőházának feliratait.[50] Újfalvi
természetesen jártas volt mindhárom „szent nyelvben” – albuma telis teli van
görög és héber idézetekkel[51] –,
egyébként hivatalosan a matematika és a héber nyelv tanáraként alkalmazták
Debrecenben.[52]
Mindezt figyelembe véve nehezen találni magyarázatot arra az ellentmondásra, hogy ugyanez a szerző többször is kimondottan bírálta az antik auktorok túlzott népszerűségét az iskolákban: „bűn, ismétlem, bűn, hogy gyermekeink jobban tudják, ki a pogány Jupiter, aki hajadonok tisztességét tépte le, mint azt, hogy kicsoda az Atya, Fiú és Szentlélek Isten, hogyan kell segítségül hívni és tisztelni; úgyszintén több mondást tudnak idézni profán szerzőktől, mint a mi Urunk Istenünk könyvéből”.[53] Úgy tűnik fel, hogy Újfalvi – bizonyos helyzetekben – szembehelyezkedett a „keresztyén humanizmus” szellemiségével, következésképpen magával Melanchthonnal is.
Többen figyelmeztettek már arra, hogy Újfalvi szellemi mintái között az Arisztotelész tekintélyét megingató Petrus Ramust, s az ő újszerű, nagy vitákat kavaró tudományelméletét is számon kell tartanunk.[54] Az Admonitiones két helyen is hivatkozik a francia gondolkodóra, jóllehet jelentéktelennek tűnő ortográfiai kérdésekben.[55] A peregrinációs album Ramust dicsérő bejegyzésével együtt („őt többen ócsárolják, mint ahányan megértik”)[56] mindez mégsem elhanyagolható körülmény.
Tudjuk, hogy a padovai arisztoteliánusokat támadó
Ramusnak reneszánszellenes indulatai is voltak.[57]
Ezek az adatok és összefüggések vezették a kutatókat arra a
meggyőződésre, hogy Újfalviban a negyven évvel későbbi
puritánusokat messze megelőző korai rámistát lássanak. Vajon hol
ismerkedett meg Újfalvi Ramus eszméivel és módszerével? Honnan kapott rámista
indíttatásokat? A holland arminiánusoktól, az angol puritánusoktól vagy a német
egyetemi köröktől? Adatok híján erre nehéz határozott választ adni, mégis
tekintetbe kell venni, hogy Újfalvi éveket töltött Németországban, míg a többi
helyen csak egy-egy hónapig peregrinált. Újfalvi mérsékelt rámizmusának
határozottan német karaktere van.[58]
A német rámisták egy csoportja – őket nevezték „szemirámistáknak” – azon
munkálkodott, hogy összeegyeztesse Arisztotelész (és Melanchthon) dialektikáját
és retorikáját a Ramuséval.[59]
Újfalvi Imre prózája hasonlóan elegyes
retorikai elveket tükröz. Ramus és a rámisták határozottan szembehelyezkedtek a
reneszánsz szövegdíszítmények divatjával, elvetették az adagiumok, szentenciák,
aforizmák, bölcs mondások használatát: náluk a toposzok helyét az argumentumok,
az ornamentikát a logikai analízis foglalta el.[60] Újfalvi
tárgykezelésében is fontos helyet kap a logika, de mégsem tartózkodik a latin
és görög szentenciák használatától, sőt, olykor szinte tobzódik az efféle
dekórumokban.
A két ellentétes koncepció együttes befolyása tehát sokak szemében egyáltalán nem hatott paradoxonnak. Ez az eklektikus gondolkodásmód nem volt ritka, sőt, talán ez volt az igazán jellemző.
Éppen az ellentmondások feloldhatatlansága tűnik az Újfalvi-kép legérdekesebb és legfontosabb vonásának. Az általa javasolt művelődési és egyházszervezeti újításokat a kutatás mindig igyekezett egységben látni és láttatni. Mégsem sikerült megnyugtatóan összekapcsolni Újfalvi három szellemi alappillérét. Humanista műveltsége és az európai vallási ellenzék különféle csoportjaival kialakított kapcsolatai nem tükröződnek maradéktalanul a Magyarországon kiadott kötetekben. 1607-ben megindított püspökellenes lázadását sem lehet kifogástalanul megmagyarázni az őt megérintő szellemi mozgalmakból, illetve a „nagy harc” előtti alkotások kihüvelyezhető programjából.
Érdemes tehát fontolóra vennünk: vajon hol mutatkoznak meg ezek a paradoxonok: Újfalvi egyéniségében? korában? szövegeiben? vagy csupán a kései utókor felfogásában? Az 1602-ben kiadott énekeskönyv[61] bemutatásakor ajánlatos zárójelbe tenni a mű szellemi karakterét értékelő bevett megítéléseket, mivel a tapasztalat szerint ezek félrevezethetik a kutatást. Alighanem el kell fogadnunk, hogy Újfalvi Imre reformtörekvéseit nem lehet az ellentmondásmentes gondolkodás modern képzetköréből kiindulva megérteni.
Az énekeskönyv előszava[62]
A 16. századi magyar versanyag legigényesebb helvét irány szerinti kiadásának koncepciója maradt ránk Újfalvi Imrének a debreceni énekeskönyvhöz írt, értekezésnek is beillő bevezetőjében.[63] Ez az impozáns, ám soha teljesen meg nem valósuló könyvsorozat hat részben tartalmazta volna (1) a szertartási, templomi és halotti énekeket, (2) az iskolai használatra szánt költeményeket, (3) az oktató verseket, valamint külön-külön (4) a bibliai, (5) a magyar és (6) az „egyéb idegen dolgokról való históriákat”, „melyek magyar rhytmusokban rendeltettenek”.[64] Újfalvi sorozattervének második kötete, az iskolai énekeskönyv, valamint az első részbe tartozó funebralis már korábban megjelent. A templomi és a halotti énekeskönyv együttes kiadásával most megvalósult a monumentális sorozatterv első részének második fele is. (Azért csak a fele, mert a külön könyvbe szánt liturgikus énekeskönyvet, a graduált nem jelentette meg Újfalvi.) A harmadik és negyedik rész Bornemisza Péter énekeskönyvének második, illetve harmadik „rendjéhez” lehetett volna hasonló, az ötödik nyilvánvalóan a magyar históriás énekeket tartalmazta volna, míg a hatodik az „idegen dolgokról” – például Nagy Sándor életéről, Róma történetéről, Jeruzsálem pusztulásáról – szóló verses históriák gyűjteménye lett volna.
Külön figyelmet érdemel „az Magyar nemzetnek dolgairól” szóló ötödik rész, amely –megvalósulva – alighanem Heltai Gáspár Cancionaléjára emlékeztetett volna. Heltai históriás énekgyűjteménye feltehetőleg Szikszai Fabricius Balázs ötlete alapján készült, akinek – Heltai Bonfini-kiadásához írt előszava által – nagy szerepe volt a melanchthoni szellemű magyar protestáns történetszemlélet kialakításában.[65] Elképzelhető tehát, hogy Újfalvi ezúttal is összehangolta irodalmi törekvéseit választott mesterének elgondolásaival.
Érdekes, hogy
énekeskönyv-előszavában Újfalvi is felvázolja a 16. századi magyar
történelem menetét. Klaniczay Tibor megfigyelése szerint a Praefatio szakít a nemzeti bűntudatra alapozó katasztrofikus
világlátással. Már nem a közeli világpusztulásba való belenyugvást hirdeti:
Isten ostorával (a törökkel) az isteni vigasztalást, a „világosság, az igaz
tudomány” gyors elterjedését állítja szembe.[66] Klaniczay
egyszersmind úgy véli, hogy Újfalvi a fejlett műveltség elemeit, vagyis a
humanizmust érti „világosságon” – a szöveg kontextusa azonban ezt az utóbbi
értelmezést nem támogatja. Újfalvi „világosság”-a nem a humanizmust, hanem az
evangéliumi alapú keresztyén hitet jelenti: „Az Isten így akará
belsőképpen vigasztalnia ez nemzetet, ha külsőképpen az pogányok
által verné”.[67]
Erre a „belső” vigasztalásra helyezte a hangsúlyt a szerző akkor is,
amikor átfogalmazta a Tekints reánk immár[68]
kezdetű jeremiád címét. A korábbi kiadásokban olvasható feliratot („Az
Magyarország siralma, kinek romlása és nagy pusztulása az bálványimádásért,
kegyetlen hamisságért és fertelmes élet miatt lett”) az 1602-es énekeskönyvben
történelmi távlatú cím váltja fel: „Más siralmas könyörgése Magyarországnak,
mely láttatik szöröztetnék az mohácsi veszedelem után”. Klaniczayval
ellentétben úgy látom, hogy a szerző egész fejtegetése az „Ecclesia
semper reformanda” eszméjét hirdeti: a
reformáció folyamatának megállíthatatlanságáról szól, és újdonsága is ebben
áll. Ez a történeti eszmefuttatás következetes kitartást szorgalmaz a
protestantizmus eredeti célkitűzései mellett. Újfalvi minden kérdést a
vallás szemszögéből vizsgál – ez különbözteti meg irodalmi elgondolásait a
kor egyéb művelődési koncepcióitól, például az erazmista vagy a
melanchthoniánus humanizmus, valamint a Balassi-típusú világi költészet
irodalmi programjától.[69] A
szerző egyébként ekkor már elhagyta a katedrát, és 1599-től
lelkészként működött Debrecenben.[70]
A legnagyobb hangsúlyt talán az énekek „tisztaságára” helyezi a szerkesztő. Büszkén állítja, hogy „ilyen renddel, bűséggel és tisztán nem” jelent meg korábban soha a debreceni énekeskönyv. Újfalvi hivatalos, kanonizált gyülekezeti énekeskönyvet kívánt kialakítani. Sajnálkozott, hogy ezt a legfelső szintű támogatást nélkülöznie kellett, mert, úgy vélte, hogy ebből a könyv „nagyobb tisztasága is követközött volna”.[71]
Újfalvi azokat az énekeket nevezi „tisztáknak”, amelyek sem közvetett, sem közvetlen módon nem sértik Isten tisztességét, akihez egyetlen út vezet csupán, maga a kinyilatkoztatás, a Biblia. „Isten szavának” tekintélyén leginkább az erkölcsi eltévelyedés és a félremagyarázás ejthetett csorbát. A szerkesztő mindkét vétket igyekezett kigyomlálni.
Az „Amorérul való”, fajtalannak bélyegzett szerelmi énekeket eleve kirekesztette tervezett gyűjteményéből.[72] Tisztességtelennek számított minden, ami alkalmat adhatott az énekek világias értelmezéséhez: „Vétkeztenek azért és vétköznek, hogy az többirűl ne szóljak, azok az cantorok, mesterek, azkik akármi bokorban költött éneket mindjárást az templomba vittenek, és még mostan is visznek, s valami pajkos vagy hajdú nótára elmondonak, sőt, ezféléket énekelnek inkább, mint az psalmusokból vétetett éneket”.[73] Nemcsak a „pajkos”[74] allúzióktól kellett megtisztítani a templomokat, hanem a morális értelemben kifogástalan, ám pogány eredetű versektől is. Ezért kárhoztatja az előszó azokat, akik „minap egy Horatiusból vött ódát” kevertek a gyülekezeti énekanyagba – ez a megjegyzés az 1593-as bártfai énekeskönyvre vonatkozik, mely közölte Tasnádi Péter Látod, mely rövid, mulandó ez világ kezdetű Horatius-fordítását.[75] Már láttuk, hogy Újfalvi a tanulókra nézve veszedelmesnek tartotta az antikvitás iránti túlzott rajongást, ezért az iskolai énekek között sem hagyott teret a pogányságnak, hiszen „hogyhogy szeretheti peniglen [a Christus] azokat, azkik nem őneki, hanem Iupiternek, Venusnak, Bacchusnak, avagy Vulcanusnak énekelnek, kiket az pogányok tartottanak isteneknek, de hamissan”.[76]
A legszentebb cél és a legnagyobb buzgóság sem moshatta „tisztára” azokat a zsoltárokat, amelyek „messze járnak” a Szentírás betűjétől: „Nem jó az bötűhöz sem tenni, sem attúl elvenni valamit. Sőt még magyarázatjához is idegen dolgot” – mondta Újfalvi, kárhoztatva a zsoltárok „praefatióit” és „conclusióit” – melyek nem Isten szavát közvetítik. Nem véletlen, hogy énekeskönyvében egyetlen kolofont sem találunk. Az sem meglepő, hogy a szerkesztő azokat a zsoltárosokat részesítette előnyben, akik „minden idegen értelem”, „minden imez-amaz appendix nélkül” igyekeztek versbe szedni a Psaltériumot.[77]
„Puritán” elvek – mégsem kellene azt gondolnunk, hogy a negyven évvel később jelentkező puritanizmust „előlegezik”. Hiszen már Erasmus is a profán toldalékoktól mentes, bibliai gyökerű imaformákat támogatta, és ezt a „modus orandit” alkalmazták a katolikus egyházban elharapózott „emberi szerzések” ellen küzdő korai protestánsok is.[78] Újfalvi azonban nem a „tévelygő pápistaság” lelkiségét, hanem a protestáns imaformákat bírálta, „nehogy csúfságra” menjen „az szent dolog, mint látjuk, hogy immár ugyan meg is esett ez az pápistaságban”.[79] Bízvást elmondható, hogy a megújult református énekeskönyv is hozzájárult a „második reformáció” sikereihez.
„Illendőbb rend” – az énekeskönyv felépítése
Az 1602. évi debreceni énekeskönyv címlapja azt hirdette, hogy az énekek itt „illendőbb rendben” jelentek meg, „hogy nem mint ezelőtt”. Hosszú időre ez az elrendezés vált a magyar református énekeskönyvek alapjává.[80] Vajon mennyiben tekinthető igazán újnak az Újfalvi Imre kialakította énekrend?
A szerkesztő a Praefatióban több ízben hangot adott reformterveinek. Sok mindent meg is valósított ezekből az elképzelésekből, mégis – mind formáját, mind tartalmát illetően – elégedetlen volt saját munkájával: „Jóllehet mostan is nem szintén úgy bocsáthatók ki, az mint mi akarjuk vala” – írta, s elmondta azt is, hogy kottákkal ellátott, gondosabban tipografizált kancionálét szeretett volna kiadni, amelyben „mindeneket az ő rhytmusa [ríme] szerént, újabb újabb paragrafusokkal [bekezdésekkel]” szedtek, vagyis – a modern gyakorlatnak megfelelően – a verssorok egymás alatt helyezkedtek volna el. Ezeket a szándékokat azonban meghiúsította „az bevétetett szokás, melyet megváltoztatni, bátor jobbra lenne, csak kicsin dologban is, igen nehéz és rágalmazásra ok adó”.[81] A kötet tipográfiai képe valóban alig különbözik a 16. századi református énekeskönyvekétől: kották nincsenek benne, csak nótajelzések, és a versek nagy részét folyamatosan nyomtatták, ügyet sem vetve a szövegek metrikus karakterére.
Fontosabb, tartalmi kérdésekben sem valósulhatott meg az áhított tisztaság, egység és tökéletesség: „De ha már így esett, hogy az psalmusokban ki egyet, ki mást, ki imígy, ki amúgy fordított, és ezekből, cum similibus [a hasonlókkal együtt], mint egy Corpus Canticorum Ecclesiasticorum [az egyházi énekek gyűjteménye] kezdetett csináltatni… mostan az egész Psalteriumot megváltoztatni, avagy csak ezeknek bizonyos határát vetni, nehéz, kiváltképpen egy embernek” – panaszolja az előszó, egyszersmind meggyőződéssel vallja, hogy „ha az szokást nem néztük volna…, némelyeket ezek közül is kihagytunk, s helyében másokat tettünk volna, az mint egynéhányban cselekedtünk is”.[82]
Az újító szándék hangoztatása mellett a szerkesztő tekintettel volt a hagyományra is, tudva, „hogy az mi nem mi munkánk mindenestül fogván, abban nem illik nekünk practicalni”. Nem a saját művét, hanem egy négy évtizede formálódó, ám mégis egynek és egységesnek vélt közösségi alkotást, „közönséges dolgot” rendezett sajtó alá.[83] Ezt a könyvet Szenci Molnár Albert „a debreceni anyaszentegyház énekeskönyvé”-nek nevezte a Psalterium Ungaricum előszavában – noha személyesen is ismerte a szerkesztőjét, olvasta és felhasználta Újfalvi előszavát.[84] Újfalvi Imre nem kívánt szakítani a tradícióval: Nagy tisztelettel emlékezett elődjére, az 1590-es kiadást szerkesztő Gönci Györgyre: „Ez is [értsd: a debreceni énekeskönyv] itt egynehányszor kinyomtattatott. Anno 1590. az bódog emléközetű Gönci Györgynek praefatiójával”.[85] Elvileg tehát Újfalvi saját művét is beleillőnek érezte abba a hagyományba, amely a megelőző évszázad során alakult ki.
Az énekeskönyvek folyamatosan bővültek, „öregbültek”, egyúttal mindig ki is hagytak belőlük különböző okokból oda nem illőnek érzett darabokat. Ezzel párhuzamosan a gyűjtemények szerkezete is átalakult.[86]
Az első jelentős protestáns egyházi énekeskönyvet Huszár Gál jelentette meg 1560-ban. Ez a 105 verset tartalmazó kötet szolgált mind az evangélikus, mind a református énekgyűjtemények alapjául. Ebből az eredeti korpuszból sohasem hagytak el 10%-nál többet.[87] Újfalvi Imre kereken százat épített be saját, 236 énekszöveget tartalmazó kiadványába.[88]
Az evangélikus gyűjtemények bővítését maga Huszár Gál folytatta kétrészes – graduált és gyülekezeti énekeskönyvet tartalmazó – 1574-es énekeskönyvében. A lutheránus közösség énekanyaga az 1593-ban kiadott bártfai énekeskönyvben már 267-re duzzadt.[89]
A helvét irányú – „debreceni” típusú – gyűjtemények első jelentős kibővítését Szegedi Gergely hajtotta végre, 1569-ben megjelent kötete 136 darabot tartalmazott.[90] Más kiadványok is közöltek új szövegeket – fontos anyaggal egészült ki például az 1579-es debreceni kiadás[91] –, mégis a 16. századi református énekeskönyv Gönci György gyűjtőmunkája révén nőtt csaknem a duplájára: az ő 1590-es gyűjteménye 190 éneket tartalmazott.[92] Elmondható tehát, hogy harminc év alatt a református gyülekezetek énekeinek száma durván a kétszeresére nőtt. Gönci 1590-es kiadásának figyelemreméltó, korszerű vonatkozásai is voltak. Ez a kötet elsőként közölt olyan zsoltárparafrázist, amelynek szövegforrása George Buchanan skót reformátor népszerű latin psalteriuma volt.[93] Buchanan zsoltárait később Újfalvi is beemelte iskolai énekeskönyvébe.[94] Gönci több új Sztárai Mihály-zsoltárt is megszerzett. Sztárai psalmusai rendkívül kelendőek voltak református körökben is, noha szerzőjük mindvégig kitartott a tiszta lutheri reformáció mellett.[95] Az is feltűnő, hogy bővítő tevékenysége során Gönci előszeretettel merített Huszár Gál és Bornemisza Péter lutheránus énekgyűjteményeiből.
Amikor Újfalvi Imre „mértékletessen és helyessen” belefogott a debreceni énekeskönyv „többítésébe”, úgy igyekezett túlszárnyalni elődeit – elsősorban Gönci Györgyöt –, hogy egyúttal hű maradt szellemiségük lényegéhez. „Öregbítéskor” nyomtatott és kéziratos forrásokból egyaránt merített.
Újfalvi gondos előkészítő munkát végzett. Igyekezett hozzáférni az elmúlt évszázad legjelentősebb – evangélikus és református – énekeskönyveihez. Nagy figyelmet szentelt a lutheránus gyűjteményeknek, hiszen ezek a kálvinista kiadásoknál lényegesen bővebbek voltak. Előszavához mellékelte a reformáció korai énekkiadványainak pontos bibliográfiáját is, melyet saját gyűjtésű irodalomtörténeti katalógusa alapján („Ex Catalogo scriptorum Ungaricorum, ab E. A. Sz. U. [Emericus Anderko Szilvásújfalvi] Collecto adhuc manu scripto”) állított össze. Ez a jegyzék több olyan könyvet is felsorol, melyből évszázadokig egyetlen példány sem volt ismeretes.[96] Huszár Gál 1560-as énekeskönyve csak nemrégiben került elő Stuttgartból,[97] Melius Péter 1563-as kancionáléjának töredékeit pedig a Wolfenbüttelben őrzött Váradi énekeskönyv kötéstáblájából áztatták ki.[98] Mindkét felfedezés Újfalvi bibliográfiájának hitelességét és pontosságát igazolja.
Újfalvi énekeskönyvének szöveghagyományát csak a 16. századi gyülekezeti énekek kritikai kiadása fogja feltárni. Az énekek többségét számos alkalommal kinyomtatták 1602 előtt. Egyúttal sok olyan vers is akad, amelyet tudomásunk szerint csak egyszer adtak ki a korábbi időkben. Ezekben joggal kereshetjük Újfalvi könyvének közvetlen szövegforrásait. A versközlések összehasonlítása egyes esetekben igazolja a sejtésünket, máskor viszont nem. A Nagy öröme adaték én lelkemnek kezdetű psalmust a korábbi gyűjtemények közt egyedül Bornemisza Péternél találjuk meg.[99] Csekély eltéréssel a szöveg is egyezik, és Újfalvi több helyen is hivatkozik Bornemiszára. Ez esetben tehát az Énekek három rendbe megjelölhető Újfalvi forrásaként. Hasonlónak tűnik a Dicsőség és dicséret kezdetű virágvasárnapi ének, melyet korábban csak Huszár Gál jelentetett meg, Komjátiban kibocsátott második gyűjteményében.[100] Újfalvi kétségtelenül ismerte és felhasználta az 1574-es énekeskönyvet, ez a közlés mégsem lehet Újfalvi forrása, mivel a két nyomtatvány teljesen eltérő szövegváltozatot ad.
Az 1602-es kancionáléban és a funebralisban együttesen 33 korábban soha ki nem nyomtatott ének található. Ezek közé tartozik Kecskeméti Vég Mihály méltán híressé vált 55. zsoltára,[101] Rimay János Az jó hitű ember kezdetű psalmusa,[102] az unitárius Bogáti Fazakas Miklós egyik éneke,[103] Sztárai Mihály két korábban nem publikált zsoltára és sok egyéb új szerzemény. Személyes kapcsolatban állhatott a szerkesztő azzal a rejtélyes, N. K. T. monogramú versszerzővel, akitől három, korábbról nem ismeretes éneket vett fel gyűjteményeibe. Szorosan együttműködött Siderius János abaúji esperessel is, akinek két énekét iktatta be temetési énekeskönyvébe. Siderius több mint húsz kiadást megért népiskolai katekizmusa az ő támogatásával jelent meg 1597-ben Debrecenben, és jól beleillik az Újfalvi Imre által meghirdetett pedagógiai programba.[104] Újfalvi nyomtatta ki elsőként a nagyhírű ráckevei reformátor, Skaricza Máté zsoltárait. Hódoltsági hírforrásokból úgy értesült, hogy a ráckevei prédikátor „az egész psalteriumot bötű szerént” le akarta fordítani, „de ha elvégezte volt-e avagy sem, bizonnyal mi nem tudjuk. Ha el nem végezte, igen nagy kár, mert jó módja volt benne, azmint azokból alkolmason megtetszik, az melyek kezünkbe akadtak. Ha penig elvégezte, és valaki őmagának tartja, nagy irigység, ne mondjam szentségtörésnek.”[105]
Újfalvi tehát jelentős mennyiségű kéziratos forrásanyagot használt fel az énekeskönyv bővítésekor. Nyilvánvaló, hogy a Szenci Molnár Albert által is nagyra becsült Sztárai Mihály[106] zsoltárai és az újonnan megszerzett Skaricza Máté-énekek azok, amelyek leginkább megfeleltek Újfalvi ízlésének. A mai irodalmi közfelfogás természetesen többre tartja a korai reformáció énekköltésének fesztelenül csapongó aktualizálását. Újfalvi Imre és Szenci Molnár Albert szemében azonban divatjamúlt, „paraszt verseknek” tűnhettek mindezek, s Sztárai és Skaricza „bötű szerént” való zsoltárköltészete hatott modernnek.[107]
Az idők folyamán az énekeskönyvek korpusza nemcsak bővült, hanem „tisztult” is, azaz szűkült, fogyott. Főként a dogmatikai kérdéseket érintő, felekezeti szempontból kifogásolható szövegek maradtak ki. Huszár Gál első énekeskönyvének a szűzanyaságot dicsőítő karácsonyi énekei érthető módon kikerültek a protestáns kánonból.[108] Az 1566-os Váradi énekeskönyvből a polemikus úrvacsorai énekeket hagyta el a szerkesztő – ezzel talán a lutheránusoknak, esetleg az antitrinitáriusoknak kívánt kedvezni.[109] Egyes tételek azért maradtak ki, mert gyülekezeti éneklésre alkalmatlannak bizonyultak. Szegedi Gergelynek a fösvénységet korholó feddőzése[110] megvolt Melius Péter 1563-as kötetében és a Váradi énekeskönyvben, később azonban már nem nyomtatták ki, hasonlóképpen kikopott Melius Péter hosszadalmasan dogmatizáló úrvacsoraéneke is.[111]
Újfalvi Imre továbbgondolta és kiteljesítette a
protestáns templomi éneklés „öntisztulásának” szempontjait. Kihagyta, illetve
más könyvben kívánta megjelentetni a „tiszta”, ám templomba nem illő
énekeket, például Bornemisza Péter bölcsődalát,[112]
Batizi András házasénekét[113]
vagy Dobokai Mihály feddőzését[114].
Fokozott figyelmet fordított a szövegek érthetőségére. Keserűen
állapította meg, hogy a gyülekezeti használatban lévő psalmusok
némelyikének „micsoda scopusa és materiája [célja és tartalma] legyen, majd
nehéz hirtelen embernek eszében venni”[115].
Megtörtént valóban, hogy egyazon
énekszöveget más-más zsoltár feldolgozásaként szerepeltettek a különböző
énekeskönyvek. Barát István Siess, nagy
Úristen segítségemre kezdetű psalmusát például Huszár Gál, Bornemisza
és Gönci a 69., Újfalvi viszont a 102. zsoltár parafrázisaként közölte.[116]
Nem nézte jó szemmel Újfalvi a gyülekezeti énekek személyességét, egyénítettségét sem. Nem kaphattak helyet nála azok a versek, amelyekben a lírai én megnyilvánulásai elnyomják a spirituális közösség hangját. Ezekből a megfontolásokból rostálta ki a szerkesztő Szkhárosi Horvát András Mind ez világnak ím esze veszett[117] kezdetű harcosan szatirikus zsoltárát – azt a verset, amelynek közlése miatt Huszár Gált egykor börtönbe vetették[118] –, Németi Ferenc zsoltárparafrázisát[119] és Szegedi Gergely Szánja az Úristen híveinek romlását[120] kezdetű panaszénekét. Feltűnő egyszersmind, hogy Gönci György zsoltáranyagából csak kettőt hagyott ki, és egy harmadikat (Hatalmas Isten) áthelyezett a Különb-különb féle énekek közé. Leginkább a Gönci által összeállított vegyes énekanyaggal volt elégedetlen, ezek közül valóban sokat elhagyott.
Az 1616-os – Újfalvi kiadását követő – debreceni énekeskönyv összeállítói lényegében helybenhagyták az 1602-es kánont, egyes esetekben mégis módosították azt, és több olyan verset is visszavettek, melyet Újfalvi korábban már kirostált.
Az énekeskönyv „illendőbb rendje” leginkább a szövegek csoportosításában, a kötet szerkezetében mutatkozik meg. Újfalvi Imre négy részre osztotta el a gyülekezeti énekeket: 1. az psalmusokból való isteni dicséretek, 2. ünnepekre való énekek, 3. az Chatechesisből való énekek, 4. különb-különb féle énekek. Ez a beosztás nem tekinthető alapvetően újnak, voltaképpen Szegedi Gergely 1569-es kiadásától fogva ez lett a debreceni típusú, helvét irányú énekeskönyvek megszokott rendje. Az evangélikus kancionálék Huszár Gál eredeti csoportosítását tartották meg, melyben Luther elgondolása szerint a prédikáció előtti és utáni könyörgések tömbje után következtek a különféle ünnepekre rendelt énekek, s ezeket követték a zsoltárok.[121] Szegedi Gergely a psalmusokat az énekeskönyv élére helyezte, amely ez által kapott „református”, egyszersmind „debreceni” jelleget.[122] A helvét énekbeosztásban nem nehéz felismerni Szent Pálnak a kolosséiakhoz írt levelének híres passzusát. „Tanítsátok és intsétek egymást psalmusokkal, dicséretekkel és lelki éneklésekkel, jó kedvvel énekelvén a tü szüvetekben az Úrnak” – idézi Huszár Gál az apostolt.[123] A reformátusok tovább léptek: szó szerint vették a tanítást, és a kancionálét a „psalmusok, himnuszok, lelki énekek” egymásutánjába rendezték.[124]
Újfalvi Imre érdeme, hogy minden korábbi kiadványnál teljesebbé, rendezettebbé és egységesebbé tette a zsoltárok csoportját, még inkább kiemelve a zsoltáréneklés fontosságát. Tudjuk, hogy e tekintetben is messzebbre látott, s szíve szerint a genfi zsoltárokhoz hasonló, teljes psalteriumot adott volna egyháza kezébe. Nem véletlen, hogy amint megismerte Szenci Molnár Albert 1607-es zsoltárkönyvét, azonnal népszerűsíteni kezdte azt. Újfalvi legutolsó kötete egy Szenci Molnár-zsoltárokból összeállított antológia volt.[125]
A többi énekcsoportot logikus, könnyen áttekinthető sorozattá alakította, melyekben továbbra is megmaradtak a Huszár Gál énekeskönyvéből örökölt összefüggő énektömbök, például a karácsonyi dicséretek csoportja, melyek Újfalvi iskolai énekeskönyvében is ugyanebben a rendben szerepeltek.[126]
Koncepcionális újítást a szerkesztő nem
vezetett be az énekek elrendezésekor – ha csak azt nem tekintjük jelentős
változtatásnak, hogy az evangélikus bártfai énekeskönyv mintájára a karácsonyi
dicséretek elé egy önálló adventi énekcsoportot is beiktatott.[127]
Egyébként a felosztások száma lényegesen
csökkent: megszűntek a prédikáció előtti és utáni énekek tömbjei –
Újfalvi ezeket besorolta a Különb-különb
féle énekek közé, melyen belül nem tett különbséget szentegyházbeli és
közönséges dicséretek között, hiszen gyűjteményében csakis „templumban
való” énekek kaphattak helyet.[128]
Az énekeskönyv református jellegét növelte, hogy a halottaskönyv nemcsak külön részbe, hanem külön kötetbe került – az 1602-es gyűjtemény tehát kolligátum. A halotti énekek korábban a gyülekezeti énekek részét képezték, noha a helvét hitvallásúak a halotti szertarások vonatkozásában szigorú, ótestamentumi elveket vallottak. Még a látszatát is kerülték az elhunytakért való áldozattétel katolikus szokásának.[129] A lutheránusokkal ellentétben ők igyekezték korlátozni a temetkezést a templomban és a templom körül.[130] A tiszántúli reformátusok a halottakat a városon kívül helyezték nyugovóra: „port a porhoz”. Tudjuk, hogy a sírok a zsidó tisztasági törvények értelmében érinthetetlenek voltak – a reformátusok ez esetben is törvénytiszteletüket juttatták kifejezésre. Melius Pétert halotti pompa és gyászbeszéd nélkül temették el.[131]
Újfalvi Imre halottaskönyvének előszava azt sejteti, hogy ez a komorság némi visszatetszést keltett a református gyülekezetekben. Maliciózusan jegyzi meg a szerkesztő: „Azt mondhatom, ha bánják is némelyek, hogyha temetés nem volna, mestert [tanítót] és deákot nehezben tartanának, mint praedicatort, ha keresztelés és eskütés nem volna, oly balgatagok az emberek.”[132] Újfalvi nem firtatta, hogy a temetési szokások közül – úgy mint harangozás, alamizsnaosztás, tor, éneklés, prédikálás, „nagy koporsó-emelések” – „ki légyen jó, ki nem”, azzal kívánta segíteni híveit és tanítványait, amivel tudta. Összegyűjtötte a kifogástalannak ítélt halotti énekeket, „hogy azok együtt lévén az deákság efféle szolgálatban élhessen velük”. A halottaskönyv Újfalvi legmaradandóbb alkotásának bizonyult[133] – talán éppen azért, mert reális kompromisszumot valósított meg. Teológiailag elfogadható formában nyújtott vigaszt a gyászolóknak.
Újfalvi énekeskönyvének
rendjében a „tisztaság” és egyetemesség igénye mutatkozik meg. „És ugyan kévánnám, ha immár nem többítenék”–
jelentette ki a halottaskönyv előszavában.[134]
Megszűrte, átrendezte és kiteljesítette a hagyományt, de nem
tagadta meg azt.
„Az graduál
mellett”
Újfalvi Imre énekeskönyv-előszavában megemlékezett a forgalomban lévő liturgikus énekeskönyvek, a graduálok nem csekély számú fogyatkozásairól.[135] Kérdés, hogy szabad-e a graduálkönyvek bírálatát a református szertartási éneklés egészére vonatkoztatni, és arra gondolni, hogy a liturgikus énekek már Újfalvi korában divatjamúlttá váltak? Vajon elképzelhető-e az, hogy Újfalvi Imre tudatosan csökkenteni kívánta a katolikus hagyományokban gyökerező graduál jelentőségét a reformáció „igazi” célkitűzéseinek úgymond jobban megfelelő népénekeskönyv javára?[136]
Aligha. Újfalvi két részben
kívánta közreadni a református templomi énekeskönyvet. Sajtó alá akarta
rendezni a graduált is, „melynek mintegy második része lehetne ez a könyv [a
kancionálé],
az halott énekekkel”.[137] Mint
annyi más elgondolása, a megújított graduál sem valósult meg, mégis számos jel
mutat arra, hogy foglalkoztatta őt a liturgikus éneklés reformjának
gondolata.
A református szertartási
éneklés elcsökevényesítésére csak a 17. század közepén megerősödő
puritánusok tettek kísérletet, és a „pápista” graduállal együtt a biblia
„bötűjétől” elrugaszkodó kancionálét, a „magyar zsoltárt” is
szerették volna száműzni, csakis a genfi zsoltárokat tartva meg templomi
használatban.[138]
A puritánusok holmi színjátékot láttak a liturgiában, ami semmiképp sem való
Isten színe elé. A dialógusformák eleve összegyeztethetetlenek voltak a rámista
gyökerű, egyszerűségre törekvő puritán stíluseszménnyel,[139] és
teológiailag is problematikusnak tűntek a responsorikus (felelgetős)
szertartásformák, mivel azokban – véleményük szerint – a szertartást
vezető lelkész mintegy Isten képviselőjeként fordult a gyülekezet
felé.[140]
A
szertartási éneklés eltörlését célzó puritán törekvések azonban nem jártak sikerrel;
a magyar ritmusokba (értsd: ütemes sorokba) foglalt, a genfi nótára
alkalmazott, valamint a prózaformájú zsoltár egymás mellett élt a 18. századig. Ez a
jelenség az egész európai protestantizmus történetében egyedülálló. A II. Helvét
Hitvallás ugyan elvetette a gregoriánt (XXIII. rész, 4. pont) , a
magyar gyakorlat mégis megtartotta.
Bármennyire
„előremutatóak” voltak is Újfalvi Imre reformtörekvései, az egyházi
éneklésről vallott felfogásában mégis hiába keresnénk a puritanizmus
csíráit. Az ő korában – és még sokkal később is –
gregorián dallamra recitált liturgikus énekekkel gazdagon tagolt, sokszínű
szertartásfajták jellemezték a református hitéletet.[141] Nem
valószínű, hogy Újfalvi különösebb ellenszenvet táplált volna a magyar
nyelvű gregorián éneklés iránt, miként azt korábban feltételezték.[142] Ő
csak a „nemzetünknek idegen nyelven éneklött” latin „birbitélést” kárhoztatta.[143]
A magyar reformáció
történetét vázoló fejtegetésében és nevezetes énekeskönyv-bibliográfiájában a
szerző nagy jelentőséget tulajdonított a magyar nyelven
megszólaltatott istentiszteleti énekeknek: „Továbbá ítílem, hogy ezféle énekek,
kiváltképpen az introitusokkal, hymnusokkal, antiphonákkal, responsoriumokkal
és ezekhez hasonlatosokkal, az Missalébúl és az Breviáriumbúl kezdettenek
akkoron szöröztetni és magyarúl fordíttatni, mikoron az eklézsiák az sötét és
tévelygő pápistaságból fejöket fölemelni és reformáltatni, sőt ezek
által jütt egyáltal be az Istennek igíje közinkben.”[144] A
korai reformáció hitéletének égető szüksége volt a teológiailag
kifogásolható részletektől megtisztított népnyelvű szerkönyvekre.
Noha a 16. században csak egyetlen protestáns graduál jelent meg nyomtatásban –
Huszár Gálé –; gyorsan terjedtek a kéziratos, „írott” graduálok,[145] és a
kisebb nyomtatott énekeskönyvek, például Gálszécsi István[146] és
Kálmáncsehi Sánta Márton[147]
Újfalvi bibliográfiájában felsorolt kötetei is gregorián dallamú szertartási
énekeket tartalmaztak. Kálmáncsehi Márton elveszettnek hitt prózazsoltáraiból[148]
valószínűleg sokat megőriztek a kéziratos graduálok.[149]
Reformátori működésének korai szakaszában pedig még maga Sztárai Mihály is
a Breviarium Psalteriumából készített magyar nyelvű prózafordításokat
recitált hegedűkíséret mellett.[150]
A protestáns szertartásokon
számos más középkori zsolozsma-imát is megszólaltattak. A magasabb szintű
zenei előképzettséget igénylő műfajok – himnuszok,
sequentiák, responsoriumok, antiphonák, versiculusok, lamentatiók –
a „minister” (a lelkész), a „magán éneklő deáki sereg”, s ezen belül a
„gyermekek” kórusának egymást váltogató, egymásnak felelő rendjében
csendültek fel.[151]
Újfalvi nem elsorvasztani, hanem fejleszteni kívánta a templomi éneklést:
„Valaki volt az musicának... rontója köztünk, de igen asinus-fejű volt” –
olvashatjuk az énekeskönyv előszavában.[152] A szerkesztő
nem idegenkedett a szertartási éneklést jellemző refrénes,
felelgetős, responsorikus énekformáktól. A Christus feltámada, mi bűnünket elmosá, és kiket ő szerete kezdetű
vershez kapcsolható refrénformákkal külön jegyzetben foglalkozott.
A himnuszgyűjteményként
is szolgáló iskolai énekeskönyv a liturgikus énekkart alkotó diákság
énektanulását kívánta elősegíteni, nem véletlen, hogy több olyan
graduáltétel is megtalálható benne, amely az 1602-es énekeskönyvből
kimaradt. Alighanem a graduálba szánta a szerkesztő a Jézus Christus, szép fényes hajnal kezdetű himnuszt, amely az
iskolai énekeskönyvben jelent meg először, az 1602-es kancionáléból
kimaradt, ám később a debreceni énekeskönyvek kedvelt darabjává vált.[153]
Újfalvi Imre funebralisa, amely a temetési szertartás háromrészes rendjének
megfelelő elosztásban közli a halotti énekeket, tulajdonképpen
szertartáskönyv volt. A temetéseken „ezféle szolgálatban” buzgólkodó diákok
számára összeállított gyűjtemény prózai antiphonákat is tartalmaz, Prudentius
népszerű temetési himnuszát latin nyelven is közli, gyülekezeti jellege
tehát erősen korlátozott. A könyv latin címe (In exequiis defunctorum) és előszava nyíltan utal a középkori
halottas zsolozsmára, az Officium Defunctorumra.[154]
A meglehetősen rugalmas
protestáns liturgia általában csak az istentiszteletek keretét szabályozta,
melyen belül egyes tételek kicserélhetők vagy elhagyhatók voltak.[155] Jól
példázza ezt Huszár Gál eljárása, aki 1574-es énekeskönyvének graduál-részében
a 95. zsoltárt két változatban is közölte: gregorián dallamra énekelhető
prózában és saját szerzeményű, „magyar módra való versekkel” (Jer, örvendezzünk az Úr Istennek).[156] A
protestáns psalmodia (zsoltározás)
általánosan elterjedt gyakorlatában a kórus által elrecitált prózai
zsoltárszöveget az egész közösség énekeként megszólaló verses feldolgozás,
gyülekezeti ének követte: a „község” tehát bekapcsolódott a liturgiába.[157] Huszár
Gál parafrázisát Újfalvi is felvette a kancionáléba, de kiemelte eredeti
liturgikus keretéből, a „regveli éneklések” primarendjéből, és
értelemszerűen „Az psalmusokból való isteni dicséretek” közé helyezte.
Bornemisza Péter is Huszár Gál graduáljából merítette gyülekezeti
énekeskönyvének jelentős hányadát.[158]
Újfalvi énekeskönyvébe bekerültek versként nem értelmezhető recitált
antiphonák[159] –
a graduálok zsoltáraihoz tartozó rövid, bevezető prózaszövegek –,
amelyek ily módon szintén kimozdultak eredeti, kötött liturgikus funkciójukból.
Ezeket a jelenségeket látva
vajon beszélhetünk-e a liturgikus énekek gyülekezeti énekké válásáról? Igen, de
csak akkor, ha „gyülekezeti jellegen” a teljes istentiszteleti közösség
liturgikus szerepvállalását értjük. Elmondható, hogy a graduál és a kancionálé
egymás felé nyitott szerkezetű könyvtípusok voltak. Egyfelől a
graduálból folyamatosan kerültek át közösségi éneklésre alkalmas darabok a
gyülekezeti énekeskönyvbe, másfelől az énekeskönyv is „graduál-jelleggel”
bírt; vagyis a kancionáléban szereplő énekeknek meghatározott liturgikus
szerepük, „úzusuk” volt.[160] A
versek címeiből, felirataiból a ránk maradt liturgikus segédletekből
többé-kevésbé pontos képet kaphatunk az Újfalvi énekeskönyvében található
szövegek egykorú felhasználási módjáról. A Szentlélek ajándékáért fohászkodó
pünkösdi énekek általánosságban prédikácó előtti és utáni könyörgésként, invocatióként szolgáltak, miként
erről az Adj, Úr Isten, Szent Lelket
kezdetű vers felirata is tanúskodik: „Invocationis formae, post alia
cantica ante contionem dicendae”. A „vigyázásra”, virrasztásra intő ének (Az mi mesterünk) liturgikus szerepeire
utal a szöveg mellett kéziratos lapszéli bejegyzésként olvasható népszerű
antiphona: „Ha Te meg nem tartasz, Uram, Isten, hiába vigyáznak az mi
szemeink”.[161]
A magyar reformáció énekköltészetének jellegzetes műfaját alkotó „siralmas
panaszok” Újfalvi énekeskönyvében a kötet befejező darabjai közé tartoznak
(186–189. sz.); elhelyezésük nagyon hasonló a Batthyány-graduált záró prózai jeremiádokéhoz.[162]
Megfigyelhető, hogy a
funkcionális utalásokat tartalmazó verscímek ritkaságszámba mennek Újfalvinál,
aki nyilvánvalóan nem elvitatni, hanem inkább felszabadítani kívánta az egyes
darabok szertartásbeli használatát.[163] A
szerzőnek tehát határozott, mégis rugalmas elképzelése volt arról, hogy
mely énekek valók a graduálba, és melyek a kancionáléba. Alighanem a kórusban
énekelt, kötöttebb liturgikus funkciójú darabok kerültek volna az
előbbibe, és a szabadabb úzusú közösségi énekek jutottak az utóbbiba. A
szerkesztő feltehetőleg azért hagyta el a kancionáléból az El-bémegyünk kezdetű, közkedvelt felelgetős
éneket, mert ez a tétel csak egyfajta szertartási helyzetben fordult elő:
az introitus részeként az
istentisztelet ünnepélyes bevezetésére szolgált.[164]
Újfalvi Imre a graduál és a
kancionálé együttes, egymást kiegésztő használatát javasolta a gyülekezeteknek,
de gondolt a szegényebb és ezért szerényebb igényű eklézsiákra is. Ezek
kedvéért úgy állította össze a gyülekezeti énekeskönyvet, hogy az szükség
esetén pótolhassa a graduált is. A kancionálé címlapján szükségesnek tartotta
hangoztatni, hogy olyan énekek közreadására vállalkozik, „mellyek az graduál
mellett, s anélkül is, az hol azzal nem élhetnek, az magyar nemzetben
reformáltatott eklézsiákban szoktanak mondattatni”.
A kancionálé
énekválasztékára támaszkodó, graduál nélküli istentiszteleteken a szertartás
azon alkotóelemeit is gyülekezeti énekekkel helyettesítették, amelyekhez
hagyományosan gregorián énekbeszédben elmondott graduális tételek illettek.
Huszár Gál graduál-énekeskönyve is meghagyta annak lehetőségét, hogy a
közösség „prosa helett” gyülekezeti éneket mondjon.[165] A 17.
század eleji liturgikus segédletek tanúsága szerint Újfalvi énekeskönyvének
szinte valamennyi darabja beilleszthető volt az istentiszteletek
énekrendjének rubrikáiba. Efféle kéziratos segédletekkel nyilvánvalóan azok a
kisebb közösségek is rendelkeztek, amelyek graduállal „nem élhettek”.[166]
A szerkesztő
főként az elesett közösségek odaadó szolgálatára törekedett. Ezekben a
gyülekezetekben a kancionálé pótolt mindent, és ebből a könyvből is
csupán egyetlen példányt használtak. A hívek többsége – írástudatlan lévén –
„ha az bötűből, mint egyéb nemzetek között, nem lehet”, „gyakorlásból
és szokásból” énekelt.[167]
„Ez nem puszta kenyér”
Az énekeskönyvek felekezeti jellegét döntően meghatározta a katekizmusi énektömbben megfogalmazott teológiai üzenet. Ez a szövegcsoport a 16. századi kancionálék leginkább változó részei közé tartozott.[168] A heves dogmatikai csatározások miatt még az egyes felekezeteken belül sem alakult ki egységes álláspont a katekizáló énekekbe foglalt tantételek sorrendjéről és arányairól.
Elsőként Huszár Gál és az őt követő Bornemisza Péter evangélikus énekeskönyvei igyekeztek rendet vinni a kátéénekek közé. A Bornemisza gyűjteményében kialakított verssorrend részben a káté-istentiszteletek, részben pedig az úrvacsoraosztó szertartások menetéhez igazodik, így alakul ki a Hiszekegy, a Tízparancsolat, a Miatyánk és az Úrvacsora témaköreinek egymásutánja. Mivel a fő-istentiszteleti prédikáció után azonnal „a Symbolumot, azaz a hitről való vallást mondatták el”,[169] a Credo-énekek tömbje a Bornemisza-énekeskönyvben megelőzi a Tízparancsolat verses feldolgozásait.
Újfalvi Imre annyiban változtatott ezen az elosztáson, hogy a Dekalógus énekcsoportját helyezte az élre, ezt követik a Credo-, Miatyánk- és úrvacsoraénekek, valamint az utóbbi csoporthoz illeszkedő közgyónás. Újfalvi ezzel a lépéssel egyértelműen Luther katekizmusának szerkezetéhez, a törvény, a hit, az imádság és az úrvacsora logikai fejlődésmenetéhez igazította a katekizmusi énektömböt; ezáltal eltért a református katekizmusok felépítésétől, amelyek általában a hitvallásból, és nem a törvényből kiindulva jutottak el a sakramentumok taglalásáig.[170]
A katekizáló énekek között értelemszerűen az úrvacsora témájához kapcsolódó darabok adhattak leginkább okot a felekezetek közti súrlódásokra. Az énekeskönyvek szerkesztői hol óvatosan kezelték a kérdést, hol szinte kihívták maguk ellen az ellenfél haragját. A régebbi „debreceni” típusú énekeskönyvek egyik jellegzetessége volt a lutheránusokkal vívott úrvacsoratani küzdelem. Melius Péter helvét irányú eucharisztikus elgondolásai már Huszár Gál első énekeskönyvében érvényesültek, Szegedi Gergely 1569-es gyűjteményébe pedig bekerült Melius hosszú, nem éppen „szentegyházbeli” éneklésre való antilutheránus úrvacsoraéneke is. Botta István kutatásaiból tudjuk, hogy a legtöbb vitára okot adó Valaki Christusnak vacsoráját veszed kezdetű ének két, homlokegyenest eltérő – lutheránus és helvét – szövegváltozatban terjedt.[171]
Különös fejlemény, hogy az énekeskönyvekben folytatott úrvacsoratani polemizálás a 16. század végén visszaszorult. Mintha valamiféle fegyverszünet állt volna be: a felek kölcsönösen kivonták a vitatott darabokat a kancionáléból. Gönci György 1590-ben kiadott helvét irányú énekeskönyve és az 1593-ban megjelent lutheránus bártfai énekeskönyv csupán egy-egy – igen óvatosan megszövegezett – úrvacsorai éneket hoztak.[172] Újfalvi Imre egy szűk évtizeddel később még furcsább megoldást választott. Közölte a Valaki Christusnak vacsoráját veszed helvét változatát, de mellé helyezett egy olyan úrvacsoraéneket, amelyet korábban csakis lutheránus gyűjteményekben nyomtattak ki.
A két ének nemcsak származásában, de teológiai tartalmában is különbözik. A helvét úrvacsoratanok lényegét összegző Valaki Christusnak vacsoráját veszed Krisztus emberi testének mennybéli „helyhez kötöttségét” hangsúlyozza, tagadva Krisztus valóságos jelenlétét az úrvacsorában: „Nem eszed itt száddal az Christusnak testét”. A lutheránus forrásból származó Jesus Christus, egyedül idvösségünk kezdetű vers[173] ezzel szemben határozottan állítja, hogy: „Szükség azért ennünk Urunknak szent testét, / Mi keresztyénségünknek bizonyos jegyét, / Szükség innunk mi Urunknak drága szent vérét, / Bűnünk bocsánatjának igaz pecsétét”. Egyértelmű és világos tanítás ez arról, hogy a hívő Krisztus valóságos testével egyesül az úrvacsorában: „Ez nem puszta kenyér, de Urunk szent teste, / Önnönmagát az igékbe berekesztötte, / Egyességet tűlünk kíván, azt jelentötte, / Hogy ételül önnönmagát nekünk engedte”.[174]
Nehezen elgondolható, hogy ez a két ének egyazon helyen és időben elhangozhatott volna. Az persze szintén elképzelhetetlen, hogy a helvét irányhoz mindig következetesen hű szerkesztő „interkofesszionális” szellemben kívánta volna átformálni a debreceni énekeskönyvet,[175] mégis kezet kívánt nyújtani a hajlékonyabb gondolkodású lutheránusoknak, akik között számos barátja akadt. Aligha lehet kérdéses, hogy ebbe a szokatlan úrvacsorai énekválasztékba Újfalvi Imre a protestáns vallásegységről vallott – közelebbről nem ismeretes – nézeteit is „berekesztötte”;[176] egy olyan korban, amikor a vallásbéke reális lehetősége voltaképpen már semmivé foszlott.[177]
„Rezzen világ minden részben”
Újfalvi Imre nyugtalanító emlékezete vissza-visszacsengett az elkövetkező évszázad során. A tudós pedagógust és az egyházügyek harcosát szinte elfeledték, de újra meg újra felemlegették azt a nevezetes próféciáját, melyben Erdély végzetét jövendölte meg, és amelyet „1598-ban prognostikált volt akkori debreceni skólamester korában” – írja Szalárdy János Siralmas krónikájában a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát követő „1657-béli veszedelmes állapotokrúl”.[178]
Újfalvi – akit Bod Péter „a mathesisban és az astronomiában bőv tudományú” emberként emlegetett[179] – valóban értett a prognosticatiók készítéséhez is. Az 1598-as debreceni kalendáriumban nagy változásokat jósolt az 1657-es évre: „Ezerhatszázötvenhétben, / Mikor, ember, jutsz ennyiben, / Rezzen világ minden részben, / Mert a nagy év percen ebben”.[180] Újfalvi persze többet foglalkozott pedagógiai és egyházpolitikai kérdésekkel, mint asztrológiával. Annyiban mégis rászolgált prófétai hírnevére, hogy megjósolta a „nagy év percenését”, vagyis az „idők végét”. Sokakkal együtt ő is hitt abban, hogy akkor majd helyre áll az „igaz egyház”[181] egysége, addig pedig folytatódik a világ megállíthatatlan reformációja: – Az Pünkesd innep napján énekelt dicsérettel szólva – „Hogy az kegyelmes Isten az utolsó időben Szent Lélekből részt teszen az mi maradékinknak”.
Humanizmus és fanatizmus, egység és különbözőség, tudomány és rajongás ekkor még összeegyeztethető fogalmaknak számítottak. A szaktudást mindenek fölé helyező Sir Francis Bacon is Dániel könyvéből választott jelmondatot: „Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret gyarapodik”.[182] A korszak legkiválóbb tudományos alkotásai ebben a várakozással teli hangulatban keletkeztek.
Kiadásunk a gyulafehérvári Batthyaneumban őrzött Újfalvi-énekeskönyv unikum példányának hasonmása. A kötet több helyen sérült, csonka. A ( ) ( )2b oldal „TAB-” őrszavának tanúsága szerint a könyv incipitmutatót is tartalmazott: „Táblája az énekeknek”. Az elkallódott részeket itt-ott kézírással pótolták a könyv egykori használói. A 42b oldal alján olvasható a következő 17. századi bejegyzés: „Itt híja vagyon, le kell írni.” Az alábbi táblázatban – az 1616-os debreceni kiadás alapján – megkíséreltük azonosítani a könyv hiányait, egyszersmind összegyűjtöttük az egyes énekek legfontosabb adatait:
– félkövérrel szedtük az erősen töredékes, illetve a kötet hiányait pótló, kikövetkeztetett énekek kezdősorait
– „idézőjelben” közöltük az énekeskönyvben olvasható verscímeket és az Újfalvi által meghatározott versszerzők nevét
– ● – Huszár Gál 1560–1561-es, első énekeskönyvének darabjai
– ▲ – Újfalvi saját bővítményei
– ■ – az Újfalvi Imre iskolai énekeskönyvében is meglévő darabok
|
Az psalmusokból való isteni dicséretek |
|
|
1. Bodog az ollyan ember 1a |
RPHA
203; Ps 1■ ● |
|
2.
Szent Dávid próféta második énekében 1b |
RPHA 1311; Ps 2 ▲ |
|
3. Zúgódik, dúl-fúl magában ez világ 2a Zeleméry László |
RPHA 1496; Ps 2; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590 |
|
4.
Szent Dávid király háborúságában imádkozik vala 3a |
RPHA 1310; Ps 3 = 3; Debrecen, 1569; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
5. Az Szent Dávid ötödik énekében 4a |
RPHA 38; Ps 5 ▲ |
|
6.
Szent Dávid király bűnei ellen 4b „Greg: Zeged.” = Szegedi Gergely |
RPHA 1306; Ps 6 ● |
|
7. Számkivetésre Dávid megyen vala 5b „Greg: Zeged:” = Szegedi Gergely, Szegedi Lőrincnek ajánlva |
RPHA 1298; Ps 7; Debrecen, 1569; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
8. Régen, Ótörvényben, Moisesnek könyvében 7a |
RPHA 1193; Ps 8 ● |
|
9. Mely hatalmas az mi Urunk, az Isten 8a Bogáti Fazakas Miklós |
RPHA 877; Ps 8 ▲ |
|
10. Tekints reám, Istenem, nyavalyámban 8b „Greg. Zeged.” .” = Szegedi Gergely |
RPHA 1366; Ps 9=10; Debrecen, 1569; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
11. Megnyomorodván ellenségitűl 9b Sztárai Mihály |
RPHA 868; Ps 9=10; Debrecen, 1590 |
|
12. Ó, Úristen, tekénts hozzánk 10b |
RPHA 1139; Ps 11=12 ● |
|
13. Emlékezzél meg, Úristen, az mi nagy gyarlóságinkról 11a |
RPHA 365; Ps 11=12 ● |
|
14. Szabadíts meg és tarts meg, Uram, Isten 12a Sztárai Mihály |
RPHA 1295; Ps 11=12; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
15. Szent Dávid király háborúságában panaszolkodik 13a |
RPHA 1307; Ps 12=13 [a 13. (E1) levél hiányzik, a csonkulást kézírással pótolták] ▲ |
|
16. Sokan vannak most olyatén emberek 13a Sztárai Mihály |
RPHA 1283; Ps 14=15; [kézzel bemásolt szöveg] Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
17. Őrizz meg engemet, benned bízom 14a |
RPHA 1147; Ps 15=16 ▲ |
|
18. Szent Dávid próféta éneklő könyvének huszonharmad részében 14b Sztárai Mihály |
RPHA 1309; Ps 22=23; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590, Monyorókerék, 1590 körül; Bártfa, 1593 |
|
19. Mikor Dávid vala keserűségben 15b Sztárai Mihály? |
RPHA 932; Ps 25=26; Debrecen, 1579 |
|
20. Ó, én két szemeim, ti az Úrra nézzetök 16a Pap Benedek |
RPHA 1110; Ps 26=27; Detrekő, 1582; Bártfa, 1593 |
|
21. Mostan hozzád felkiáltok 16b Sztárai Mihály? |
RPHA 1017; Ps 27=28; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Bártfa, 1593 |
|
22. Szent Dávid próféta az Istennek nagy hatalmát látván 17a Sztárai Mihály |
RPHA 1308; Ps 28=29 ▲ |
|
23. Dávid prófétának imádkozásáról 18a Szegedi Gergely; ajánlás: „DESzKAE Esz ENEK” |
RPHA 242; Ps 29=30 ● |
|
24. Benned bíztam, Uram, Isten, soha ne gyaláztassam 18b Thordai Benedek |
RPHA 171; Ps 30=31 ● |
|
25. Tebenned bízom, Uram, Isten 20a Tesini Imre |
RPHA 1360; Ps 30=31 ● |
|
26. Bódog az illyen ember ez világon 20b Szegedi Gergely |
RPHA 199; Ps 31=32 ● |
|
27. Sok emberek vadnak ez széles világon 21a Sztárai Mihály |
RPHA 1248; Ps 31=32; Debrecen, 1590 |
|
28. Mindenkoron áldom az én Uramat 22a Sztárai Mihály |
RPHA 983; Ps 33=34; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
29. Sok nyilvánvaló bizonságokkal Szent Dávid próféta 23b Sztárai Mihály |
RPHA 1263; Ps 35=36; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
30. Megnyomorult, szegénykeresztyén ember 24b Sztárai Mihály |
RPHA 869; Ps 36=37; Debrecen, 1574 |
|
31. Nagy bánatban Dávid mikoron vala 26a Szegedi Gergely |
RPHA 1024; Ps 37=38 ● |
|
32. Mint kívánkozik az szarvas az kútfejekhez 27a Chasee Miklós |
RPHA 996; Ps 41=42 ● |
|
33. Jóllehet nagy sokat szóltunk Dávidról 28a |
RPHA 691; Ps 41=42; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590 |
|
34. Lásd meg, Uram, én igyemet 28b Tolnai Bálint |
RPHA 823; Ps 42=43; Debrecen, 1590 |
|
35. Hallottuk, Úristen, atyáinktól 29b Batizi András |
RPHA 516; Ps 43=44; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582 |
|
36. Mikor Sennacherib az Jerusalemet 31a |
RPHA 940; Ps 45=46; Debrecen, 1590 |
|
37. Erős várunk nekünk az Isten 31b |
RPHA 392; Ps 45=46 ■ ● |
|
38. Minden népek örülvén tapsoljanak 32a |
RPHA 963; Ps 46=47 ● |
|
39. Hogy panaszolkodik az hatalmas Isten 32b |
RPHA 550; Ps 49=50 ● |
|
40. Úristen, irgalmazz nekem az te irgalmasságod szerint 34a |
RPHA 1436; Ps 50=51 ■ ● |
|
41. Légy irgalmas, Úristen, minekünk 34b Szegedi Lajos? |
RPHA 834; Ps 50=51 ● |
|
42. Háborúsága Dávid királnak 35a Hartyáni Imre |
RPHA 470; Ps 50=51 ● |
|
43. Mindenható Úristen, szívünk retteg szüntelen 36a |
RPHA 979; Ps 50=51 ● |
|
44. Dávid Doëg gonoszságát hogy látá 36b Skaricza Máté |
RPHA 239; Ps 51=52 ▲ |
|
45. Úristen, kérünk az te szent nevedért 37a |
RPHA 1437; Ps 53=54; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582 |
|
46. Mennynek és földnek kegyes Istene 37b Siklósi Mihály |
RPHA 900; Ps 53=54; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582 |
|
47. Mikoron Dávid nagy búsultában 38b Kecskeméti Vég Mihály |
RPHA 944; Ps 54=55 ▲ |
|
48. Irgalmazz, Úristen, immáron énnekem 39b István deák |
RPHA 590; Ps 56=57 ● |
|
49. Saulnak az Dávidhoz jó szerelme 40b Skaricza Máté |
RPHA 1209; Ps 62=63 ▲ |
|
50. Meghallgassad az én imádságomat 41b Sztárai Mihály |
RPHA 863; Ps 63=64; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582 |
|
51. Sok jótéteményen
nagyon csudálkozván 42b Sztárai Mihály |
RPHA 1259; Ps 64=65; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590 |
|
52. Örök Isten, figyelmezzél az én
segítségemre 43b? |
RPHA 1150; Ps 69=70 [a 43. és a 44. (M3, M4) levél hiányzik] ● |
|
53. Úristen légy most mivelünk 44a? Szegedi Gergely, Németi Ferencnek ajánlva |
RPHA 1439; Ps 70=71; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
54. Hogy Jerusálemnek drága templomát 45a Skaricza Máté |
RPHA 549; Ps 73=74 ▲ |
|
55. Sok ínségünkben hozzád kiáltunk 46a Sztárai Mihály |
RPHA 1257; Ps 73=74; Debrecen, 1590 |
|
56. Az Úristent magasztalom 46b Németi Ferenc |
RPHA 154; Ps 76=77; Várad, 1566; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
57. Fölséges Isten, neked jelentjük mi nagy nyavalyánkat 47b |
RPHA 415; Ps 78=79 ● |
|
58. Keresztyéneknek Istene, Te vagy híveknek őrzője 48a |
RPHA 732; Ps 79=80 ● |
|
59.
Az Úristen áll minden bíráknak gyülekezetekben 49a |
RPHA 150; Ps 81=82 ▲ |
|
60. Az jó hitű ember 49b Rimay János |
RPHA 14; Ps 85=86 ▲ |
|
61. Az ki veti segedelmét az Istennek hatalmában 51a |
RPHA 74; Ps 90=91 ● |
|
62. Mely igen jó az Úristent dicsérni 51b Sztárai Mihály |
RPHA 878; Ps 91=92; Bártfa, 1593 |
|
63. Mikor Szent Dávid az fű népeknek gonoszságát látá 52b Sztárai Mihály |
RPHA 941; Ps 93=94; ▲ |
|
64. Jer, örvendözzünk az Úristennek 54a Huszár Gál |
RPHA 657; Ps 94=95; Komjáti, 1574; Bártfa, 1593 |
|
65. Örüljetek az Istenben, szolgáljatok víg
örömben 55a Giczy János |
RPHA 1163; Ps 99=100 [az 55. (P3) levél hiányzik]; ▲ |
|
66. Ilyen fogadást tőn a szent Dávid az
örök Istennek 55b |
RPHA 573; Ps 100=101 ▲ |
|
67. Siess, nagy Úristen, én segítségemre 56a Barát István |
RPHA 1231; Ps 101=102 (más kiadásokban Ps 68=69); Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
68. Az ki az Istent megismerheti 56b |
RPHA 68; Ps 102=103 ● |
|
69. Bódog az illyen ember ű lelkében 58a Szegedi Gergely, Pap Benedeknek ajánlva |
RPHA 202; Ps 111=112; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590, Bártfa, 1593 |
|
70. Bódog az férfiú, ki féli az Istent 59a |
RPHA 195; Ps 111=112
● |
|
71. Keresztyének, kik ez földön lakoztok 60a |
RPHA 729; Ps 112=113 ● |
|
72. Nagy öröme adaték én lelkemnek 60b |
RPHA 1038; Ps 114=116; Detrekő, 1582 |
|
73. Int most minket Dávid próféta 61b |
RPHA 1417 [a források többségében Unszol minket… incipittel]; Ps 116=117 ● |
|
74. Sok nyomorúság mi életünkben 62a Laskai István |
RPHA 1264; Ps 119=120; ▲ |
|
75. Jer, emlékezzünk, keresztyén népek 63a |
RPHA 645; Ps 120=121 ● |
|
76. Örül mi szívünk, mikor ezt halljuk 63b Szegedi Gergely? |
RPHA 1160; Ps 121=122; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590 ■ ● |
|
77. Az Izraelnek népe régenten, Ótörvényben 64a |
RPHA 142; Ps 123=124; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582, Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
78. Az kik bíznak az Úristenben 64b |
RPHA 75; Ps 124=125 ● |
|
79. Mindenek meghallják, és jól megtanulják 65a |
RPHA 968; Ps 126=127 ● |
|
80. Minden hű keresztyének, meghalljátok 65a |
RPHA 968; Ps 126=127 ● |
|
81. Bódogok azok, kik Istent félik 65b |
RPHA 207; Ps 127=128 ● |
|
82. Bűnösök, hozzád kiáltunk 66a |
RPHA 214; Ps 129=130; Várad, 1566; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 158 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
83. Fölséges Isten, hozzád kiáltunk 66b |
RPHA 409; Ps 129=130 ● |
|
84. Mely igen jó legyen az egyenesség 67a |
RPHA 879; Ps 132=133 ● |
|
85. Úrnak szolgái, no, dicsírjétek 67b |
RPHA 1447; Ps 133=134 ● |
|
86. Izraelnek megszomorodott nemzetsége 67b „S. M.” = Sztárai Mihály? |
RPHA 621; Ps 136=137; Debrecen, 1590 ■ ● |
|
87. Hallgasd meg, Atya Isten, az mi szükségünket 69a |
RPHA 492; Ps 142=143 ● |
|
88. Minden állat dicsír, Úristen, tégedet 70a |
RPHA 952; Ps 143=144; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582, Debrecen, 1590; Bártfa, 1593; |
|
89. Nagy hálaadással magasztallak 71b Németi Ferenc |
RPHA 1031; Ps 144=145; Várad, 1566; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
90. Dicsírd az Istent mostan, ó, én lelkem 72b |
RPHA 251; Ps 145=146; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Monyorókerék, 1590 körül; Bártfa, 1593 |
|
91. Drága dolog az Úristent dicsírni 73a „S. M.” = Sztárai Mihály? |
RPHA 291; Ps
146=146; 147=147; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 ■ |
|
92. Mikoron az Szent Dávid megesmeré 74a |
RPHA 943; Ps 148=148 ● |
|
|
|
|
Üdnepekre való énekek |
|
|
93. Az keresztyénségben igaz vallás az hitben 75a |
RPHA 17 [csonka lap; a vers hiányait kézzel pótolták]; „Adventre” ■ ● |
|
94. Az Atya Úristen Ádámot hogy teremté 75b |
RPHA 118 [az ének hiányát kézzel pótolták]; Adventi dicséret ■ ▲ |
|
95.
Jer, dicsírjük ez mai napon 76a „B. And.” = Batizi András |
RPHA 640 [csonka lap]; „Az Christusnak test szerint való születésének históriája és haszna” ■ ● |
|
96. Jer, mi dicsírjük, áldjuk és felmagasztaljuk 77b |
RPHA 649; Karácsonyi hymnus ● |
|
97. Szent Esaias így írt Christusnak szent születéséről 78b Szegedi Gergely |
RPHA 1313; Karácsonyi dicséret; Várad, 1566; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
98. Mindnyájan örüljünk, híű keresztyének 80a Melius Péter |
RPHA 990; Karácsonyi dicséret; Várad, 1566; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
99. Mikor ez széles világ 81b |
RPHA 934; Karácsonyi dicséret ● |
|
100. Dicséretes az gyermek 82b |
RPHA 258; Karácsonyi cantio ■ ● |
|
101. Ez nap nekünk dicsíretes nap 83a |
RPHA 295; Karácsonyi hymnus ■ ● |
|
102. Úristen, veletek 83b |
RPHA 1444; Karácsonyi dicséret ■ ● |
|
103. Jer, mindnyájan örüljünk 84a |
RPHA 656; Karcsonyi cantio ■ ● |
|
104. Christus Iesus születék 84b |
RPHA 799; Karácsonyi dicséret ■ ● |
|
105. Iesus születék idvösségünkre 85a |
RPHA 677; Karácsonyi dicséret; Debrecen, 1590 ■ |
|
106. Úristennek Szent Fia 85b |
RPHA 1445; Karácsonyi dicséret ● |
|
107. Teljes szívvel örvendjünk 86a „N K T” |
RPHA 1372; Karácsonyi dicséret; ■ ▲ |
|
108. Nekünk születék mennyei király 86b Szegedi Kis István? |
RPHA 1066; „Kiskarácsonra. Az Christus környülmetélkedésére és az esztendő első napjára való ének” ■ ● |
|
109. Nagy hálát adjunk az Atya Istennek 87a |
RPHA 487; „Vízkeresztre”; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
110. Dicsőség és dicséret 87b |
RPHA 285; „Virágvasárnapra való ének, deákbúl fordíttatott”; Komjáti, 1574 [eltérő szövegváltozat] ■ |
|
111. Atyának bölcsessége 88a |
RPHA 114; „Nagypéntekre, avagy Christus szenvedésére való ének, melyben vagyon az Christus szenvedésének históriája, deákból fordíttatott”; Bártfa, 1593 ■ |
|
112. Csudálatos nagy bölcsesség 88b Melius Péter |
RPHA 235; Nagypénteki és húsvéti dicséret; Várad, 1566; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
113. Christus feltámada, ki értünk megholt vala, mi bűnünkért ként valla 90a „B. A.” = Batizi András |
RPHA 786; „Húsvét, avagy Christus feltámadása napjára” ● |
|
114. Christus feltámada, mi bűnünket elmosá ő szent vére hullása 90b |
RPHA 792; Húsvéti dicséret ■ ● |
|
115. Christus föltámada, nekünk örömet ada 91b Batizi András |
RPHA 794; Húsvéti dicséret; ■ ● |
|
116. Christust megfeszíték kegyetlen zsidó népek 91b |
RPHA 817; Húsvéti dicséret ■ ● |
|
117. Christus föltámada, igazságunkra 92b |
RPHA 784; Húsvéti dicséret ■ ● |
|
118. Christus föltámada, ki értünk megholt vala, mindennek utat nyita 93a |
RPHA 788; Húsvéti dicséret; Debrecen, 1590 |
|
119. Christus föltámada, mi bűnünket elmosá szent vére hullásával 93b |
RPHA 791; Húsvéti dicséret ● |
|
120. Emlékezzünk ez napon Urunknak halálárúl 94a |
RPHA 372; Nagypénteki és húsvéti dicséret; Debrecen, 1579; Debrecen, 1590 |
|
121. Hálaadásokkal mi énekeljünk 95a |
RPHA 476; Húsvéti hálaadás ● |
|
122. Christus fltámada, mi bűnünköt elmosá, és kiket ő szerete 96a |
RPHA 790; Húsvéti cantio; Komjáti, 1574; Nagyszombat, 1578; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590, Bártfa, 1593 |
|
123. Ó, Jesus, mi idvözítőnk 96b „N. K. T.” |
RPHA 1116; Húsvéti dicséret ■ ▲ |
|
124. Christus mennyben fölmene nekünk helyet szörzeni, üle Atyja jobbjára 97a |
RPHA 806; „Áldozóra, avagy Christus mennyben felmenésére” ■ ● |
|
125. Az Christus mennyben fölméne, nekünk helyet
szerzeni, Atyával megbékéltetne 97b |
RPHA 806; Áldozócsütörtöki dicséret ■ ● |
|
126. Az Pünkesd innep napján 98a |
RPHA 35; „Pünkösdre, avagy Szent Lélek elbocsátása napjára való ének”; Debrecen, 1590 ■ |
|
127. Pünkösd napja betelvén 99b |
RPHA 1184; Pünkösdi dicséret; Debrecen, 1590 ■ |
|
128. Az Pünkösdnek jeles napján Szent Lélek Isten küldeték 100a |
RPHA 37; Pünkösdi dicséret ■ ▲ |
|
129. Jövel Szent Lélek Úristen, lelkünknek vigassága 100b „Bat: And:” = Batizi András? |
RPHA 702; Pünkösdi sequentia ■ ● |
|
130. Szentháromság és csak egy Istenség 101a |
RPHA 1326; „Szentháromság napjára. Az egy háromszemélyű Istenről való vallás és könyörgés”; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Bártfa, 1583 ■ |
|
131. Imádunk mi téged, Szentháromság 101b |
RPHA 577; Szentháromság-ének ■ ● |
|
132. Jer, dicsírjük mindnyájan Urunkat 102a |
RPHA 643; Szentháromság-ének; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Detrekö, 1582; Debrecen, 1590 ■ |
|
133. Idvözlégy, örök Úristen 102a |
RPHA 1404; Szentháromság-ének ● |
|
134. Adj, Úristen, Szent Lelket 103a |
RPHA 60; „Invocationis formae, post alia cantica ante contionem dicendae” ● |
|
135. Hallgass meg minket, nagy Úristen 103a |
RPHA 503; Pünkösdi invocatio ● |
|
136. Keresztyének, kik vagyunk 103b „G. Z.” = Szegedi Gergely |
RPHA 731; Pünkösdi invocatio ● |
|
137. Járuljunk mi az Istennek Szent Fiához 104a |
RPHA 632 [csonka lap]; Invocatio Jézus Krisztushoz; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
138. Jer, mi kérjünk Szent Lelket, vele öszve az igaz hitet, … Te igaz 104b Batizi András? |
RPHA 654; Pünkösdi invocatio ● |
|
139. Jer, mi kérjünk Szent Lelket, vele öszve az igaz hitet, …Ó, igaz 104b |
RPHA 2050; Pünkösdi invocatio; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
140. Könyörögjünk az Istennek Szent Lelkének 105a Huszár Gál |
RPHA 774; Precatio ad Deum Spiritum Sanctum ● |
|
141. Jövel, Szent Lélek Isten, tarts meg minket igídben 105b Szegedi Kis István |
RPHA 697; Pünkösdi invocatio ● |
|
|
|
|
|
|
|
Az Catechesisből való énekek |
|
|
142. Szükség megtudnunk idvösségnek dolgát 106a |
RPHA 1348; „Az Tízparancsolat” ● |
|
143. Ó, Izrael, szerető népem 107a |
RPHA 1114; Tízparancsolat-ének; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
144. Hiszünk mind egy Istenben 107b |
RPHA 540; „Az Credo” ● |
|
145. Mi hiszünk az egy Istenben 108a Gálszécsi István |
RPHA 910; Credo-ének
■ ● |
|
146. Az ki akar idvözülni 108b |
RPHA 65; Credo-ének ● |
|
147. Mi Atyánk, ki vagy mennyekben, kik vagyunk ismeretedben 109a |
RPHA 905; „Miatyánk” ● |
|
148. Mi kegyes Atyánk, kit vallunk hitünkben 109b |
RPHA 914; Miatyánk-ének ● |
|
149. Mi Atyánk, ki vagy mennyekben, te fiaid szükségünkben 110a |
RPHA 906; Miatyánk-ének ● |
|
150. Gyakran nekünk kellene Istennek hálákat adnunk 111a Szegedi Gergely |
RPHA 444; „Az Úr vacsorájáról”; Várad, 1566; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590 |
|
151. Valaki Christusnak vacsoráját veszed 112a |
RPHA 1459; Úrvacsora-ének ● |
|
152. Jesus Christus, egyedül idvösségünk 113a |
RPHA 671;
Úrvacsora-ének; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Bártfa, 1593 |
|
153. Emlékezzél, Úristen, híveidről 114a |
RPHA 368; „Könyörgés az lelki ételnek és italnak adásáért”; Várad, 1566; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
154. Mindenható Úristen, mi, bűnös emberek 114a |
RPHA 977; „Vallástétel az Úr vacsorájakor” ● |
|
|
|
|
Különb-különb féle énekek |
|
|
155. Minden embernek illik ezt megtudni 115a „Devai Matyas” |
RPHA 957; „Az idvösségnek igaz módjáról” ● |
|
156. Tanulj meg te az úton elmenni 116a |
RPHA 1356; Az
üdvösségnek igaz útjáról ● |
|
157. Emléközzél, mi történék, Uram, mirajtunk 116b |
RPHA 366; „Oratio Ieremiae Prophetae”; Kolozsvár, 1556; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
158. Mikor az zsidó nemzet tartatnék Babiloniában 118a |
RPHA 926; Dániel próféta könyörgéséből siralmas ének; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
159. Szükség keresztyéneknek tudakozni 120a Szegedi Gergely |
RPHA 1345; „Az Ecclesiának körösztinek okai”; Várad, 1566; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Debrecen, 1579; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
160. Hallgasd meg, Atyaisten, az megszomorodott 121a |
RPHA 490; „Könyörgés az ördög dühössége ellen”; Debrecen, 1590 |
|
161. Hallgasd meg mostan, fölséges Isten 122a |
RPHA 497; „Könyörgés háborúságnak idején” ● |
|
162. Emlékezzél meg, mennybeli Isten 122b |
RPHA 363; Könyörgés háborúság idején ● |
|
163. Buzgó szűből te fiaid 123a Radán Balázs |
RPHA 219; Könyörgés, hogy az Úristennek Igéje közöttünk tisztán és igazán hirdettessék ● |
|
164. Kegyelmezz meg nekünk, nagy Úristen 123b |
RPHA 720; Könyörgés, hogy az Úristennek Igéje közöttünk tisztán és igazán hirdettessék ● |
|
165. Nagy Úristen, ne hagyj minket 124b |
RPHA 1042 [ugrás a lapszámozásban: a 124. után a 127. levélszám következik; Háborúságnak idején könyörgés; Debrecen, 1559; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
166. Atya Úristen, mennybeli teremtőnk 127a |
RPHA 110; Könyörgés háborúság idején; Várad, 1566; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
167. Hajts meg, Úristen, kegyes füleidet 127b |
RPHA 475 [a könyvből itt három levél (Kk2, Kk3, Kk4) hiányzik]; Precatio pia; Várad, 1566; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
168. Vedd el, Úristen, rólunk haragodat Kk2a? |
RPHA 1469; Isten haragja ellen való könyörgés; Várad, 1566; Debrecen, 1569; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül, Debrecen, 1590; Bártfa, 1593■ |
|
169. Könyörgünk neked, Istennek szent Fia Kk2b? |
RPHA 771; Precatio; Debrecen, 1586; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
170. Hatalmas Isten, könyörgünk Kk3a? |
RPHA 524; Precatio; Debrecen, 1590 |
|
171. Ó, mennyei nagy boldogság Kk4b |
RPHA 1123; Bártfa, 1593 |
|
172. Hallgasd meg, Úristen, mi beszédünket 128a |
RPHA 499; Könyörgés az Úristenhez; Várad, 1566; Detrekő, 1582 |
|
173. Adjunk hálát mindnyájan az Atya Úristennek 128b Huszár Gál |
RPHA 62; „Imádság, azaz hálaadás és könyörgés”; ● |
|
174. Hálaadásunkban Rólad emlékezünk 129b Sztárai Mihály? |
RPHA 478; Prédikáció előtti dicséret ● |
|
175. Hálát adunk neked, mindenható, irgalmas Úristen 130a |
RPHA 483; Reggeli könyörgés; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
176. Mostan, Úristen, hozzád kiáltunk keserűségünkben 131b |
RPHA 1019; „Oratio regis Josaphat contra Ammonitas et Moabitas” ▲ |
|
177. Jesus Christus, mi kegyelmes hadnagyunk 132a Bereki István? |
RPHA 668; „Könyörgés” [hibás lapszám: 134] ▲ |
|
178. Magasztaljuk, keresztyének, az Úristent 132b |
RPHA 849; „Dicsíret és könyörgés”; Debrecen, 1590 |
|
179. Jer, dicsírjük az Istennek fiát 133a Batizi András |
RPHA 639; Krisztusnak természetéről való hymnus ● |
|
180. Téged, Úristen, mi, keresztyének, dicsírünk 134b |
RPHA 1364; „Te Deum laudamus summa szerént”; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Bártfa, 1593 |
|
181. Oh, mindenható Isten, ki az Te kegyességedből 135a „Steph. Szeged.” = Szegedi Kis István |
RPHA 1126; „Könyörgés az Istennek oltalmazásáért” ■ ● |
|
182. Az mi mesterünk minket arra int 135a |
RPHA 25; „Vigyázásra való intés”; Debrecen, 1569; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
183. Az mely embernek jó hiti vagyon 136a Szerémi Illés, Bik Mártonnak ajánlva |
RPHA 94; „Az Istennek szeretetiről”; Debrecen, 1569; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
184. Mi urunk, Jesus Christusnak 136a |
RPHA 921; „Döghalálnak megszüntetéséért”; Várad, 1566; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
185. Követi vala népnek soksága 137a |
RPHA 781; „De octo beatitudinibus”; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Bártfa, 1593 |
|
186. Ó, mint keseregnek most az keresztyének 137b Szegedi Kis István |
RPHA 1127; „Siralmas panasza az Ecclesiának”; ● |
|
187. Istenünkhöz fohászkodván 138a |
RPHA 618; „Siralmas panasza az Ecclesiának”; Várad, 1566; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590 |
|
188. Keserves szívvel Magyarországban 138b |
RPHA 739; „Siralmas könyörgése Magyarországnak az Iremias Oratiójából” ● |
|
189. Tekints reánk immár 139b |
RPHA 1368; „Más siralmas könyörgése Magyarországnak, mely láttatik szöröztetnék az mohácsi veszedelem után” ● |
|
190. Mennybeli nagy Isten, hozzád kiáltunk 140b |
RPHA 884; Békességért való könyörgés ▲ |
|
191. Kérlek és intlek mostan tégedet 141b |
RPHA 735; „Az itíletről” ● |
|
192. Segítségül híjuk az mennybeli Istent 142b |
RPHA 1215; „Vígasztalás”; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
193. Semmit se bánkódjál, Christus szent serege 143a Szkhárosi Horvát András |
RPHA 1219; Vigasztaló ének; Debrecen, 1569; Debrecen, 1570; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1586 körül; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
194. Atya Isten, tarts meg minket 144a |
RPHA 104 [a 144. (Pp1) levél hiányzik]; Könyörgés prédikáció után ■ ● |
|
195. Mennynek és földnek nemes
teremtője, és mindeneknek kegyelmes Istene 144b? |
RPHA 896; Könyörgés bűnbocsánatért ● |
|
196. Fölséges Isten, mennynek, földnek ura 145a |
RPHA 411; „Az bálványozók ellen” ● |
|
197. Csak tebenned, uram, Isten, vagyon bizodalmunk 145a |
RPHA 222; „Az kegyetlenek ellen” ● |
|
198. Hálát adunk teneked, örök Isten 145b |
RPHA 484; „Imádság”; ● |
|
199. Nézz mireánk, Úristen, kegyelmessen 146a |
RPHA 1079; „Könyörgés”; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590; Bártfa, 1593 |
|
200. Hallgass meg minket, Úristen 146b |
RPHA 505; Ájtatos könyörgés ● |
|
201. Áldott az Úristen örökké mennyekben 146b |
RPHA 83; „Dicséret és könyörgés”; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Bártfa, 1593 |
|
202. Megbántunk, Isten, szüntelen tégedet 147a |
RPHA 859; „Vallás és könyörgés”; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Bártfa, 1593 |
|
203. Mondjatok dicsíretet, keresztyének 147b |
RPHA 1005; „Invitatio ad laudandum Deum”; Bártfa, 1593 ■ ● |
|
204. Szent vagy, örökké 147b |
RPHA 1321; A Szentháromság dicsérete ▲ |
|
205. Christus, ki vagy nap és világ, minket setétségben ne hágyj 148a |
RPHA 804; „Hymnus ad vesperas”; Gratiarum actio, Debrecen, 1597 ■ ● |
|
Adj békességet, Úristen, az mi időnkben
148b |
RPHA 58; „Antiphona pro pace, ex Latino”; ritmikus próza ■ ● |
|
Ne emlékezzél meg, Úristen, az mi bűneinkről 148b |
„Antiphona pro remissione peccatorum, ex Latino”; ritmikus próza |
|
206. Adjunk hálát az Úrnak, mert érdemli 148b |
RPHA 61; Ps 235=136: „Étel után való hálaadás”; Debrecen, 1569; Komjáti, 1574; Detrekő, 1582; Debrecen, 1590, Bártfa, 1593 |
|
[Dicsérjed, áldjad, én lelkem az Úristent] 149a |
RPHA 266; Ps 145=146 [kézzel bemásolva]; első megjelenés: Debrecen, 1616 |
|
|
|
|
Halott temetéskorra való énekek Első rész, mellyben vadnak azok, az mellyeket az halottnak felvétele előtt szoktak mondani |
|
|
|
|
|
Az mi életünknek közepötte 2b |
„Könyörgés”; |